A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Szentpáli Gavallér Zsuzsa azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly ismert drámája nyomán novellát írt. Kiváló elbeszélés. Gratulálok!
Szentpáli Gavallér Zsuzsa
Szűcs úr esete
Akkoriban gyakran jártam át Bódogékhoz tévézni.
No, hát nem igazán gyalog, mert addigra már bizony egy jó ideje béna volt
mindkét lábam. Az orvosok szerint már nem volt esélyem a gyógyulásra, de azért
még próbálkoztak mindenféle injekciós kúrákkal. A kis önhajtósommal közlekedtem
mindenhová. Bódogék alapjában véve kedves emberek voltak, mindig örömmel
fogadtak. Igaz, a nappali ajtajánál állandóan megakadt a kerekes székem, de
Bódogék fiával, Imrussal, és Bódognéval többnyire valahogy csak átküzdöttük
magunkat ezen az akadályon is. Persze idegesített, hogy minden egyes alkalommal
olyan nehezen ment a dolog és a dupla ajtó másik szárnyát is kinyithatták volna
az egyszerűség kedvéért, de azért túl sokat se várhatott el az ember a
szomszédaitól. Néha megkínáltak ezzel azzal, ez egy kicsit enyhítette a bejutás
miatti bosszankodásomat. Azon az estén sikerült kiharcolnom, hogy kávé helyett
egy pohár borocskát kapjak. Erre nagyon jól emlékszem, meg arra, hogy krimi
ment a tévében. Rettenetesen izgalmas volt, igazán másra se tudtunk nagyon
figyelni. Egy angol kastélyban játszódott, egy gyönyörű nő is volt benne és a
gyémántok is fontos szerepet játszottak az ügyben.
Zavart, hogy még a film elején megjelent
Bódogék lakója, valami hippi, Imruska invitálta be. Persze volt joga hozzá,
hiszen az ő születésnapját ünnepelték, de, hogy ez a pasas közben mennyit
beszélt! Azért annyira volt figyelmes, hogy egyszer utántöltötte a poharamat. A
szódásüvegből, borral. Nem tudom Bódogék, honnan szereztek ilyen bort,
különösen, hogy előtte Bódog azon búsongott, hogy csak egy üveggel vetetett az
asszonnyal, de a legfinomabb kadarka volt, amit valaha is ittam.
Ezt a pasast aztán nem érdekelte a
krimi. Összevissza beszélt hitről, vallásról, megváltásról, mindenféle
badarságot összehordott. Állítólag külföldi volt, görög vagy palesztin.
Krisztosznak hívták. Micsoda nevet adnak manapság a szülők a gyerekeiknek! Én
azért nagyon igyekeztem, hogy ne maradjunk le a krimi fontos fordulatairól, mert
ennyivel azért tartoztam a tévémániás Bódogéknak a vendéglátásért. Emlékszem, egyszer
Saci, Bódogék csinos kis menye, elém ült és nem láttam tőle semmit. Közben a
pasas Imrussal pusmogott a hátam mögött, aztán meg kiáltott valamit. Rögtön utána
azonnal fel is ugrottam nagy izgalmamban, pont akkor, amikor megjelent a
tévében az a pisztolyos alak. Felugrottam… Tényleg felugrottam volna? Mindegy,
szóval, Imrust se érdekelhette a műsor, mert megpróbált szóba állni velem a
történet legizgalmasabb részénél. De hát, kérem, nekem nem volt türelmem pont abban
a döntő pillanatban csevegni vele.
Aztán megtörtént a legrosszabb.
Egyszerre csak nem működött a tévé. Adáshiba. Fekete képernyő a legizgalmasabb
pillanatban! Rettenetes volt, kibírhatatlan. Ilyet addig én még sose éltem át.
Mint a sötét éjszaka, olyan volt a tévé. Próbáltuk hívni a szervízt, én is
szaladgáltam ide-oda, hogy most ilyenkor mi a teendő. Semmi. Majd hirtelen,
talán az idősebb fiú, Dönci kezétől újra elindult az adás. Csoda történt! Újra ment
a műsor és aztán végre kiderült, hogy ki volt a gyilkos. Még a térdem is
megfájdult a sok ugrálástól, de hát ilyen ez, ha az embernek bénák a lábai és megterheli
magát. Végül fáradtan ültem vissza a tolószékbe, ideje volt hazamenni. Bódogné
hozta is a plédemet meg az esernyőmet.
Azon azért még aggódtam egy kicsit, hogy
hogyan fogok kijutni az ajtón, mert Imrus hirtelen eltűnt és állítólag koffer
is volt a kezében. Hogy végül hogyan jutottam ki, azt már nem igazán tudom, arra
azonban még ma is nagyon élesen emlékszem, hogy ez után az este után különösen
furcsa érzésem volt hazafelé. De hogy miért, nem tudom, lehet, hogy a szokatlan
adáshiba miatt.
