Szépírói kurzus 2021/ősz/16 - Barter Lilla (Magyar Dániel) képverse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Magyar Dániel, aki Barter Lilla álnéven is ír verset, most egy karácsonyi képverset hozott, benne olyan témát megjelenítve, ami most, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjához közel különösen aktuális. Kiváló munka, köszönjük és gratulálunk! 

(A képre kattintva a szöveg jobban olvasható)

Barter Lilla (Magyar Dániel)

Karácsony

Szépírói kurzus 2021/ősz/15 - Molnár Sára elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Molnár Sára azt a házi feladaot oldotta meg, hogy Pályi András Éltem című munkája nyomán írt novellát. Kiváló munka. Gratulálok!

Molnár Sára

Lidérc

 Pályi András nyomán

 Hajnalban a varjak keltenek fel, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác. Mindig a fenyőfára ülnek, meg az öreg kút kávájára. Álmomban is hallom a károgásukat, a varjak nem alszanak. Igaz, mostanában összefolyik a nappal, meg az éjszaka. Fel kellene kelni, Sári is mondja, mikor nagy ritkán meglátogat. Jön, szellőztet, söpröget, felmos, de nem tudom, minek, mert nálam aztán nincs kosz. Más volt, amikor még járkáltam ki a kertbe, és a cipőmön behoztam a sarat, de már nem nagyon megyek ki sehová, állat sincs, vendég ritkán jön. Nem is nyúlok semmihez, nem rendetlenítek, csak az ágyból nézegetem a holmijaimat. Szép a festett komód, sok pénzt megér, a csipkét rajta még anyám horgolta, a kelengyés láda régiség, abban tartom a menyasszonyi ruhám. A cserép fazekak, meg a csészék a sparhelt fölött igazi ritkaságok, ilyenek ma már nincsenek. A kissámlit az uram csinálta, a csíkos rongyszőnyeget meg én szőttem a két kezemmel. A Sárié lesz minden, nekem már nem kell semmi.

Folyton takarít, ez a mániája, undorodik a mocskomtól. Én soha nem szerettem takarítani. Hiába, hogy a nevelt lányom, úgy gondoskodik, mintha igazi lenne. Persze nem kérem ingyen, övé lesz a ház, meg a földek. Erőnek erejével levetkőztet, kimossa a ruháimat, engem meg beültet a dagasztóteknőbe, és tetőtől talpig lemosdat. Régen kenyeret dagasztottam benne, hat nagy kenyérre való tésztát, de már nem dagasztok, nem bírná a karom, meg a hátam. Úgy összementem, akkora lettem, mint hat kenyér. Nem akarok fürdeni, veszekszem Sárival, tiszta vagyok, mezőre sem járok, nem izzadok, csak heverészem, mint az urak. Azt mondja, szagom van, milyen szagom, hát öregszag, de ha megfürdet, akkor is öregszagom lesz. Nevet, azt mondja, olyan vagyok, mint egy makacs gyermek. Olyan hát, mert úgy is kezelsz, mint egy gyermeket, sziszegem, és ne dörzsöld a hátamat, mert fáj! Tiszta pendelyt ad rám, aztán a hokedlire ültet, míg új ágyneműt húz. Nemrég húztam, mégis lecseréli. Mutatja, hogy foltos, aztán az orromhoz tartja a lepedőt. Húgyszagú, de biztosan a macska pisilte le, mert felmászik az ágyba, ott alszik mellettem. Régebb be sem engedtem a házba, az uram nem tűrte, de most örülök, ha bejön, mert melegít, és legalább van kihez szólni.

Sári kinyitja a kelengyés ládát is, kiveszi belőle a menyasszonyi ruhát. Sikítva ejti vissza, azt mondja, beleállt a selyembe a moly, ki kell dobni, mert hanem ellepik a molyok a házat, megesznek mindent, és én csak ne rikácsoljak vele, mert nálam aztán minden olyan ócska, hogy ki lehetne hajítani az egész berendezést. Azt dobd ki, amit te vettél, te fattyú, hallom a saját varjú-hangomat, karcos és rekedtes, hogy lett ilyen, nem tudom, régen szép hangom volt, és elkezdem hajigálni Sárit az ekszcájggal. Egy villa eltalálja, a kezéből csöpög a vér. Szívtelen, kapzsi vénasszony vagyok, azt üvölti, egy szörnyeteg, és hogy nekem ő csak cselédnek kellett, soha nem is szerettem, a macskámmal jobban bánok, mint vele. Ő aztán nem jön ide többet, dögöljek csak meg, azzal bevágja az ajtót maga után. Ki szereti a mások kölykét? Senki. Nem tudtam szeretni, mert Isten elvette az enyémet. De etettem, felneveltem, és ő az örökösöm, azért elgondozhat.

Másnap Borosné jön a szomszédból, azt állítja, Sári bízta meg, és pénzt is ad neki azért, hogy bejárjon hozzám. Egy szavát sem hiszem el, Sári remélem nem olyan hülye, hogy egy ilyen jöttmentnek pénzt adjon. Tudom, miért jön, lopni. Minden mozdulatát figyelem, ahogy tüzet gyújt, vizet melegít, kirakja nekem az ételt, amit hozott, aztán ül a sparhelt mellett a sámlin, az én helyemen, és nézi, ahogy eszem. Rosszul főz Borosné, fanyar, savas minden. Kell bele cukor, hogy ne csípje a nyelvemet. Leveszi nekem a cukros dobozt a kredenc tetejéről, közben figyelem a kezét, mert ott van az uram borotvája mellette a ládikában, fáin svájci márka, jó pénzt adnának érte az ócskapiacon.

Kanalat nem talál a fiókban, nem csoda, a párnám alá dugtam az összeset. Anyámtól örököltem az ekszcájgot, nem fogom hagyni, hogy Borosné kilopkodja őket a fiókból. A kések, meg a villák is az ágyamban vannak, a nyugdíjam a szalmazsákban, a gyűrűim a varrógép-fiókban. Felhúzni nem tudom már őket, úgy megdagadtak az ujjaim. Sovány vagyok mindenhol, csak az kezem, meg a lábam dagadt és vörös, mint a véres hurka. A kristálypoharakat a kéménybe dugtam, anyám ezüsttálcája a szalmazsákom alatt van, ha befordulok a falhoz, érzem, hogy nyomja a széle a térdemet.

Borosnénak lóg a ruhája, szét van taposva a cipője, a haja is kócos, fésületlen, mintha nem is nő lenne, hanem egy csámpás madárijesztő. Fiatal még, de lompos, elhagyja magát. Bezzeg én csinos voltam, úgy állt rajtam a ruha, mintha rám öntötték volna. A hajamat kontyba kötöttem, gyöngyházfésűt raktam bele. A faluban nagyságos asszonynak szólítottak. Varrónőhöz jártam, és a cipésznél csináltattam elegáns lakkcipőt. Megfordultak utánam, mikor végigkopogtam benne a főutcán.

Rég volt az, Mariska néni, mondja Borosné, és pimaszul vigyorog, legszívesebben szembeköpném. Az öregség nem öröm. Semmi, de semmi nem maradt meg abból, aki voltam. A csontjaim meggörbültek, a hús leolvadt rólam, a hajam egészen eltűnt, olyan pihés lett a fejem, mint a napos csibéé.

Kanál nélkül eszem a levest, kiszürcsölöm a levét, majd kimarkolom a tányér aljáról a krumplit, és betömöm a számba. Borosné utálkozva néz, azt mondja, le kéne vágni a fekete karmaimat, ott vannak a vírusok alatta, félhetnék tőlük. Röhögök tele szájjal, ebben a korban már mitől féljek, a takarómra spriccel a leves.

Bandika haláláig tartott az életem, a többit nem számolom hozzá. Ha tudnám, visszaforgatnám az időt, és aztán nagyon vigyáznék, hogy azon az átkozott napon ne menjenek el sehová. Az uram ivott már, nem is akart menni, de muszáj volt, mert jött a vihar, és nekünk kint voltak a boglyák feltakarva a mezőn. Igazi ítéletidő lett, zúgott az erdő, morgott a föld, délután négykor egészen besötétedett. A szél felkapta, és elvitte a kassal együtt a csirkéimet. Rohantam ki a házból, de nem értem utol őket. A felhők sötét gomolyagba tömörültek, olyan volt, mintha a sátán kutyája ugatott volna onnan felülről. Szaladtam, hogy csukjam be az ablakot, de elkéstem. A vihar bevágta, az üveg kitörött, a lábam előtt csattantak szét az üvegszilánkok. Megvágtam a kezem, ömlött belőle a vér, de akkor észre sem vettem. Anyósomat néztem, ahogy egy szál pendelyben áll az udvaron, kócosan, leeresztett hajjal, mint egy lidérc, és a varjakat hessegeti az öreg fenyőfáról. Tudtam, hogy rosszat jelent mindkettő, a varjak is, meg a kitörött ablak is. Mire leértem a ház elé, ott volt a szekér, benne a halott Bandika.

Nem tudom, hol van a lakkcipő, talán a padláson porosodik, utoljára Bandika temetésén hordtam. Sárinak jó lenne, de finnyás, nem kell neki. Az uraméra később már nem kellett, mert nem mentem ki a temetőbe, elegem lett a temetésekből. Megszóltak érte, de kit érdekel. Minek bámuljanak, hogy lám-lám, a nagysága, idősebb volt, mégis túlélte az urát. Szálka vagyok én itt mindenki szemében, a városi tanítónő, aki elcsábította a fiatal gazdalegényt. Rég volt, mondjanak csak, amit akarnak. Nem kellett volna falura jönni, könnyebb életem lett volna városon, de már az is mindegy. Az uram ígért nekem fűt-fát, a csillagokat is lehozta volna az égről, én meg már benne voltam a korban. Az elején szépen éltünk, de anyósom, az a boszorkány egyfolytában szekált, leskelődött utánunk a szégyentelen. Az uram csak csodálkozott, miért nem engedem magamhoz, hát mert az anyja a kulcslyukon figyelt. Mikor aztán inni kezdett, akkor már kérdezés nélkül is rámfeküdt, mosdatlanul is, részegen, mint a disznó, ha akartam, ha nem.

Anyósom engem okolt a balesetért is, hogy én küldtem őket szénáért abban az ítéletidőben. Megbűnhődtem érte sokszorosan, a Fennvaló elvette az életem értelmét, és örökké kell élnem. Kemény lettem, nem tudtam szeretni többet senkit, miután elvette a fiamat. A lovak megvadultak a villámlástól, és bedöntötték a szekeret a kőomlásba. Bandika nem tudott időben leugrani róla. Mire az uram kiszabadította a kerekek közül, már nem lélegzett. A szekér derekába fektette szépen, aztán hazafelé véresre verte a lovakat. Utána ő sem élt sokáig, felemésztette a bánat, vagy a szesz, ki tudja. Csak anyósom maradt, és a marakodás, életre-halálra. Sárit akkor fogadtam örökbe, hogy ne legyek olyan egyedül. Tízéves volt, mint Bandika, amikor meghalt, és az árvaházból jött velem, ahol utoljára dolgoztam. Nem volt senkije, nagyon ragaszkodott hozzám, nekem meg kellett valaki a földekre, mert nem győztem egyedül a munkát.

Borosné nem jön, én meg nem kelek fel, nem eszem, nem iszom. Nem is vagyok már éhes, a szám összeragad, a gyomrom összeszűkül, nem fér bele semmi, nincsenek beleim, nincs testem, egy fing nem sok, annyi sem jön ki belőlem. Csak a fájást érzem, a hasamból jön, de ha nem mozdulok, elviselhető. Fekszem sokáig, nem tudom, meddig, az idő összefolyik, nem érdekel már, mikor van reggel, mikor este. Meghalni könnyű, csak várni kell sokáig mozdulatlanul. Félálomban hallom, hogy vihar készülődik, ítéletidő, ilyenkor mindig meghal valaki. A falusiak babonásak, úgy tartják, a legöregebb lesz a következő halott. Nálam öregebb nincs már a faluban, megfogyatkoztak az emberek körülöttem. Én is inkább csak vegetálok, nem élek.

Hajnalban a varjak keltenek megint, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác. Ugyanez volt az uram halála napján is. Akkor először kívántam, bárcsak lenne kutyánk, akkor nem merészkednének ide. Egy varjú az ablakban ül, a fejemnél. Gonoszan néz, guvadt szemekkel. Sikítanék, de nincs hangom, csak valami rekedtes hörgés jön ki a torkomból. Dörömbölök az ablakon, hessegetem, de meg se rezzen, tudja, hogy nem kell félni tőlem. Akkor észreveszem Bandikát, az ágyam szélén ül, és engem bámul azzal a nagy kék szemével. Kér, hogy ne bántsam a madarat, szerette az állatokat nagyon. Hogy bántanám, életem, dehogy bántom, csak maradj itt, mennyit vártam, hogy hazagyere! Mosolyogva nyújtja felém a kezét, de közben távolodik, alig tudom már kivenni az arcát a sötétben. Vajon tényleg ő volt, vagy a szomszéd gyerek, a Béni?

Megint világos van, nyílik az ajtó, Sári jön, ezt is biztosan álmodom. Valakik felkapnak, visznek, hasogat a hátam, fáj a hasam, nem akarok menni, kapaszkodom az ágy támlájába, de nincs erőm, lefejtik a kezem, majd tűt szúrnak a jobb karomba, akkor megszűnik a fájdalom.

Mikor újra kinyitom a szemem, minden fehér, hunyorgok bele a neonfénybe. Sári azt mondja, kórházban vagyunk, le kell vetkőznöm egészen. Nem megy, fáj a karom, nem bírom lefejteni a lábamról a szorítóharisnyát. A nővérke ollóval vágja le, és a szemétbe dobja. Minek kell nekem itt mutogatni magam, nem értem. Jön az orvos, szigorú arcú, szemüveges, el nem mosolyodna semmi pénzért. Ha nem eszik és nem ürít, meghal, ennyit mond csak, aztán kimegy. Kit érdekel, én már közelebb vagyok a halottakhoz, mint az élőkhöz. A nővérke valami tálat hoz, azt mondja feküdjek hasra a vizsgálóágyon, alig tudok felmászni rá, nyilall a hasam, a lábaim ólomnehezek, szédülök. Alighogy lefekszem, szúró fájdalmat érzek az alsófelemben, csövet nyom bele, beöntés, mondja. Hát ezért jöttünk a puccos rendelőbe, hogy a seggembe vizet pumpáljanak? Felfújnak, mint egy lufit, szúr, feszít, mindjárt szétpukkanok, a szoba megtelik a jajgatásommal. Kiveszi a csövet, vécére kell mennem, de nem bírok felállni, tartani sem bírom, a nővérke villámgyorsan ágytálat tesz alám, ordítok, zubog a lé, nem merek odanézni. Istenem, rég esett valami ilyen jól, lehunyom a szemem, belélegzem a tömény szarszagot.

Ánzig, cvánzig, segged látszik, szalad ki a számon a megkönnyebbüléstől. Bandikának mondtam utoljára, mikor kicsi volt, emlékszem, hogy kacagott a drágaságom. De a kontyos nővérke nem nevet, hanem furcsán néz, a szemöldöke összeugrik. Nagyon fiatal, húszéves ha van, én a háború után voltam ennyi idős, és ugyanilyen csinos is, Istenem, milyen régen volt! Nem a magáé látszik, kisasszonyka, röhögök teli szájjal, mikor a tükörben megpillantom azt a lidércet. Éppen olyan, mint anyósom volt a legvégén: vézna, aszott csontváz, fogatlan szája nagy fekete lyuk. Nem én vagyok, én a csinos, feltűzött hajú nő vagyok, aki a lidérc mellett áll.

Nesze neked, lidérc, sikítom, és hozzávágom a papucsomat, amit Sári az előbb adott a kezembe. A tükör megreped.

 

 

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/14 - Goór Csaba elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Goór Csaba azt a házi feladaot oldotta meg, hogy csupa párbeszédből írt novellát. Gratulálok!

Goór Csaba

Sakk

 

- Ezt a vezércselt jól benézted, haver! – rikkant fel Új Jövevény.

- A fenébe! Na jó, feladom! – nyújtja a kezét savanyú képpel Öreg Róka – visszavágó?

- Háát…

- Na gyerünk már! De most legyen valami tétje is!

- Ne már! Ezzel a régi, sunyi taktikával állsz elő? Tudod jól, hogy napi egy partira vagyok hitelesítve, és abban agyon is vertelek, mint mindig. Nem fogadunk! – jelenti ki kissé emelt hangon Új Jövevény.

- Nyugi! Jól van, legyen az, hogy ha a másodikat is megnyered, akkor ma már nem játszunk többet, ha én nyerek, akkor lenyomunk még további tíz partit.

- Kipurcantam már az elsőtől. Szokatlan nekem ez a fejben játék.

- Másként mennek itt a dolgok. Majd belerázódsz.

- Egyébként is veled sakkoztam utoljára. Mikor is? Még egyetemista korunkban. Több mint ötven éve?!

- Inkább hatvan. Én sem játszottam azóta. Előtte sem senki mással, csak veled.

- Hány éve is vagy itt pontosan?

- Huszonhat. A vesém korán elfáradt.

- Hallottam róla, de csak évekkel később. Igazán sajnálom! Miután megtudtam, gyakran álmodtam veled azt, hogy véletlenül összefutunk valahol, és mondom neked, nem hiszek a híreszteléseknek és érzem, hogy nem halhattál meg. Ezen jót röhögünk, és végre megöleljük egymást. Aztán idétlen, bandzsa pofákat vágunk. Beszívott arccal, csücsörítve érthetetlen hülyeségeket makogunk egymásnak, úgy, mint régen.

- Na, toljuk a partit! Most én vagyok fehérrel – adja ki az ukázt Öreg Róka - ezt a megnyitást figyeld: prosztó b4!

- Nekem a tüdőm intett be. „Hogy is mondta, doktor úr? Béka vagy hal? Nem, uram, rák.” Nyikhajként jókat röhögtünk ezen a viccen. Pedig soha nem bagóztam. Biztosan az a jó néhány tődőgyuszi vágott haza. Ja, és majdnem megfeledkeztem arról, hogy teljesen meg is hülyültem. Micsoda képzavar! Csak most tűnik fel, hogy mintha eszemnél lennék! Emlékszem még a legvégére is.

- Itt mindenre és pontosan emlékszünk, még arra is, amire nem kéne. Te lépsz.

- Oké, takarítsunk kicsit a táblán! Lecsapom a futódat.

- Rossz döntés! A bástyád bánja.

- Au! Tényleg. Honnan tudtad, hogy jövök? Látsz innen mindent?

- Frászt! Reggelente átfutom a friss listát. Ha akad valaki, és ha úgy gondolom, érdemes, akkor megkeresem.

-  Te döntöd el, hogy kivel akarsz találkozni? Ezek szerint velem most akartál? Ez jólesik!

- Sáncolok a bal oldalon. Te jössz!

- Ideát is magad köré gyűjtötted a régi otthoni bandát?

- Sutyi és Tomi kivételével már mind itt vannak, de mindenki járja a maga útját.

- Nyitnom kéne a jobb szárnyat is! Futó f5. Mondtam már, hogy utálom az előjátékot? Zavaró ez a sok bábu a táblán. Annál jobban csak azt utáltam, ahogy abban a társaságban viselkedtél.

- Velük legalább lehetett nagyokat ökörködni. Te viszont túl szériözre vettél mindent.

- Bocs’, de az Áki meg a Bandi egyenesen tahók voltak. Oké, tudom, azért fogadtad be őket, hogy legyen, aki fizesse a cechet a kocsmában, de attól még a bunkó stílusukat nem kellett volna átvenned. Ráadásul tőlem lopott dumákkal tetszelegtél előttük.

- Valamit valamiért. Ütöm a prosztót g5-ről.

- Azt a másik énedet szerettem, amit akkor mutattál, amikor ketten voltunk. Mennyire vágytam azokra a ritka alkalmakra! Amikor a „főnök” egyedül az enyém. Emlékszel, amikor szakítottam Annával, pontosabban ő kirúgott, és nálatok sírtam el a bánatomat? Egész hajnalig.

- Nem rémlik. Lépjél!  

- Kár! Futó c4. Arra csak emlékszel, hogy lenyúltad tőlem Katát?

- Én legalább megdugtam. Te meg csak álmodoztál róla.

- Te meg szemét módon viselkedtél a csajokkal. „Mert, hogy ők is ugyanolyan büdöset finganak!” Genyaság!   

- Tudom. Te meg mindig is élhetetlen voltál és irigykedtél rám.

- Ezért most jól kinyírom a bástyádat.

- Soha ne játssz dühből! Ló a3-ra ugrik és véres bosszúhadjáratba kezd.

- Ha én akarok megkeresni itt valakit?

- Kérvényt adsz be a Nyilvántartó Hivatalba.

- Ne má, ez komoly? Ide is kell hivatal?

- Persze. Ahova mi tartozunk, arról a zsidók azt állítják, ők hozták létre maguknak, aztán a rómaiak kiterjesztették az egész birodalomra. Prosztót ütöm e5-ről. Később az arabok rázták gatyába a rendszert az igazhitűek számára, de megtartották a zsidó és keresztény vallásúakat is.

- Akkor mi, ateisták hogyan kerülhettünk ide?

- Ez már az angolok alatt sem volt szempont, és főleg nem az a komcsiknál, mert hogy ők viszik most a hivatalt. Amúgy mindenki elégedett velük, mert könnyű őket korrumpálni.

- Egyáltalán mi ez a hely, ahova most megérkeztem?

- Jogos a kérdés, de passz. Csak azt tudom, mi az, ami más itt.

- Például?

- Nincs az a sok macera a testeddel. Többé nem fáj semmid, soha nem vagy sem éhes, sem szomjas. Nem pisálsz az ágyba és nem okádsz a piától.

- Hm, nem rossz!

- De nem nyalhatod ki a tányért a csirkepaprikás után és nem öblítheted le szekszárdi kadarkával. Ja, és nem szexelsz.

- Pfff. Meló?

- Nyista.

- Akkor mit csinálunk itt egyáltalán?

- Látod, sakkozunk.

- Vicces! Komolyan kérdem.

- Várunk.

- Az nem tevékenység és nem cselekvés.

- Ezek a fogalmak itt nem értelmezhetőek. Mondtam már, hogy várunk.

- Ugyanúgy hiába, mint ahogy én vártam hosszú éveken át arra, hogy egyszer csak jelentkezel? Azzal, hogy „itt vagyok te fafejű, hívd már meg ezt a másik fafejűt egy pofa sörre!” Miért van az, hogy egy másik f-fel kezdődő durva szóra gondoltam és mégis a „fafejű” jött ki a számon?

- Itt nem használunk csúnya szavakat. Te sem kerestél engem.

- Neked kellett volna lépned! Megsértettél! – csattan fel Új Jövevény.

- Szerintem te sértettél meg engem.

- Még hogy én? Ígéreted ellenére te nem jöttél el az esküvőnkre. Szó nélkül eltűntél jó hosszú időre, mert valami zavaros ügybe keveredtél, és utána is csak kínos magyarázkodásra futotta. És még te kérted ki magadnak, hogy mit faggatózom. Az exem is azon bukott ki, végleg és annyira, hogy azután folyton hergelt ellened.  Vagy valami mástól bántódott meg ő urasága érzékeny lelke?

- Ne firtassuk! Most már semmi jelentősége.    

- Jó, akkor térjünk vissza a jelenbe, vagy tudom is én hova! Másképp teszem fel a kérdést: mire vársz és mi jár közben a fejedben?

- Arra, hogy majd csak megfejtem, hol is vagyok és mire való ez az egész. Próbálok a szépre emlékezni, de hiába, leginkább a ballépéseimen rágódom.

- Te vagy csak ilyen mazochista, vagy mindenki így van ezzel?

- Vannak olyanok is, aki kívülről várják a választ.

- Kitől?

- A hívők a papjaiknál kuncsorognak közbenjárásért, hogy végre bejuthassanak a beígért mennyországukba vagy paradicsomjukba, ízlésük szerint.

- Mi erre a válasz?

- A szokásos: várj türelemmel a végítéletre, addig is imádkozzál és bánjad a bűneidet!

- És a nem hívők?

- Legújabb trendi náluk udvarolni a hivatalnál, hogy bejuthassanak a VIP területre, mert meg vannak győződve arról, hogy kell lennie olyannak. A komcsik ezzel marketingelik magukat. Elég sikeresen.

- Mivel etetik a kuncsaftokat?

- Politikai fejtágítókra kötelezik őket, amiből időnként tesztet íratnak velük. Nem tudok olyanról, aki valaha is átjutott volna. Mindig újabb és még újabb vizsgákat eszelnek ki, és gyakran átírják a történelmet.

- Miért csinálják ezt a komcsik?

- Pusztán az élvezetért, hogy hatalmuk van mások felett. Sakk.

- Nocsak! Elég átlátszó húzás. Kivédve, sőt ellentámadás! Szerényen megjegyezzem: huszonnégy év után én voltam az, aki vettem a fáradságot és kiderítettem a koordinátáidat. Addig vártam rád, hiába. Közben persze gürizés, gyerekek, tudod jól te is. Mire ezekből kilábaltam, addigra mindenki kikopott mellőlem. Az exem is eltűnt az életemből, és ő sem tudta többé lefogni a kezemet. Akkor kezdtem érezni, hogy hiányzol.

- Nincs itt semmiféle ellentámadás! Megint sakk – töri meg a csendet Öreg Róka hosszas hallgatás után – mit gondolsz én miért csaptam most le rád?

Új Jövevény továbbra is némán, feszült arccal mered a távolba, majd megrezzen és gúnyos hangon szólal meg.

- Ezt most te is dühből lépted. Lóval ütöm a futódat. Köszi, hogy a második esküvőmre már méltóztattál elfáradni! Hú, de szívesen belemásztam volna a képedbe, amikor ott flegmán csak annyit voltál képes odabökni: „most már tudod, hol keress”, és leléptél.

- Nincs értelme tovább nyüglődni ezzel az állással. Felajánlom a döntetlent – nyújtja a kezét Öreg Róka.

- Oké, elfogadom, de erre az esetre nem állapodtunk meg. Mi legyen?

- Nem bánom, ha most abbahagyjuk. Kifárasztottál a faggatózásoddal meg a csacsogásoddal. Amúgy nincs más választásod: sakkozni fogunk. Rogyásig, partit parti hátán.

- Közben te továbbra is csak tőmondatokban és fapofával válaszolgatsz, amire éppen kedved tartja? Nem nagy élvezet így társalogni!

- Nyugi, felfoghatatlanul sok időnk lesz átbeszélni a dolgainkat. Nincs többé sem jelenünk, sem jövőnk, csak a múltunk. Módszeresen fogunk vájkálni a saját és a másik sebeiben. Az új jövevények ezt még nem látják, türelmetlenek és rögtön el akarják lőni az összes puskaport.

- Te is teszel fel majd kérdéseket?

- Igen. Már mondtam: itt mindenre és pontosan emlékezünk. Csakhogy neked ehhez még kell egy kis tisztulási idő. Miután az letelt, egészen más kérdéseket teszel fel majd nekem is, de főleg magadnak. És előtte háromszor megrágod, mert addigra rájössz, hogy a válaszaidban képtelen leszel sumákolni. Akkor majd nem csak rajtam kéred számon, hogy miért múlt ki a barátságunk, és miért csak most ültünk le újra sakkozni, amikor már semminek nincsen tétje.

- Te tudod, hogy megy ez itt. Csak győzzem kivárni! Azért engedj meg még egy utolsó „tisztátalan” kérdést, drága barátom! Tudod-e, mi volt a legnagyobb szemétség tőled? Meg is válaszolom helyetted: az, hogy még akkor sem voltál képes felemelni azt a kibaszott telefont, amikor már tudtad, hogy hamarosan elpatkolsz. Még hogy nem használunk csúnya szavakat!

Pilisborosjenő, 2021. november 10.

Szépírói kurzus 2021/ősz/13 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva nem kisebb feladatot oldott meg, mint azt, hogy Parti Nagy Lajos Szívlapát című versének hatására megírta a saját változatát arra a témára, mit is jelent ez a szó: Haza. Tökéletes mű született, nagyon gratulálok!

Hajnal Éva
Haz át 
Parti Nagy Lajosnak
 
Miként de szép, az este jött, ment,
esőillat és jázminok,
kószál a magamfajta jöttment,
a Duna foly, én áthidok.
A Duna foly, haz át- meg átjár,
a rakpartlépcsőn enyhe fény:
a rím kedvéért több a vártnál.
Kész költemény a dinnyehéj.
 
Teátrum ez: jó rum teával,
mit istenuccse, szeretek,
hol katarz is jön s jönnek párban
dics hősök, és hőstelenek.
Hol hömpölygél sok énvalóság,
mi szívben izzik, mind igaz,
mi árad, éget, küzd ez órán,
titá, titá, és táti az.
 
Böktrollok lám, sok puha-hasmók,
pök hendikep e szombat-ék.
A parti nagy, cikk áznak vadszók,
csak állok itt és törmelék.                               
Csak állok itt és dudorászok,
eső szitál, nehéz kabát,
a verscsengőt most nem találom,
viszi a víz az éjszak át.

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/11 - Danyi Zsuzsanna elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna azt a feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly híres drámáját, az Adáshibát átírta novellává. Olyan pontosan sikerült, hogy akár arra is "gyanakodhatnánk", hogy Szakonyi Károly valójában ebből az elbeszélésből készítette el a saját művét mintegy 50 évvel ezelőtt. Ez, persze, csak vicc. Nagyon gratulálunk Danyi Zsuzsannának a kiváló munkájához!  

Danyi Zsuzsanna

 Csoda az akváriumban

Szakonyi Károly Adáshiba című drámája alapján

 

A férfi, aki a kisszobát bérelte, halk szavú volt. Visszafogottsága öltözetén is tükröződött. Vállig érő haja, és formára nyírt félhosszú szakálla megnyerővé tette az arcát. Mégis volt benne valami megfoghatatlan kívülállóság. Benne és a tizenkét tanítványában is. Bódogék nem is igazán értették, mit taníthat, minek a mestere, de nem is nagyon érdekelte őket. Azt mondta, már visszavonult, pihenni szeretne. Nem volt vele baj, tisztelettudóan beszélt, a havi 600 pedig, amit az albérletért fizetett fontosabb volt bárminél.

Imrus, a főbérlő fia azonban kedvelte ezt az idegent. A nyílt tekintetét és megnyugtató beszédét szerette legjobban. Többször szóba elegyedett már vele, ami után mindig valami felszabadult érzés uralkodott el rajta. Mintha a férfi egy másik világot hordozott volna magában. Így volt ez azon a napon is, amikor Imrus születésnapjára készültek. A tizenkilencedikre. Az anyja igyekezett a kedvében járni, legalább úgy, hogy olyan ételeket készített, amiket a fia jóízűen megeszik. Ezzel fejezte ki szeretetét. Örökké sopánkodó, sértődékeny, kritizáló természetében ez volt talán a legkedvesebb momentum. Ő legalább tudta, hány éves a fia.

Bódogék felületes életének fontos momentuma volt a rendszeres családi vacsora, amihez Vandán, a velük élő, elvált lányukon kívül Dönci, a fiuk is csatlakozott, butácska feleségével, Sacival. A program rendszerint ugyanúgy zajlott, mint az egész életük. Mindenki mondta a magáét, és igazából senki nem figyelt a másikra. Üres, lényegtelen dolgokra hangsúlyt fektető napjaikat az anyagi jólét és egy közös „isten” irányította. Annak varázslata mindannyiójukat képes volt kizökkenteni szürke hétköznapjaikból, érzelmeket csiholva bennük. Vagyis valamiféle izgatottságot, és összetartozás érzést.

 A téglalap alakú, képernyővel rendelkező isten, szinte hipnotizálva őket, magára ragasztotta tekintetüket, így amíg együtt voltak is, mind rá bámultak. De nem csak rájuk volt ilyen hatással. A járásra már alkalmatlan kerekesszékes szomszéd is elfeledkezett fájdalmairól, amíg egy-egy történetét figyelte. Ezen az estén se lett volna másképp, amikor elvileg Imrus születésnapjára gyűltek össze.

Mivel a képernyőből csak hétvégén jött adás, Bódog ilyenkor már délután elé ült, és nem mozdult onnan. A televízió előtt iszogatott, szivarozott, és ha valamire igénye támadt, ugráltatta családtagjait, mint aki a fotelban ragadt. Egyetlen pillanatot sem hagyott ki. Közben kommentálta, amit mindenki más is látott, fellengzős megjegyzéseivel pedig kioktatta a rajta kívül is megszólalókat, jelezve családfői szerepét. Így volt ez mindig. Dönci és Saci beszólt Vandának - aznap épp elárulva őt, hogy bizony nem túlórázni volt, hisz már munkája sincs - Bódog egzecíroztatta Bódognét, Bódogné Vandát, és az urát, Vanda pedig Dönciéket. Mindezt a családi összetartozás szent jegyében.

Ezen az estén mégis történt valami. A lakó ugyanis aznap véletlenül benyitott a fürdőszobába, ahol Vanda éppen zuhanyozott. A fiatal nő nem sikított fel az idegen férfi láttán. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, valami megváltozott. A férfi elnézést kért, és visszavonult a szobájába. Vanda azonban lázba jött. Bár a férfi messze nem azt képviselte, amire ő vágyott, mégsem tudott szabadulni az érzéstől, amit kiváltott benne. Estére ledér köntöst öltött magára, és még a televízió sem kötötte le.

Már rég tisztában volt családja működésének dinamikájával, amiben egyébként semmi különös nem volt. A lakótelepen, a szürke betonrengetegekben, mint valami akváriumban, épp így élt az összes többi család is bezárva. Ugyanazokkal a bútorokkal berendezett, ugyanolyan lakásaikban, ugyanolyan étkészletből fogyasztva a kadarkát, amit a közértben kapni lehetett. Máskor is érzékelte, hogy megy el az élet felettük értéktelenül, és ennek szorítását rendszerint seduxennel enyhítette, de most valahogy mindez még frusztrálóbbá vált számára. A benne megszólaló legfontosabb igény - kell egy férfi, aki elvisz innen - most kizökkentette ebből a monotonitásból. Vágyott meghódítani az idegent, és megkapni általa valami elérhetetlennek vélt szabadságot, ami messze viszi ettől a helytől. De nem csak őt érintette meg a bérlő más világa.

Amikor Imrus aznap ismét szóba elegyedett vele, rövid beszélgetés után végre megértette ki is ez a különös férfi. Imrus még fiatal volt.  Megmaradt benne valami gyermeki tisztaság, ami képes volt arra, hogy ne csak a szemével lásson. Új dolgokra, fejlődésre, kitörésre vágyott. Amikor rájött, hogy kivel áll szemben, fiatalos hévvel kezdte győzködni a férfit, hogy tegyen valamit, és betuszkolta a szobába, ahol mindenki „egy” felé bámult. Imrus próbálta kizökkenteni a családját, felhívni a figyelmüket a kivételes lehetőségre, és nagy lelkesedéssel a bérlő nevét is elárulta.

–                   Krisztosz!!! Hát nem értitek? – de hiába volt minden igyekezete.

Egyedül a vágyakozó nővére fordult érdeklődéssel a férfi felé. Beszélgetésük azonban egészen más síkon mozgott. Mintha két külön nyelven kommunikálnának. A nő a test, a férfi a lélek nyelvén.

A férfi zavarban volt. Egy ideje már nem tudta pontosan, hogyan is harcolhatna. Az ige, amit hirdetett, úgy veszett a semmibe, mintha ki sem gondolta volna. Tizenkét tanítványa kitartott ugyan mellette, mégis általában azzal szembesült, hogy nem hallják meg a hangját. A mondanivalóját elnyomta az a szögletes doboz, a TV, és a világot elöntött szürkeség. Ezért is vonult vissza. A fiú azonban tovább nyaggatta.  

A család egy krimit bámult. Vitatkoztak és iszogattak közben. Őt is megkínálták, de az az egy üveg kadarka gyorsan elfogyott. Imrus bíztatta.

–                   Most! Itt az alkalom!

Ezért a férfi megfogta a szódásüveget. Ez mindig bevált. Amint a keze a palackhoz ért, a szóda átalakult, és a következő pillanatban bort spriccelt a szifon. A bénult szomszéd örömmel dicsérte a kiváló italt, amilyet még nem ivott, de a TV nem engedte bárkinek is, hogy felfogja, mi történt. A férfi ismét elbizonytalanodott. Van bármi értelme ennek? Imrus azonban nem hagyta nyugton.

–                   A figyelmüket kellene megszerezni. Csak egy pillanatra! Valahogy kiszakítani őket ebből. Csoda kell ide!

Ekkor a férfi olyan lépést tett, ami alapjában véve idegen volt tőle. Elvett. Megszüntette a TV működését. A képernyő kialudt. A szobában a pillanatnyi csendet óriási zűrzavar váltotta fel. Mintha a lélegeztetőgépről kapcsolták volna le őket, úgy kapkodtak megoldásért egymást túlharsogva. A férfi ekkor felbátorodva megérintette a bénult lábú szomszéd vállát, mire az felugrott, mint akinek semmi baja.

Bódog azonban továbbra is a fotelból okoskodott, miközben a szomszéd ugrált - és ez senkinek nem tűnt fel, Dönci az antennát igazgatta, a nők értelmetlenül rikácsoltak, de továbbra is mind ugyanabba az irányba néztek. A most néma istenük felé fordulva, süketen és vakon csak egy dolog izgatta őket. Ki lehet a gyilkos? Adáshibának titulálták a folyamatot. Mi más lehetne? Adáshiba!

A férfi megtörten nézett a fiúra.

–                   Megpróbáltam, látod! Mondtam, hogy nincs értelme!

A fiú állt egy darabig, aztán összepakolt a bőröndjébe, és bejelentette, hogy elmegy. Senki nem figyelt rá.

–                   Lehet, hogy maga belefáradt, de én ezt tovább nem akarom – mondta csalódottan a férfinak, és köszönés nélkül kisétált a lakásból.

A keserűség a férfi torkára forrasztotta a szót.

A fiú hiánya a családnak csak akkor tűnt fel, amikor az adásnak vége lett. Valaki tudni vélte, hogy bőrönd is volt a kezében, de bezzeg a sálat itthon hagyta. Bódog fogta fel legkésőbb, mi történt, és azon háborgott, hogy-hogy nem volt rajta sál. „Majd visszajön érte”, mondták.

A szoba sarkában megsemmisülten még ekkor is ott állt a férfi. Vanda nézte megfeszült arcát, és valami felszakadt benne. Hangosan nevetni kezdett. Újra és újra kacagott ahányszor csak a távozó öccsére, apja értetlenégére és az este történéseire gondolt.  

–                   Hiba! – mondta hangosan nevetve! – Krisztosz! Adás – Hiba! Egy akváriumban nem lehet csodát csinálni!  

             

 

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/10 - Bartha Ádám elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényének a kezdőmondatával írt elbeszélést. Ráadásul még a sci-fi világába is elvisz minket. Kiváló munka!  

Bartha Ádám

 Még tíz év

 

– Ma nem mentem iskolába – szólalt meg a kamaszlány.

Csak kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Remélte, hogy ezzel majd megtöri a közte és a pszichológusnő között kialakult, végtelenül bosszantó csendet, de nem így lett. A pszichológusnő továbbra is csak hallgatott. Fürkésző szemekkel méregette őt elektronikus szemüvege mögül.

– Tetszik a szemüvege – mondta a lány tanácstalanul. – Jól áll magának. Illik a szoknyájához. Meg a munkájához is. Egy pszichológus legyen szemüveges.

A pszichológusnő arcán kedves mosoly terült szét. A lány nézte őt egy ideig, aztán kibukott belőle a kérdés.

– Maga miért nem mond semmit?

Ez hatott. A nő végre először a bemutatkozásuk óta megszólalt.

– Nem akarom félbeszakítani. Várom, hogy maga beszéljen. – A hangja lágy volt és megnyugtató.

– Az egyetemistákat és a felnőtteket szokták magázni.

– Én felnőttnek tekintem magát. De ha szeretné, tegeződhetünk is. Ez csak magán múlik.

A lány ujját az állára téve tétovázott.

– Maradjon inkább a magázódás – mondta végül.

A pszichológusnő bólintott. Aztán újabb hosszú hallgatás következett.

– Mit akar, miről beszéljek? – kérdezte a lány.

– Arról, amiről csak szeretne. Ha gondolja, elmondhatja nekem, miért nem ment ma iskolába, de nem kötelező. Semmi sem kötelező.

– Csak ez a látogatás a dilidokinál. Ne vegye sértésnek, de utálok itt lenni. Szívesebben mentem volna iskolába ma is, ahogy a többi napon.

– Egyáltalán nem veszem sértésnek. Teljesen természetes, amit érez. Sokan utálják a pszichológusukat, mégis eljárnak hozzá.

– Sokan pedig beléjük szeretnek. József Attila például.

A pszichológusnőt meglepte a több évszázaddal ezelőtt élt költő említése.

– Szereti a régi irodalmat?

– Néha olvasgatok 20. századi költőktől – vonta meg a vállát a lány. – Szigorúan csak papírkönyvből – tette hozzá. – Ha kivetítik a szemem elé, az nem ugyanaz.

– Ez remek hobbinak tűnik.

– Jó kikapcsolódás. Régebben még érdekesebb témákról írtak az emberek, mint most. Manapság már mindenki csak a környezetvédelemről papol. Persze meg tudom érteni. Főleg a mai nap után.

– Hogy érti, hogy a mai nap után? – A pszichológusnő úgy nézett rá, mintha tényleg nem tudná, mire gondol a lány.

A lány sóhajtott.

– Jól van, akkor beszélek a mai napról. Úgyis ezt akarta hallani, nem? Hogy milyen hatással volt rám a hír.

– Ne érezzen kényszert – mondta rezzenéstelen arccal a pszichológus. – Arról beszél, amiről csak szeretne.

– A mai napról szeretnék beszélni.

– Rendben van.

A lány hátradőlt a kényelmes bőrfotelben. Ezidáig a vele szemben ülő pszichológusra szegezte a tekintetét, de most lesütötte a szemét. Halkan kezdett el beszélni.

– Reggel láttuk a hologramtévén a híreket a családdal. Az ökozsenik elmondták, hogy az a hatalmas mértékű környezetszennyezés, amit az emberiség az évszázadok során véghezvitt, mára egy visszafordíthatatlan, önpusztító folyamatot eredményezett. Ennek a folyamatnak járunk most a vége felé. Olyannyira a vége felé járunk, hogy a nagyokosok szerint még nagyjából tíz évünk van hátra. Akkorra már a Föld túlságosan szennyezett lesz ahhoz, hogy emberi életre alkalmas legyen. Hát ennyi. Gyakorlatilag reggelizés közben közölték velem, hogy tíz év múlva vége a világnak. Aztán bejött egy másik rendkívüli adás, amiben a körülményekre hivatkozva mára központilag iskolaszünetet rendeltek el, és kimondták, hogy minden tanulónak jelentkeznie kell egy pszichológusnál, hogy a 18 év alattiak szakemberek segítségével tudják feldolgozni a váratlan fejleményeket. Ezért vagyok most itt, és nem az iskolában.

Újra csönd lett.

– Már megbocsásson, de nem tudná kihagyni ezeket a hosszú hatásszüneteket? Nekem nem kell a dráma, csak tegye fel egyből a kérdését és kész.

A pszichológusnő megértően bólintott. Az arcán bizalomgerjesztő mosoly villogott.

– Sajnálom. Csupán időt akartam hagyni, hogy feldolgozza magában a történteket. De akkor itt is van a kérdés: Mit érzett, amikor meghallotta a hírt?

A lány rövid gondolkodás után válaszolt.

– Hát, először azt hittem, hogy kamu. Nem akartam elhinni, pedig tudtam, hogy hivatalos. Aztán dühös lettem.

A pszichológus felvonta a szemöldökét.

– Dühös? – kérdezte.

– Dühös.

– Kire lett dühös?

– Az elődeinkre. Ők a hibásak, nem? Ők nem vigyáztak a bolygóra, és a hanyagságuknak mi isszuk meg a levét.

– Nem biztos, hogy így kéne felfognia a dolgot.

– Hát akkor, hogy kéne?

– Ne hibáztasson senkit! Ne keressen okokat! A jelenben éljen, ne a múltban keresse a választ.  

– Ez baromság – vágta rá a lány rögtön. – Mégis hogy gondolja ezt? Csak úgy fogadjam el, hogy a felmenőink tönkretették az életemet? – Zavarodottan megrázta a fejét. – És egyáltalán minek beszélgetünk mi itt? Mi értelme van ennek az egésznek? Ha tíz év múlva úgyis mindennek vége, akkor most már nem számít, ki mit tesz.

– Most számít a leginkább – mondta higgadtan a pszichológus. – Mivel már alig maradt időnk, most a legfontosabb, hogy értékesen töltsük el a megmaradt éveinket. És ez főként magára igaz. Maga még fiatal, magában van a jövő reménye. Éljen értékes életet, segítsen másokon, próbáljon meg valamilyen megoldást találni a problémára, amire az „ökozsenik”, ahogy maga nevezte őket, nem tudtak.

– De hát nincsen megoldás. Reménytelen a helyzet.

– Szóval beletörődött abba, ami történt, és ezen nem akar változtatni? – kérdezte a pszichológus. A szavakat most lassan, hangsúlyozva mondta ki. – Jól gondolja meg, mit válaszol!

– Határozottan beletörődtem.

– Értem – sóhajtott a pszichológus. Az arca hirtelen elkomolyodott, egy csapásra eltűnt róla a meleg mosoly. – Ez esetben távozhat. A kezelése véget ért.

A kamaszlány meghökkent.

– Ennyi volt az egész?

– Csak ennyi – mondta monoton hangon a nő. – Távozzon! – Az automata ajtó felé mutatott. – Most.

A lány csodálkozva állt fel a fotelből. Furcsa volt látni, hogy a pszichológusnő viselkedése egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozott. Nem értette a helyzetet, de nem is akarta annyira megérteni. Legfőképp csak távozni akart.

– Akkor viszlát.

A nő szigorú arccal biccentett neki, miközben a lány kisétált az ajtón.

Amikor a pszichológus egyedül maradt a szobában, beszélni kezdett a szemüvegben lévő hangfelismerő rendszerhez.

– Az alany kezelésnek álcázott tesztelése megtörtént – mondta. – Az alany megbukott a pszichológiai teszten. Okok: empátia hiánya, kedvetlenség, határozatlanság. Az alany beletörődött a helyzetébe, semmilyen jelet nem találtam nála innovációra való törekvésre. A fentebb felsorolt okok alapján az alanyt alkalmatlannak nyilvánítom. Az évek múlva induló, új bolygók után kutató kolonizációs hajóra való felszállását nem támogatom. Személyes véleményem, hogy az emberiség utolsó reménysugarának, a végső túlélőknek a kiválasztásánál az alanyok pszichológiai tesztjét hasonló súlyozással lenne szükséges figyelembe venni, mint azok életkorát, egészségügyi állapotát és tanulási kompetenciáját. Értékelés vége. Dátum: 2124. december 10.