2016. szeptember 20., kedd

Szépírói kurzus 2016 ősz/3 - Kovács István Haykovats novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Kovács István Haykovats azt a feladatot oldotta meg sikeresen, hogy nemet váltott, és nőként írta meg egy szerelmi kalandját egy férfival. Itt közlöm.

Kovács István Haykovats

Nemzetközi TV-Film fesztivál, Budapest 1976

Két gyerekkori barátnőm, Cynthia és Dorothy türelmetlenül várták az alkalmat, mikor mesélek nekik budapesti utamról.
Jól ismertük egymást. A filmszemlén vetített művek hidegen hagyták őket, pedig a gimnáziumban még mindhárman színésznők szerettünk volna lenni.
Aztán Cynthia húszévesen lehorgonyzott egy nála tizenhét évvel idősebb, és három millió fonttal gazdagabb üzletember mellett. Dorothy elvégezte a Művészeti Akadémiát, de az első filmforgatás után feladta, és átnyergelt a művészettörténetre. Harmincévesen átvette apja régiségüzletét a Sohóban, és a műtárgypiacon találta meg élete értelmét.
Mindkét barátnőm érdeklődéssel követte színészi karrierem. Kezdetben mellékszereplőként jelenhettem meg a filmvásznon, néhány felejthető mozifilmben. Majd egyre fontosabb szerepeket kaptam TV sorozatokban, aminek ujjongva örültek. Havonta járunk össze valamelyikünk lakásán, vagy egy csendes étteremben teázni, és legfrissebb élményeinket megosztani egymással.
A váratlan szép idő különösen vonzóvá tette kertes, tengerre néző házunkat Folkstone-ban, ahol mindhárman otthon éreztük magunkat, hiszen itt nőttünk fel. Dorothy lassan húsz éve a Sohóban lévő üzlete fölött, a padlástérben kialakított műteremlakásban lakik. Cynthia Wembley-ben él, luxus körülmények között. Hozzá csak akkor megyünk, amikor férje nincs otthon.

Kellemes május végi délután volt. Második férjem, Robert Doverbe autózott a gyerekekkel, így azt hittem, zavartalanul beszámolhatok barátnőimnek budapesti kalandjaimról.

A francia partok felé néző teraszon helyeztük kényelembe magunkat a gyarmati időkre emlékeztető fonott karosszékekben. A gőzölgő teát és a kubai rumot az asztalra készítettem, és három hamutálat a csészék mellé, hogy ne keljen keresztbe nyúlkálnunk az égő cigivel.
Az ötvenes években füveztünk is, de ahogy Roberttől teherbe estem, elhagytam a marihuánát, és szülésig nem gyújtottam rá. 1959 és hatvanhat között dohányoztam a legkevesebbet, ugyanis ebben az időszakban szültem négy kislányt, és egy fiút.
Aztán, ahogy lenni szokott, öt gyermekkel ötszörös a gond, és lassan visszaszoktam. Hamarosan láncdohányos lettem, de negyven éves koromtól egy dobozra redukáltam a napi adagot. Az óta kilenc év telt el, és nagyon ritkán szívok többet húsz szálnál.

- Na, csajok. Rég dumáltuk ki magunkat. – kezdtem az előadásomba.

- Dorothy-val megbeszéltük, mi csendben maradunk. Elő a sztoriddal – villantotta rám
jól karbantartott, vagyont érő fogsorát Cynthia.

- Hát, rendben. Vágjunk a lovak közé! - Még az utazásom előtt történt valami, amiről nem volt alkalmam beszélni barátnőimnek, ezért beleszőttem a bevezetőmbe.
- Cynthia, te el szoktad felejteni, hogy a férjed jóval idősebb, és annak ellenére, hogy megtehetné, nem teszi meg. Megelégszik a te edzésben tartott, tizenhét évvel ifjabb punciddal. Viszont Robert négy évvel fiatalabb nálam, nem dúsgazdag, de sármos szakmabeli, és tanít az Akadémián. Ezt csak azért hozom fel, mert néha engem is elkap a féltékenység zöld szörnyetege. Pont az utazásom előtti nap éreztem meg a férjem ingén egy idegen nő illatát. Nem csináltam ügyet belőle. Elképzeltem szegény Robertet, ahogy ledönti lábáról a színi tanoda ifjú hölgytagja. Szétfeszített combjaival mellkasára nehezedik… A többit ti is el tudjátok képzelni. Nem először, és valószínű, nem is utoljára fordul elő hasonló eset az életünkben. Hozzáedződtem, és ismerem a gyógyír titkát.
- Kutyaharapást, szőrével – szólt közbe Dorothy.
- Pontosabban: Félre kúrást, félre kúrással kúrálsz. – erősített rá Cynthia.

- Az egészben elsősorban az zavar, hogy ilyenkor érzem a korkülönbséget férjem javára. – nem hagytam, hogy barátnőim kizökkentsenek az „előadásomból”. – Egyébként igazat szóltatok. Ha úgy érzem, nem vagyok elég jó a férjemnek, keresek olyat, akinek jó vagyok. – fordultam Cynthia felé, aki egy rövid életű házasság után, az utóbbi tíz évben az asszisztensével élt együtt, aki történetesen egy csinos harmincnégy éves nő volt.
- És ez Budapesten megvalósult? – szögezte nekem a kérdést Dorothy, várakozó tekintettel.
- Csak lépésről, lépésre Drágáim. Hagyjátok, hogy kiélvezzem az események felidézését. – és a teáscsészémbe jó adag rumot töltöttem. A tűzforró tea egyből iható hőmérsékletű lett. Rá is gyújtottam egy Dunhillre, mielőtt folytattam beszámolóm.
- Jól gondoljátok, ha arra gondoltok, feltett szándékom volt az ágyamba vonszolni egy sármos magyar csődört. Oscar, a producerem gyönyörű lakosztályt foglalt részemre a Gellért szállóban, ami egy régi patinás hotel a Duna nyugati oldalán. Saját termálvizes gőzfürdője és uszodája van. Ha Budapesten jártok, vétek máshol megszállni. A filmszemlén délelőtt és este folytak a vetítések a folyó másik oldalán, de a közlekedés nem okozott problémát. A taxi szinte ingyen volt a londoni díjszabáshoz képest, és a londiner füttyentésére rögtön előállt.

- Mikor térsz már a lényegre – türelmetlenkedett Dorothy.

- Nyugalom! Most térek a lényegre. Délutánonként folytak az üzleti tárgyalások, amiken Oscar kérésére jelen voltam, mint a sorozat női főszereplője. Először a németeknek és az olaszoknak adtuk el az anyagot, velük flottul ment minden. Az olaszok között volt egy jóképű pasas, rám is hajtott. Ráadásul ő is a Gellértben szállt meg. Együtt vacsoráztunk, aztán felmentem hozzá. Sajnos nagyon gyengén muzsikált. Lehet, hogy a piát nem bírta úgy, mint én…, minden esetre, kiábrándító volt az igyekezete. Pedig nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Bele kíváncsiskodtam az útlevelébe, amíg zuhanyozott. Másnap még találkozni akart, de leráztam. Aznap tárgyaltunk a magyarokkal, várakozással telve mentem el az üzletkötésre, de fogatlan, öreg oroszlánok voltak a tárgyaló partnereink. Egyedül a tolmács volt jóképű fiatalember, de a kedves, meleg tekintete hamar elárulta, ő előbb fog a produceremmel közös nevezőre jutni, mint velem.
- Basszus, akkor nem jött össze a várva várt míting egy „magyar csődörrel” sem? – kérdezte csalódottan Cynthia.
Barátnőm türelmetlensége felbosszantott. Jó, akkor még fokozom várakozás feszültségét, és újra rágyújtottam. Az orrom alatt mormogtam alig hallhatóan, inkább csak magamnak: „Hogy csődör volt-e, vagy csak egy álom…, végén úgyis kivesézitek.” Mélyre szívtam a füstöt, majd karikákat pöfékeltem a szürkülő ég felé, aztán folytattam.
- Fáradtan, rosszkedvűen taxiztam vissza a hotelbe. Elhatároztam, úszok egyet és vacsora után alaposan leiszom magam. Felmentem a fürdőruhámért a lakosztályba. Törülközőt, köntöst, az uszodában adtak a VIP vendégeknek, és természetesen külön öltöző kabint is biztosítanak, ahol levedlettem nappali ruházatom. Jóleső érzéssel úszkáltam oda-vissza a faragott oszloppárokkal határolt medencében. Kezdtem ellazulni a stresszes nap után. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy velem egy ritmusban úszik mellettem egy vörös szakállas fiatalember. A húszas évei közepén járhatott. Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mellúszásban haladtunk, majd ő a hátán folytatta. Akkor már félreérthetetlen volt, hogy engem követ. Megfordult a fejemben: a srác egy szállodai selyemfiú, és így akar a közelembe férkőzni. De azon túl, hogy merőn nézett, nem volt tolakodó a viselkedése. – mélyet szívtam a harmadik cigarettámból, mert magam is izgalomba kerültem, amikor a szokatlan ismerkedést felidéztem. Barátnőim lakatot téve szájukra, pisszenés nélkül várták a folytatást.

- Kijöttem a hideg úszómedencéből, aminek a túloldalán félkörívben egy kisebb meleg vizű medence van, gyönyörű szecessziós építészeti környezetben. Beültem a meleg vízbe, egészen nyakig elmerültem, és élveztem, ahogy átmelegít. Eszembe jutott a fiú, már-már hiányoltam, amikor mellém úszott a másik oldalról. Magyarul szólított meg, hangja kellemes volt, de egy szót sem értettem. Annyit mondtam csak, hogy nem értem, mire kicsit zavarba jött. Arra következtettem, hogy fogalma sincs, ki vagyok, és a dzsigolót is kizárhatom, azok jól beszélik a nyelvünket. Aztán majdnem tökéletes oxfordi kiejtéssel ennyit mondott: Sorry, my english is very poor. Igazat mondott, tényleg szegényes volt a szókincse, de összeszedte magát. Kiderült róla, főiskolán tanul szobrászatot, és nagyon tetszem neki. Ezzel aztán ki is merült a nyelvtudása. Viszont a testbeszéde működött.

- Csak nem nyúlt az úszó dresszed alá? – kérdezte Cynthia vigyorogva.

- Annál finomabban csinálta – belekortyoltam az egyre erősebb, és egyre hidegebb teámba. – A medence kőpadján ültünk egymás mellett, gyakorlatilag kettesben. Középen lévő díszkút takarta a másik oldalon ülő két férfit, akik egymással voltak elfoglalva. A fiatalember elém térdelt, izmos felsőteste kiemelkedett a vízből. Szemembe nézett, és lassan a fejemhez emelte mindkét kezét. Olyasmit mondott, hogy szívesen megmintázna, és nagyon gyengéden a kezeibe fogta arcomat. Nem tiltakoztam. Úgy tett, mint a vakok, amikor letapogatják egy idegen arc formáit. Még a szemét is lesütötte. Aztán lassan lefelé haladt. Végig simította vállaim, a karom, és végül megfogta mindkét kezem. Mondhatom, bensőséges érzés volt. Zavarba jöttem, és felálltam. Köszönés nélkül hagytam faképnél.
A fiú mozdulatlan maradt, csalódott szemekkel követett, ahogy az öltöző felé mentem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza rá. Ő ott állt a díszkút mellett, és csak nézett. – idéztem fel révedező tekintettel a furcsa szituációt.

- Csak ennyi volt? Meg sem próbáltad felhívni a szobádba? – kérdezte Cynthia, kicsit értetlenül.

- Várd ki a végét – szóltam rá, és újabb cigire gyújtottam. – A Gellért fürdőben a VIP kabinsor az öltöző bejáratától néhány lépésre van. A kabinos pultjától rálátni az ajtókra. Gondolom, a biztonság miatt tervezték így. Én a negyedik kabinhoz kaptam kulcsot, amit a dresszem cipzáras zsebébe dugtam, így nem kellett keresgélnem a kabinost, aki éppen nem volt a helyén. Törülközés közben a gondolataim a srác körül jártak. Éreztem, hogy nekem kellett volna kezdeményeznem, hiszen olyan fiatalnak és tapasztalatlannak látszott… Aztán pont ezzel nyugtattam meg magam, hogy túl fiatal hozzám, hiszen a fiam lehetne. Felvettem a bugyimat, és a blúzom. Az a kék, gyöngyház-gombos felsőrész volt rajtam, amit együtt vásároltunk márciusban. Éppen kezdtem begombolni, amikor halkan kopogtak a kabinajtón. Résnyire nyitottam ki, nem tudhattam, ki kopogott. Mint Barbarossa Frigyes fiatalon, úgy nézett ki az én lovagom, persze királyi palást nélkül.
- Jaj, de izgalmas. – szólt közbe Dorothy – És, beengedted?
- Igen, beengedtem. Pontosabban berántottam, nehogy észrevegye a kabinos – vallottam be töredelmesen. – Nem akartam másnap a pletykalapok címoldalára kerülni.
- Uúú, de izgi. – jött ki Cynthiából is – egészen benedvesedtem.
- Gyerünk June, folytasd! – erősített rá Dorothy.
- Bocs lányok. – mondtam nekik mutatóujjam felemelve, mert a figyelmem a földszintről érkező zajok vonták el. Felálltam, és bementem a teraszról a nappaliba. Akkor már tisztán hallatszott, családom váratlanul hazaérkezett. Robert jelent meg a lépcsőfordulóban. Arcára volt írva, valami rosszul sült el a kiránduláson.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva.
- William labdának nézett egy kőgolyót, és belerúgott – kezdte mesélni a férjem, amikor felért a nappaliba. – Kerékvető kő volt egy villa kertkapujában, körbenőtte a fű. A nagylábujja elkékült és bedagadt, szerencsére csak megrepedt. Most jöttünk Elliot doktortól, aki megröntgenezte, és begipszelte. Pár hétig nem tud a jobb lábára cipőt húzni… Most a lányok vigasztalják, de biztosan örülne, ha lemennél hozzá. – közben Robertnek eszébe jutott, hogy csajozós napom van. Kiment a teraszra, üdvözölte barátnőim. Én meg lementem szegény tizenöt éves okos-tojásomat vigasztalni. Az élmény-beszámolóm befejezésének lőttek, elnapoljuk a jövő hétre.



Szépírói kurzus 2016 ősz/2 - Tanos Balázs forgatókönyve

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Tanos Balázs a Dramaturgia óra keretében filmforgatókönyvet írt Kosztolányi A fürdés című novellájából. Itt közlöm.

A fürdés
Kosztolányi Dezső azonos című műve alapján a forgatókönyvet írta:
Tanos Balázs
2016.szeptember 13.


Szereplők:
  • Suhajda
  • Suhajdáné
  • Jancsi
  • Istenesné
  • Legény
  • Nő1
  • GPS



1. Jelenet
Helyszín: Iskola (belső helyszín), délután
Jancsi kilép a folyósóra, kezében a bizonyítványával. Suhajda elveszi a fiától a bizonyítványt és gyors, határozott mozdulatokkal fellapozza azt. Suhajda és Suhajdáné szomorú képet vágva néznek Jancsira.

2. Jelenet
Helyszín: Iskola parkolója (külső helyszín), autó belső tere, délután
A család szomorú ábrázattal száll be a terepjáróba.
SUHAJDA:
(Csalódottan és dühösen.)
Azt hiszem ez várható volt. Félvállról vetted a tanulást az egész tanév alatt, nem csoda, ha megbuktál, és még örülhetünk, hogy csak latinból.
Jól ismerlek, és hidd el, nagyon jól. Magadtól egy betűt nem fogsz tanulni a nyáron, ezért úgy döntöttem, amíg nem látom, hogy tanulsz, addig se TV, se internet, semmilyen kütyü és természetesen strandra sem jöhetsz velünk.
Suhajdáné eközben a GPS-t állítja be.
SUHAJDÁNÉ:
(Kérlelve.)
Ne legyél már vele olyan szigorú! Mégis csak nyár van.
Legalább a partra hagy jöjjön le néha. Neki is kell egy kis kikapcsolódás. 3 hétig leszünk a nyaralóban. Nem lehet egész nap csak tanulni.
SUHAJDA:
(Dühösen)
Ebbe te ne szólj bele! Nézd meg, elkényeztetted és most itt az eredménye! Ha majd látom, hogy változik a helyzet, talán meggondolom magam!
GPS:
(Gépiesen)
Indulhatunk. 200 méter múlva forduljon balra.
Az autó kigördül a parkolóból és balra fordul.

3. Jelenet
Helyszín: Suhajdáék nyaralója, Jancsi szobája (belső helyszín). A bizonyítvány osztás napjának estéje.
Jancsi a latinkönyv felett az írósasztalnál ül, és szemmel láthatóan szenved. Suhajda kopogás nélkül belép.
SUHAJDA:
(Határozottan)
Ezt már szeretem, ha látom, hogy így folytatod, akkor talán hajlandó leszek átgondolni a strandolást. Ha a jövőhétig mindennap ilyen szorgalmasan tanulsz, akkor egyik nap velem jöhetsz fürdeni.
Jancsi felugrik az íróasztatól és megöleli az apját, aki hidegen fogadja a közeledését.
JANCSI:
(Hálásan)
Köszönöm, apuka!
Suhajda lefeszíti magáról a gyermeket.
SUHAJDA:
(Parancsolóan)
Ne hálálkodj, hanem bizonyítsd,
hogy méltó vagy az engedményre! Későre jár, menj aludni!
Suhajda kimegy, Jancsi becsukja a latinkönyvét és leoltja a villanyt.

4. Jelenet
Helyszín: A nyaraló terasza (külső helyszín), délután fél három.
Jancsi az asztalnál ül, és a latint magolja. Anya mellette ül és a tabletjén olvas. Suhajda meggyszínű fürdőnadrággal a kezében jön ki a teraszra.
SUHAJDÁNÉ:
(Kíváncsian)
Hová mész?
SUHAJDA:
(Határozottan)
Fürdeni.
SUHAJDÁNÉ:
(Kérően)
Ugyan, vidd el őt is!
SUHAJDA:
(Határozottan)
Nem.
SUHAJDÁNÉ:
De mégis, miért nem? Azt mondtad, ha látod, hogy tanul át gondolod!
SUHAJDA:
(Nyersen.)
De nem tanul. Tegnap is, amikor bementem hozzá a telefonján játszott, pedig megbeszéltük, hogy semmilyen kütyü közelébe nem mehet.
SUHAJDÁNÉ:
(Sajnálkozva)
Dehogynem tanul… Egész délelőtt tanult.
SUHAJDA:
(Pikírten)
Rendben. Hogy mondod latinul, hogy dicsérni fognak engem?
JANCSI:
(Gyorsan, hebegve)
Lauderentur
SUHAJDA:
(Csúfosan.)
Lauderentur? Tehát a pótvizsgán is meg fogsz bukni.
SUHAJDÁNÉ:
Tudja! Tudja, de fél tőled.
SUHAJDA:
(Csalódottan)
Én kiveszem őt az iskolából. Bizony úristen kiveszem. Lakatosinasnak adom, bognárnak.
Suhajdáné átöleli a zavarodott Jancsit.
SUHAJDÁNÉ:
(Kedvesen.)
Gyere ide, Jancsikám! Ugye tanulsz majd, Jancsikám?
SUHAJDA:
(Mérgesen.)
Sírba visz ez a taknyos. Sírba visz.
JANCSI:
Tanulok.
SUHAJDA:
(Cinikusan)
Ne tanulj! Sose tanulj! Fölösleges!
SUHAJDÁNÉ:
(Határozottan)
De tanul! Te pedig megbocsátasz neki. Jancsika hozd szépen a nadrágodat. Apa majd elvisz fürödni.
SUHAJDA:
(Türelmetlenül)
Rendben, Legyen, de ne várass sokáig, mert itt hagylak!
Jancsi berohan a házba. Suhajda a telek kapuja előtt várakozik türelmetlenül. Hosszas várakozás után megjelenik Jancsi fürdőnadrággal a kezében. Az anyja csókot nyom az arcára, majd az apja után megy.
SUHAJDÁNÉ:
(kedvesen)
Később én is utánatok megyek!
Jancsi lassan éri utol az apját, lábai tapicskolják a port, amikor végre mögötte van, szinte lopakodik utána.

5. Jelenet
Helyszín: Vízpart (külső helyszín), délután fél három óra körül.
Jancsi és Suhajda az öltöző fülkékhez mennek. Egy fehér asztalnál Istenesné üldögél.
SUHAJDA:
(Nyájasan)
Szép napot kívánok Istenesné! Nagyon csinos az új kendője! Kinyitná nekünk a két szokásos fülkét?
Istenesné mosolyog és kinyitja a fülkéket.
Átöltöznek. Suhajda előbb végez, rajta meggyszínű fürdőnadrág. Türelmetlenül bekopog Jancsi fülkéjébe.
JANCSI:
(Megszeppenve)
Mindjárt, egy pillanat!
SUHAJDA:
(Haragosan)
Megáll az eszem, hogy állandóan rád kell várnom! Csipkedd magad!
Jancsi kijön a fülkéből. A vízhez indulnak. Jancsi tétovázik.
SUHAJDA:
(Határozottan)
Jöhetsz.
Jancsi lassan bemerészkedik a vízbe. Megmártózik.
SUHAJDA:
(Egykedvűen.)
Félsz?
JANCSI:
(Megszeppenve.)
Nem.
SUHAJDA:
(Durván.)
Akkor mit mamlaszkodsz?
Egy cölöp mellett állnak. Kb. derékig ér nekik a víz. Suhajda játékosan bevizezi Jancsi fejét.
SUHAJDA:
(Játékosan.)
Gyáva vagy, barátom.
JANCSI:
(Megszeppenve.)
Nem.
Suhajda megragadja a fiát és bedobja a vízbe.
SUHAJDA:
(Kíváncsian)
Rossz?
JANCSI:
(Vidámabban)
Nem.
SUHAJDA:
(Játékosan és vidáman)
Akkor még egyszer. Egy-kettő…há-rom!
Háromra nagyot lendít Jancsin és bedobja. A cölöp mögé. A gyerek hátra szegett fejjel érkezik a vízbe, majd teljesen elmerül. Suhajda Kicsit vár.
SUHAJDA:
(Bosszankodva)
Na, mit izélsz? Ne szórakozz már!
Teljes csönd.
SUHAJDA:
(Megijedve)
Hol vagy?
Elkezd a vízben kotorászni.
SUHAJDA:
(Pánikolva, hangosan)
Jancsi, Jancsi!
Egy legény tölcsért formál a tenyeréből a parton.
LEGÉNY:
(Értetlenül)
Hogy mondja?
SUHAJDA:
(Pánikolva)
Hé, Nincs sehol!
LEGÉNY:
Kicsoda?
SUHAJDA:
(Egyre nagyobb pánikban. Ordítva.)
Nem találom, segítség!
Suhajda kikászálódik a partra. A legény és Istenesné oda mennek hozzá.
LEGÉNY:
Kicsoda, kit nem talál?
SUHAJDA:
(Kétségbe esve, hangosan)
Mi… Mi csak játszottunk!
LEGÉNY:
(Faggatódzva)
Kivel? A Gyermekével?
SUHAJDA:
(Idegesen)
Igen, pancsoltunk, de elmerült…
LEGÉNY:
Istenesné szóljon a mentőknek én az apával maradok!
Istenesné a közeli telefonfülkéhez siet.

6. jelenet
Helyszín: Suhajdáék terasza, utca, strand (külső helyszínek), délután fél 3 körül.
Suhajdáné abbahagyja az olvasást. Bezárja a ház ajtaját és a kertkaput. Majd az utcán elsétál a strand irányába. Az utcán minden fesztelen. Suhajdánét aggodalmas érzés fogja el. Megszaporázza lépteit. A strandhoz ér és látja az összesereglett tömeget. Egy nőhöz fordul.
Suhajdáné:
(aggódva)
Mi történt?
NŐ1:
(szintén aggódva)
Azt mondják egy gyermek vízbe fulladt.
Suhajdáné a tömeg felé rohan. Meglátja a transzba esett Suhajdát.
SUHAJDÁNÉ:
(Sikoltva)
Ugye él még?
Suhajda nem felel.
SUHAJDÁNÉ:
(üvöltve)
Ugye él még?
Rácsimpaszkodik Suhajdára.
SUHAJDA:
(szenvedve)
Az orvos azt mondta nincs már remény…
Suhajdáné zokogni kezd, elájul. Az orvosi szobába viszik. Suhajda csendesen az öltöző kabinok felé vonul.
SUHAJDA:
(Sápítozva)
Jaj nekem, jaj jaj. Mi lesz így velem?

Suhajda átöltözik, majd haza kullog.

2016. szeptember 18., vasárnap

Szépírói kurzus 2016 ősz/1 - Bencsik Orsolya novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Bencsik Orsolya azt a feladatot oldotta meg, sikerrel, hogy olyan abszurdot írt, amelyben egy fogalom kel életre elbeszélése mondataiban. Itt közlöm.


Bencsik Orsolya
A tökéletes társ


Egészen biztos volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki, mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.
Az orrán egy ezüst színű, kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a fiú éppen az ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.
Bár termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra felkavarodott.
– Ki ez a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda igyekezett ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig méregette a gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és összegörnyedve egészen rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a pezsgőt is kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra nézett. Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta az egész estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál valaki elől. Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert, azonnal elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.
Az est végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón. Mindig is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni. Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.
Az utca csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt, meglehetősen nyugtalanító szöveggel.

Bánat Úr

Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,
megtalálta a tökéletes társat.
Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.

Éda többször is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt rajta. Kétség sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a zsebébe, s most még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen visszagyűrte a zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire hazaért szinte már futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy végre becsukta maga mögött a lakása ajtaját.
Álmatlan éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán pont ezért viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő bolond. Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.
Néhány nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben, mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon vágni, de aztán megrettent attól, hogy  nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és undorodott attól is, hogy hozzá érjen.
– Te tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.
Az rámosolygott, és még egyszer a szájához emelte a csészét.
– Tudsz egyáltalán beszélni?
– Tudok beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?
Édának elege lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót. Az ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset előzményiről.
– Már számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből. Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más névjegykártyát ad az áldozatoknak.
Éda megnézhette a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit állítólag egy tíz éves kisfiú kapott – ez állt:

Bánat Úr

Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?
Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!

 Egy hatvanas férfi pedig ezt kapta:

Bánat Kisasszony

Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a halálba kísérje?
Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső útra.

– Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.
A rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.
– Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk. Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a markunkból. Fürge mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen túljárni az eszén.
Éda nem értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.
Bánat Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő lenne, hogy ő Éda tartozéka.
A lány többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.
Éda barátai ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves, jóravaló srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.

Ebben csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt, egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az áldozat  mellkasára ült, egy kézzel fogta össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett. Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.
A támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.
Csak akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem kerül.
Magához húzta Édát.
– Buta vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.
Egy pár hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a dolog. Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor viszont a semmiből jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt, hogy kötelek marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják, és mozdulni sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult rá, majd megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt az orra vére, és elájult.
Néhány héttel később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül átnyúlt a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a csempébe, úgy, hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek. Annyit sírt ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt, sokszor betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem járt társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.
Maga sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt. Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek együtt.
Éda legszebb emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az állatkertben, és az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől. Vagy azt, mikor rossz gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a nézőket a moziban. Éda vett egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt választottak ki. A fiúnak egy piros fotelt vásároltak, amit annyira megszeretett, hogy alig akart elszakadni tőle, abban ücsörögve evett, olvasott, vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt mentek futni vasárnap.

Azért előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből, mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab hiányozna belőle. 

2016. május 5., csütörtök

Szépírói kurzus 2016 tavasz/13 - Facskó Györgyi drámája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Facskó Györgyi elkészítette Salinger Ficánka bácsi Connecticutban című novellájának színpadi változatát. Úgy érzem, jól sikerült. Itt közlöm.

Facskó Györgyi:
A SEBESÜLT BAKA LÁTOGATÁSA  

SZEREPLŐK:
Eloise
Mary Jane
Ramona, Eloise lánya
Grace, a cselédlány

A helyszín Connecticut, középosztálybeli, kertvárosi otthon nappali szobája. Az egyik oldalon ablak, előtte ablaküléssel, hátul ajtó, mely a ház többi helyiségébe vezet. Középen dívány karosszékkel, mellette telefonos asztalka. Az előtérben apró dohányzóasztal, rajta csinos cigarettatárca, illetve néhány egymásra halmozott hamutál.      
Az 1950-es évek elején járunk, egy hideg téli nap délutánján.  

ELSŐ JELENET
(Eloise, Mary Jane)

A színpad üresen áll. Ajtó nyílása hallatszik, majd Eloise és Mary Jane párbeszéde szűrődik be az előszobából.
MARY JANE: (zavartan hadarva) Aztán jobbra fordultam a fasornál, ahogy kell… Tökéletesen emlékeztem az útra, és rendben is ment minden egészen a Merrick Parkway-ig.
ELOISE: (flegmán, enyhén felsőbbségesen) Merritt Parkway, baby. Nem mintha nem találtál volna ide már kétszer is…
MARY JANE: (hebegve) Igen, csak… hol a zsebkendőm? Meg is van. Huhh.
ELOISE: (mulatva) Az ebédnek lőttek. Minden odaégett… az egész átkozott borjúmirigy. Minden.
MARY JANE: Nem számít, már úgyis ettem. Idefelé bekaptam valamit.



MÁSODIK JELENET
(Eloise, Mary Jane, Ramona)

Nyílik a szobaajtó, amin Eloise lép be először, majd betessékeli vendégét. 
ELOISE: De nem is mondtad még, hogyhogy szabadnapos vagy?
MARY JANE: (körültekintgetve) Ja, nem vagyok. Csak Mr. Weyinburg – a főnököm – betegszabadságon van. Itt lakik Larchmontban, nekem pedig naponta ki kell jönnöm hozzá, hogy leveleket hozzak-vigyek, ilyesmi. Sérve van. Te, neked van róla fogalmad, mi az pontosan?
ELOISE: Nem igazán, de neked biztosan nem kell aggódnod, hogy elkapod.
MARY JANE: (megkönnyebbülve) Ó.  
ELOISE: Mit ácsorogsz már ott?! (a karosszékre mutat) Gyere, ülj le! Úgy csinálsz, mintha nem ismernénk egymást ezer éve. Mintha nem tudnék minden piszkos kis titkodról, Mrs. Ifjú Mississippibeli Kadét…
MARY JANE: (zavartan kuncogva ül le, majd félig komolyan) Fiatalság, bolondság… Csak három hónapig tartott, amiből kettőt rács mögött töltött…
ELOISE: (az asztalon fekvő cigarettatárcát Mary Jane felé nyújtva, könnyed stílusban) Ugyan-ugyan! Kicsit lobbanékony volt, ennyi az egész. (rágyújt)
MARY JANE: (ő is rágyújt) Hm… megkéselni egy képviselőt akkor sem a legokosabb dolog. Bár kimaradni a főiskoláról sem épp az…
ELOISE: Talán hibázott, ahogy mi is. Én akkor se bánok semmit, életünk legszebb két éve volt. Gondold el, miben volt részed: szenvedélyes románc egy forróvérű kadéttal, esztelen házasság…
MARY JANE: (kuncogva) Kissé túlfűtött érzelmek minden téren… (hamiskásan mosolyogva, Eloise felé biccentve) Na de te sem panaszkodhatsz. Titkos kis légyott a liftben…
ELOISE: (keserűen elmosolyodva) Majd eltanácsolás… Ki akarhatna többet?!
MARY JANE: (vigyorogva) Valóban.     
ELOISE: (a konyha felé indul) A szokásos – gondolom - megfelel… (kimenőben odavetve) Amúgy tetszik az új hajszíned. Nem épp ilyen lett Sue-é is a koleszból a férjhezmenetele előtt?  Milyen büszke volt magára…(rosszmájúan felhorkanva ki)
MARY JANE: (összeráncolt szemöldökkel koncentrálva) Nem. Az ő haja vörös lett. (hangosabban a konyhában lévő Eloise-nak) Ő vörös lett.   
ELOISE: (bekiáltva) Sző-ke!
MARY JANE: (még mindig emelt hangon) Vö-rös, ha mondom. Hogyishívják égre-földre esküdözött, hogy lángvörös lett.
ELOISE: (két whiskey-s pohárral a kezében, csípőjével lökve be az ajtót lép be) Hisz ott voltam a szobában, amikor befestette, tisztán emlékszem. Épp az esküvője előtti estén. (átadja a poharat Mary Jane-nek, majd elheveredik a díványon, folytatva megkezdett cigarettáját) Tudod, ahhoz a Frank Henke-hez ment hozzá. Emlékszel rá?
MARY JANE: Csak homályosan. Az a kis közlegény? Rettenetesen csúnya volt…
ELOISE: Jóságos ég, rettenetesen csúnya! Akár a mosdatlan Lugosi Béla.
MARY JANE: (fejét hátravetve kacag, majd újabb cigarettáért nyúl) Bámulatos! Bár nem volt épp vérszívó típus. (ijesztőre változtatva hangját Lugosit utánozza Drakula gróf szerepében) „Nem vagyok nagy rajongója a tükröknek.” (kacag magán, majd leteszi az üres cigarettatárcát)    
ELOISE: Mi az? Nincs benne több?
MARY JANE: (saját retiküljében kotorászva) Semmi baj, van nálam egy egész dobozzal, valahol. 
ELOISE: (bosszúsan) Az a semmirekellő cselédlány! Nincs egy órája, hogy két teljes kartont dugtam az orra alá. Mibe fogadunk, hogy egy percen belül itt lesz, hogy mit csináljon velük… Hol a frászban tartottam?  
MARY JANE: (naprakészen, saját cigarettájára gyújtva) A kis Lugosinál.
ELOISE: (gunyorosan nevetve) Az ám. A kis Lugosi… Azt hitte szegény, hogy magát az Isten lábát fogta meg azzal a nővel. Pedig… (hirtelen elhallgat, és Mary Jane cameo brossára mutat) Azt meg hol szerezted?
MARY JANE: Ezt? Az ég szerelmére, már az iskolában is hordtam. Anyámé volt.   
ELOISE: Istenem, nekem egy tisztességes darabom sincs. Semmi, amit felvehetnék. Ha Lew anyja meghal – (nevetve) ha egyáltalán valaha sor kerül rá – valószínűleg egy monogramos jégcsákányt vagy valami hasonlót hagy rám.    
MARY JANE: Tényleg, hogy jöttök ki mostanában?
ELOISE: Ne nevettesd ki magad!
MARY JANE: Ó, tudod kibe botlottam múlt héten a Lord & Taylor Áruházban?
ELOISE: (megigazítva egy párnát a feje alatt) Ühüm, Akim Tamiroffba.
MARY JANE: Kibe? Ő meg kicsoda?
ELOISE: Akim Tamiroff. Filmekben szerepel. Mindig azt mondja: (a színészt imitálva): „Ezt nágyon viccesnek tártod, hááá?!” Imádom! Örmény. (morogva) Nincs egyetlen használható párna ebben a házban… Kivel találkoztál?  
MARY JANE: Jacksonnal. Épp…
ELOISE: Melyikkel?
MARY JANE: Nem tudom. Azzal, amelyikkel egy pszichóra jártunk. Amelyik mindig…
ELOISE: Mindkettővel együtt jártunk.
MARY JANE: Hát, amelyik olyan félelmetesen…
ELOISE: (hirtelen rávágva) Marcia Louise. Én is összefutottam vele egyszer. A gyereket is kibeszélte volna belőled, mi?
MARY JANE: Atyám, igen! Viszont tudod, mit mondott? Dr. Whiting meghalt. Marcia azt mondta, kapott egy levelet Barbara Hilltől, hogy Whiting rákos lett múlt nyáron, aztán meghalt meg minden. Csak 31 kilót nyomott a halálakor. Hát nem szörnyű?!
ELOISE: Nem.
MARY JANE: (megbotránkozva) Eloise, tiszta kőszívű lettél.
ELOISE: (közömbösen) Hm. (hirtelen talpra ugrik) Na, ide a poharaddal! (morogva, az üres poharakat a magasban megrázva) Most komolyan, az az ostoba! Épp csak Lew-t nem vettem rá, hogy feküdjön le vele, olyannyira elkövettem mindent, hogy ideköltözzön velünk. Már bánom.
MARY JANE: (utána szólva) Nekem ez lesz az utolsó.
ELOISE: Hát hogyne! Ki hívott kit? És ki késett két órát? Már egykor itt kellett volna lenned. Addig maradsz itt, amíg kiütést nem kapok tőled. Pokolba a tetves karriereddel!
Mary Jane ismét fejét hátravetve hahotázik. Kissé elveszetten várakozik: feláll, körbejár, kinéz az ablakon, majd letöröl egy maszatfoltot az üvegen, végül visszasétál a helyére. Arrébb tesz egy könyvet az asztalon, de rá se néz a címére. Kis kézitükröt vesz elő, és fogait vizsgálja. Nyelvével letisztítja felső fogsorát, majd ismét ellenőrzi az összképet.
MARY JANE: (a teli poharakkal belépő Eloise felé fordulva) Egyre jegesebb odakint… Hű, ez aztán gyors volt. Szódát nem is raktál bele?
ELOISE: (poharakkal a kezében, két mutatóujját pisztolyszerűen kinyújtva) Senki ne mozduljon! Az egész rohadt épületet bekerítettem!
Mary Jane nevetve elteszi a tükröt, és elveszi italát.
ELOISE: (újra végignyúlva a díványon) Mit gondolsz, mit csinál odakint? Ül a nagy fekete valagán, és „A palást”-ot olvassa. Elejtettem a jeges tálcákat, ahogy vettem elő őket. Jó, hogy rám nem mordult idegességében! (gúnyosan) „A palást”… Mit hisz, hogy ez majd őt is megváltja? Vagy tán azt hiszi, a cselédnek a való életben is igaza van?
MARY JANE: (nem reagálva, megemelve a poharát) Ez az utolsó. Most komolyan.
ELOISE: Ugyan már! Mi mást mondott még Jackson?
MARY JANE: (lelkesen folytatja) Ó, most jöttek vissza Európából. A férje Németországban vagy hol állomásozott, ő meg elkísérte. Egy negyvenhét szobás házban laktak egyetlen másik párral meg vagy tíz szolgával. Volt saját lova, a lovászuk pedig korábban Hitler saját lovagló mestere volt vagy mi. Ja, aztán elkezdte mesélni nekem, hogy erőszakolta meg majdnem egy színes bőrű katona… Ott helyben, a Lord & Taylor fő folyosóján kezdte el mesélni… Ismered Jacksont. Azt mondta, hogy a férfi a férje sofőrje volt, és ő vitte a piacra vagy hova egyik reggel. Azt mondta, annyira meg volt rémülve, hogy nem is…
ELOISE: (közbevágva) Egy pillanat! (fejét felemelve kikiabál) Te vagy az, Ramona?
RAMONA: (kintről gyenge kis hangon) Igen.
ELOISE: (emelt hangon) Csukd be magad után a bejárati ajtót, légy szíves!
MARY JANE: Ramona az? Majd meghalok, hogy lássam! Tudod, hogy azóta nem is láttam...? Amióta az történt vele…
ELOISE: (csukott szemmel kiabálva ki) Ramona, menj a konyhába, hogy Grace segíthessen levenni a gumicsizmádat!
RAMONA: (emelt hangon) Rendben. (kicsit halkabban) Gyere, Jimmy!
MARY JANE: Majd meghalok, hogy lássam! (kilöttyinti italát) Ó, Istenem! Nézd, mit csináltam! Szörnyen sajnálom, El!
ELOISE: Ugyan, hagyd csak! Amúgy is utálom ezt az átkozott szőnyeget. Mindjárt hozok neked egy másikat.
MARY JANE: Nem szükséges, nézd, még megvan a fele.
ELOISE: Biztos? Adj egy cigit!
MARY JANE: (odanyújtja a dobozt Eloise-nak) Ó, majd meghalok, hogy lássam! Kire hasonlít most?   
ELOISE: (meggyújtva a cigarettáját) Akim Tamiroffra.   
MARY JANE: Ne már, komolyan. 
ELOISE: Lew. Lew-ra hasonlít. Amikor az anyja átjön, mintha hármas ikreket látnék.   
(fel sem ülve kezébe vesz egy hamutálat, majd a hasára helyezi) Amire nekem szükségem van, az egy kokker spániel vagy valami ilyesmi. Hogy valaki rám is hasonlítson.    
MARY JANE: Mi van a szemével? Úgy értem, nem romlott azóta vagy ilyesmi, ugye?    
ELOISE: Isten ments! Semmi, amiről tudnék.    
MARY JANE: Lát egyáltalán szemüveg nélkül? Ha - mondjuk - ki kell mennie éjszaka vagy valami?
ELOISE: Senkinek nem beszél róla. Szörnyen titokzatoskodó.     
MARY JANE: (az ajtó nyílására odafordul, majd nyájasan üdvözli a belépő kislányt) Hát szervusz, Ramona! Micsoda csinos ruha! (letéve poharát) Fogadok, nem is emlékszel már rám, Ramona.   
ELOISE: Természetesen emlékszik. Ki a hölgy, Ramona?
RAMONA: Mary Jane. (vakarózni kezd
MARY JANE: Bámulatos! Kapok egy puszikát, Ramona?     
ELOISE: (indulatosan Ramonának) Hagyd ezt abba!
Ramona leáll a vakarózással.    
MARY JANE: Adsz egy puszikát, Ramona?    
RAMONA: Nem szeretem megpuszilni az embereket.
ELOISE: (felhorkan) Hol van Jimmy?
RAMONA: Itt van.    
MARY JANE: (Eloise-hoz fordulva) Ki az a Jimmy?   
ELOISE: (gúnyosan) Ó, Istenem, a lovagja. Oda megy, ahova ő. Azt csinálja, amit ő… Tiszta kabaré.  
MARY JANE: (lelkesen) Tényleg? (Ramonának, előrehajolva) Már van lovagod, Ramona?    
Ramona közönyösen, szótlanul áll, nem reagál.
ELOISE: (szigorúan) Ramona, Mary Jane kérdezett valamit.
Ramona ujját az orrocskájába dugja, továbbra sem szól.
ELOISE: (türelmetlenül) Hagyd ezt abba! Mary Jane azt kérdezte, van-e lovagod.
RAMONA: (az orrában turkálva) Van.
ELOISE: (ingerülten) Ramona, fejezd ezt be, de rögtön!
Ramona leereszti a kezét.   
MARY JANE: Nos, szerintem ez csodálatos! Hogy hívják? Elárulod nekem a nevét, Ramona? Vagy ez nagy titok?
RAMONA: (előre-hátra billegve) Jimmy.
MARY JANE: Jimmy? Ó, imádom a Jimmy nevet! És milyen Jimmy, Ramona?
RAMONA: Jimmy Jimmereeno.      
ELOISE: Állj nyugodtan!
MARY JANE: Nahát, ez ám a név! Hol van Jimmy? Elárulod nekem, Ramona?
RAMONA: (hanyagul lendítve kezével) Itt.
MARY JANE: (körbenéz, majd provokatív mosollyal, mézes-mázosan szól) Itt hol, szívecském?
RAMONA: Itt. Fogom a kezét.
MARY JANE: (tanácstalanul Eloise-nak) Nem értem.
ELOISE: Rám ne nézz!
MARY JANE: (Ramonához) Á, értem már. Jimmy csak egy képzelt kisfiú. Bámulatos! (előrehajolva, szívélyes hangon) Hogy vagy, Jimmy?
ELOISE: Ő nem beszél veled. Ramona, mesélj Mary Jane-nek Jimmiről!
RAMONA: Mit meséljek neki?
ELOISE: Állj egyenesen, légy szíves! Mondd el Mary Jane-nek, hogy néz ki Jimmy!
RAMONA: Zöld szeme van és fekete haja.
ELOISE: És még?
RAMONA: Se apukája, se anyukája.
ELOISE: És még?
RAMONA: Nincsenek szeplői.
ELOISE: (egyre türelmetlenebbül) És még?
RAMONA: Egy kard.
ELOISE: És még?
RAMONA: (durcásan) Nem tudom. (megint vakarózni kezd)
MARY JANE: Csodásnak hangzik. Mondd, Ramona, Jimmy is levette a gumicsizmáját, amikor bejöttetek?
RAMONA: Neki bakancsa van.
MARY JANE: (Eloise-nak) Bámulatos!
ELOISE: (epésen) Csak hiszed. Én egész nap ezt hallgatom. Jimmy vele eszik. Vele fürdik. Vele alszik. Ramona képes az ágy legszélén feküdni, nehogy véletlen ráfeküdjön Jimmyre és ártson neki.
MARY JANE: (a hallottaktól felvillanyozva, izgatottan harapja be alsó ajkát) De honnan kapta a nevét?
ELOISE: Jimmy Jimmereeno? Isten tudja.
MARY JANE: Valószínűleg valamelyik környékbeli kisfiú után.
ELOISE: (ásítva megrázza a fejét) Nem, nincsenek kisfiúk a közelünkben. Egyáltalán nincs gyerek. A hátam mögött Termékeny Terkának hívn…
RAMONA: (közbeszól) Anyuci, kimehetek játszani?
ELOISE: Épp csak hogy bejöttél…
RAMONA: Jimmy megint ki akar menni.
ELOISE: Miért? Ha megkérdezhetem.
RAMONA: Kint hagyta a kardját.
ELOISE: (ingerülten) Ó, ő meg az átkozott kardja. Hát akkor menj! Vedd vissza a csizmádat!
RAMONA: (kivesz egy elégett gyufaszálat a hamutálból) Megkaphatom ezt?
ELOISE: (kijavítva lányát) Elkérhetem ezt? Igen. Kérlek, maradj távol az úttesttől!
MARY JANE: (énekes hanglejtéssel) Szervusz, Ramona!
RAMONA: (érzelemmentesen) Szervusz! Gyere, Jimmy!
ELOISE: (hirtelen talpra ugrik) Kérem a poharadat!
MARY JANE: Nem, tényleg, El. Mindjárt négy óra, már Larchmontban kellene lennem. Mr. Weyinburg olyan aranyos, utálnám ha…
ELOISE: Hívd fel, és mondd neki, hogy meghaltál! Engedd már el azt a francos poharat!
MARY JANE: Nem, komolyan, El. Úgy értem, szörnyen kezd fagyni odakint. Alig van jégoldóm a kocsiban. Ha most nem…
ELOISE: Hadd fagyjon! Irány telefonálni! Mondd, hogy halott vagy! Add azt ide!
MARY JANE: Nos hát akkor… merre találom a telefont?
ELOISE: (kifelé indul az üres poharakkal) Azt hiszem, erre me-e-ent… (játékosan autót utánzó hangokat ad ki, majd szándékosan beleütközik a telefonos asztalkába)
Mary Jane fejcsóválva kuncog.

Sötét, átvezető zene.

HARMADIK JELENET 
(Eloise, Mary Jane, Ramona)
Változatlan helyszín és díszlet.

Eloise a földön fekszik, whiskey-s poharát hasán egyensúlyozva. Mary Jane a díványon hasal, állát tenyerébe támasztva.
ELOISE: Úgy értem, te nem igazán ismerted Waltot. Ő volt az egyetlen fiú, aki meg tudott nevettetni. Mármint úgy igazán. Emlékszel arra az estére – az utolsó évünkből – amikor az az őrült Louise Hermanson berontott a szobánkba az új fekete melltartójában, amit Chicagoban vett?
Mary Jane kuncog.
ELOISE: Na, ő is pont olyan nagyon meg tudott nevettetni. Amikor beszélt hozzám, akár telefonon keresztül is. De még levélben is képes volt rá! A legszebb az egészben pedig, hogy meg se próbált vicces lenni. Egyszerűen csak az volt. Hé, mi lenne, ha megdobnál egy cigivel?    
MARY JANE: (nyújtózkodva) Nem érem el őket.   
ELOISE: Á, fújd föl! (a plafont bámulva) Egyszer elestem. Mindig a kantin előtti buszmegállóban vártam rá. Egy este késett, a busz meg már épp kigurulóban volt az állomásról.  Nekiiramodtunk, hogy elérjük, de elestem és kificamítottam a bokámat. Azt mondja erre: „Szegény Sebesült Baka!” A bokámra értette. Szegény kis Sebesült Bakának nevezte… (lágy hangon) Istenem, milyen kedves volt!   
MARY JANE: Lew-nak nincs humora? 
ELOISE: (szórakozottan) Micsoda?
MARY JANE: Lew-nak nincs humora?
ELOISE: Jaj Istenem, ki tudja… De. Gondolom, van neki. Nevet a rajzfilmeken meg hasonlókon. (felemeli fejét, és kortyol az italából)
MARY JANE: Nos, ez nem minden. Mármint ez tényleg nem minden. 
ELOISE: Mi nem az?
MARY JANE: Hát tudod… A nevetés meg a többi.    
ELOISE: Ki mondja?! Ide hallgass, hacsak nem akarsz apáca lenni, jobban teszed, ha nevetsz.
MARY JANE: (kuncogva) Borzasztó vagy!
ELOISE: (elrévedezve, szeretettel) Istenem, de kedves volt! Vagy vicces volt, vagy édes. Nem olyan bugyután kisfiúsan édes. Ez az édesség egy különleges formája volt. Tudod, mit csinált egyszer?    
MARY JANE: (fejét rázva) A-aaa.   
ELOISE: A Trentonból New Yorkba tartó vonaton ültünk. Pont az után volt, hogy besorozták. Hideg volt a kocsiban, és betakaróztunk a kabátommal. Alatta – emlékszem - Joyce Morrow kardigánját viseltem, tudod, azt az égszínkéket.
Mary Jane bólint. 
ELOISE: A keze a hasamon volt. Tudod… Szóval hirtelen ezt mondja: „Annyira gyönyörű a hasad, hogy szinte azt kívánom, lépjen be egy tiszt és parancsoljon rám, hogy a másik kezemet dugjam ki az ablakon.” Azt mondta, igazságosan akar cselekedni. Aztán elvette a kezét, és rászólt az ellenőrre, hogy húzza ki magát. Ha van dolog, amit ki nem állhat, mondta neki, az az, ha egy férfi nem viseli büszkén az egyenruháját. Az meg csak annyit felelt neki, hogy aludjon inkább. (elmereng) Nem is mindig az, amit mondott… hanem ahogy mondta. Érted.    
MARY JANE: (óvatosan puhatolózva) Beszéltél róla valaha is Lew-nak? Említetted egyáltalán?     
ELOISE: Nos, egyszer belekezdtem. De az első kérdése az volt, hogy mi volt a rangja?
MARY JANE: És mi?
ELOISE: (gúnyosan) Ha!
MARY JANE: (mentegetőzve) Nem, csak úgy értem…    
ELOISE: (kitör belőle a nevetés) Tudod, mit mondott egyszer? Érzi, hogy jól halad az előmenetele a hadseregben, csak kár, hogy pont az ellenkező irányba, mint mindenki másé… Azt mondta, hogy az első előléptetésénél ahelyett, hogy csíkokat kapna, megfosztják majd a ruhaujjától. Mire meg elér a tábornokságig, már anyaszült meztelenül áll majd, mindössze egy sorkatonai jelvénnyel a köldökében. 
MARY JANE: (elgondolkozva hallgatja, nem nevet)
ELOISE: Nem tartod viccesnek?
MARY JANE: De igen. Mindössze azon tűnődöm, miért nem beszélsz róla egyszer Lew-nak?
ELOISE: Hogy miért? Mert átkozottul híján van az intelligenciának, hát azért. Amellett, ide hallgass, te karrierista lány! Ha még egyszer úgy döntenél, hogy férjhez mész, soha ne mondj el semmit a férjednek! Értesz engem?
MARY JANE: Miért?
ELOISE: Mert én azt mondom, azért. Azt akarják hinni, hogy egész életedben felfordult a gyomrod, valahányszor egy srác a közeledbe jött. Nem viccelek. Persze, azért elmondhatsz ezt-azt, de nem teljesen őszintén. Sohase teljesen őszintén! Ha azt mondod, ismertél valaha egy jóképű fiút, egyből fűzd hozzá, hogy szinte már lányosan szép volt! Ha egy eszes srácról mesélsz, el kell mondanod azt is, hogy ugyanakkor beképzelt alak vagy idegtépő egy okos tojás volt. Ha nem teszed, minden áldott alkalommal a fejedhez vágják a szerencsétlen fickót, amikor csak alkalmuk nyílik rá. (elgondolkozik, iszik) Persze, meg fognak hallgatni, nagyon éretten meg minden. Még az ábrázatuk is meglepően intelligens lesz. De ne hagyd, hogy átverjenek! Higgy nekem! A poklot fogod megjárni, ha bizalmat szavazol nekik intelligencia terén. Emlékezz a szavamra!     
MARY JANE: (bánatos arccal töpreng) Nem mondhatod, hogy Lew nem intelligens.
ELOISE: Én ne mondhatnám?
MARY JANE: (naivan) Mármint ő okos, nem?
ELOISE: (kiábrándultan) Ó, minek is tépem a számat? Ejtsük a témát, csak elszomorítlak. Szólj rám, hogy fogjam be!
MARY JANE: Hát akkor minek mentél hozzá?
ELOISE: Jaj Istenem! Nem tudom. Azt mondta, szereti Jane Austent. Hogy a könyvei rengeteget jelentenek neki. Pontosan ezt mondta. Már házasok voltunk, mire rájöttem, hogy egyetlen egyet sem olvasott közülük. Tudod, ki a kedvenc írója?
Mary Jane a fejét rázza.
ELOISE: L. Manning Vines. Hallottál róla valaha is?
MARY JANE: A-aaa.
ELOISE: Hát én sem. Meg senki sem. Írt egy könyvet négy férfiról, akik éhen haltak Alaszkában. Lew nem emlékszik a címére, de ez a legszebben megírt könyv, amit valaha olvasott. (epésen) Krisztusom! Még ahhoz sem elég őszinte, hogy egyenesen kimondja, azért kedveli a történetet, mert a négy pacák éhen hal egy igluban vagy miben. Azt kell mondania, hogy „gyönyörűen van megírva”…
MARY JANE: Túl kritikus vagy. Úgy értem TÚL kritikus vagy. Lehet, hogy volt benne valami jó…
ELOISE: Hidd el nekem, hogy nem volt. (elgondolkodik) Neked legalább van munkád. Neked legalább van valamid, ami… 
MARY JANE: De figyelj ide, azt se mondod el neki soha, hogy Waltot megölték? Úgy értem, ha tudná, nem lenne féltékeny, nem igaz? Mármint hogy megölték meg minden.
ELOISE: Ó te jó ég! Te szegény ártatlan kis karrierista lány! Akkor csak rosszabb lenne. Hullagyalázóvá válna. Figyelj, mindössze annyit tud, hogy randizgattam egy Walt nevű sráccal, egy jó szövegű kiskatonával. Megmondani neki, hogy megölték, az utolsó dolog lenne, amit valaha tennék. De a legutolsó. És ha mégis úgy döntenék – ahogy nem döntenék – ha esetleg mégis megtenném, akkor is azt mondanám neki, hogy ütközetben halt meg.  
MARY JANE: (arcát a karján pihentetve) El, miért nem árulod el nekem, hogy halt meg? Esküszöm, nem mondom el senkinek. De tényleg. Kérlek!
ELOISE: Nem.
MARY JANE: Kérlek! Nem árulom el senkinek. Becsületszavamra!
ELOISE: (befejezi italát, majd a poharat visszahelyezi a hasára) Elmondanád Akim Tamiroffnak.
MARY JANE: Nem, nem tenném. Mármint senkinek…
ELOISE: (türelmetlenül közbevág) Ó… az ezrede éppen pihenőt tartott valahol. Két csata között voltak vagy hogy, ezt mondta a barátja, aki írt nekem. Walt és egy másik fiú egy kis japán tűzhely becsomagolásával foglalatoskodott. Valami ezredes haza akarta küldetni. Vagy elővették épp, hogy újracsomagolják? Nem tudom pontosan. A lényeg, hogy tele volt benzinnel meg valamilyen gyúlékony anyaggal, és az egész az arcukba robbant. A másik srác csak az egyik szemét vesztette el. (rázni kezdi a zokogás, megfogja a poharat a hasán, hogy ne essen le
MARY JANE: (lecsusszan a díványról, négykézláb Eloise-hoz megy, és megsimogatja a homlokát) Ne sírj, El, ne sírj!
ELOISE: Ugyan ki sír?!
MARY JANE: Tudom, de tényleg ne! Nem éri meg. 
A bejárati ajtó nyílása hallatszik.
ELOISE: (orrhangon) Ez Ramona, megjött. Tégy meg nekem valamit! Menj ki a konyhába és mondd meg Mianevének, hogy ma korán vacsoráztassa meg! Lassan ideje, mindjárt öt óra van. Megteszed? 
MARY JANE: Rendben, de csak ha megígéred, hogy abbahagyod a sírást. 
ELOISE: Megígérem. Csak menj! Ebben a pillanatban képtelennek érzem magam rá, hogy kimenjek abba a rohadt konyhába.  
Mary Jane feláll, megbillen, majd rátalálva egyensúlyára kimegy a szobából. Eloise mozdulatlanul fekszik a földön, maga elé mered, és légzése lassan egyenletessé válik. Ramona trappol be félig lehúzott csizmával, nyomában a kissé ingatag Mary Jane-nel.
MARY JANE: Nem engedte, hogy levegyem a csizmáját.
ELOISE: (még mindig fekve orrát fújja, zsebkendőjén keresztül szól Ramonához) Menj ki Grace-hez, és szólj neki, hogy vegye le a csizmádat! Tudod, hogy ide nem jöhetsz be…
RAMONA: (éneklő hangon közbeszól) A mosdóban van.
ELOISE: (nagy nehezen feltápászkodik ülő helyzetbe) Add ide a lábad! Előbb ülj le, kérlek!
Ramona leül ott, ahol van.  
ELOISE: (türelmetlenül) Ne oda! Ide! Te jó ég!
MARY JANE: (az asztal alatt a cigarettája után kutat) Hé, találd ki, mi történt Jimmyvel!
ELOISE: Fogalmam sincs. (Ramonának) A másik lábad. A másikat!
MARY JANE: (könnyedén) Elütötte egy autó. Hát nem tragikus?!
RAMONA: Láttam Lurkót egy csonttal.
ELOISE: Mi történt Jimmyvel?
RAMONA: Elütötték, és meghalt. Láttam Lurkót egy csonttal, és nem akarta…
ELOISE: Mutasd csak kicsit a homlokod! (Ramona homlokán tartja kezét pár pillanatig) Mintha egy kis lázad lenne. Szaladj, szólj Grace-nek, hogy fent vacsorázol! Aztán egyből irány az ágy! Később felmegyek. Na, menj gyorsan! (meglóbálva a csizmácskákat) Ezeket ne hagyd itt!
Ramona óriáslépésekkel, lassított felvételként vonul ki a szobából.
ELOISE: Dobj már meg eggyel! Meg igyunk is még egyet!
MARY JANE: (odavisz egy cigit Eloise-nak) Ez már valami, nem igaz? Mármint a Jimmy ügy. Micsoda fantázia!
ELOISE: Hm. Hozol inni, ugye? Ragadd csak meg az egész üveget! Én nem akarok kimenni oda. Az egész rohadt helyiség narancslétől bűzlik.

Sötét, átvezető zene.

NEGYEDIK JELENET
(Eloise, Grace, Mary Jane, Ramona) 
Először a nappali szobát látjuk, változatlan díszlettel. A megvilágítás arra utal, hogy kint már sötét van, egy-két kis lámpa világítja meg a szobát. Érzelmes, szomorú hangulatú zene szól.
Eloise az ablakülésen ül, fejét a falnak támasztva. Gondolataiba merülve, borúsan bámul kifelé. Haja és ruhája rendetlenül áll. Mary Jane a díványon hason elterülve alszik.
Hirtelen láthatóvá válik egy másik – eddig nem látott - helyszín, Ramona szobája. A két színteret párhuzamosan, de más-más megvilágításban látjuk. A kislány szobájában ágy, mellette éjjeliszekrény lámpával. Gazdag berendezés, sok játék, a szoba mégis steril hatást kelt.
Ramona pizsamában van, egyedül készülődik lefekvéshez. Ruháit rendetlenül szanaszét hagyja, de szemüvegével gondosan bánik. Megtörölgeti az üveget, behajtja a szárakat és lencsével fölfelé helyezi el az ágya melletti éjjeliszekrényen. Az olvasólámpát égve hagyva bújik be az ágyba, annak peremére húzódva.  
A nappaliban megcsörren a telefon. Eloise minden sietség nélkül, kissé imbolyogva indul a készülék irányába. Mary Jane meg se rezzen. Ramona szobája ezen a ponton elsötétedik.
ELOISE: Halló! (…) (érzelemmentesen) Szia! (…) Nem, sajnos nem tudok érted menni. Itt van Mary Jane. (kissé összeszedetlenül) Pont az én kocsim előtt parkol. Nem találja a… kulcsát. Sehol. Nem tudok kiállni. Vagy húsz perce keressük a hogyishívjákban… a hóban meg mindenhol. De semmi. Nem tudnál Dickkel és Mildreddel jönni? (…) Ó, hát ez durva, barátom. Alakíthatnátok egy osztagot, hogy hazamasírozzatok. (gúnyos mosollyal) Bal-jobb-bal-jobb… lehetnél te a parancsnok! (…) Nem vicceskedem, tényleg nem. Eleve mosolyra áll az arcom…     
Eloise a kagylót letéve visszasétál az ablakhoz, és kitölti magának a maradék whiskey-t. Visszaül az ablakülésre. Mikor Grace belépve villanyt kapcsol, ijedten összerezzen.
ELOISE: Jobb, ha nyolcig nem is tálalsz, Grace. Mr. Wengler kicsit késik.
GRACE: A hölgy elment?
ELOISE: (a dívány felé pillantva) Ő most pihen.
GRACE: Ó… (félénken) Mrs. Wengler, az járt a fejemben, nem maradhatna-é az uram éjszakára? Bőven van hely a szobámban, és reggelig nem kell visszamennie New Yorkba. És annyira veszélyes most odakünn…
ELOISE: A férjed? Hol van?
GRACE: Most? Künn a konyhában.
ELOISE: (hidegen) Nos, attól tartok, nem töltheti nálunk az éjszakát.
GRACE: (riadtan) Naccsád?
ELOISE: (keményen) Mondom, attól tartok, nem maradhat. Ez nem egy szálloda…
GRACE: (kezét tördeli, bizonytalanul toporog egy-két pillanatig, majd lemondóan) Igen, Naccsád. (el a konyha felé)
Eloise összeszedi magát, és lassan kibotorkál a színről. Még halljuk, ahogy belerúg valamibe.
ELOISE: (kintről, dühösen) Ezek az átkozott csizmák… (hallani a nagy csattanást, ahogy félredobja őket)

Sötét.

ÖTÖDIK JELENET
(Eloise, Ramona)
Ramona szobája.

Ramona az ágya szélére húzódva alszik. Eloise belépve felkapcsolja a villanyt. Az ajtónál keres támaszt egy percig, ahogy Ramonát nézi. Tántorogva lép az ágyához.
ELOISE: (sürgető hangon) Ramona, ébredj! Ébredj! Ramona!
RAMONA: (hirtelen felriadva hunyorít) Anyuci?
ELOISE: Azt hittem, azt mondtad, hogy Jimmy Jimmereenot elütötték és meghalt.
RAMONA: Micsoda??
ELOISE: Hallottad. Akkor miért alszol most is így?
RAMONA: Mert.
ELOISE: Hogyhogy mert?!? Ramona, nem vagyok épp olyan kedvemben, hogy…
RAMONA: Mert nem akarom, hogy baja essen Mickeynek.
ELOISE: (szinte kétségbeesetten) Kinek?!
RAMONA: (orrát dörzsölve) Mickey Mickerannonak.
ELOISE: (éles hangon üvöltve) Most azonnal az ágy közepére fekszel! Gyerünk!
Ramona rémülten mered anyjára, mozdulatlanul fekszik.
ELOISE: (hisztérikusan) Rendben van! (rángatva húzza-vonja a lefagyott kislányt az ágy közepe felé) Na, most aludjál! (lihegve) Hunyd le a szemed! Hallottad, mit mondtam, hunyd már le!
Ramona gyorsan becsukja a szemét. Eloise lekapcsolja a villanyt, de megáll az ajtóban. Hosszan áll a keretnek támaszkodva, a kis ágyat nézve. Arca megtört, sötét gondolatokról árulkodik. Hirtelen odaszalad az éjjeliszekrényhez, térdét beütve az ágy sarkába. Le se reagálva a fájdalmat felkapja Ramona szemüvegét, arcához szorítja, és kitör belőle a zokogás.
ELOISE: (térdre rogyva, sírva) Kis Sebesült Baka… szegény Sebesült Baka… szegény kis Sebesült Baka…
Ramona hang nélkül sírdogál. Eloise figyelmetlenül, lencséjével lefelé teszi vissza a szemüveget. Feláll, majd hirtelen ingatag, de gyors mozdulatokkal tűrködni kezdi Ramona ágyneműjét. Tesz pár esetlen gondoskodó mozdulatot a kislány irányába, majd megpuszilja. Ramona szipog. Eloise lassan kibotorkál a színről.   

Sötét.


HATODIK JELELENET
(Eloise, Mary Jane)
Helyszín ismét a nappali.

Mary Jane változatlan pozícióban alszik a díványon. Eloise zaklatott állapotban lép be, és sietve – bár erősen tántorogva – Mary Jane felé indul. A dívány mellé térdelve rázni kezdi a lányt, aki felriadva ülőhelyzetbe vágja magát.    
MARY JANE: Mi az?? Ki az?? Miii??!  
ELOISE: (Mary Jane keze után kap, és megszorítja) Mary Jane, figyelj, kérlek! Emlékszel rá, hogy gólya korunkban volt az a barna-sárga ruhám… amit a Boise-ban vettem… amire Miriam Ball azt mondta, hogy New Yorkban senki nem hord olyat? Aztán meg sírtam egész éjjel? (Mary Jane kezét szorongatva, szipogva) Ugye, én rendes lány voltam??! (fejét barátnője ölébe hajtja, és zokog) 
Mary Jane lassan magához tér a kábulatból. Gyengéden Eloise fejére teszi a kezét és megsimogatja, miközben őszinte szánalommal telve nézi.     

Sötét.      


VÉGE