2018. március 26., hétfő

Szépírói kurzus 2018/tavasz/11 Erényi Gábor elbeszélése


A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzuson vissza-visszatérő feladat, hogy különböző személyeket, különböző alkatú, nemű hősöket állítsunk középpontba. Erényi Gábor itt közölt elbeszélésében olyan történetet ismerhetünk meg, ahol előbb egy fiatal lány, később pedig egy látszólag nagyon férfias férfi gondolkodását ismerhetjük meg.


Erényi Gábor
Rózsák, bikák, liliomok

         A nap szikrázóan sütött, a levegő vibrált a nehéz forróságtól. Az ég színtiszta kék volt, sehol egy felhő. Lili széttárta karjait, hogy minél nagyobb felületen érezze a fehérre meszelt házfalakról visszaverődő napsugarak hevét. Vadonatúj, a legfrissebb divat szerinti, törtfehér, drapírozott blúza a bőrét simogatta, a színben harmonizáló rövid, csipkés szoknya feszesen simult combjaira. Fülbevalói ragyogtak a napfényben. Beszippantotta a sűrű, virágillatú levegőt. Ma ellenállhatatlan lesz!
         Kilépett az ajtón, végigsietett a poros utcán, előre a főtér irányába. Cipője kopogott a kövezeten. Sok utcácska le volt zárva, de nem tévedhetett el: az egyre sűrűsödő tömeg egyetlen irányba hömpölygött. Együtt haladt a sokasággal, a nyalka, peckes férfiakkal, a bő szoknyás, a vörös és fekete mindenféle árnyalataiba öltözött, nagy hangon karattyoló asszonyokkal és a mindenhol jelenlévő utcagyerekekkel.
         Befordult az egyik sarkon és már látta is a fából épített kordont. Továbbmenni nem nagyon lehetett a tömegben, de a korlát széléhez mégis sikerült odafurakodnia. Ekkorra már fülsüketítő volt a hangzavar, fojtogatóan sűrű az embertömeg, a könyökök és a vállak egymást érték. Az utca lezárt része azonban üres volt. Nem tudta mennyit kell várnia még, míg a futók ideérnek. Soha nem látott még ilyesmit és csak remélni tudta, hogy legalább olyan izgalmas lesz, mint előző este az arénában.
         Még mindig a tegnapi műsor hatása alatt állt: a kendőket lobogtató, üdvrivalgó tömeg, a színpompás kavalkád, a bőrét még a kora esti órákban is égető nap, a homok illata keveredve az emberi izzadsággal és, nos, a matador. Csak nemrég tudta meg, hogy nem is torréádor, hanem matador a szakszerű kifejezés. „Matador” – egzotikusan, romantikusan és kalandot ígérően hangzott. Még most is látta maga előtt a koromfekete hajú, napbarnította férfit, magas, vékony, mégis izmos alakját, ahogy balett-táncosként kering a bika körül, sárga mintákkal hímzett császárkék bolerójában, izmos lábaira feszülő nadrágban. Lehetetlenül jóképű arcán állandó meleg mosoly a fekete bajusz alatt, égszínkék szemének tekintete perzsel.
Az emlék mosolyt csalt arcára. A lezárt terület továbbra is üres volt. A szemközti tömeget kezdte szemrevételezni. Leginkább férfiak, vörösbe vagy fehérbe öltözötten, de azért nők is akadtak a sokaságban.
A tegnapi viadalt nem sikerült kiverni a fejéből. A matador és az állat, ahogy tökéletes harmóniában mozognak együtt. A bika fejéből meredező hatalmas szarvak, melyek mintha mindig csak egy hajszállal kerülnék el a nyurga férfit. A végső beteljesedés, amikor a bestia végső beletörődéssel, izmos, vastag nyakát leszegve hódol be legyőzője előtt. Sajnálta a bikát, de valahol irigyelte is egy kicsit. Ilyen férfi karjaitól édes lehet a halál. Neki is volt állata, nagy darab cirmos, Herkulesnek hívták, sose engedte volna bárkinek, hogy bántsa. Még akkor sem, amikor Herkules kitúrta a paradicsompalántáit. De ez más volt. Itt férfias küzdelem zajlott, valódi párviadal.
Szíve egyszerre kihagyott egy ütemet, egy pillanat alatt kiszakadt az ábrándozásból. Pont vele szemben, a túloldalon, egy magas, lehetetlenül jóképű, koromfekete hajú, vakítóan kék szemű, bajszos férfi ült a kordon tetején, fehér vászonnadrágban, cseresznyepiros pólóban. A matador a tegnap esti viadalról! Alaposan szemügyre vette. Semmi kétség. Ő az!
         Titokban figyelte a férfit. Elképzelte, hogy egy viadal után hozzálép, térdre ereszkedik és egy csokor lángvörös rózsát nyújt át neki. Ő pedig rámosolyog, idegesen hessegeti legyezőjét, nagylelkűen, enyhén fitymáló tekintettel fogadja el a rózsákat. Karját hanyagul előrenyújtja, a matador megcsókolja a kezét, majd lágyan, mégis erősen megfogja és felsegíti ültéből.
         Karon fogva indulnak el. Együtt vacsoráznak, édes vörösbort isznak, sétálni indulnak a tengerpartra, majd az egyik sarkon, a fáklyák lobogó fényében a férfi magához húzza. Érzi a férfi arcszeszét, erős karjainak szorítását. A borosta fájdalmas gyönyörűséggel karistolja arcbőrét. Ajkaik egymáshoz érnek. Majd érzi, ahogy a férfi nyelve ellentmondást nem tűrően kutakodik befelé, erősen, határozottan, ahogy a kard hatol a bika testébe. Finom remegés járja át, egyszerre önti el a forróság és fázik, elernyed, elalél az izmos karok között. „Ilyen lehet a halál. A te karjaidban édes meghalni.” – gondolja.
         Lili idáig jutott álmodozásában, amikor kereplők és csengők szólaltak meg a távolban. A tömeg üdvrivalgásba kezdett, a hangzavar tovább fokozódott. Egy csapat fehérbe öltözött férfi jelent meg futva az elkerített területen. Őket öt hatalmas fehér és egy fekete bika követte. A férfiak őrült módjára szaladtak az állatok előtt, néha-néha az utolsó pillanatban térve ki előlük. Egyikük felbukott, de a hatalmas bestiák elrohantak mellette. Az utolsó bika lemaradt. Egyszer csak megtorpant, busa fekete fejét leszegte, vérben forgó szemekkel nézett körbe-körbe. Lábait szétvetette, farka vadul csapkodott. A téren futó férfiak fel-alá szaladgáltak körülötte, ingerelték, ahogy tudták, néha a farkát is meghúzták.
         Lili még mindig a matadort figyelte. Ő miért nem vesz részt a műsorban? Hogyan vetesse magát észre? Mindenki a bikát nézte, a férfi is. A lányra rá sem hederített. Lilinek egy ötlet villant a fejében. Őrült, eszement ötlet. De megéri a kockázatot. Az áldozat méltó a matador szerelméért. Döntött.
Átvetette magát a kordonon.

***

Emilio tekintete még egyszer, utoljára jár körbe a gyarmati stílusú villán – haciendán, ahogy ő hívja –, ahol élete utóbbi kilenc és fél évét leélte. A fehérre meszelt falakról visszaverődő fény bántja a szemét. Mennyi emlék! Mennyi büszkeség!  És mennyi szégyen.
         A városi luxusterepjáró már ott áll a kocsifelhajtón, roskadásig megpakolva csomagjaikkal. A két teherautó már elindult, a kilométereket róják a falu felé, ahol új életük várja őket. Egy szerényebb és nehezebb élet.
         – Rohadék állatvédők! – szűri Emilio a fogai között. Ilyen-olyan jogokra hivatkoznak, de a becsületes dolgozókkal persze nem törődnek. Azt bezzeg nem gondolták végig, amikor kierőszakolták a viadalok betiltását, hogy hány ember veszíti el az állását. Hogy hány karriert törnek derékba. Köztük olyan emberekét is, kiknek népszerűsége eddig is csupán egy hajszálon függött.
         Ismerős nyikorgásra figyel fel. A fiúk már a kocsiban ülnek, de felesége még utoljára végigkerekezik a villa termein, elmondása szerint azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem felejtettek itt semmit. Nem ilyennek ismerte meg. Nem volt mindig ilyen alapos és megfontolt. Ilyen szürke. Első találkozásukkor még nem.
Tisztán emlékezett a napra, amikor a fájdalmai ellenére is mosolygó, ismeretlen lány fejét tartotta, míg a mentősök ellátták. A kis fruska kissé habókosnak tűnt. Valamilyen eszement ötlettől fogva beugrott a rohanó bikák közé. A legnagyobb persze egyből felöklelte és miután a rendezők – meglehetősen szakszerűen – kiterelték az állatot, Emilio kötelességének érezte, hogy segédkezzen a sebesült ellátásában. Amúgy sem hiányzott, hogy a másnapi lapok azzal legyenek tele, hogy ott volt a sztármatador is a balesetnél, mégsem tett semmit.
         Akkor, a sebesült lányt ápolva fogant meg a fejében az ötlet. Hamar kiderült, hogy a leányzó turista. Valamilyen egzotikus kelet-európai országból érkezett, a nyelvet nem beszéli, de még angolul sem tud igazán. Senkije sincs az országban. Magányos. Ideális választásnak tűnt. Nem fog pletykálkodni. Emilionak elege volt már a homályos célozgatásokból, a kétértelmű megjegyzésekből. Úgy tűnt, kollegái, sőt, ami még rosszabb, az újságírók is gyanítanak már valamit. Túl sokszor, túl hirtelen kellett elkapnia a tekintetét, mialatt a zuhanyzóban a többieket figyelte. Sokszor tűnődött azon, hogy talán matadornak is csak azért állt, mert abban reménykedett, hogy a férfias munka segít a kínzó ösztönök elnyomásában. Nem segített. Ideje volt tenni valamit, hogy a sok kis maricon végre elhallgasson.
         Sokszor kárhoztatta magát miatta, hogy valahol mélyen még örömet is érzett, amikor kiderült, hogy a lány már soha nem fog tudni járni. Ha deréktól lefelé béna asszonyt vesz magához, a hálószobában is kínos jelenetektől kíméli meg mindkettőjüket. Szomorúság – és szégyen – fogta el, amikor Dr. Ortega, azzal a hülye bárgyú vigyorral a képén bejelentette az örömhírt, hogy a lány mozgáskorlátozottsága nem jelent akadályt a szex terén, sőt, bizonyos körülmények között még a gyermekvállalás is elképzelhető.
         Azok a bizonyos kínos jelenetek így hát be is következtek. Lilian persze magát okolta, azt hitte, hogy lebénult lába miatt van mindez, ugyanakkor tört spanyoljával sokszor vágta a férfi fejéhez, hogy tudja, hogy csak szánalomból vette el. De ezt még mindig jobb volt hallani, mint az igazságot.
         Végül nagy ritkán mégis sikerült megoldania a problémát. Igaz, ehhez az kellett, hogy egy meztelen férfitestet képzeljen el maga alatt, nem ritkán úgy, hogy gondolataiban mindez az aréna homokján történik, a lelátó tele izmos, pucér, egymással játszadozó férfiakkal. Ha elég élesen koncentrált a képre, akkor sikerült. Fáradozásainak bizonyítékai, Juan Pedro és Mario meg is érkeztek hamarosan. A szülés komplikációmentesen zajlott.
         Pár évig úgy tűnt, házasságuk rendeződik. Aztán egy szépnek induló reggelen Lilian megtalálta a magazinokat. Emilio átkozta saját hülyeségét. Elvégre az internet korában már nem volt szükség erre, de sajnálta kidobni a gyűjteményt, meg aztán a rohadt paparazzik lehet, hogy a szemetét is feltúrják. Ha a magazinok nincsenek, Lilian soha nem jön rá. Emilio csak állt és nézte a kerekesszék karfáját elfehéredő kezekkel markoló, idegen nyelven szitkozódó, könnyekben ázó arcú lányt. Ő maga belülről zokogott csak. Saját szégyene még jobban feldühítette. Akkor csattant el az első pofon házasságuk során. Elmagyarázta a kis hisztérikának, hogy ha botrányt csinál, ha bármit is elkotyog a firkászoknak, mehet vissza tolószékestül abba a koszos porfészekbe, a barbárok közé, ahonnan jött. Ez hatott, de attól a pillanattól fogva a ház jégbarlanggá vált. A nyilvánosság előtt persze a látszatot fenn kellett tartani, de a vacsorák dermesztő csendben folytak. A legrosszabb az volt, hogy a hálátlan puta innentől még saját fiait is igyekezett távol tartani apjuktól.
         Ott volt viszont Miguel. A kertészfiú, aki rajongott a bikaviadalokért, sztárolta Emiliot, és képes volt a férfi érzelmeit tudomásul sem véve, naphosszat félmeztelenül dolgozni a rózsák és liliomok között. Emilio naphosszat nézte, ahogy a fiú formás izmai táncolnak napbarnított bőre alatt, göndör mellszőrei között izzadtságcseppek csillognak. És a szemei! Kristálykék tavak az ártatlan babaarcon.
         Hónapok teltek el gyötrő önmarcangolással. Végül egyik nap, egy kiadós családi veszekedés és jópár pohár méregerős Orujo után Emilio nem bírta türtőztetni magát. Hátulról ragadta meg Miguelt, egyik kezével felsőtestét szorítva magához, másik kezével keményen a fiú ágyékába markolt. „Bikám! Te még itt vagy nekem.” – suttogta részeg kábulatában, fogait a chico fülébe mélyesztve.
         Soha nem felejti el a fiú tekintetét, ahogy a fiatal kertész kitépte magát a bizonytalan szorításból. A döbbenetet, a dühöt, az undort. Egy végtelenül hosszú pillanat után Miguel ellökte magától támadóját és kirohant a kapun. A matador forró nedvességet érzett csorogni a nadrágja belső oldalán. Két másodperc alatt történt meg, ami Lilian mellett sokszor többórás kínlódás után sem. Az egyik ablakban függöny libbent. Az alkoholmámor ködén keresztül mintha Juan Pedro arcocskáját pillantotta volna meg.
         Zavaros idők következtek. A józanodás sokkja után Emilio napokig nem kelt fel az ágyból. Belázasodott, a nap jó részét alvással töltötte, néha izzadtságtól, máskor más testnedvektől ébredt csatakosan. Nap, mint nap a kapucsengő hangjától rettegve várta a rendőrök, vagy, ami még rosszabb, az újságírók érkezését.
         Múltak a napok, de sem a rendőrség, sem a sajtó nem jött. Miguel sem. Ellenben viszonyuk Liliannel varázslatos módon rendeződésnek indult. A szex, melyben az asszonynak előtte hónapokig nem volt része, egyre gyakoribbá vált kettőjük között. Felesége nem értette, de eszébe sem jutott panaszkodni. Akkor sem, amikor a kéj robbanásának pillanatában Emilio a Miguel nevet nyögte fogai között.
         Aztán egy verőfényes nyári reggelen, úgy két hónappal a részeg kaland után, a kertészfiú megjelent. Kerülte a matador tekintetét, ellenben szó nélkül nekilátott a rózsakert gyomlálásának. Úgy tűnt, kell neki a pénz. Emilio többé nem mert a szemébe nézni, nem bírta volna elviselni a megvető tekintetet és a fiú is vigyázott rá, hogy soha többé ne maradjanak kettesben.
        De ma mindennek vége szakad. Lilian kerekesszéke kigurul a kocsifelhajtóra. Az új lakók (szimpatikus család, egy helyes, sármos Martin nevű férfi, édes gödrökkel az arcán, Clara nevű felesége és Susan nevű kislányuk) hamarosan érkeznek.  Már csak egyetlen kínos epizód maradt hátra: a papírok rendezése Miguellel. A fiú már itt van, itt toporog előtte, szemeiből süt a megvetés, amikor átadja az aláírt papírokat. Nincs búcsúkézfogás, nincs istenhozzád. Miguel megfordul és kiballag az ex-matador életéből.
         Emilio besegíti feleségét a kocsiba, a kerekesszéket elhelyezi a speciálisan e célből készült tetőcsomagtartón. Miguel papírjait a táskájába gyömöszöli.
         A papírlapok közül rózsaszirmok hullanak a földre.