2017. április 16., vasárnap

Szépírói kurzus 2017 tavasz/13 - Torma Ágnes verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Torma Ágnes a legutóbbi nyilvános felolvasáson lepett meg minket ezzel az érdekes, különleges hangulatú versével.

Torma Ágnes


Két őrült

Két őrült.
Kint vannak az udvaron.
Beszélgetnek.
Ülnek egy ósdi padon.
Összenéznek.
Pardon, nem zavarom?
Engem?
Nem. Nem nagyon...
Megengedi?
Akkor bemutatkozom.
Tulajdonképpen.
Senki vagyok.
Érdekes,
én is senki vagyok.
Illetve...
Senki sem vagyok.
Létezik?
Nem mondok nagyot!
Én... tényleg.
Senki sem vagyok.
Elhallgatnak.
És ülnek tovább a padon.
Az őrültek.
Kint az udvaron.

2017. április 15., szombat

Szépírói kurzus 2017 tavasz/12 - Nagy Lea versei

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Nagy Lea - amint azt a számos nyilvános felolvasáson tapasztalhattuk - igen egyéni hanggal, szuggesztív erővel ír verset. Az itt közölt két vers jól bizonyítja tehetségét.  


Nagy Lea

Örökre

Eltűnt.
Örökre.
Látták a vasútnál.
Egy jegyet kért csak oda.
Bele a lemenő napba,
Mint egy klisé filmben.
Kabin.
Sín.
Bőrönd.
Minden adott,
kis hotelszobákban száll meg.
Kiissza a bárszekrényt,
Rágyújt.
Cigarettát sodor a vonatjegyből.
Csikk.
Elnyomás -
Kocsmákba megy.
Beleszeret a fél éjszaka.
Legyen ki után sírni,
Másnap amikor eltűnik örökre.


Zúgás

Fojtogató vörösség
felkúszik a bőrödön és le a torkodon.
Nyikorgó félelem visszhangja,
mint a repedő membrán zúgása,
nincs hova futnod ,
hiába a befogott fül,
bentről zúg .
Félni a éjszakától, küzdeni a perccel,
saját rángó lábra aludni el,
alábukni a rémálmokba,
fáradtabban kelni a rutinhoz,
napról napra fogyni.
Kikopni, mint egy ezerszer lejátszott
bakelit.
Kilátástalan jövő,
feledésbe űzött múlt,
személytelen jelen,
füstből épített világ, amit
szétvág a szél.
De a szaga megmarad a hajban,
mindenki hajában.
Nincs hova fúrnod az arcod,
mesterséges-üres elmében született,
feledésbe temetett.
Szűk dohos pincékben fejbelőtt
Régi ének,
helyzet szülte újak,
elcsépelt szavak ravatalán,
fekvő közhelyekbe fojtott múzsák.



Van olyan fal, ahová még senki
nem verte fejét?

Szépírói kurzus 2017 tavasz/11 - Kovács István Haykovats elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Kovács István Haykovats írt egy fura történetet, amely akár Mészöly Miklós Megbocsátás című regényére is rímelhet. Különös munkáját itt közlöm

Kovács István Haykovats:   Miért?

A vonat megállt. Már nem először Csehszlovákia területén. Drezda felől Budapestre utazok a nemzetközi „expressz” vonaton. Lassabbak vagyunk, mint a Nyugatiból Vácra tartó vicinális. Sokkal lassabbak. Még nem értünk Pozsonyba, de már hét és fél órás a késés. Amúgy a rendes menetidő 12 óra lenne. A vasúti szerelvény zsúfolásig tömve, mint a hatos villamos csúcsidőben. A folyosókon oldalazva lehet eljutni a mosdóig, amire fél órát is várni kell, olyan sor áll a toalett előtt. Egy órája elfogyott az ivóvizem. Amikor bejutok a vécébe, a kézmosó vízzel öblítek szájat, rögtön meg is bánom, annyira poshadt ízű. Június vége van, a meleget csak fokozza az embertömeg kipárolgása. Én is izzadok.
Bőröndöm egy fülkében hagytam, ahol magyar fiatalok préselődtek össze. Drezdában voltak tanulmányúton. Idősebbek nálam, egyetemen tanulnak, nyelvészek. Az egész csoport nem fért be a fülkébe, ezért óránként váltják egymást, hogy a folyosón kinnrekedtek is leülhessenek.
Amikor megtudták, magyar vagyok, két lány helyet szorított nekem is. Egy idő után, amikor a „honnan jöttél, hol tanulsz, hová utazol” kérdésekre kölcsönösen választ adtunk, és a Zwingerről is megbeszéltük, milyen durva volt az amcsik bombázása, alvást színlelve a nagyobb dudájú lány vállára dőlök. A vonat lassúzik, a zötykölődéstől tényleg elnyom az álom. Nagy zökkenésre ébredek, a masiniszta újra a fékre lépett.
Fejem a lány ölében, méretes mellei kellemesen a vállamhoz és a tarkómhoz nyomódnak. Közben eltelt az egy óra, meleg csákányváltás. Nehezemre esik felegyenesedni, mégis meg kell tennem, illik átadni az ülőhelyet. A folyosón veszem észre, a telt keblűnek nem csak a mellei nagyok. Széles a válla, a csípője, és fél fejjel magasabb nálam. Így is jól néz ki, mégis úgy gondolom, nem az én súlycsoportom. A vékonyabb kínál meg cigivel. Nem vallhatom be majdnem tizenhét évesen, ez lesz életem második cigarettája. Az elsőt is egy lány kínálta, még a suliban. Azt sem mertem visszautasítani. Ő is idősebb nálam, az idén érettségizett. A közös cigarettázásnál több közös nem történt közöttük. Ráadásul az első szál mezítlábas Kossuth jól megköhögtetett.
Most, az egyetemista lány NDK füstszűrőst nyújt felém, ami állítólag gyengének számít. Elfogadom. Öngyújtóját nyújtja, beleszívok, pöfékelek, nem tüdőzöm le. Hamar le is bukok.
- Nem kötelező, ha nem szereted – mondja a lány, akinek szőkés haja fiúsan rövid, zöldes macskaszeme összeszűkül, keskeny szája mosolyra húzódik. – Csak azért kínáltalak meg, hogy ne zavarjon a bagós leheletem, ha smárolni kezdünk.
Nyelek egyet, aztán megkérdezem – Jól értettem, velem akarsz csókolózni?
- Ha nincs ellenedre… – mondja sokat sejtetően, és közelről arcomba fújja a füstöt.
Nincs ellenemre. Még szűz vagyok, de, talán nem sokáig. Az ablak alatti hamuzóba ejtjük a csikket, és csókolózni kezdünk. Pontosabban, a vékony lány a tarkómra teszi a kezét, és magához húz. Alacsonyabb nálam, lehajolok a szájához. Nyelvem száraz, reszelős. Részben a szomjúságtól, másrészt az idegességtől. Persze, az „izgalom” szó jobb arra, amit érzek. A lány ivott vizet mielőtt kijöttünk a fülkéből. Akkor végezte ki műanyag kulacsát. Abban sem lehetett sokkal frissebb a víz, mint a mosdóban. Szerencsére a cigi egységesítette a szánk ízét. Nyelvünk összegabalyodik és kezd egyre sikamlósabb lenni,.
Farmerben vagyunk mindketten, csak az övé márkás Levi’s, és klasszul kopott, az én jugoszláviai Riffle gatyám még újszerűen kék. Rajtam fekete rövid ujjú póló, az izzadtságtól a bőrömhöz tapadva, a lányon skót-kockás vászon ing, felső három gomblyuka nyitva, alatta kettő begombolva, a köldöke felett csomóra kötve. Mellei fél őszibarackok, testemhez nyomódnak. Érzem, nincs rajta melltartó. A csomó kicsit bökdös, oldalra mozdulok.
Lehunyom a szemem, azt hiszem, álmodom. A vonat újra nekilendül, andalító a zötyögés. A lány ajkait hidegvágóval sem lenne könnyű lebontani rólam, alig kapok levegőt. Combjaink egymáshoz simulnak. A szerelvény ritmusos rázkódása beindít. Nadrágom szövete meztelen hasának feszül. Zavarban vagyok. Házibulin történt velem hasonló, táncolás közben. Lassúztunk, a partnerem megérezte, és eltávolodott.
Az egyetemista lány érdekes csípőmozdulatot tesz, és még szorosabban magához húz. Aztán lecuppan a számról, és a fülembe nyalint. Ezt kedvelem.
Most a nyelvével félrehajtja a fülcimpám, és a fültövem veszi célba. Ezzel még jobban felizgat. Már attól kezdek majrézni, hogy a nadrágomban megyek el, amikor halkan megszólal. - Menjünk a mosdóba – mondja, és ezzel még jobban zavarba hoz.
Hoztam magammal gumi óvszert, de a bőröndömben van. A nagynénémnél voltam vendégségben. Nem volt alkalmam használni. Arról nem is álmodtam, hogy egy idősebb lánynak megtetszem a vonaton, és ő fog kezdeményezni. Pontosabban, álmodoztam ilyesmiről, de eddig sosem jött össze.
A lány határozott mozdulattal kézen fog, nem ellenkezek. Illene előre mennem, hogy én törjek utat a tömegben. Legalább tíz kilóval nehezebb lehetek nála, és egy fejjel magasabb. Viszont olyan erővel húz maga után, hogy nem látom értelmét visszavenni a lendületéből. Ha okoskodom, még meggondolja magát, aminek nem örülnék. Odaérünk a vagon végéhez, legalább hatan várakoznak a vécére. A lány tovább húz, az átjáró felé. - De az már első osztály! – mondom magamban, és megyek tovább, mint akit hipnotizáltak. A WC előtt csak hárman várakoznak. Cseh szavakat hallunk, és nem akarunk balhét. Tovább megyünk, be-benézünk a fülkékbe, mint akik keresnek valakit. Szabad ülőhely alig, a folyosón csak néhány ember lézeng, biztosan azok is helyjeggyel utaznak, az ő üléseiket láthattuk üresen.
A kocsi másik végén senki sincs a mosdó előtt. Bevágódunk a vécébe, és magunkra zárjuk az ajtót. Kezei az övcsatom nyitják, a gomb, majd a zipzár következik, és lerántja a farmerom a térdemig. Aztán az alsónadrágom is.
- Még a neved sem tudom – hebegem, mintha számítana valamit – és nincs nálam koton…
Ujját a számra teszi. - Dórinak hívnak, de számít ez valamit? Remélem, nem akarsz szerelmes lenni belém. Egyszerűen megkívántalak. Biztosan egyke vagy. Olyan, anyuka kedvence. Szeretsz álmodozni. Igaz?
Igaz. Mindenbe beletrafált. Átlát rajtam, mintha üvegből lennék. Összeszedem magam, és szájon csókolom. Közben gombolni kezdem az ingét, Dóri a csomót köti ki a hasán. Keblei kicsik, mellbimbói sem ágaskodnak, mégis kívánatosak, megízlelem őket. Bőre feszes, forró és sikamlós. Közben kezeim farmerját nyitnák, de azt már lecsúsztatta, egészen a bokájáig. Bugyija bordó, az is a térde alatt van. Be akarok nyúlni a combjai közé, megállítja a kezem, a csap alá tartja, és leöblíti. Szappant nem látni, a törülköző sem gerjeszt bizalmat. A szájába veszi ujjaim, nyálával fertőtlenít. Folytatom a megkezdett mozdulatot.
Kevés a tapasztalatom, két ujjamon meg tudom számolni, hány puncit simogattam eddig. Viszont ügyes a kezem. Ötvösnek tanulok, értek a finomságokhoz. Dóri csiklója duzzadt, érzékeny. Igyekszem előcsalni a legjobb dallamot, halkan hallom visszhangját a zakatolásban.
Vonatunk kereke kattog a síneken, a ritmus kifejezetten erotikus. Dóri élvezi a kézimunkám, viszont Pestig nem foglalhatjuk el a toalettet. Sőt, még Pozsonyig sem. Ezért belegyorsít. Pontosabban megragadja az adódó lehetőségem a kezével. Rendben találja, és leguggol hozzá. Erre végképp nem vagyok felkészülve. Nem nyeli le, a mosdóba köpi nedvem. Azt gondolom: - Ennyi, nedvesen nem fogja betenni. - tévedek, nem áll meg félúton.
Megfordul, enyhén előre dől, kezével combjai közé igazít. Aggódok, nehogy lemerüljön az elem, de az egész olyan buján izgató, félelmem hamar elpárolog, a dörzsáram feltölt. Alig mozgunk, kihasználjuk a vonat lüktetését. A fékezésre nem számítottunk. Kisiklok, mint egy modellvasút mozdonya az alagút előtti kanyarban, a terepasztalon. Próbálom visszatenni, a váltó rosszul áll, Dóri felszisszen. – Bocs – mondom. A lába közé nyúl, a helyére csúsztatja. Olajozottan folytatódna minden, ha közben a szerelvény nem állna meg teljesen. Kopognak az ajtón, üvöltés csehül, aztán dühödt dörömbölés. Nincs mit tenni, felrángatjuk a nadrágjainkat, Dóri előre küld, egy német mondattal: „Meine Freundin fühlt sich schlecht.” Mármint, a barátnőm rosszul érzi magát, ezt kell mondanom. Időt akar nyerni, míg rendbe szedi kinézetét. Kinyitom az ajtót, egy nagydarab kopasz férfi és egy alacsony kövér nő folytatja az üvöltözést csehül, vagy szlovákul. Tiszta ideg vagyok, elfelejtettem, pontosan mit kell mondani.
– Meine Freundin ist sehr krank. – vágom hozzájuk. Mármint, nagyon beteg... Értik amit mondok, de nem hatódnak meg. Németül folytatják a kioktatást, kórusban fröcsögnek.
Nyílik az ajtó, Dóri néz velük farkasszemet. Nem szólal meg. Előre tol, és elindulunk visszafelé. A folyosón még hallatszik a férfi nagy hangja, a nő beslisszolt a toalettre.
Amikor visszaérünk a másodosztályú vagonba, Dóri megállít, és megcsókol. - Kár, hogy megzavartak. Kezdtél egészen jól belejönni – súgja a fülembe. A vonat áll, én már nem, kihúzom magam. Örülök, az elismerésnek. Nekem nagyon jó volt, a felével is beértem volna.
- Istvánnak hívnak. – jut eszembe, bár a lényegen már túl vagyunk.
- Helyes srác vagy, István. Mára ennyi volt, és nem lesz holnap. A barátom vár rám a Keletiben. Debrecenben lakunk, ahogy lesz vonatunk, húzunk haza.
Nem lepődök meg, csak egy kicsit csalódott vagyok. Lenyelem a keserűséget, jó lenne inni rá valamit. Dóri kitalálja gondolatom. Amikor visszaérünk a fülkébe, beletúr a hátizsákjába, és elővesz egy üveg Vat 69-et. Fogalmam sincs hol vehette a márkás skót viszkit. Mindenesetre stílusos ’69 nyarán. Dóri kinyitja az üveget, jót húz belőle, aztán felém nyújtja. Két nagy kortyot iszok, több mint fél decit, elzsibbasztja a szám, és késleltetve fejbe vág. Dóri visszaveszi az üveget, és körbe kínálja a fülkében. A maradékot megosztja velem. Kellemes bódulatba esek tőle. A debella sokatmondón rám kacsint, arrébb nyomakodik, az egyik csoporttársát bepréseli a sarokba, és hellyel kínál. Megköszönöm, és kimegyek Dóri után a folyosóra. Ott hallom, a csoportvezető tanár helyzetértékelését: „A vasutasok lassító sztrájkját a tavalyi hívatlan látogatásunknak köszönhetjük.” Biztosan igaz.
 - Miért mentünk Prágába tankokkal? – teszem fel magamban a költői kérdést.
Utálom a politikát. Átkarolom Dóri vállát, és kinézünk a vasúti kocsi ablakán. A közelmúltba merülve merengek. Arra gondolok, ami néhány perce történt velünk. Nem így képzeltem az első összeolvadást egy lánnyal. Most mégis boldog vagyok.
Szerettem volna a szüzességem ágyban, párnák között, halk zene kíséretében elveszíteni, ahogy a Káma-Szútra tanítja. Később még sort keríthetek rá. Eszembe jut a 69-es póz, arról is csak olvastam. De jó lenne kipróbálni Dórival. Persze vízszintes helyzetben.
Közben elhagytuk Pozsonyt. A Duna mellett döcög a vasúti szerelvény.
A Keletiben még a vonaton elköszönünk egymástól. A piától kicsit kába vagyok.
- Csak semmi érzelgősség, István. – figyelmeztet Dóri, és csók helyett kapok két rokoni puszit. Én is visszafogom magam, de három puszit adok, franciaországi rokonaimtól tanultam.

Apám vár a peronon. Nem számítottam rá. A nemzetközi expressz több mint kilenc órát késett. Komor képet vág, azon gondolkodom, mit basztam el megint, amiről nem tudok.
Átölel, magához szorít, más, mint amikor kioktatásra készül. Megkérdezi, hogy utaztam…
Aztán beülünk a Trabiba, irány a Gerlóczy hét. Apám vezetés közben, még néhány rutin kérdést tesz fel Lízi néniékről. Igyekszem jó válaszokat adni. Arról nem beszélek, hogy a csapból is sör folyt. Gyorsan hazaérünk. A Városház utcában találunk parkoló helyet. Apám átveszi a bőröndöm. Ezzel meglep, de jól esik, mert dög fáradt vagyok.
Amikor meglátom nagyit, rossz előérzetem támad. Szemei bedagadva. Akkor nézett így ki, amikor meghalt nagyapa.
- Anyu merre van? – kérdezem, és az villan be, talán kórházba került valamiért. Nagyi félre fordul, és szipogva törölgeti az arcát. Gyűrött férfi zsebkendőt látok a kezében. Csak áll az előszobában tanácstalanul. Rossz érzésem fokozódik, émelyegni kezd a gyomrom. A konyhai falikúthoz lépek, a csap alá hajolva vedelem a vizet.
Apám leültet egy hokedlire a konyhaasztal mellé. Két kupicát színültig tölt házi pálinkával. Az egyiket odatolja elém. Zavartan nézem, aztán jobbnak látom kérdés nélkül felhörpinteni. Nagybátyám 60 fokos kisüstije égeti a torkom. A szokásos koccintás elmarad, nincs mire koccintani.
Anyukádat baleset érte – mondja apám, rekedt hangon. – Nem élte túl.
Amikor felfogom, mit is mondott, megszédülök. Apámnak jók a reflexei, elkap félúton.
Lefekszem aludni. Kaptam egy erős nyugtatót. A kisüstivel együtt gyorsan hat.
Másnap tudom meg, anyám levetette magát a közeli átjáró-ház negyedik emeletéről, a belső udvar kövezetére. A mentőben halt meg. Nagynéném tudott róla, csak nem akarta megmondani utazásom előtt, nehogy valami „hülyeséget” csináljak. Három napja történt, és nem értem, miért? Miért tette ezt 46 évesen az anyám? Miért vette el tőlem az édesanyámat? Hiánya fáj, szívem ólomlábakkal tapossa. Haragom elszenderedik, felébred a megbocsájtás. 

Szépírói kurzus 2017 tavasz/10 - Lakatos Szilárd elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Lakatos Szilárd a Nobel-díjas Kertész Imre híres nyitómondatával kezdett novellát. Érdekes munkáját itt közlöm.

Lakatos Szilárd
Az ördög csókja

1.

Ma nem mentem iskolába. Ahogy tegnap, és az azt megelőző napokon sem. A Gimi egy hete zárva tart, a járvány miatt. Most itt ülök Anyával és várjuk Apát, hogy végre megjöjjön. Percenként nézek ki a függöny mögül, lesem a házunk alatt futó utcát, reménykedve, hátha meglátom Apa közeledő alakját, amint vastag fekete kabátjába burkolózva, fején az elengedhetetlen szürke gyapjú sapkájával, szapora léptekkel siet a járdán haza, hozzánk. A nap bevilágítja az alattam elterülő teret, hosszú, elnyúlt árnyékot kölcsönözve a parkolóban sorakozó autóknak. A szélvédőkről visszatükröződő fény hunyorgásra késztet. Elfordítom a tekintetem, és a szemben lévő 10 emeletes ház ablakait kezdem el figyelni. Elfüggönyözött, vagy redőnnyel takart lakások sorjáznak emeletről-emeletre, csak néhány ablak van, amit nem rejt el semmi, amelyek mögött ugyanúgy kíváncsi szempárok pásztázzák a kinti, üres világot. Az utca kihalt. Pár szürke, fázós galamb ül csak a lakótömbi  parkolót szegélyező fák ágain. Azt a kóbor macskát lesik talán, aki a kapunk előtt folyamatosan növekvő szemeteszsák halmot túrja fáradhatatlanul. Mancsával ide-oda pofozza a felszakított nejlonszákok kibuggyanó tartalmát, ráérősen kutat valami étel után. Tudja, érzi, nem kell félnie, nincs, ki elzavarja őt. A februári szél, mint a saját farkába harapó kígyó süvítve kergetőzik közben a lakótelep házai körül. Fütyölő hangja behallatszik a lakásba.
-                     Mikor ment el apád? – kérdezi anya, sokadszorra.
-                     Már több mint 3 órája – felelem, és ellépek az ablaktól
-                     Már rég itthon kellene lennie! Azt mondta, hogy maximum két óra alatt visszaér.
-                     Biztos közbejött neki valami. Ne aggódj anya, apa tud magára vigyázni! – válaszolom biztatóan, de közben magamat is nyugtatom. Idegesen járkálok fel-alá a nappaliban. Anya a kanapén ül, a szoba másik sarkából néz rám. A jobb kezében tartott mobiltelefonjával feszülten dobol nyitott bal tenyerén. Ahogy a függönyön keresztül beeső fény megvilágítja arcának ráncait fáradtnak, és öregnek látom. Megviseli a többnapos bezártság.
-                     Megpróbálom még egyszer felhívni. Hátha most felveszi. – mondja, és tárcsáz. De hiába, ugyanaz a monoton gépi hang felel, mint az eddigi 6 hívás során mindig: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. – Továbbra is ki van kapcsolva! Ezt nem hiszem el! Fel volt töltve a telefonja, mikor elment, nem merülhetett le ilyen hamar! – fakad ki anya, és szemében látom, hogy nagyon fél. Ahogy én is.
Odalépek hozzá, és leülök a kanapé szélére. Magamhoz húzom, és átölelem. Percekig karoljuk egymást némám, szorosan. A ruhán keresztül is érzem testének finom melegét, ahogy ritmikusan veszi a levegőt, orromat megtölti hajának jól ismert illata.  Hirtelen nem is emlékszem mikor volt ilyen utoljára, mikor éreztem őt ennyire közel magamhoz. Talán kisgyerekkoromban, amikor rosszat álmodtam, és szaladt, hogy megnyugtasson, hogy újra álomba ringassa az ő pici fiát. „Akkor még minden más volt”. Állapítom meg magamban keserűen, majd nagyot sóhajtva kiszakítom magam a régmúlt kellemes emlékszövetéből, és egyúttal Anya karjaiból is. Felállok, és szemébe nézve, lassan, de határozottan közlöm vele pillanatnyi elhatározásomat:
-                     Megyek, megkeresem apát!
-                     Szó sem lehet róla, kisfiam! – vágja rá azonnal, miközben hevesen rázza a fejét – Tudod, hogy mi van odakint. Pár óra és besötétedik, és a kijárási tilalom is életbe lép! – folytatja aggódva, majd mondandójának nyomatékot adva, megragadja a csuklómat.
Kérlelve nézz rám, tekintetében sűrűsödik az elmúlt 18 év összes féltése. Ettől egy pillanatra elgyengülök, aztán eszembe jut a gyógyszer, amiért apa is indult órákkal korábban. Holnapra elfogy anya inzulinja. Még ma új adagot kell szerezni.
-                     Megyek, megkeresem apát. – ismétlem határozottan, és szabad kezemmel megsimogatom a belém kapaszkodó szülői kezet. Próbálom megnyugtatni őt.

2.

Hosszas rábeszélés után sikerült anyámat meggyőznöm, hogy mennem kell, nem várhatok tovább. Megesketett, hogy akármi lesz sötétedésre legyek otthon, a telefonom folyamatosan legyen bekapcsolva, csak így engedett el. Ahogy a lépcsőházat elhagyom, szaladok végig a Párkány utcán, zsebemben az utolsó megmaradt recepttel. Zihálva befordulok a sarkon, és folytatom utam a Révész utca irányába. Fejem jobbra, balra jár veszély után kutatva. A gyógyszertár ahová tartok, még messze van, a Városligetig kell eljutnom valahogy. Az első útblokád a Váci út és a Dózsa György út sarkán vár rám. Két villogó szirénájú rendőrautó áll keresztben, és zárja le a többsávos, de most teljesen kihalt Váci utat. Lelassítok, Három rendőr toporog az autók előtt, a hidegben. Valami vicceset mesélhetnek egymásnak, nevetésük hangját felém sodorja a szél. Kikerülni nem tudom őket, már messziről észrevennének. Kezükben fegyvert szorongatnak. Az egyikük felém fordul, amint meglát, gyorsan felkapja az arcmaszkját, és rám emeli a puskáját. Bár tudom, hogy csak gumilövedék van a csőben – legalább is a hírekben azt mondták, hogy nem használhatnak valódi lőszert – érzem, ahogy a hideg veríték kiül a tarkómra.  
-                     Álljon meg, és emelje fel kezét – kiabál felém a fegyveres rendőr – Jóska, készítsd a scannert – szól közben a társának is. – Lassan emelkedjen lábujjhegyre, és jöjjön ide. – utasít hangosan, ellentmondást nem tűrően. Tudom, az egyensúlyérzékemet teszteli, hogy fertőzött vagyok e.
A zombik – ahogy a fertőzötteket elnevezte a Média - képtelenek az egyensúly folyamatos megtartására. Jóska, a társa, egy apró készüléket vesz elő az egyik autóból, és rám irányítja azt. Olyan, mint egy kézi traffipax, de nem sebességet mér, hanem testhőmérsékletet. A rendőrök ellenőrzik, hogy lázas vagyok e. A készülék egyet csipog, és a kijelzőjén zöld fény világít.
-                     Nem lázas – mondja a Jóskának hívott rendőr, társa a hír hallatára lassan leereszti a puskát.
Közben odaérek hozzájuk. A harmadik rendőr, aki eddig némán követte az eseményeket most megszólal:
-                     Vegye le a maszkot, és igazolja magát! Hova megy ilyenkor? – kérdezi mogorván.
El kell jutnom a Remény Patikába, a Városligethez. Anyámnak inzulin kell, és csak ez a gyógyszertár van nyitva a környéken.  –felelem hadarva, és átadom az okmányaimat, majd az orromat, és számat teljesen elfedő fehér műanyagmaszkot is lehúzom, ahogy kérte. Némán figyelem, amint ellenőrzi az adataimat, a személyigazolványomon lévő képet, majd végül felpillant, és mélyen a szemembe néz. Szinte érzem, ahogy tekintete áthatol a szemüregemen, és közvetlenül az agyamat pásztázza az apró sötét szemeivel. Szívem hevesen kalapál, a halántékomon elkezd lüktetni egy ér.
-                     Ugye tudja, hogy két óra múlva életbe lép a kijárási tilalom?  - kérdezi, és lassan visszaadja a papírokat. Társai feszülten lesik minden mozdultunkat. Bár nem jelzett a gép, az elmúlt hetek történéseinek köszönhetően óvatosak, senkiben nem bíznak.
-                     Tudom, ezért is sietek, hogy visszaérjek időben. – felelem, majd nagyot nyelve folytatom - De előtte még apámat is meg kell keresnem. Nem látták, pár órával ezelőtt járhatott itt? Fekete kabát és szürke sapka van rajta. 
-                     De, emlékszem rá. – válaszol a puskát szorongató rendőr. Ő is a gyógyszertárat emlegette, azért tudom. – folytatja, és fegyverével a nem messze lévő autószalon irányába bök – Arra ment.
A hallottakon fellelkesedem. Enyhül az izmaiban lévő feszültség, a reménykedés hangjai újra felerősödnek lelkemben. Megköszönöm az információt. A rendőrök utamra eresztenek, de még figyelmeztetnek, hogy sötétedésre feltétlen érjek haza, ha jót akarok magamnak. Szapora léptekkel haladok tovább a Dózsa György úton. Nem messze előttem egy elhagyott trolibusz áll a járdára felszaladva. A busz eleje eltűnik egy megroggyant betonoszlopban, az első szélvédőn hatalmas lyuk tátong, a jármű körül véres üvegcserepek hevernek. Lassítok, és óvatosan megkerülöm a buszt, közben végig az ablakokat lesem, felkészülve, ha valaki épp most akarna kirontani a járműből. De a troli kihalt, csak a szél zúgását hallani, ahogy ki-be jár a nyitott ajtókon, és a törött ablakon. Megkönnyebbülve tovább szaladok. Körülöttem száraz falevelek, és egy eldobott újság járja táncát a levegőben. Egy fuvallat váratlanul felkapja a színes, gyűrött lapokat, amelyek vitorlázva utaznak a járda felett egyenesen neki a sípcsontomnak. Megtorpanok, kesztyűs kezemmel lefejtem az újságot a lábamról. A címlapon egy lefittyedt szájú, üveges tekintetű fiatal srácot látok, pár évvel lehet idősebb, mint én. A kép alatt a fő cím: „Az, ördög csókja – az új, pusztító drog”. Megnézem a dátumot. Egy hónappal ezelőtti. Erről hirtelen eszembe jut a kezdet, amikor ez az egész őrület elindult.
Hírek szalagcímei, TV kommentátorok dramatikus beszámolói, közösségi oldalakon olvasott bejegyzések árasztják el tudatomat: Négy 16 éves fiút kórházba szállítottak; Eddig egy új, ismeretlen szintetikus kábítószer bukkant fel hazánkban; Rendőrök egy titkos droglabort számoltak fel egy alföldi tanyán; Az új kábítószer a központi idegrendszert támadja; A szer használóival kapcsolatban kiszámíthatatlan indulati reakciókról számoltak be szemtanúk;
Szemem előtt villognak a médiából jól ismert képek. Egy mentőautó felé rohanó embert látok, aki lassítás nélkül fejjel előre belerohan a jármű hátsó szélvédőjébe, az ablaküveg berobban, és milliónyi apró, véres szilánk spriccel szét a levegőben. Ezután egy oktató jelenik meg képzeletem vetítővásznán, aki hirtelen mozdulattal félrerántja a tanulóvezető kezében lévő kormányt, és az autó felszalad a villamosmegállóba, ahol sakkbábuként tarolja le az ott várakozó embereket.
Az elmúlt hetek eseményei megállíthatatlanul folynak át elmémen, próbálom őket kronológiai sorrendbe rakni. A fertőzés körülbelül két hete kezdődött. Egy 18 éves budai fiú gondolta úgy, hogy a sportcsarnokban lévő koncertet csak az Ördög csókjával a vérében lehet igazán élvezni. A fiú influenzás volt, a vírus az orvosok számára eddig ismeretlen módon reakcióba lépett a droggal, és mutálódott. Megszületett a kábítószer, és az influenza pokoli gyermeke: egy vírus, ami levegőben, és fizikai érintéssel egyaránt terjed, és a kábítószer hatásait produkálja. A fertőzés gyorsan letarolta a várost, végül egy héttel ezelőtt lezárták Budapestet, és éjszakára kijárási tilalmat vezettek be. A tömegközlekedést leállították, csak a rendfenntartók, és az alapvető szolgáltatásokat biztosító cégek autói közlekedhettek az utakon. A hidakat páncélozott katonai járművek szállták meg, hermetikusan kettéválasztva Pestet és Budát. Hatalmas külvárosi raktárakat alakítottak ki a fertőzöttek fogadására, még a Gellért-hegy barlang rendszerei is emberekkel voltak tele zsúfolva.
A közelmúlt sokkoló emlékeiből ugatás hangja rángat vissza a jelenbe. Tőlem nem messze egy kóbor kutya áll, és engem méreget.  Egy szebb napokat látott Vizsla az. Hasa beesett, bundája koszfoltokkal tele. Nyakán piros nyakörv díszeleg. Elveszthette a gazdáját. Fut át agyamon a gondolat. A kutya szomorúan vakkant még párat, majd megunva a dolgot eltűnik az út másik oldalán. Órámra tekintek. Gyorsabban kell haladnom. Sprintelve érem el a vasúti felüljáró előtti benzinkutat. A maszkon keresztül nehezen, kapkodva veszem a levegőt. Érzem, ahogy a több réteg ruha alatt átizzad a pólóm és a bőrömre tapad. Lábam már sajog a megerőltetéstől. A benzinkút üres, a bejárati ajtaja nyitva. A nyíláson keresztül felborult polcok, a földön szanaszét heverő csokoládék, chipsek, ásványvizes palackok, látszanak. „Ezt kifosztották”  - konstatálom magamban közömbösen. Ahogy megyek tovább egy éles, zümmögő hangra leszek figyelmes, ami megállásra késztet. A hang egyre erősödik. Felnézek a levegőbe, egy katonai drón sziluettje bontakozik ki a szürkéskék égbolton, és felém közelít. A homoksárga szerkezet elejére egy nagyfelbontású kamera, valamint egy mini scanner van rögzítve. A drón lelassít, majd lebegve megáll előttem 3 méter magasan, és egy széles kört leírva lassan megkerül. Szememmel követem a mozgását, várva, hogy mi fog történni. Úgy sejtem, hogy megint a hőmérsékletemet vizsgálják. A kamera lencséje hatalmas, fekete bogárszemként mered rám. A gép végül hirtelen felemelkedik, és gyorsulva továbbszáll újabb célpont után kutatva. Folytathatom utamat. Megcsörren a telefonom. Felveszem. Anyám hív. Izgatottan tudakolja, mi van velem. Megnyugtatom, hogy minden rendben, úton vagyok. Megkérdezi, hogy találkoztam e apámmal. Elmondom neki, hogy nem, de biztosítom róla, hogy meg fogom találni őt.



3.


A februári nap bágyadt sugarai lassan eltűnnek a háztetők mögött, egyre nagyobb árnyékot vetve az utcára. Kezd sötétedni. Elcsigázva fordulok be a Damjanich utca sarkán. Már látom a patikát. A bejárat előtt hosszú emberkígyó tekereg. Ledöbbenek. Nem számítottam erre. Odalépek a sor végére. A gyógyszertár ajtaja előtt, két fegyveres rendőr vigyázza a rendet. Érkezésemre odajönnek, ellenőrzik az irataimat, majd a testhőmet.
-                     Mikor zárnak, uram? – kérdezem a tőlem közelebb álló, alacsony, tagbaszakadt egyenruhástól, és reménykedve nézek rá.
-                     Fél óra – feleli mogorván, és visszasétál a bejárathoz. A válasz letaglóz.
-                     Nem hiszem el, hogy ennyit kell várni! – szólal meg egy rekedtes hang előttem.  Gazdája, egy idősebb férfi, megfordul. Barna, fülvédős sapkája mélyen a homlokába van húzva, csak egy nagy, kék szempár látszik ki a maszk, és a sapka takarásából.
-                     Ön mióta vár itt, uram? – kérdezem tőle.
-                     Már több mint egy órája fiam. Azóta jó, ha 5 métert haladt a sor. Így, hogy fogok bejutni zárás előtt!! – értetlenkedik hangosan, de az egyik rendőr szigorú tekintetét látva gyorsan elhallgat.
„Nem fogok hazaérni időben. Mi lesz az inzulinnal?” – fut át agyamon a rémisztő gondolat, és érzem, hogy a pánik lassan eluralkodik rajtam. Végignézek a sorban álló embereken, szürke sapka, fekete kabát után kutatva. Pár várakozón látok ugyan ilyen ruhadarabokat, de egyik sem az apám, mind alacsonyabbak nála. Idegesen hol az órámra, hol a bejáratra tekintgetek, remélve, hogy Apa lép ki a gyógyszertár ajtaján. De hiába, csak egy fiatal lány, majd egy középkorú nő az, aki elhagyja a patikát, és sietősen távozik. Ebben a pillanatban köhögve, zihálva megáll mögöttem valaki. Hátrafordulok. Egy alacsony, kövér férfi az. Hasán feszülnek zöld szövetkabátjának gombjai, tokája eltűnik a nyakára csavart fekete sálban. Gyér, vöröses haja izzadtan tapad a homlokába. Kimerültnek látszik, nagyokat fújtat, miközben görnyedten a házfalnak támaszkodik. A rendőrök odalépnek hozzá, és őt is ellenőrzik. Ráirányítják a scannert, ami pár pillanat múlva sípoló hangot ad, és kijelzőjén vörös fény kezd el villogni.
-                     Lépjen ki a sorból, és emelje fel a kezét – üvölt rá a tagbaszakadt rendőr, párja, aki vékony, és magas pedig ráemeli a kezébe markolt puskát.
A jelenettől egy másodpercre ledöbbenek, majd ösztönösen távolodom a zöld kabátos férfitől. A közelemben lévők szintén így tesznek.
-                     Kérem, én nem….én nem vagyok fertőzött! – tiltakozik lihegve.  – Egyszerűen csak megfáztam. Sima nátha. Higgyék el! – magyarázkodik tovább, és jobb mutatóujjával ide-oda integet  – Látják! Egyenesen járok! – mondja, és lábujjhegyre állva sétálni kezd. A kimerültségtől azonban megbillen a bokája, nem bírja el a rá nehezedő súlyt, és megtántorodik.
A rendőrök azonnal a földre lökik, és hátrabilincselik a kezét. A férfi kiabálva tiltakozik, de hiába, betuszkolják az utca másik oldalán parkoló rendőrautóba, és rázárják az ajtót. Az emberek némán nézik a dolgot, senki nem lép közbe. A tömzsi rendőr, akit a társa Tibinek szólít, a vállára szerelt rádió-adóvevőn beszélget valakivel. Gondolom erősítést hív. Visszafordulok, ismét a sort vizslatom, miközben idegesen toporgok. Tudom, hogy itt kell hagynom a gyógyszertárat, és haza kell mennem. Nem várhatok tovább. Szemem sarkából ekkor, egy közeledő tárgyat veszek észre. Elfordulok, hogy jobban lássa mi az. Egy maszk nélküli férfit látok, aki robogón ülve gyorsuló tempóban jön a járdán. Arca fedetlen.  Szőke haja lobog a szélben. A motor hangja felerősödik, ahogy gázt ad. Mögötte a csomagtartón egy nagy fekete doboz díszeleg. Már csak 10 méterre van tőlünk, egyenesen felénk tart, a tömegbe akar hajtani. Az emberek riadtan fordulnak a hang irányába. A férfi egyenes háttal, rezzenéstelen arccal ül a robogón, mintha csak pizzát szállítana épp valahova. A rendőrök is felfigyelnek a zajra, és cselekszenek. A nyurga egyenruhás felemeli a puskáját, és rövid célzás után két lövést add le. Az első a jobb vállán találja el a motorost, de csak kibillenteni tudja a nyeregből, megállítani nem. A második lövedék már pontosabb, ez a férfi homlokán csattan, akinek feje hátrahanyatlik a hatalmas ütéstől, és teste rongybabaként zuhan az aszfaltra. A robogó szikraesőt húzva maga után csúszik tovább a járdán, végül pont a lábam előtt áll meg.
Hirtelen tér, és idő egybefolyik, és minden belefagy a pillanatba. Látom a futó rendőrök szoborrá merevedett lépéseit, az előttem állók kővé vált mozdulatait, amint épp elugrani készülnek a sodródó moped elől, a patikai ajtaján kilépni készülő nőt, amint mozdulatlanul markolja a kilincset.
Cselekszem, és felpattanok a motorra. A pillanat szertefoszlik, csak egy tized másodperc volt talán. A rendőrök futnak tovább, a patika előtt állók leugranak a járdáról. A nő elengedi a kilincset, és kilép az ajtón. Gázt adok, és kilövök a Dózsa György út irányába. A nap végleg eltűnik a horizonton.  A bérházak szürke, kopott homlokzata kezd beleolvadni a bazalt színű égbe. Nagy sebességgel haladok hazafelé, ráhajolok a kormányra, szemem az előttem lévő utat pásztázza. Mellékutcákon megyek, próbálom elkerülni az útblokádokat. Befordulok a Tüzér utcába, innen már csak pár perc motorral a lakás. Hirtelen egy alak tűnik fel előttem, amint sáros fekete kabátban, dülöngélve halad az úton. Csikorgó gumikkal fékezem. Lassan, nagyívben haladok el mellette. Óvatos vagyok. Egy idősebb férfi az, mellé érve látom csak, hogy arca véres, és nem visel maszkot. A férfi oldalra fordul, rám néz.
-                     Apa?! Te vagy? – mondom meglepetten, és megállítom a robogót.
-                     Dávid? – kérdezi a férfi döbbenten.
-                     Igen, én vagyok. – felelem megkönnyebbülve, és örülök, hogy őt látom - Mi történt veled apa? Megtámadtak? Ki tette ezt?
-                     Egy 4 tagú banda, nem fertőzöttek.  Megtámadtak, mikor visszafele jöttem a Patikából. – De jól vagyok csak a pénzem kellett nekik. És te mit keresel itt fiam?
-                     Téged kerestelek apa. – felelem, és órámra pillantok. Öt percünk maradt. – Gyere, szállj fel a motorra, majd mindent elmesélek – mondom, és a karomat nyújtom sürgetőleg. – Mindjárt sötét lesz.
Apa megragadja a kezemet, és mögém ül. Érzem, ahogy átkarolja a derekam. Ismét gázt adok, és végigszáguldok az utcán, bele a városra telepedő sötétségbe.