2019. szeptember 19., csütörtök

Szépírói kurzus 2019/ősz/4 Rózsa Boglárka versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Rózsa Boglárka egy képzeletbeli afrikai költőt talált ki. Nagyon jó versek. 


Rózsa Boglárka:

Abuu Jabani
Dogo elmegy

Dogo el fog menni tőlünk
tanulni szeretne egyetemen
a nagyvárosban

okos az én fiam
hamarabb tudott írni
és olvasni mint társai

nehéz nekem elengedni

Imani tegnap este sírt
a szúnyogok dongása
sem halkított hangján


Abuu Jabani
hajnal

hallom a sárganyakút
velem együtt ébredt
reszelős hangján dalol

ott lehet valahol a fűben
vagy egy faágon rejtőzik

halk neszezéssel igazgatja
barnás-fehér szárnyait


Abuu Jabani
kimenvén a földre

a zöld körülvesz
kimenvén a földre
megtörlöm
izzadó homlokom

Imani felnéz a maniókák közül
lassan elfárad engem hív
a Kilimanjaro távoli
alakja figyeli léptem








Szépírói kurzus 2019/ősz/3 Kovács András László elbeszélése


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Kovács András László szintén a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Köszönöm a munkáját! 

Kovács András László

Függönyök
  
– Ma nem mentem iskolába – olvasta a nő hangosan gyerekkori naplóját. Mellette a dátum: 1994. március 10.
Nagyobb füzetre és kisebb szamárfülekre emlékezett. A lapok megsárgultak, és mintha a sorok vonalazása is kopott volna, de a giccses borítón semmit sem fogott az idő: andalúz lovak a tengerparton.
Erről a napról nem maradt más mondanivaló. Ezen az oldalon a betűk viszont sokkal zömökebbek voltak. Arról árulkodtak, hogy vagy egy tucatszor leírta őket. Évek óta nem járt már régi szobájában, ezúttal is csak a népes család és a karácsonyi ebéddel járó őrület elől menekült fel az emeletre. Pár perccel korábban, amikor a lépcsőfordulóhoz ért, hallotta, ahogy az anyja utánakiált:
– Vicus! Húzd már be a függönyöket, ha felmész! Ebéd után egyből letesszük aludni a kicsiket!
Az volt ugyanis a menetrend, hogy a kicsiket – Vicus lányait – ebéd után a nagyanyjuk fektette le az egykori gyerekszobában.
– Ma nem mentem iskolába – olvasta újra a papírba lassan, mélyen vájt betűket.
’94 március 10. Mindenre emlékezett arról a napról. Azon a reggelen pakolta ki utolsó dobozát az új lakásba, ahol végül csupán három évig laktak. Ahogy az utolsó doboz is kiürült, azzal a mozdulattal tudatosult benne, hogy már tényleg ez lesz az új szobája. Addig az anyja is azt hitte, hogy túl könnyen vette az akadályt.
Ide már csak ketten költöztek. Az ajtón két névtábla: Dr. Bánkúti Ferencné Solova Magdolna, alatta Bánkúti Éva. Nemrég töltötte be a nyolcat, de már saját névtáblája volt. Egyik osztálytársának sem volt ilyen. És mennyivel szebbnek találta nevét, mint édesanyjáét. Senki sem szólította így, teljes, férjezett nevén.
A kis Vicus íróasztalára görnyedt, fejét oldalra fordítva figyelte, hogyan formálja jobb kezével ezt a négy szót. A bal füle már majdnem az asztallaphoz ért, annyira ráhajolt a naplóra. Múlt időben fogalmazott, hogy visszafordíthatatlan legyen. Ha leírja, akkor már megtörtént, nincs visszaút, nem lehet kitörölni. Nem akart lemaradni az iskoláról. Nem tudott volna magával mit kezdeni, ezért nem akart otthon egyedül gubbasztani. Azt végképp nem szerette volna, hogy anyja csalódjon benne egy nap lógás miatt, de elindulni sem mert aznap. Félt, hogy ha hazaér, már az anyja sem lesz ott.
Lábujjhegyen elindult az előszoba felé. Megállt a küszöbön, és csak nézte az anyját, ahogy munkába készülődik. Elhatározta, hogy a fejében minden részletet pontosan feljegyez, amit csak lát, hogy örökké emlékezhessen rá. Úgy nézte őt, mintha utoljára látná. Ruháját pixelről pixelre, bőrét sejtről sejtre, haját tincsről tincsre, arcát vonásról vonásra bevéste agyába.
Ezután tekintete tovább mászott az árnyéka mentén. A bejáratnál fekete, tiplis, négyzetalapú műanyag rombuszokkal, sarkoknál felerősített tükreik kazettásan, két sorban álltak. Alattuk lábbelik. Épp egy menő Puma csukája volt akkoriban, zöld színű hasított bőr, rajta sárga márkajellel. Jobbra sasszézott egy métert a drapp és barna mintás linóleumon, így pont belátott a szobába. A végében a loggia, azontúl a szomszédos paneltömb.
Már rég el kellett volna indulnia a suliba. A biciklis sebességmérőjén volt egy számláló, aszerint pont 1 km az út, több mint a felét meg kellett volna már tennie. Imádta az iskolát, mindenki kedves volt vele, pedig csak másodikban csatlakozott az osztályhoz. Azt szerette volna, hogy mindig így legyen, ne legyen nagyobb egy centivel se, és ők is maradjanak akkorák mindörökre.
Már feljött a nap a Hatvany Lajos utcai tizedik emelet felé, így pont a szemébe sütött. Az anyja mindig mondta, hogy ne nézzen bele, mert megvakul. Azt is mondta a Budai várban, hogy a fénykép kedvéért tegye a kezét a kőoroszlán szájába, de ő ott is adta a renitenst. Igazából csak be volt gyulladva, hogy leharapja a kezét a szobor, de az anyja már rég ráragasztotta ezt az önfejű bélyeget. Beleesett abba a csapdába, hogy sokat hallotta, hogy milyen konok, ezért kezdett úgy is viselkedni.
Szóval csak belenézett a napba, hogy megjegyezze egy életre azt a reggelt. Koncentrált a részletekre: a kihajtható szivacságyra, a poszterre az angolóráról, az íróasztalra, a loggiára, a napra. Visszasasszé a tükör elé, aztán megint a napra. Tükör, nap, tükör, nap; tisztára, mint egy tesiórai bemelegítés. Bámulta magát a tükörben, megfogadta, megesküdte, hogy soha nem felejti el ezt.
– Mekkora hülye vagyok – gondolta magában, mert már fehér foltokat látott. Pont erről beszélt az anyja, meg fog vakulni. Halkan lihegett az ugrálástól, és közben már csak magát nézte. Lassan felszálltak a látómezőről a fehér foltok.
Persze, hogy bement az iskolába. Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírta, és közben vigyorgott, mert tudta, hogy mindenki elfelejti majd ezt a napot, de ő soha. Akkor sem, ha ott van a naplójában, vastagon, múlt időben: ma nem mentem iskolába.
Évekkel később olvasta a National Geographic agykutatásról szóló cikkében, hogy létezik a tudás, amiben hitt: hosszú távú, deklaratív emlékezet, azon belül is epizódikus emlékezet. Elrakta, az övé, és ha megéli az öregkort, akkor is elő tudja hívni az 1994. március 10–i reggel képét.
Becsukta a naplót, és lement a nappaliba. Már majdnem mindenki asztalhoz ült, csak unokatestvérei terelgették a kicsiket az ebédhez.
– Vicusom, de csendben vagy! – rázta meg vidáman az anyja. – Behúztad a függönyöket?
– Elfelejtettem.

Szépírói kurzus 2019/ősz/2 Jánoki-Kis Viktória elbeszélése


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Jánoki-Kis Viktória a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Kiváló írás. 

Jánoki-Kis Viktória
ÁLMACSKACÁPA

Ma nem mentem iskolába.
Apa azzal ébresztett, hogy boldog nyolcadik születésnapot, kisfiam, van számodra egy kis meglepetésem. Hiába kérdezgettem, mi az, nem árulta el, csak pakolt. Megettem a müzlit, aztán lementünk az utcára. Beültünk egy taxiba, és most itt vagyunk ebben az óriási üvegházban, ahol mindenki bőröndöt húz maga után, vagy tologat maga mellett.
– Kérsz fagyit? – hajol le hozzám apa.
Megrázom a fejem, ő mégis vesz egy gombóc vaníliát.
– Ízlik? – kérdezi.
Bólogatok.
– Ülj le ide! – mutat két kövér nő közé egy székre. Szót fogadok.
A padlóból csillogó rudak állnak ki, a fal fölénk hajlik, sosem láttam még ilyet. Előttünk hatalmas rét terül el, talán az iskola focipályájánál is nagyobb. Autók, buszok, és pici kerekeken guruló repülőgépek kanyarognak rajta. Időnként valamelyik nekirugaszkodik, és úgy begyorsul, mint egy villámsárkánytűzgolyó. Megy, megy, aztán magasba emeli egy láthatatlan kéz, és eltűnik a felhők között.
– Mi is felülünk egy ilyenre? – kérdezem.
– Bizony ám.
– És mi van a felhők fölött?
– Szikrázó napsütés.
– Azta! És hová megyünk azután?
– Mondtam már, hogy meglepetés.
– Akkor ma nem lesz matekórám?
Apa megrázza a fejét. Haja beleakad a szakállába, de nem merek nevetni.
– Képzeld, anya azt ígérte, délután elvisz a Tropicariumba. Megérkeztek a tüskés hátú cáparáják. Ekkorák! – mutatom a kezemmel. – Ötkor lesz az etetés. Addigra visszaérünk, ugye?
– Hát persze – bólint apa. Lábfejével a padlón dobol, és a távolba néz, mintha keresne valakit. – Gyere, kiírták a kapunkat – fogja meg hirtelen a karomat, és felhúz a székről. Elejtem a fagyit, de nem engedi, hogy felvegyem. Azt mondja, sietnünk kell. Övek, farmerkabátok, és színes pólók között futok. Érzem, hogy kioldódott a jobb cipőm tépőzárja, de nincs idő lehajolni. Egy gyerek bukkan fel, de azonnal eltűnik. Talán őt is húzzák valahova. Kockás ingek, oldaltáskák és bőröndök megint. Egy kicsit most hiányzik anya.
Sorban állunk. Velünk szemben egy repülőgép, oldalára szürke óriáshernyó tapad.
Apa kezében papírok. Beletúr a hajába. Elég sápadt, talán ő is fél egy kicsit a repüléstől.  
Túl nagy a zaj, befogom a fülem. Most olyan, mintha egy akváriumban lennék, a hangzavart csak a buborékokon keresztül hallom. Anya szerint azért nem tudok figyelni az iskolában, mert túl jó a fülem. Hallásérzékenységnek hívják. Megjegyeztem, mert annyiszor elmondta az osztályfőnöknek. Eszembe jut, hogy otthon maradt a cápás plüssöm. Nem anyánál otthon, hanem apánál otthon. Remélem tényleg visszaérünk délutánra. Vajon még tart a matekóra, vagy már magyaron ülnek a többiek?
Egy egyenruhás néni leguggol hozzám, megfogja a kezem, lehúzza a fülemről. Beleolvas a bordó kis füzetbe, amit apa adott neki, aztán rám néz. Megint olvas, megint rám néz. Végül megsimítja a hajamat, és bólint.
Elindulunk egy sötét folyosón, a talpak dübörgése egyre hangosabb. Da damm, da damm, da damm, mindenki egy irányba siet. Azt hiszem, épp az óriáshernyó belsejében vagyunk. Apára nézek, csupa víz a nyaka, és olyan fejet vág, mint mikor nagyon ideges anyára.
Belépünk egy kicsi, lekerekített ajtón. Szűk a hely, székek közt haladunk, a kerek kis nyílásokból sejtem, hogy ez már a gép. Azt hittem, nagyobb lesz belülről. Apa betuszkol az egyik sorba.
– Az ablak mellé ülj – mondja, és felteszi a bőröndünket. Mellém huppan, kezemre teszi a tenyerét. Vizes. Furcsa, hogy ennyire melege van. Én fázom. Lassan mindenki megtalálja a helyét. Egy női hang arról beszél, mit kell tenni vészhelyzet esetén. Megpróbálom elképzelni, milyen vészhelyzetek fordulhatnak elő egy repülőgépen, de a lezuhanáson kívül semmi nem jut eszembe. Félek. Becsatolom az övet. Kinézek az ablakon, a fehér szárny vakítón csillog, irtó sok csavar van belefúrva, oltári nehéz lehet. Nem tudom elhinni, hogy ez az egész itt fel tud emelkedni a levegőbe. Megfájdul a gyomrom. Apára sandítok. Nem szeretném, ha azt hinné, nem örülök.
– Nagyon tetszik a meglepetés – mosolygok rá. – Lesznek ott cápák, ahová megyünk?
– Ó, rengeteg. Még álmacskacápa is.
– Olyan nincs, mert nincs benne az óceános könyvemben.
– Majd meglátod, hogy van. Őshonos kanadai fajta, akár három méteresre is megnőhet.
– Komolyan? – kérdezem, és már nem is félek.
– Szeretnéd élőben látni?
– Igen! – kiáltok fel, de aztán rögtön elhallgatok. A gép mozogni kezd. Rátapadok az
ablakra. Épület, buszok, fű, betonút gurul el mellettünk.
– Mindjárt felszállunk – suttogja apa, és megszorítja a kezemet.
Egyre gyorsabban fut a távoli kerítés, dobog a torkom, ez a világ legjobb szülinapi ajándéka. Mindjárt elemelkedik, mindjárt elemelkedik, villámsárkánytűzgolyó vagyok,   mondom magamban, de hirtelen csikorgást hallok. Lelassulunk. Éles kanyar és megint fék. Megálltunk. Nem értem.
– Mi történt? – kérdezem apát, de nem felel. Előre néz, abba az irányba, ahol bejöttünk.
Megint egy néni beszél a mikrofonba. Nagyon recseg a hangja, csak annyit tudok belőle kivenni, hogy meg kellett szakítani a felszállást. A folyosó végén két rendőrsapkás bácsi jelenik meg, és mögöttük ő.
– Anya! – kiáltanék fel, de a szó végét már apa tenyerébe mondom.
Nagyon gyorsan történik minden. Apát kirángatják a székből, anya sikít, magához szorít, ruhájába süpped az arcom. Befogom a fülem, de a szavak elérnek hozzám a buborékokon keresztül. Nyújtsa ki a kezét. Minden, amit mond, felhasználható. Csak meg akartam neki mutatni! Haladjon, kifelé! Ezt nem hiszem el, Kanadába? Asszonyom, nyugodjon meg. Nem enged hozzá, értsék meg, jogom van a fiamhoz! Őrült!
Oldalra fordítom a fejem. Fél szemmel látom, hogy apa sír.
Olyan erősen nyomom a fülemet, hogy fáj. Végre nem hallok semmit. Becsukom a szemem, és szupersebességbe kapcsolok. Szalad alattam a betonút, elfutnak mellettem a fák. Érzem, hogy a láthatatlan kéz belém karol, és felemel. Szállok föl, egyre magasabbra, átvágok a felhőkön, kitisztul a kép, és végre elérem azt a helyet, ahol nincs más, csak a csend és a szikrázó napsütés.






Szépírói kurzus 2019/ősz/1 Konyári Mónika verse


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Konyári Mónika egy New Yorkban élő szír származású taxis-költőt talált ki magának, és ezzel ösztönösen megidézte az 50-es évek amerikai beat-költészetét. Nagyszerű munkáját örömmel közlöm. 

Mahmud Mustafa
(Konyári Mónika)

Yellow cab

ki vagyok
nem érdekes
szöktem
mögöttem Óceán
ott-hontalan New York-i taxis
vagyok
arctalan szempár a tükörben
fénytelen
figyelemre sem érdemes
hangtalan
puha lépés vagyok
itt ismeretlen
egy senki maradok

Itt ez  a szokás:
füttyent vagy leint
-hey taxi! –
Wall Street-i vérfarkas
beül
izzadt-tőzsdepánik szagú
nem számít már semmi
nyakkendőt lazít blazírt az arc
útbaigazít
-Brooklyn Bridge please-
megint divat ugrani…

aztán a „kutyafejű-nagyúr”
-reptérre- dörgi mint az Isten
rágyújt röhög
egy húszast előre dob
-tudod te ki vagyok?-
Igen többet tudok rólatok
mint sejtenéd…

New York a varázslatos
na persze
magamba' röhögök rajtatok
a hátsóülésen mindenki meztelen
fesztelen önmaga
szinte meghágod előttem a csajod
anya ölében lázas gyerekkel
majd egy nagyarcú rapper
valahol már láttam
rúzs-nyálas hűség-csaló foltos ingben
szánalmas sminkben szingli arzenál
hátha ma…mind arra vár
vérben forgó vadász-szemekkel
aztán egy reptéri transzfer
plíz siet óceánontúlra
a vissza túra egy fáradt konferencia-harcos
valami orvos… nagybeteg…

Arcok, hangok, életek.
Nektek én senki vagyok
elhiszitek hogy csak
littlebit angol beszélni
és nem értem a tengernyi kínt
a kokós tinit dealer félelmet
a műszempillás mű-guy-t
a rock sztárt
önmagától részeg és behány
Nektek én csak egy kitudjahonnan-szolga
egy Yellow Cab rács tükör vagyok
görbe... vissza-pillanatok …

2019. március 13., szerda

Szépírói kurzus 2019/tavasz/13 Bánkúti Gábor és Vezsenyi Ildikó versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára újból és újból házi feladat klasszikus metrumban verset írni. Bánkúti Gábor alkaioszi strófát írt, Vezsenyi Ildikó pedig hexametereket. Mindkettőt örömmel közlöm. 

Bánkúti Gábor
Alkaioszi történet

Vakít a tenger ég, a szem árkos ív,
Had-ék dörög, a hoplita pajzs lehull.
A kard, a szív is érzi, vége,
Véremet ős vizek sója mossa.


Vezsenyi Ildikó
Hexameterek

Kommunikáló kommunikálás, komm, ami késés.
Egy kilo, két fél, hány kilo négy fél?, öt kilo még kér.
Tette magányban nem vala bánat, nem zavar, engedd!
Csókolom én még egyke kacsóját, száj, ami csámpás.


2019. március 7., csütörtök

Szépírói kurzus 2019/tavasz/12 Szabó Kyra meséje


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szabó Kyra házi feladatként mesét írt. Örömmel közlöm a munkáját. 


Szabó Kyra
Elégtétel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágzó uradalom, szorgos jobbágyokkal, és egy gonosz földesúrral.
A családok minden tagja bőszen dolgozott, a nap minden percében, nehogy magukra haragítsák a gazdát, ugyanis az messze földön híres volt kegyetlenségéről, kapzsiságáról. Előfordult, hogy csak azért megkorbácsoltatta egy munkását, mert az képtelen volt tovább dolgozni aznap, annyira gyenge volt már a láztól. Rettegtek hát hirtelen haragjától.
Egy szép, napos délelőtt aztán, mikor a Rettegett kilovagolt, hogy ellenőrizze az aznapi betakarításokat, az egyik kicsi lánygyermek, - aki éppen aznap töltötte be kilencedik életévét -, vidáman dalolászva ugrándozott a réten egy pillangót kergetve, amikor is a földesúr kis híján átvágtatott rajta hatalmas lovával.
A ló megriadt, majdnem le is vetette magáról lovasát, aki éktelen dühbe gurulva kiabált a lánykára:
- Ostoba, mihaszna kölyök! Mi az Istent művelsz te itt? Miért nem dolgozol, mint mindenki más? Menten megkorbácsollak.
A kislány ránézni sem mert a gazdára, nemhogy válaszoljon neki, csak remegett akár a nyárfalevél. Sajnálatos módon a földesurat nem hatotta meg a látvány, mert lenyúlt érte, és felrántotta a karjánál fogva a nyerge elé, hasmánt.
Rövid vágta után elérte a lakónegyedet, ahol is földre taszajtotta a síró gyereket a porba.
- Azt ajánlom, mihamarabb tanítsátok rendre ezt a lustaságot, különben véresre veretem. Többet ne lássak nem dolgozó embert!
Miközben dölyfösen elvágtatott, a zokogó kislány szíve igazságért kiáltott. Nem járja, hogy ez a gonosz így sanyargassa őket, miközben ők éheznek minden áldott nap, az pedig csak hízik.
Valahol, valaki meghallotta a rettegő lélek szavát, és úgy döntött, ideje elégtételt kapniuk ezeknek az embereknek.
A gazda aznap éjjel jóllakottan feküdt le vastag, és kényelmes ágyába, mit sem sejtve a sors fintoráról.
Így történt, hogy a következő verőfényes reggelen a földesúr hízott sertésként ébredt egyik szolgájának velőtrázó sikítására. Nem értette, mi a bánat ütött az ostobába, minek csap ekkora lármát. Számon is kérte, de csupán röfögő hangok hagyták el száját.
A némber csak visított, ő meg csak röfögött tovább értetlenül, míg végül feltűnt neki, valami nem stimmel a testével. Leginkább semmi sem. Irtózva meredt saját „kezére”, amely helyett egy húsos rózsaszín csülök nézett vissza rá, ujjai helyén gusztustalan körmökkel.
Felvisított a látványra, és kiugratott az ágyból, de közben szolgái is szobájába sereglettek addigra. Sajnos, ahelyett, hogy segíteni jöttek volna, ketten mindjárt rávetették magukat, egyikük kezében lasszó volt, a másikéban pedig vasvilla, így a gazdának menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy felnyársalják nemesebbik felét.
Nyüszítve rontott ki négy lábon, hangosan kopogva a padlón, de hiába, nem tudta lerázni magáról üldözőit, mert egy harmadik végül csak elkapta. Kötélből csomózott hurok került a nyakába, mely kis híján megfojtotta, miközben kegyetlenül kirángatták a saját házából.
A hízott sertésre, hosszú és keserves huzavona után, végül rázárult a disznóól ajtaja.
A szolgák elégedetten fújták ki magukat, miközben arról beszéltek, hogyan fordulhatott elő ez a helyzet, illetve nehogy kiderüljön uruk előtt.
A gazda említésére, a disznó ismét felvisított, és az ól falának rontott dühödten. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész vele történik, és ez a sok ostoba nem veszi észre, hogy őt, az urukat zárták be, mélyen megalázva. Na, de ha egyszer kikerül innen!
Telt-múlt az idő, de a sertés helyzete nem lett jobb. Az emberek ugyan nem értették, hová lett kegyetlen uruk, de úgy tűnt, cseppet sem bánták. Sokan biztosak voltak benne, elutazott, így mindenki igyekezett kihasználni a kellemessé szelídült napjaikat.
Csupán a hiányolt fél nem nyugodott. Undorodott a mosléktól, minden embernek nekiment, aki csak betette a lábát az ólba, illetve még a többi lábas jószágot sem kímélte, nem egyet megsebesített. Biztos volt benne, egyszer majd ráismer végre valamelyik tökfilkó.
Pechjére, az emberek türelme végül elfogyott engedetlen és otromba természetével szemben, így egy szürke hajnalon aztán, mikor nyílt a börtöne ajtaja, s ő még aludt, ismét a nyakában landolt a hurok.
Akkor azt hitte, végre jóra fordul a szerencséje, de tévedett. Ugyanis nem azért vitték ki végre a trágyából, hogy segítsenek neki, de mire erre ő maga is rájött, már esélye sem volt a menekülésre.
Dúlt-fúlt, támadott, viaskodott, a végén már szinte könyörögni is megpróbált, de csupán annyit ért el vele, hogy inkább kegyetlenül fejbe verték. Jóval később tért csupán magához, ismét az ólban.
Első gondolattal konstatálta, nem változott semmi, ha nem számítja a fejében, és az altestében érzett fájdalmas sajgást. Mire kábasága elmúlt, s felfogta, mit követtek el valójában ellene, többé végérvényesen nem volt kedve sem küzdeni, sem egyáltalán élni.
Elmondhatatlan bánat és szégyen borította el váratlanul. Elsírta magát, már amennyire helyzetét tekintve ezt annak lehetett nevezni.
Ugyan a férfiassága nélkül miféle ember lehetne? Emberként, bezzeg soha, senki nem mert volna kezet emelni rá, nemhogy még így meggyalázzák…
Egyre csak siratta magát, de mind hiába, mert sem az állatokat, sem pedig az embereket nem érdekelte a bánata, vagy vele kapcsolatban egyáltalán bármi.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/11 Morvai Fanni versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Morvai Fanni házi feladatként - Tandori nyomán - koanokat írt. Versei érdekesek, örömmel közlöm a munkáit. 

Morvai Fanni

Koan
Füst Milánnak

- Hogy legyen bennem eleve irgalom, ha semmiből lettem és azzá porlok el?
- Talán abban is van némi kegyelem, aki létrehozott, és ha megsemmisülsz, visszafizeti.

Két koan

Megalázás,
vagy megalázkodás?

Alázat.

Bátorítás,
vagy kedvszegés?

Gyöngéd, határozott
vállveregetés.

Koan

Se veled, se nélküled.
Se érted, se ellened