2018. február 27., kedd

Szépírói kurzus 2018/tavasz/5 Kruza Anna novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
A Próza kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy a szerző "nemet váltson", vagyis oly módon írjon egyes szám első személyben elbeszélést, hogy a saját gondolkodásától idegen gondolkodást jelenítsen meg hitelesen. Kruza Anna kiválóan oldotta meg ezt a feladatot.

Kruza Anna

Sosem volt elég belőle

Szokatlan, régi vonat jön, kabinos. Az egyik oldalon vezet végig a keskeny folyosó, kissé csípős, fűtetlen itt a levegő. Végig haladok a vagonban, hömpölygő sárga melegség árad a kabinokból. Az első kabinban egy idős asszony ül, két kisgyerek csimpaszkodik a táskatartókon, egy idősebb pedig elégedetlenül húzódik a sarokba az ablak mellé, és vágyakozón kibámul. A második kabin, ami mellett elhaladok üres, mégsem érzem a késztetést, hogy benyissak: sötét, és hidegérzete van. Szinte rögtön megbánom a döntésemet, mert a következő jónéhány kabin foglalt és zsúfolt. Az egyiket egy nagy, hangos család foglalta el, utána csendes, feszült hangulatúak jönnek, ahol valószínűleg egymásnak ismeretlen emberek ülnek, beszélgetést nem kezdeményezve, mindenki elmerülve a saját világában, mintha az olyan fontos és zsúfolt lenne, hogy nem érnek rá holmi csevegésre egy hosszú vonatút alatt.
Csodálkozom magamban, hogy az a magányos kabin hogy lehetett annyira üres. Talán rossz a fűtés, talán le is van zárva.
A kalauz füttyét hallom: indulunk, és nekem még nincs helyem. Visszafordulok, próba, szerencse, talán még vár rám a kabin, vagy legalább egy helyet találok benne.
Végig sietek a folyosón, keresem a helyem. A szemem egyszercsak megakad egy csinos arcformán kicsit távolabb – óvatosan lassítok, hogy ne legyen feltűnő. A lépteim automatikussá válnak, és elmerülök a hölgy fimon formáiban. A kerek arcalmákban, a sűrű sötét szempillákban, telt szájban. Fölpillant, előre dől, kér valamit a vele szemben ülő rosszkedvű asszonytól, aki kelletlen föláll, és helyet cserél az én hölgyemmel. Ő hálálkodik.
Megállok a kabinajtó előtt, hezitálok. Tudom, hogy mindenki látja, hogy itt állok és hezitálok. Ami számomra óráknak tűnő álldogálás, az a valóságban valószínűleg csak pár másodperc - bepillantok a kabinba, összeakad a tekintetem a nagy barna szempárral, elfordulok és tovasétálok.
Nem volt hely. Talán lett volna. Lesz máshol is, nem akarok tolakodni. Vitatkozom magammal, hogy mit kellett volna tennem, de már késő, vissza már nem mehetek. A következő kabin ajtaját elhúzom, elnézést kérek, megkérdem szabad-e. Az emberek valamit mormognak, nem értem mit, de senki nem ellenkezik, leülök.
Milyen csodás alak, milyen homokóra. És micsoda tekintet, milyen söprű szempillák. Bár azt mondják ma már mindenkinek mű a szempillája, de neki nem, neki csak természetes lehet. Vékony keretű kerek lencsés szemüveg ült az orrán. Milyen szépen keretezte az arcát.
Most itt, a kabinban nekem is elfoglaltnak kellene lennem. Elővenni a telefonomat és csetelni, vagy zenét hallgatni, vagy ha nagyon magas szinten akarnám csinálni, egyszerre a kettőt. Én ezt csak úgy hívom: a zene semmibevétele közben a személyes kapcsolatok rombolása.
Most nem akarok beolvadni. Még a könyvemet sem veszem elő, amit a legtöbbször ilyenkor tenni szoktam - hanem körbenézek. Megnézem az embereket. Az arcukat, viseletüket, gesztusaikat. Közben azon a finom lányon jár az eszem a mögöttem lévő kabinból. Ha nem cserél helyet azzal a másik nővel, most egy falnak dönthetnénk a hátunkat. Nem bírok magammal. Sosem voltam az a férfi, aki zavarba jön a kezdeményezéstől, és a visszautasításokba sem pusztultam bele – igaz, nem sokat kaptam. Legalább egy kabinban ülnénk, és amíg olvas, én őt nézhetném.
***
Napok múlva történt, hogy az egyik estélyre, amire anyám hivatalos volt minden áron magával akart vinni. Nem ellenkeztem nagyon, az ideutazásomat úgyis feltöltődéssel, a város művészeti programjainak látogatásával terveztem tölteni – ilyen körökben pedig az én családom nagyon otthon mozgott. Az időjárás annyira nem kedvezett, többnyire szürke és esős volt az idő, de anyámat ez sosem zavarta. A házban, ahol lakott, ahol én is felnőttem mindig jókedv, kellemes illatok, és meleg tea fogadták az embert. Nagyon élveztem kicsit újra otthon lenni, anyám kisfiának lenni, részletesen kifejteni a napi terveimet, mikor számon kéri - máskor pedig se szó, se beszéd eltűnni az éjszakában.
Tehát anyám öltözik, én rég kész vagyok. A nappali és a konyha modern, egybenyitott tér, a konyhapult előtt ülök egy bárszéken, vörösbort töltök két pohárba. Már megszokásból kiáltok anyának, hogy ha nem igyekszik, elkésünk. A következő pillanatban kilibben a szobából csodás estélyiben, körbefordul, elismerően bólintok. Csodásan festesz – mosolygok rá, erre azt válaszolja, hogy reméli, nem hoz szégyent rám. Nevetünk, koccintunk. Anya világéletében egy mesés és hibátlan szőke jelenség volt, imádták a színpadon, a tehetsége pedig egészen kiemelkedő volt. Apával már régen nem éltek együtt, de a testvéreimmel mindig úgy gondoltuk, hogy ők mégis örökké egymást fogják igazán szeretni. Most is az egyik filmbemutató alkalmából rendezett privát estélyre igyekeztünk, máris késéssel, persze.
Én egy kis, maximum huszonöt fős privát estélyre számítottam, ehhez képest ahogy belépünk, a teremben majd’ száz ötvenen ülnek. Örömömre a mi asztalunknál régen látott, szeretett ismerősök vannak, apát viszont sehol nem látom. Az izgalmas beszélgetések azonnal elindulnak, de már az este elején képtelen vagyok bekapcsolódni. Anyám többször pillant rám rosszallón, hogy figyeljek már oda.
Nehéz lenne gyorsan elmagyarázni, hogy a kerek szemüveges, piros arcú lány a vonatról milyen csodálatosan szép a szemüvege nélkül is. Nem jönnek szavak a számra. Hamar kiszúrtam, hogy a szemben álló asztalnál ül a hölgy – hölgy? Angyal. Micsoda esztétikai élmény ez a nő!
A dús, sötétbarna haja egy hatalmas kontyban van feltűzve, vörös ruhát visel, mélyvöröset. A ruha mindenhol illeszkedik a csodás alakra, fehér vállai és dekoltázsa őrjítőek. Zavarban van, innen úgy látom. Egyik oldalán egy nő ül, a másikon egy férfi, a nő szeleburdi, kissé túl hangos – az anyja lehet? – a szépség zavartnak tűnik mellette. A másik oldalán ülő idősebb férfi látszólag megérti őt, néha beszélnek pár szót, de különben a hölgy halkan ül.
A vacsora után, mikor a kezdeti hangulat feszessége lazul, és az egymástól távoli asztaloknál ülő ismerősök közös talajt keresnek a beszélgetéshez én is felállok és elnézést kérek, hogy egy kicsit távozok, de sietek vissza.
A hölgyem körül ugyanis kiürültek a helyek. Ő egyedül ül, egyik karjával az asztalra könyököl, fejét a kézfejére téve elmerül valamiben. Nem vett engem észre a vacsora folyamán.

- Megengedi... – kérdezem, ő még félig a gondolataiban elmerülve bólint, felém fordítja tartását. - Ne haragudjon, nem akarok tolakodó lenni. – mentegetőzök mindjárt.
- Tessék csak. – mosolyodik el, és a szemembe pillant.
- Ott ülök szemben az asztalnál és nem értem: egy ilyen ragyogó szépség hogyan ülhet egymagában egy ilyen estén?
- Nagyon kedves. – elpirul, - Sajnos előfordul, de látja? Ön megmentett. 
- Megtiszteltetés. – nevetünk, kezet nyújtok neki, bemutatkozom.
- Igen, tudom. – bólogat, miután megmondom neki a nevemet - Elizabeth, nagyon örülök.
- Nahát, ön tudja ki vagyok? – csodálkozom.
- Persze. Az anyja mindig nagy példaképem volt.
- Akkor elég jól ismer engem.
Megint nevet:
- Ellenkezőleg, semmit nem tudok magáról! 
- Helyes, mert én sem magáról. Mit szólna, ha orvosolnánk a helyzetet?
- Remekül hangzik. – mosolyog édesen. Elveszek a lényében. A gesztusai finomak, lágyak. Nem kapkod, nem játszik szerepet. Elképesztően értelmesnek és műveltnek tűnik. Mindent ért és minden tud, amiről beszélünk. Amit véletlenül nem, arra tisztán rákérdez, nem tesz úgy, mintha mindennel tisztában lenne. Nevet rajtam. Állandóan nevet és mosolyog.
Nem tudom meddig beszélgetünk, mert olyan rövid időnek tűnik, mintha éppen csak most ültünk volna le.  
- Miért van itt? – kérdezi. Az emberek nagy része már távozott az estélyről.
- Azt hittem ezt tudja, tetszik nekem.
Megint nagyot nevet.
- Úgy értem az estélyen. Nem tudtam, hogy kapott szerepet.
- Csak kicsit. Anyámmal jöttem az estélyre, különben nyaralok. Na és ön?
- Átmenetileg vagyok a városban, próbálom újraépíteni a megszakadt családi kapcsolatokat több – kevesebb sikerrel. De ez önt úgysem érdekli.
- Mostmár annál inkább.
- Ha megbocsát, erről nem szívesen beszélgetnék most.
- Elnézését kérem.
- Nem, én kérek elnézést, igazából semmi titkos nincsen benne, csak nem szívesen...
- Nem kell magyarázkodnia, csak ígérje meg, hogy látom még.
Elizabeth szemérmes, de megbeszéljük, hogy amíg mindketten a városban vagyunk, mindenképpen találkozunk. Azt mondja, másnap programja van. Közben anyám keres engem. Bemutatom őket, de Elizabeth szinte rögtön elnézést kér, és elszalad. Nem sikerül a randevút megbeszélni, de nem kapok időt rá, hogy ezen rágódjak, anyám oldalán megjelenik az öcsém, akivel már fél éve nem láttuk egymást. Kora reggelig be sem fejezzük a beszélgetést.
Az otthonunk konyhája, nappalija különféle jeleneteknek volt már tanúja. A lázas, egymás szavába vágó, hangos nevetésekkel teli éjszakai sztorizás igazán nem újdonság neki. Látott már ez a nappali mindent.
Csak pár órára fekszem le, kidob az ágy. Felöltözöm, és a szállodához megyek, ahol az öcsém a feleségével megszállt, - és mint az este kiderült, Elizabeth is.
- Üdv! – köszönök, ahogy megpillantom a hotel halljában, odasétálok. - Éppen önre vártam.
- Rám várt? – csodálkozik.
- Igen, itt álltam - intek magam mögé, - És magácskára gondoltam, és mikor megjelent rájöttem, hogy valójában önre vártam.
Elizabeth nevet.
- Igyon meg velem egy kávét. Ja, nem kávézik, teát! – kérem.
- Teához kicsit meleg van, nem? – kérdezi egy csinos félmosollyal.
- Mit szól egy pohár borhoz? 
- Ilyen korán?
- Nem akar velem tartani? – kérdezem kihúzva magamat.
- Jaj, dehogynem! – az arc rögtön megváltozik, a kihívó félmosolyból finom vonalak lesznek, belém karol, elindulunk.
- Mit szól fagylalthoz? Ilyen meleg időben...
- Támogatom az ötletet! Nem zavartam meg valamiben? Nem készült valahová?
- Ó te jó ég, dehogynem! - jóízűen felnevet, - Hiszen az anyukám kávézóban vár rám!
- Akkor most el kell engednem ezt ragyogó szépséget az oldalamról?
- Igazán sajnálom. De később!
- Forgatáson leszek, Daisy. – anyám közben beszervezett nekem is egy jelenetet.
- Daisy?
- Tudja van a virág, daisy. Pont olyan, mint ön.
- Úgy érti a százszorszép.
- Úgy.
- Hol forgat?
- Velem tart?
- Ugyan, csak zavarnék.
- Unalmas lenne az magácskának.
- Biztos vagyok benne, hogy nem. 
- Jöjjön velem akkor!
- Csak akkor, ha megesküszik, hogy nem fogom zavarni!
Kezet csókolok neki.
- Fél kettőkor jöhetek önért? 
- Siessen.
Siettem. Aztán minden nap siettem. Sosem volt elég belőle.
***
- Nem szabadna olyan sokat együtt lennünk. – pillant el. A forró napsugár csillog a bőrén.
- Miért? – fürkészem az arcát.
- Mert akkor aztán elmész, és elfelejtesz. Amíg itt vagyok nincs elég időd rám gondolni és hiányolni, milyen lesz, ha elmész? 
- Ki mondta, hogy elmegyek?
- Ha nem te, akkor én. Messze van az életünk egymástól. És én azt akarom, hogy megszakadjon a szíved utánam. 

Lágyan csókolom, elmaszatolom a rúzsát.