A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola Albert Camus ismert kezdőmondatát felhasználva írt egy kiváló novellát. Elbeszélése nyelvezete Emile Ajar: Előttem az élet című nagyszerű regényét is megidézi. Örömmel közlöm.
Bereczk Imola:
A mélybordó kendő
Ma halt meg anyám. Vagy talán már tegnap este. Nem tudom pontosan, mert kivételesen nem hívott sírva, kiabálva, vagy fenyegetőzve. Most az egyszer biztosra ment. Végre, azt a jó büdös kurva életbe!
Reggel korán benéztem hozzá munka előtt,
de nem reagált a csengetésre. Nem lepett meg, szó nélkül kinyitottam az ajtót.
A kulcscsomója nem volt a zárban, a tükör előtti kis asztalra, a régi színes
kendők és az évek óta nem használt napszemüvegek közé dobta. Körbementem a
házon, sosem látott rend volt, attól féltem, hogy kidobom a taccsot, olyan erős
fertőtlenítő és dohány szag keveredett a levegőben. A csend azonban a szokásos
volt. Mindenhova benéztem, óvatosan kopogtam előtte, pedig tudtam, hogy
felesleges, mert biztosan önkívületben fekszik valahol. Sehol nem volt. A
teraszon néhány üres és egy megkezdett boros üveg maradt. A csorba, vastagfalú
vizespoháron egy pink rúzsnyom. Utáltam, hogy vizespohárból itta a bort! Egy
doboz cigit is elől hagyott. Befagyott a seggem, olyan hideg volt, mégis
leültem kint, és elszívtam egy szálat. Mélyet szippantottam, bent tartottam, és
csak kurva lassan fújtam ki a füstöt. Nem köhögtem, inkább kellemesen fejbebaszott.
Aztán egyszer csak eszembe jutott, hol
lehet. Felmentem az emeletre, ahová már rég nem járt fel, mert nem bírta
szusszal. És valóban. Ott lógott a tetőtérben, a gerendán. Alatta egy szék,
aminek kifordult az egyik lába. Csak álltam ott bénán, és nem anyámat néztem,
hanem a törött széket, anyám utolsó, szétesett, apró színpadát.
Bámultam idiótán ki a fejemből, és bár
lett volna időm felkészülni, mégis azon gondolkodtam, mi a szart kell ilyenkor csinálni?
Aztán sarkon fordultam. Ott kellett volna hagyjam a picsába! De hiába, még
mindig nem voltam olyan érzéketlen, hogy engedjem, hogy így találjanak rá. Már
ha egyáltalán bárki rátalálna. Jó negyedóra volt, amire meglett a rozoga létra.
Kiszabadítottam a kamrába gyömöszölt rengeteg ócska szar, a két zsáknyi piás üveg
mögül, felvittem és felállítottam mellette. Aztán eszembe jutott, hogy felcipelem
a matracot az ágyáról, hogy ne a földre essen, ha levágom. Kurva nehéz volt a
szivacs, és gyomorforgatóan vizeletszagú.
Felléptem a létrára, és egy pillanatra
egy magasságba került az arcunk. Anyám nem sajnálta a pirosítót és a lehetetlen
pink rúzst. Undorítónak találtam, de ő most sem foglalkozott velem. Még
halálában is magasról leszart, és szép komótosan elforgott.
Vágni kezdtem a kötelet, de közben levegőt
se bírtam venni. Anyám most az egyszer biztosra ment, és egy egész kibaszott üveg,
lejárt Armanit döntött magára, nehogy szaga legyen, mire megtalálják. Pedig
volt itt minden, de rendesen. Mégis, mi a szart képzelt, meddig nem jövök? Most
bezzeg nem működött az a kibaszott kés, ami máskor olyan jól vágta az ütőeret, ezért
visszamentem, és megkerestem a szerszámos dobozt. Azt hittem beszarok, olyan
nehéz volt letörni a sniccer rozsdás végét, hogy elég éles legyen. Aztán azzal vágtam
tovább. Szálanként nyiszatoltam, téptem, fűrészeltem azt a kurva kötelet, és
legalább öt percig tartott, mire engedett. Kibaszott hosszú öt perc volt! Közben
anyám mind a hatvan kilójával ott lengedezett előttem. Feszült rajta az ujjatlan
blúz, és egy rövid nyári szoknya, amit mindig rühelltem. Hogy a picsába nem
fázott? És hogy a büdös, rohadt életbe lehet, hogy nem látta, hogy nem neki való
ez az ócska rongy?
Aztán egyszer csak elengedett a kötél. Próbáltam
a testét megtartani, hogy a matracra essen, de nem bírtam, és a lába maga alá
fordult. A rohadt cipője hangosan koppant a földön. Utáltam az ilyen hangokat! És
utáltam ezeket a szagokat! Próbáltam nem öklendezni. Lejjebb húztam, megigazítottam,
és párnát tettem a feje alá. Majd kisimítottam a haját az arcából. Hosszan néztem
őt. Milyen kurva szép nő volt régen! Most pedig úgy nézett ki, mint egy ócska karikatúra.
Fogalmam nem volt, hogyan tovább.
Senkinek nem akartam szólni, ez a kettőnk ügye volt. Lementem, és elszívtam még
egy szál cigit. Micsoda szerencse, hogy hagyott valamit! Mélyeket lélegeztem.
Kimentem a konyhába, és találtam a szekrény tetején egy talpas poharat, ami
megmaradt egy régi készletből. Elmostam a centis portól, és abba töltöttem a
megmaradt bort. Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyire piának. Lassan
ittam meg, mert én még ezt is élvezni akartam. Majd kitöltöttem a maradékot, és
cseszett módon próbáltam gondolkodni. Egy dolgot rohadtul tudtam. Nem akartam
életem végéig erre a napra fájdalommal emlékezni. Untam az elcseszett rossz
érzéseimet, amit miatta éreztem. Én élni akartam, a kurva életbe!
Aztán összeszedtem, ami kellett a
fürdőszobából, és felmentem anyám mellé. Érthetetlen, de egy rohadt pillanatig meglepődtem
azon, hogy még ott van. A szűk ruháját megpróbáltam levenni, de annyira nehéz
volt, hogy végül csak alányúltam, meghúztam, majd sniccerrel vágtam el azt is,
és úgy ráncigáltam ki alóla. A kibaszott pisis, fájdalmában összeszart bugyiját
is elvágtam, nem akartam, hogy létezzen az a bugyi! Forró vizet hoztam lavórban,
és egy törölközővel végigcsutakoltam. Majd még egyszer, és még egyszer. Már vöröslött
a kezem a meleg víztől, de nem akartam még a kurva Armanit sem érezni. Közben
megittam az utolsó korty piát, hogy erőt merítsek a groteszk látványhoz, amit a
meztelen, kurvásra pingált anyám jelentett.
Bemártottam a vattapamacsot a sminklemosóba,
és törölgetni kezdtem az arcát. Előbb óvatosan, majd egyre erősebben nyomtam,
hogy lemossam a kibaszott felesleges pirosítót, a régi megavasodott kék
szemhéjpúdert, és az elkent, vastagon felvitt rúzst. Kurva lassan fogtam fel,
hogy nem csípi a szemét, és ahogy felbátorodtam, előjött az eredeti színe. Rohadtul
nem volt szép így se, belilult az akasztástól. Egy csipesszel kihúztam az állán
éktelenkedő szőrszálat, amit nem tudtam megbocsátani, hogy nem vett észre.
Elővettem a saját festékeimet, és lassan kifestettem. Egy szivaccsal vastagon
felvittem az alapozót az arcára, hogy ne legyen olyan az utolsó pillanatban,
mint aki feladta. Majd letettem a szivacsot, egy pillanatig haboztam, végül
kézzel simítottam el a festéket. Furcsán gumis, rugalmas volt a bőre. Arra sem
emlékeztem, mikor volt utoljára gusztusom az arcához érni. Az egyik kezemmel
fogtam a fejét, hogy el ne mozduljon, a másikkal festettem. Megrajzoltam a
szemét, majd a szempilláját is feketére. A szája mélybordó lett, nem olyan
ringyós. Azt akartam, hogy dögös legyen, méltó ahhoz, amilyen évekkel ezelőtt
volt. Egy igazi, vonzó ötvenes nőt akartam látni, olyat, amilyen majd én
leszek, bassza meg!
Egy lepedővel terítettem le, amíg egy
épkézláb ruhát kerestem. Alig találtam valamit, mert minden tönkrement az
elmúlt években. Végül egy fekete ruhát választottam, hosszú ujjút, ami
eltakarta a sok rosszul gyógyult heget. Talán pont azt találtam meg, amit apám
temetésén viselt, már vagy ezer éve. Milyen büszke voltam rá akkor! Igazi nagyasszonyként
vonult apám szajhája előtt. Az volt az élete utolsó előtti nagy fellépése, utána
szétesett a primadonna. Kurvára mindenkire haragudott a szerencsétlensége
miatt, csak önmagára nem. Menthetetlen volt, csak én törtem magam érte.
Huszonkettő után már nem számoltam tovább
a kibaszott hívásait, amikor öngyilkosággal fenyegetőzött. Így is kéthetente
razziáztam nála, mint egy felajzott, idióta drogkereső kutya. Pia és
gyógyszerek után kutattam, amiből mindig volt vastagon. Egyszer még fel is
pofoztam, amikor a kést csavartam ki a kezéből. Igen, azt hiszem, akkor értem
hozzá utoljára.
Azután lassan feladtam, és már nem dobtam
ki mindent, amit találtam. Már nem próbáltam addig szóval tartani telefonon, amíg
odaértem, hogy meghánytassam. Nem kerestem újabb, méregdrága orvost, akinek aztán
baszott szót fogadni. Elfáradtam, kurvára kimerültem, mert felfogtam, hogy nem tudom
megmenteni saját magától. Csupán kellék voltam az önpusztításához. Még csak nem
is lassítottam a véget, csupán asszisztáltam a rengeteg próbához az utolsó nagy
finálé előtt. Mikor világos lett a szerepem, már csak arra vártam, hogy igya, vagy
gyógyszerezze magát halálra mielőbb. És most megtette.
Tizenöt év volt. Tizenöt kibaszott év
után végre újra olyan lett, amilyennek már rég kellett volna lennie. Amennyire
lehetett, most kisimult, nyugodt arccal feküdt. Persze ehhez is én kellettem,
hogy ne a saját bizarr, kötélen himbálózó mása legyen. Egyetlen rohadt mécsest
találtam, amit meggyújtottam, és leültem mellé a földre. Pár percig bírtam csak
nyugodtan, majd hívtam az orvost és a munkahelyemet.
– Ma nem tudok bemenni – jelentettem szenvtelenül
a főnökömnek.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Meghalt az anyám – válaszoltam
szenvtelenül.
– Úristen! – fakadt ki, majd
elhallgatott. – Imádkozom érte. Tudod mit? Maradj otthon egy pár napot!
– Jól vagyok! – és elköszönés nélkül
letettem a telefont. – Tudod mit, inkább értem imádkozz, mert én élek,
bassza meg! – kiabáltam olyan erővel a semmibe, hogy utána percekig
köhögtem. Mikor kicsit megnyugodtam, kimentem az
előszobába, ahol találtam egy szép mélybordó kendőt a nyakára. Olyat, ami megy
a feketéhez, meg a rúzshoz is.
