2014. november 16., vasárnap

Szépírói Kurzus 2014-2015/10

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!
Harcos Mátyás feladata az volt, hogy Camus híres regényének az első mondataival írjon novellát. A feladatot jól oldotta meg. 


Harcos Mátyás  
Camus változat 

            „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.” Csak megéreztem, hogy valami gyötrelmesen megváltozott. Egy kellemetlen, süvítő hanggal kezdődött, és a harmóniát felváltotta a káosz. Zuhantunk, és rikoltozó hangok hallatszottak, meg valami éles vijjogás. Anyám nem beszélt hozzám, és már nem énekelt többé nekem. Helyette kattogások, sivítások és pityegések hatoltak keresztül az erőtlen testemen. Rá kellett jönnöm, hogy az én életem is kockán forog.
            Már az éltető táplálék sem volt olyan, mint régen. Hová lettek a finomságok, amiket anyám megkívánt. Valami mesterségesen összekotyvasztott, furcsa tápanyag áramlott szét az ereimben. Nagyon hiányoztak anyám mozdulatai is, és az életem vészjósló tehetetlenségbe dermedt. Csak azt tudtam, hogy ki kell tartanom, és megvolt bennem minden igyekezet és elszántság. Éreztem, hogy mások is támogatnak, harcolnak értem. Egy dörmögős visszhang rendszeresen beszélt hozzám. Olyankor kisfiamnak szólított. Jól esett, ahogy bátorított, szorított nekem.
            Egyszer csak különösen nagy lett a körülöttem lévő nyüzsgés. Gépek kattogtak, fények villóztak. Ritmikus hangok érkeztek, néha zavaros folyamokban. A hangszínük és a hangerejük is folyamatosan változott. Aztán egy finoman sercegő vágás, és kinyílt a világ. Valahogyan felemelkedtem a bizonytalanságból, de kicsit sem voltam nyugodt. Az első lélegzetvétel késként hasított belém. A dörmögő hang furcsán zihált és éreztem, hogy nagyon zaklatott. Ő valami részem lehet, - vagy én az övé? Majd kiderül. De, már a végletekig kimerültem. Pihennem kellett!

... 


Ma lettem 14 éves. Apa egész nap a tenyerén hordozott. Nagyon nagy bulit csaptunk. Mindenki boldog volt és felszabadult. Amikor elmentek a vendégek, elhatároztam, hogy segítek neki rendet rakni.
            - Apa! A kistányéroknak hol a helye?
Nem látom őt. Kisurranhatott a konyhából. Meg kell tudnom, hogy már megint miben mesterkedik. Talán, egy újabb meglepetés? Azt csípném! Meg is van! A gardróbban matat valamit. Egy magas polc előtt pipiskedik és leszed egy szakadt, poros táskát. Megragadja a foszlott fogantyúját, és kifelé indul. Amikor találkozik a tekintetünk, látom, hogy zavarba jön.
            - Te, itt vagy Kincsem? Azt hittem a konyhában ügyködsz.
Izgalmamban nem is válaszolok, csak az öreg táskán függ a tekintetem. Érzem, hogy valami különleges fog előkerülni belőle.
- Már 14 éve őrizgetem ezt a táskát – kezd bele apa és látom, hogy egész lényében vibrál – már okos, nagyfiú vagy, és meg fogod érteni, amit mutatni akarok neked.
            - Valami meglepetés?
- Tudod, ez egy olyan dolog, amiről eddig említést sem tettem, hogy megkíméljelek. De biztos vagyok benne, hogy már elég érett fiatalember vagy ahhoz, hogy felfogd. 
Apa kinyitja a táskát, és egy elsárgult újságcikket nyújt felém. Látom, nagyon izgul, hogy megértsem, - hát, szépen, tagolva olvasom: 
„Egy utcai bandaleszámolás során vétlen fejlövést elszenvedő, és két hónapja kómában fekvő Cheryl Emerson, 23 éves óvónő - a bravúros orvosi team munkájának köszönhetően - a mai napon egészséges fiúgyermeknek adott életet.” 

Érzem, ahogy apa feszülten figyel engem. Nem fakadok sírva. Csak felnézek, egyenesen a kék fátyolban úszó szemébe. Úgy nézek rá, hogy biztosan megértse, én már 14 éve is képes voltam éretten viselkedni.

Szépírói Kurzus 2014-2015/9

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!
A nappali tagozatosok szintén járhatnak a szépírói kurzusra, erre külön is lehetőséget biztosít a Főiskola a számukra. Ezen kurzus egyik hallgatója Trafikant András, akinek a novelláját az előző blogban közöltem. Most az órai feladat az volt, hogy a másik szereplő szemszögéből írjuk meg ugyanazt a történetet, amit az előző blogban már olvashattunk. Becker Alex a feladatot jól oldotta meg. 


Becker Alex
Az utolsó csepp a pohárban

A vén öregember megint csak föl-alá sétált az irodájában, amikor bejöttem, hogy elkérjem a jelentését. A fizetett munkaidejét semmittevéssel tölti, pedig a feladat, amit meg kéne írnia, nem haladja meg egy autista kiscsimpánz képességeit sem. És rendszerint, mikor elkérem a papírokat, olyan képet vág, mintha én tehetnék arról, hogy az elmúl negyven évben is tovább öregedett. Lehet, hogy harminc éve még nem volt ilyen gyors az élet, lehet, hogy kevesebbet kellett dolgozni, én azt nem tudom, mert akkoriban még nagyon kicsi voltam. De ha valaki ma akar dolgozni, annak a mai idők munkáját kell végezni, és nekem nincs szükségem olyan munkatársakra, akik jobban mutatnának egy múzeumi kiállításon.


Éppen elég, hogy rosszul érzem magam, amiért egy öregembert így kell siettetnem, de sajnos nincs más választásom. Én szegény családból származom és vért izzadva juttotam el oda, ahol vagyok. Egy rossz gimnáziumból, ahol lenézték és kiközösítették azokat akik tanulnak, onnan jutottam be egy jóhírű egyetemre, ahol a tananyag önmagában is nehéz volt, de nekem dolgoznom is kellett mellete, hogy meg tudjak élni. Szüleim nem támogattak, mert nem lettem tisztességes vízvezetékszerelő, pedig ők annak szántak. De miért is mondom el mindezt... lényeg, hogy a vezetésnek elvárásai vannak velem szemben, és ha a beosztottam nem teljesít, rajtam kérik számon. Én pedig nem vagyok hajlandó udvariaskodni, ha életem munkája a tét.

Hivatalos arckifejezést erőltetve megkértem, hogy adja át ez elkészült jelentését, amit tegnap előtt le kellett volna adnia. Mérgesen hümmögve összeszedett néhány, látszólag véletlenszerű papírt az asztaláról, összetűzte egy gemkapoccsal és lecsapta az asztal szélére. Már nem is vártam azt, hogy udvariasan beszéljen velem, igazából már abban sem reménykedtem, hogy a munkája színvonalas lesz, és nem kell amiatt túlóráznom, hogy a jelentését javítsam, mert nem akarok leszídni egy nálam harminc évvel idősebb embert. De ahogy rápillantottam a papírkötegre amit kezembe vettem, azonnal láttam, hogy összecsapott, rendezetlen és használhatatlan anyag, ami részben régebbi munkákból van összevágva. Ekkor úgy éreztem elég, nálam is van olyan határ, amit alkalmazott, ha öreg ha nem, nem léphet át.


Mély levegőt vettem és egy rövid mondatot intéztem hozzá, olyan semleges hangon amilyenen csak tudtam:

-Nézze Thomas, ezt a munkaminőséget, és a folyamatos elmaradásokat nem folytathatja tovább, és amennyiben ezeken nem változtat, kénytelen leszek panaszt tenni a vezetőségnek.

Meg sem vártam a választ, vagy a gyilkos pillantást amit sejtettem, hogy kapnék ha nem fordultam volna sarkon azonnal. Tényleg nem szívesen mondtam ilyet, de ha egyszer nem tehetek mást... Csak azt nem értem miért nem megy nyugdíjba, pedig már többen is céloztak rá, nem is egyszer. Lehet hogy igazából mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalna...


[...]


Thomas temetése polgári volt. A felkért pap öngyilkosok temetését nem vállalta. Özvegye és fia kísérte a koporsót.  Hátrébb a megrendült kollégáim. A beszédek szépek voltak.