A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczi Ákos bibliai témára írt elbeszélést. Nagyon jól sikerült munka, maivá varázsolt egy olyan történetet, ami - sajnos - mindig aktuális volt és lesz. A Biblia ilyen, ezért örök forrás. Gratulálok Ákosnak!
Ferenczi Ákos
A jófiú
Ő tehet mindenről. Igen, az öcsém. Az a Kisédes, ahogy anya és apa mindig nevezte. Pedig én vagyok a jófiú! Igen én! Rám kéne büszkének lenniük. És tessék, most itt ülök és várok.
Gazdag családba születtem, apámnak komoly vállalkozása van. Az elején minden jól is ment. Elhalmoztak a szeretetükkel, odafigyeltek rám. Aztán minden megváltozott.
Hét éves voltam, amikor az öcsém megszületett. Nézd de kis édes! – mondta az apám anyámnak. Pedig nem csinált semmit, csak aludt. Én ott álltam az ajtóban, szerintem észre se vettek, de az biztos, hogy elfelejtkeztek rólam. Álltam, néztem mi történik, de nem értettem semmit. Láthattam volna a jelekből, már hetek óta csak a kis poronty érkezésére koncentráltak, rám alig figyeltek oda.
Emlékszem, amikor harmadikban megnyertem azt a matekversenyt, az se volt érdekes otthon. Ügyes vagy – mondta az apám és ezzel letudta a dolgot. Bezzeg, amikor a Kisédes sikeresen használta a bilit, na az volt a nagy szám, a nagy ünnep.
Nyolc éves volt a Kisédes, amikor az első focimeccsét játszotta. Anya és apa ott üvöltöttek a pálya szélén. Persze apa eljött az én vívó tornáimra is, de soha nem csinált belőle ügyet. Akár nyertem, akár veszítettem, neki mindegy volt. Két év után abba is hagytam az egészet, de szerintem észre se vette.
Amíg a gimi jártam, apám soha nem engedte, hogy bulit rendezzek otthon. Persze, hogy szétverjétek nekem a házat! – mondta és ezzel le is zárta a vitát. Csoda, hogy kis idő után senki se hívott engem sehova? Bezzeg, amikor a Kisédes lett középsulis, majd minden héten volt házibuli nálunk. Engem persze elzavartak otthonról, mert „én csak zavarnám az ifjúságot”.
Egyetemre is jártam, amit elég jó eredménnyel be is fejeztem. Hogy volt-e ünneplés? Ne higgyétek. De azt hiszem, addigra már nem is voltak elvárásaim. Beültem apám cégébe, onnantól ott húztam az igát. Valakinek vinnie kell a családi bizniszt. A Kisédes? Oké, ő is egyetemre ment, valami firkásznak, ahogy ő mondja, írónak tanult. Írónak, jó vicc, annak mi haszna az életben? Tud apának segíteni a munkában? Fenéket! Tud anyának segíteni bármiben is? Nem is mondok inkább semmit.
Ahogy mondtam, apám mellett dolgoztam éveken keresztül. Akkor jött a Kisédes, kitalálta, hogy már pedig ő világgá megy, kiteljesíteni írói énjét. Közölte, hogy a családi vállalkozásból ő nem kér, de azért a rá jutó részt kisírta apánkból, aki indította is az utalást. Csak. néztem a nullákat a tranzakciót igazoló banki kivonatban. Sebaj, mondtam magamnak, innentől minden az enyém. Sőt, ez csak több lesz, ha jól csinálom a dolgokat.
Évek teltek el. A Kisédes szinte teljesen eltűnt. Jó, megjelent néhány könyve, ezt én is tudom. Láttam a neten a híreket. Járt erre, arra. De egyre több hír volt a nőügyeiről, mint az új könyvekről. Érdekelt is engem. Én csak a munkára figyeltem. Annyi szabadidőm nem volt, hogy nő után nézzek. Apa már egyre kevésbé tudott a céggel foglalkozni, így minden időmet a munka töltötte ki. Nem bántam, elvégre egy nap enyém lesz minden. Akár azt is mondhatnám, hogy a sok éves háttérbe szorulás után, végre eljött az én időm. És így is volt, három éven át.
Három hónappal ezelőttig. Otthon vacsoráztunk, épp a sültet hozta be a házvezetőnő, amikor csöngettek. Pár pillanattal később nyílt az ebédlő ajtaja, ott állt a Kisédes. Olyan pofát vágott, mint egy kóbor macska, amelyik ételt és szállást kér. És ezt is tette. Anyám és apám boldogan pattant fel az asztaltól. Így történt, hogy a Kisédes hazaköltözött. Dolgozni persze most se akart, miért is akarna, ő író, művész, neki nem kell. A munkához nem volt kedve, de a családi vagyon, pontosabban az én örökségem pusztításához, ahhoz igen. Próbáltam apával beszélni, de hiába. Meg akart győzni, hogy milyen nagy és jó dolog, hogy az én öcsém hazatért a szülői házba és itt van újra velünk. Csak én láttam tisztán a helyzetet, elfogyott a pénze, hát visszajött. Élősködő. Nem értettem, anya és apa miért nem látja ezt. Mit tehettem, tűrtem tovább. Amíg bírtam.
Egyszer minden cérna elszakad. Aznap délután a Kisédes elvitte a kocsimat, valami felolvasó estre ment. Hazafelé összetörte. A mező szélén rohant neki egy fának. Onnan hívott, menjek érte. Az nem is érdekelte, hogy a kocsim összetört, csak a hazajutás izgatta. Oda mentem. A kocsi orra összetört. Ő csak állt ott, vigyorgott. Leheletén éreztem, hogy ivott. És akkor az a bizonyos cérna elszakadt. Egy mozdulat volt. Egy gyors, finom mozdulat, pont, mint a vívás órán. Bevittem a mező közepére, ott elástam. Apám másnap reggel hívta a rendőrséget. Aztán a test is előkerült. Ügyetlen voltam, a rendőrök hamar rájöttek, hogy én tettem. Őt kiásták, engem lecsuktak. Pedig az egész az ő hibája, én vagyok az igazi áldozat.
Ő tehet mindenről. Igen, az öcsém. Az a Kisédes, ahogy anya és apa mindig nevezte. Pedig én vagyok a jófiú! Igen én! Rám kéne büszkének lenniük. És tessék, most itt ülök és várok. Holnap lesz a tárgyalás.
