2018. december 18., kedd

Szépírói kurzus 2018/ősz/16 Germán Ágnes verse


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Germán Ágnes azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy József Attila nyomán a saját nevére írt verset. A kiváló munkáját örömmel közlöm.

Germán Ágnes

Germán Ágnes

Germán Ágnes, hidd el önmagadban is teljes egész vagy,
mint egy bolygó, akkor is, ha egy naprendszerhez
tartozol, és a gravitáció nem enged elszakadni.
Látod, mégiscsak foroghatsz saját ütemedben,
életet adhatsz másoknak, ahogy a nők teszik.
Régóta sejted már, a nők az erősebbek mind apai,
mind anyai ágon, és ez az erő, ott van a te fejedben,
a mellkasodban, és a kezeidben, mint egy rózsának az illata,
ami nem vehető el, amíg él. A Napodat is megkerülheted,
de pályádat nem hagyhatod el. Retrográd mozgásod
csak látszólagos. Vágyódhatsz az Orion öve alatt
felsejlő csillagokra, de gyökeret csak a fekete földben
ereszthetsz, ott, ahol az aranykoronát is találod.

2018. december 16., vasárnap

Szépírói kurzus 2018/ősz/15 Muk András novellája


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Muk András azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy Franz Kafka "Ütés a nagy kapura" című novelláját megidézve írt egy különös, abszurd történetet. Örömmel közlöm.

Muk András
Pisi a dísznövényre

Korai tél volt, hideg, friss levegő, kabátban, kesztyűben sétáltattam Malőrt, a sapka jól a fejembe húzva, ne fagyjon le a fülem. A kutya is gyorsan szedte a lábát a járdakövön, tappancsai vékony bőrét bántotta a fagyos beton.
Nem voltam erre ismerős, szívességből sétáltattam, jogait, szokásait nem ismertem. Nem tudom, az ösztöne vagy a szüksége vezette rá, de lábát felemelve meglocsolta a fodrászat ajtaja mellett álló kis dísztuját. Későn vettem észre, szóltam neki, Malőr, ne!, abbahagyta, de arcomra már kúszott fel a szégyen pírja, és az idő sem tűnt olyan hidegnek.
Mit lehet ilyenkor tenni? Tovább mész ártatlan arccal. Nem sokat pisilt, de ha többet pisilt volna, akkor sem indítanak ezért sehol a világon eljárást, gondoltam akkor. Sejtenem kellett volna egy szemtanú elsápadó arcából, hogy valami nincs rendben: úgy sietett tovább, mint aki nem akar tudni az egészről.
Alig mentünk fél saroknyit, a fodrászat tulajdonosa dúlt arccal jött utánunk, a portája és a megcsúfított dísztuja felé mutogatva, számon kérve, milyen dolog ez. Vállamat vonogatva halványan mosolyogtam, a kutya az ilyen, nem tudok mit csinálni, egy pillanatra elvonta a figyelmem a hideg, ő meg tette, amit tennie kell, biztos nem először fordul ez elő a világtörténelemben, és a tujával sem, hanem ha már megtörtént, mégis mit tehetnénk, el kell fogadnunk, hamarosan úgyis jéggé fagy az a kis pisi.
Felcsattanva kérdezett vissza, hogy valóban csak a pisit értem-e az egészből, emelt hangjára egy elhaladó fiatal pár is odafigyelt, azonnal megértették, miről szól az eset, és úgy maradtak mellettünk megállva. A férfi szája elkeskenyedett, a nő pedig - ilyet még sosem láttam fiatal nőtől - keresztet vetett. Vádolni fognak, mondta. Bűnös vagy, tette hozzá a férfi, a fodrász pedig már semmit nem szólt, csak a póráz felé nyújtotta a kezét.
Lassan fura tumultus gyűlt körénk, mind csendesek voltak, megrökönyödöttek. Szelíd erőszakkal elvették tőlem Malőr pórázát, amit makacsul nem adtam oda a fodrászat tulajdonosának. Nem a te hibád, nyugtatták a kutyát, elvezették, az emberfal összezárult közöttünk, nem láttam többé.
Egy jelzés nélkül is hivatalosnak tűnő autó állt meg mellettem, mi tette rémisztően hivatalossá, nem tudom, matt szürke volt, és amikor beültettek, láttam, kopott, ami arra utalt, hogy gyakran használják. A sofőr mellé a fodrászat tulajdonosa ült, két oldalamra pedig kelletlenül a keresztet vető nő és a férje. Ahogy beszálltak észrevettem, hogy a hátsó ajtókon nincs belül kilincs.
- Sajnálom ezt az ember - mondta a sofőr a fodrásznak, mikor elindultunk. A nő és a férfi zaklatottan bámult ki az ablakon, testük még jobban megfeszült, mikor áthajtottunk egy magas, duplaszárnyú vaskapun, ami pont olyan matt szürke volt, mint az autó, amiben ültünk. Testbeszédükből kitűnt, egyik utastársam sem akar itt lenni, a sofőrt is beleértve. Megálltunk, kiszállítottak, türelmetlenül taszigáltak az udvar felé.
Mikor megláttam az akasztófát, a rémülettől majdnem megállt a szívem, valószerűtlenségében is teljesen hihetőnek tűnt, hogy most azonnal, magyarázat nélkül fel is kötnek. Megtorpantam, értelmet nyert számomra a “földbe gyökerezik a lába” kifejezés. Ingerülten lökdöstek tovább, és megkönnyebbültem, amikor csak elvezettek a bitó mellett, majd egy üres helyiségbe csuktak, amelyben csak egy falhoz erősített priccs volt, alatt egy bádogedény, semmi más.
Továbbra sem kérdeztek, vagy mondtak semmit.
Telnek a napok, értetlen, hitetlenkedő félelemmel várom, hogy tisztázódjon a történet, és újra szívhassak kora téli, hideg, friss, szabad levegőt, és azon gondolkodom, vajon fogok-e?

2018. december 14., péntek

Szépírói kurzus 2018/ősz/14 Borka Mária Anna jelenete

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna (Kardos Imréné), azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy festmény alapján írjon egy színpadi jelenetet. Kiváló munkáját itt közlöm.



Borka Mária Anna

Azonnal öltözz fel!
(Tiziano: Az urbinói Vénusz alapján.)


Anya :
  - Hát ti, Vénusz és Grácia, mit csináltok? Rég elmúlt dél és még mindig az ágyban hemperegtek?
Grácia:   
- Én nem. Én már kitakarítottam.
Vénusz :
- Én pedig dolgozom.
Anya :
 - Dolgozol? Pucéran? Nem veszem észre. Azonnal öltözz fel!
Vénusz :
 - Ez lesz a munkám. Te mondtad, keressem meg a kenyeremet.
 Anya :
- Igen, azt mondtam, de tisztességes munkára gondoltam. Apáddal reggeltől-estig robotolunk, hogy mindenetek meglegyen. Most is egy csomó varrnivalót hozok haza a hátamon cipelve, és ez a hála?
 Grácia:
- Anya, én mindenben segítek.
 Anya:
 - Tudom, kislányom. Nem is rólad van szó. Mindjárt itthon lesz apátok. Vénusz, azt akarod, hogy így lásson? Hálátlan gyerek! Azonnal öltözz fel!
 Vénusz:
 - Hála, nem hála? Ez munka. Modell leszek, festőmodell.
Anya:
 - Miféle modell? Rossz nő akarsz lenni? Mit gondolsz, apád, mit szól majd ehhez? Agyonüt, az biztos. Kelj fel!  Addig, amíg szépen mondom? Azonnal öltözz fel!
Vénusz:
- Nem! Nem öltözöm, várom a festőt, mindjárt itt lesz.
Anya:
 - Hogy még ide is hívtad? Ez már több a soknál! Azonnal öltözz fel!
 Vénusz:
 - Nem, nem öltözöm! Te mondtad, mindenkiben van valami, amivel meg tudja keresni a kenyerét, ha elég szorgalmas. Hát bennem ez van! Szép vagyok, és majd szorgalmas is leszek. Ígérem !
 Anya:
 - Nem arra szültelek, hogy egy ledér nőszemély legyen belőled!
Vénusz:
 - Ez művészet!
Anya:
 - Mi ebben a művészet? Az, hogy anyaszült meztelenül mutogatod magad?
Vénusz:
 - Ha van mit mutogatni, miért ne? Tőled örököltem a szépségemet, így legalább te is meg leszel örökítve!
 Anya:
 - Ebből elég! Ne szemtelenkedj! Grácia, keresd meg a ruháját! Vénusz! Azonnal öltözz fel!
 Vénusz:
 - A festők, köztük Tiziano is megmondta, csodálatos a testem. Meg kell örökíteni!
Anya: 
 - Ki az a Tiziano? Nevét se hallottam soha. Szégyen gyalázat! Vénusz! Azonnal öltözz fel!
      
Budapest, 2018. december 7.       




Szépírói kurzus 2018/ősz/13 Várady Liliána elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, aki Várady Liliána álnéven ír, azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy festmény alapján írjon egy novellát. Kiváló munkáját itt közlöm.



Várady Liliána
Rene Magritte-nek - Lovers I. & II. festményei által ihletve

- Milyen gyönyörű ez a táj, ahová elhoztál kedvesem! Csodás lesz egy teljes hétig itt együtt lenni, hallgatni a tenger morajlását és bámulni a hullámokon megtörő fény káprázatát. Sétáljunk egyet a parton! – kiáltja a nő, s már húzza is magával szerelmét kézen fogva, akinek több kedve lenne mindjárt a szállást felavatni.
Elindulnak hát, a csomagokat épphogy csak ledobva a szobában. Ahogy távolodnak a kis tengerparti falu házaitól, egyre inkább a természet részeivé válnak ketten, egymásnak maradva. Itt már semmi nincs rajtuk kívül, csak a türkiz kék víztömeg, az égbolt pamacsos felhői és a harsány zöld növényzet, meg a feltámadó szél, ami összhangban van felkavarodó érzéseikkel.
-  Gyere, hadd üljek az öledbe! - szól a nő, egy kidőlt fatörzsnél.
-  Jaj, nehéz vagy! Jó ez nekem? – évődik a férfi.
-  De hát ez a szerelem szigete, már nem vágysz rám? Miért vagy velem?
-  Nem tudom. Jól érzem magam veled.
-  Ez minden? Már nem szeretsz?
Válasz hosszú ideig nem érkezik, a csend közöttük egyre fojtóbbá válik. A nő nem érti mi történt. Hiszen még otthon a fülébe súgta a férfi, hogy szeretlek. Igaz, sose teszi hozzá, hogy nagyon. Pedig a nő várja, elvárja…?  Tudja, hogy a férfi nem szereti az elvárásokat. Már csak azért se mondja, még ha úgy is érzi. Na de épp itt, épp most akar megleckéztetni? - tűnődik magában.
Szerinted mi lesz velünk? – teszi fel következő, már provokatív kérdését a nő. -  Ha a gyerekeink kirepülnek, majd együtt leszünk?
- Hát… én azt tervezem, hogy veszek egy kis tanyát, valahol messze a világ zajától, s lennének lovaim. Tudod, milyen régóta vágyom rá.
-   Igen? És hol gondoltad megvenni?
-  Mondjuk, a Zalaságban.
-   De hát az 300 km-re van tőlünk! Oda akarsz költözni?
-   Igen, van ilyen elképzelésem.
-   És én? Nekem ott a munkám, a gyerekeim…
-  Hát majd hétvégeken találkozunk. Egy hónapban egyszer-kétszer… - veti oda a férfi.
A nő lelombozódik. Mintha nem is vele történne meg mindez. Ki ez a férfi itt? Akire rátette az életét, aki nélkül nem tudja elképzelni a jövőjét, akit mindig szeretett volna jobban ismerni, olvasni a gondolataiban, érezni az érzéseit, tudni a vágyait, szándékait. De ő mindig titokzatos volt, s ha néha mégis közelebb engedte magához, azonnal, - mint aki megijed a túl nagy közelségtől -, lépett valami eltávolítót. Most is épp ezen fáradozik? – töpreng magában a nő.
Közben a férfi is elmerengett. Milyen buta ez az én szerelmem. Képes elhinni, hogy veszek egy tanyát a Zalaságban, hogy egy hónapban csak néhányszor tudjak vele találkozni. Hogy nem érti a viccet? Gondolhatná, hogy nem teszek ilyet! Ennyire nem bízik meg bennem? – lamentált. Miért kérdezősködik folyton, hogy mit érzek iránta? Hát nem érzi, mennyire szeretem? Nem elég neki az, ahogyan ránézek, ahogy megcsókolom, ahogy hozzáérek?! Ezek a mozdulataim mind azt mondják „szeretlek”, amit ő annyira akar hallani. És néha mondom is. Rám nem jellemző módon, korábban ezt soha nem mondtam senkinek. Ő az első, akinek kimondom, igen, és nem is ritkán, amikor nagyon úgy érzem, hogy szétfeszít ez az érzés, és hát gyakran érzem úgy...igaz, egyre ritkábban…. Elrontja a kérdezősködéssel, azzal, hogy mindig AKAR valamit. Minden kevés neki. Ha azt mondom, szeretem, akkor azt akarja hallani, hogy nagyon. Meg, hogy becézzem és írjak neki szerelmes sms-eket. Hát nem elég becézés a simogatásom, a csókjaim? Hogy bárhol vagyunk, másra sem tudok gondolni, csak hogy mennyire kívánom?! Múltkor is a strandon, amikor a fia lefényképezett minket, ahogy hozzám bújt, alig tudtam úgy helyezkedni, hogy le ne bukjak…
Amíg átfuttatták ezeket a gondolatokat elméjükön, pár pillanat telt el. A nő ügyetlen kérése, hogy az ölébe ülne, rossz vágányra vitte a nyaralás kezdetét. Igaz, rajta maradt a tél múltával pár kiló, ezeket a nyár derekára már mindig le szokta adni, de most túl sok volt a teendő, nem volt érkezése. Hát igen, TÚL NEHÉZ vagyok neki. Minden téren – gondolja a nő magában. Ő meg rideg és érzéketlen. Itt állunk egymás mellett, és nem is ismerjük egymást. Elrejtőzünk mindenféle álarc mögé. Ki tudja, még az is lehet, hogy szeret. De nagyon nem akarja, hogy tudjam. Rólam meg azt hiszi, hogy nem tudok nélküle élni. Pedig tudok. Menjen csak a Zalaságba – mondja magában dacosan a nő, s közben egyre erősebb vágyat érez a férfi iránt.
Csak állnak idegenül és mégis összetartozva. Aztán szó nélkül visszasétálnak a szobába, aminek tengerkék hangulata nyugalmat áraszt magából. De bennük a vörös árnyalatú szenvedély kerekedik felül, és az ajtón belépve nem tudják magukat tovább türtőztetni. Úgy ahogy vannak, a lelküket palástoló maskarájukban, belevetik magukat a szeretkezés örvényébe. Oly erős a vágy, hogy mindent felülír. Zene szól a fülükben, s akkor, ott, úgy érzik, mégis átszakad a távolságtartás gátja, egyre beljebb engedve a másikat a körökön belülre, a testük melegébe. Mindaddig, amíg már nincs tovább, amit már nem lehet fokozni és kibírni sem ép ésszel, csak belefeledkezve, elviselni a gyönyört és vágyni rá, hogy örökké tartson… De a varázslat lassan tünedezni kezd, és amikor pihegve, a közösen átélt hatalmas élmény után egymásra néznek, újra nem látják egymás igazi arcát, csak egy nőt és egy férfit, akik idegenek.

2018 december 11. 
                                                              


2018. november 11., vasárnap

Szépírói kurzus 2018/ősz/12 Kőrösi Zsolt versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kőrösi Zsolt írt egy verset a saját nevére, ezt a házi feladatot oldotta meg, valamint írt egy szabályos hexametert. Kiváló munkáit itt közlöm.

Kőrösi Zsolt

A jövő század eszméje


Nincs az az Isten, hogy nekiüljek s verseim írjam!

Kőrösi Zsolt


Barátom! ha hívhatlak barátomnak,
Így a neved, pőrén leírva
Csak egy adat egy iraton,
mi nem takar semmit.
De ismerlek téged gyerekkorod óta
S el kell hogy mondjam, egy furcsa fickó vagy
Ám annál jobb barát, jobb játszótárs,
Jobb partner lettél nekem az évek során.

Furcsállom is, hogy neked nem írnak barátaid
Szülinapodra, bármilyen szép köszöntővel
Leped meg őket mindig, minden évben egyszer.
De nézzük is meg az úgymond baráti körödet!
Hát igen, nincsenek túl sokan benne;
Egyikük már dolgozik is,
S ezért Angliába ment, és ritkán láthattad mostanság.

A másik? Már érettségivel flangál, ha nem dolgozik úgyszintén,
Itt lakik a közelben, és se híre, se hamva.
Pedig talán őt ismerted meg közülük legelőször!

Harmadik, negyedik, ők az újak, a négy évükkel,
Egyikük veled tanul tovább, mindenkinek barátja,
A másik elment, mást tanul, mint amit eddig elsajátított.
Ők barátnak barátok, de mikor nyakig vagy a gondban,
Nem biztos, hogy ők fognak tudni téged kihúzni belőle.
És a többiek? Nem szeretnek, vagy már nem szeretnek,
Vagy csak futólag láttátok egymást.

S tudod, mi a legszomorúbb az egészben?
A fészbuk,(igen, így írom, mert e szörnynek
Nincs magyar neve, szerencsére)
Mely elment mindenféle adatot rólad,
Ezáltal ismerve téged neked szóló
Hirdetményekkel bombázhatnak
S ki tudja, mire használhatják még;
Még e szörny is előbb emlékezik meg arról,
Mikor lenne néked szülinapod:
„Ma van Kőrösi Zsolt születésnapja.
Ne felejtsd el felköszönteni őt!”

A végén csak egymásban bízhatunk meg,
Te meg én, bajtársak a bajban.
Igazságtalannak tűnhetek azokkal,
Akik ténylegesen barátaid,
De ha eljön a személyes világvége,
Magunk maradunk.
Mint mondani szokás:
Segíts magadon, és Isten is megsegít.
Itt vagyunk egymásnak a végítéletig,
Ha elmész, megyek én is veled,
De előtte aranyba foglalom a nevedet
Hogy örökké ragyogjon lángoszlopként
Az elveszett utókornak:
KŐRÖSI ZSOLT, született december hatodikán.

Szépírói kurzus 2018/ősz/11 Nagyné Antal Judit novellája


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Nagyné Antal Judit azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy rövid, egyperces elbeszélést írt, egy emberi tragédiát megjelenítve. Kiváló munkáját itt közlöm.

Nagyné Antal Judit
MARATON


Bemelegítenek. Viktor a tőle megszokott alapossággal, minden testrészét  felűlről lefelé átmozgatja. Bedörzsöli  magát  izomlazító krémmel. Mindig ilyen, villan belém a gondolat, a fürdőszobában is képes órákat  eltölteni. A szakállát, kis ollóval formára igazítja, szinte minden nap. A munkájában is ilyen precíz pontos kiszámítható. Zavarja a szép kék szeme körüli ráncok megjelenése.
Csak a gyerekünkkel nem tud megbékélni, nem fogadja el a valóságot, mert az nem lehet, hogy az ő fia….
Ellövik a rajtot. Elindultak. Hatalmas a mezőny. Viktor közép tájt fut egyenletes tempóban, összeszedetten, ahogy az tőle várható, és megszokott. Hiába mondtam, hogy talán ezt most ki kellene hagynia. Nem tudott felkészülni erre a maratonra, sem testben, sem lélekben. Szerinte pont ezért kell elindulni, talán egy pár órára ki tud kapcsolni. Nem számít semmi más, csak hogy végig menjen, ne adja fel, igen a legfontosabb hogy ne adja fel.
Végigkisérem őt gondolatban, van amikor látom is  a tömegben. Vagy inkább érzem, szinte együtt ver a szívünk, közben a gondolataim elkalandoznak. Ott dobog a fülemben a monitor hangja: tadam – tadam – tadam, a három hónapos kisfiúnk szívverése, aki még mindig az intenzíven. Tadam – tadam, nem tudom talán jobb lenne, ha…. de most nem gondolok erre, csak a páromat figyelem, hátha megint felbukkan egy kanyarban.  Erőltetem az agyamat, hogy figyeljem Viktor mozgását, a futó lépteit. Igaza van, milyen jó lehet neki, ahogy kikapcsol az agy,  a láb talajt ér, ütemesen felváltva egyszer a jobb, egyszer a bal, és már megint a fülemben hallom: tadam – tadam.  Már értem,  miért nem akar a kórházba bemenni, nem akarja elfogadni, elhinni az eseményeket. Ha nem látja, nincs is. De ez a kegyetlen élet, gondolom, és jobb, ha most lesz vége, mint ha egy életen át nem tud magáról, vagy tolókocsiban ül.
De akkor is az ő fia, mondom magamban. Nem fog így futni az apjával. Elveszítem mindkettőt, a kis Viktort, és  a  nagy Viktort.
Nem, nem gondolok erre, csak a maratont nézem, erőltetem  magamat, megpróbálok csak ide koncentrálni. Már a mezőny túl van a nehezén, eltelt volna annyi óra? Figyelem Viktort,  bírja, úgy látom jól bírja, kitartó, erős mindig egy dologra figyel, még a végén nyerni fog. Hajrá!, kiálltom, én drága Viktorom, győzni fogsz, csak bírd a finist is. Nekünk együtt sikerülni  fog. Legalább itt, és most, és neked.
Újra a fülemben a tadam – tadam, mikor megrezzen a telefon a zsebemben. A kórház. Remegő kézzel felveszem. És már nem hallom a hangot a fülemben:  t a d a  m.


2018. november 8., csütörtök

Szépírói kurzus 2018/ősz/10 Mádi Beáta versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta azt a házi feladatot oldotta meg, hogy szabályos szonetteket írt a mindennapi életről, a felújításról, a takarításról, a konyhai feladatokról. Ritmikailag nagyon szép munkák, és a játékosságuknak köszönhetően igazán maradandó művek.   

Mádi Beáta

Felújítás

Határtalan a kosz, a szürke por
leszáll a légben elcsavargó pára,
a fáradt, sápadt, régi kis szobába,
tapéta csíkja védi a falat.                                           

A bútorfény darabja elfogyott,
ma tiszta lett az asztal és a székek,
lavór kidől, ha létra lába széles,
letisztult nálad minden porfogó.

Kikandikál egy szeg, szöget verek,
a fal tövében három polc lefestve,
szerelni vágyó  jóbarát a vágyam.

Pihenni holnap úgy szeretnék most,
elernyed izmom, nyűg a hátizom,
egy barna pók ma hálót sző szobámban.


Konyha

Kifolyt a kávé, kell a konyharongy?,
s az asztalon, egy fürge csík nyoma
cukorka barna löttybe’ virradóra,                                  
elázik, édes íze oly finom.

Kifolyt a kávé, inni hol fogom?,
egy kósza csésze széle szájon csókol,
a csészealj röpül már messzi tájon,
a konyha tartja össze otthonom.

A gáz, ha kékül, halkan szundikál,
az ablakon benéz egy napsugár,
a tűzhelyen egy új edény a lángon.

Ma lekvárt főz a málna és eper,
a fáradság már mindent elkever,
s üvegbe rakva csendes oly nagyon.


Porszívó

Pusztítok minden bújó porcicát,
kapaszkodnak szégyenlős sarokszöszök,
porszívóm nyaka nyúlik, gyomra zörög,
falja a por szálló hagyatékát.

Makacs vagyok, ha lelkem tele már,
szőnyeg szálai közt minden ott lakó
hallja zengőn zúgó hangom átható
dallamát, e test éhes szerenád.

Mozdulatlan lennék nappal mégis,
ismerősként köszön rám a fény is,
porzsákom megpihen, nagyot nyújtózik.

És hallanám, mit a csend elzenél,
ha hangomat lecsendesíthetném,
úgy szeretnék, oh, végleg elgurulni.