2019. március 7., csütörtök

Szépírói kurzus 2019/tavasz/12 Szabó Kyra meséje


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szabó Kyra házi feladatként mesét írt. Örömmel közlöm a munkáját. 


Szabó Kyra
Elégtétel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágzó uradalom, szorgos jobbágyokkal, és egy gonosz földesúrral.
A családok minden tagja bőszen dolgozott, a nap minden percében, nehogy magukra haragítsák a gazdát, ugyanis az messze földön híres volt kegyetlenségéről, kapzsiságáról. Előfordult, hogy csak azért megkorbácsoltatta egy munkását, mert az képtelen volt tovább dolgozni aznap, annyira gyenge volt már a láztól. Rettegtek hát hirtelen haragjától.
Egy szép, napos délelőtt aztán, mikor a Rettegett kilovagolt, hogy ellenőrizze az aznapi betakarításokat, az egyik kicsi lánygyermek, - aki éppen aznap töltötte be kilencedik életévét -, vidáman dalolászva ugrándozott a réten egy pillangót kergetve, amikor is a földesúr kis híján átvágtatott rajta hatalmas lovával.
A ló megriadt, majdnem le is vetette magáról lovasát, aki éktelen dühbe gurulva kiabált a lánykára:
- Ostoba, mihaszna kölyök! Mi az Istent művelsz te itt? Miért nem dolgozol, mint mindenki más? Menten megkorbácsollak.
A kislány ránézni sem mert a gazdára, nemhogy válaszoljon neki, csak remegett akár a nyárfalevél. Sajnálatos módon a földesurat nem hatotta meg a látvány, mert lenyúlt érte, és felrántotta a karjánál fogva a nyerge elé, hasmánt.
Rövid vágta után elérte a lakónegyedet, ahol is földre taszajtotta a síró gyereket a porba.
- Azt ajánlom, mihamarabb tanítsátok rendre ezt a lustaságot, különben véresre veretem. Többet ne lássak nem dolgozó embert!
Miközben dölyfösen elvágtatott, a zokogó kislány szíve igazságért kiáltott. Nem járja, hogy ez a gonosz így sanyargassa őket, miközben ők éheznek minden áldott nap, az pedig csak hízik.
Valahol, valaki meghallotta a rettegő lélek szavát, és úgy döntött, ideje elégtételt kapniuk ezeknek az embereknek.
A gazda aznap éjjel jóllakottan feküdt le vastag, és kényelmes ágyába, mit sem sejtve a sors fintoráról.
Így történt, hogy a következő verőfényes reggelen a földesúr hízott sertésként ébredt egyik szolgájának velőtrázó sikítására. Nem értette, mi a bánat ütött az ostobába, minek csap ekkora lármát. Számon is kérte, de csupán röfögő hangok hagyták el száját.
A némber csak visított, ő meg csak röfögött tovább értetlenül, míg végül feltűnt neki, valami nem stimmel a testével. Leginkább semmi sem. Irtózva meredt saját „kezére”, amely helyett egy húsos rózsaszín csülök nézett vissza rá, ujjai helyén gusztustalan körmökkel.
Felvisított a látványra, és kiugratott az ágyból, de közben szolgái is szobájába sereglettek addigra. Sajnos, ahelyett, hogy segíteni jöttek volna, ketten mindjárt rávetették magukat, egyikük kezében lasszó volt, a másikéban pedig vasvilla, így a gazdának menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy felnyársalják nemesebbik felét.
Nyüszítve rontott ki négy lábon, hangosan kopogva a padlón, de hiába, nem tudta lerázni magáról üldözőit, mert egy harmadik végül csak elkapta. Kötélből csomózott hurok került a nyakába, mely kis híján megfojtotta, miközben kegyetlenül kirángatták a saját házából.
A hízott sertésre, hosszú és keserves huzavona után, végül rázárult a disznóól ajtaja.
A szolgák elégedetten fújták ki magukat, miközben arról beszéltek, hogyan fordulhatott elő ez a helyzet, illetve nehogy kiderüljön uruk előtt.
A gazda említésére, a disznó ismét felvisított, és az ól falának rontott dühödten. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész vele történik, és ez a sok ostoba nem veszi észre, hogy őt, az urukat zárták be, mélyen megalázva. Na, de ha egyszer kikerül innen!
Telt-múlt az idő, de a sertés helyzete nem lett jobb. Az emberek ugyan nem értették, hová lett kegyetlen uruk, de úgy tűnt, cseppet sem bánták. Sokan biztosak voltak benne, elutazott, így mindenki igyekezett kihasználni a kellemessé szelídült napjaikat.
Csupán a hiányolt fél nem nyugodott. Undorodott a mosléktól, minden embernek nekiment, aki csak betette a lábát az ólba, illetve még a többi lábas jószágot sem kímélte, nem egyet megsebesített. Biztos volt benne, egyszer majd ráismer végre valamelyik tökfilkó.
Pechjére, az emberek türelme végül elfogyott engedetlen és otromba természetével szemben, így egy szürke hajnalon aztán, mikor nyílt a börtöne ajtaja, s ő még aludt, ismét a nyakában landolt a hurok.
Akkor azt hitte, végre jóra fordul a szerencséje, de tévedett. Ugyanis nem azért vitték ki végre a trágyából, hogy segítsenek neki, de mire erre ő maga is rájött, már esélye sem volt a menekülésre.
Dúlt-fúlt, támadott, viaskodott, a végén már szinte könyörögni is megpróbált, de csupán annyit ért el vele, hogy inkább kegyetlenül fejbe verték. Jóval később tért csupán magához, ismét az ólban.
Első gondolattal konstatálta, nem változott semmi, ha nem számítja a fejében, és az altestében érzett fájdalmas sajgást. Mire kábasága elmúlt, s felfogta, mit követtek el valójában ellene, többé végérvényesen nem volt kedve sem küzdeni, sem egyáltalán élni.
Elmondhatatlan bánat és szégyen borította el váratlanul. Elsírta magát, már amennyire helyzetét tekintve ezt annak lehetett nevezni.
Ugyan a férfiassága nélkül miféle ember lehetne? Emberként, bezzeg soha, senki nem mert volna kezet emelni rá, nemhogy még így meggyalázzák…
Egyre csak siratta magát, de mind hiába, mert sem az állatokat, sem pedig az embereket nem érdekelte a bánata, vagy vele kapcsolatban egyáltalán bármi.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/11 Morvai Fanni versei


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Morvai Fanni házi feladatként - Tandori nyomán - koanokat írt. Versei érdekesek, örömmel közlöm a munkáit. 

Morvai Fanni

Koan
Füst Milánnak

- Hogy legyen bennem eleve irgalom, ha semmiből lettem és azzá porlok el?
- Talán abban is van némi kegyelem, aki létrehozott, és ha megsemmisülsz, visszafizeti.

Két koan

Megalázás,
vagy megalázkodás?

Alázat.

Bátorítás,
vagy kedvszegés?

Gyöngéd, határozott
vállveregetés.

Koan

Se veled, se nélküled.
Se érted, se ellened




Szépírói kurzus 2019/tavasz/10 Bartha Krisztina novellája


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Krisztina házi feladatként Ovidius ismert művét, a Pygmaliont fogalmazta újra. Ezzel a közléssel gratulálok munkájához.

Bartha Krisztina
Pygmalion
(Ovidius: Átváltozások című műve nyomán)

Csaknem elkészült már a mű: a legszebb lány a földön, égen és az univerzumban. Botticelli sem rajzolt mívesebb arcot, Leonardo sem festett angyalibb tekintetet, de legfőképp, Rodin sem faragott csodásabban ívelő csípőt, lábakat. Fejéről hosszú, fényes gesztenyebarna haj omlik alá − egy parókakészítő remeke − amelytől egészen olyan a nő, mintha élne. Pygmalion, a negyven éves művész minden nap hozzátesz valamit viaszszobrához. Mikor a melleket és annak csúcsait formázza, érzéki vágyat érez. Azt kívánja, bárcsak ezek a keblek hirtelen megemelkednének a friss levegőtől, mely beáramlik tüdejébe. Ó, ha beleborzongana ez a szépséges test az ő érintésébe!
Csak egyvalami hiányzik, mely rontja a képet: a nőnek még nincs szája. Ez maradt a legvégére, mert Pygmalion sosem elégedett. Próbált íveset, cakkosat, vastagot és vékonyat, de sem ez, sem az nem elég jó. Most újra nekiveselkedik, melegíti a viaszt a műhelybeli kályhán, s szinte vadul, puszta kézzel teszi helyére a felhevült anyagot. Kezét hólyagosra égeti közben, de mit sem törődik ezzel. Érzi, megvan végre a remekbe szabott száj. Pygmalion felemelkedik székéről és úgy mered teremtménye arcába. Nem téved: ez Júlia szája! Épp az a dacos, az a mindig ellentmondó, de nevetésre álló száj, amellyel nem bírt el sosem. Mert az a nő nem volt képes elfogadni, amit Pygmalion annyiszor elmagyarázott neki, szinte minden szeretkezés után: hogy ők nem lehetnek egy pár soha. Hogy természetük végletekig különbözik, egyetlen közös év alatt széjjelmarnák egymást. Júlia ilyenkor olyan fehér és élettelen lett, mint a polcon sorakozó viaszbabák. A nők képtelenek megérteni engem ­– gondolja a művész. – És Júlia… ki tudja, merre jár már.
De most itt van a legszebb lány, akit alkotni a természet sem volna képes: művészet múlja fölül az isteni teremtés művészetét. Nem gondolkodik, nem érez, nem bántja férfi szó. Tökéletes.
Törzse finoman meghajlik most, mintha csak élne. Pygmalion utánakap, olvadt viaszt ken kezére a szoba melege. A meztelen csípőt formázza vissza vele rémülten, hogy dacoljon a fricskát mutató természet enyészetet ígérő leheletével. A művész kínjával a férfi kínja vetekszik. Félti most kincsét, mely oly sérülékeny, mint egy valódi asszonyi test, melyet rövid virágzás után könnyen megkezd az idő, értéke semmivé válik, a hozzá tapadó mohó vágyak a múltban rekednek. Mégis azt kéri, éljen a lány. Legyen asszonya, valódi kedvese, éppúgy, mint most: alázattal, önfeladón.
Éjjel lázasan fekszik ágyában. A nőt vágyja, kinek Júlia szája van, de arca és rövid haja is Júliáé most már. Szeme kipattan, felugrik és ágyába vonja a műlányt. Kéri az égtől, legyen ő élő, mert nincs más, ki megszabadíthatná démonaitól. Megfontolja kérését az angyali sereg: legyen hát, szól a döntés, de tudd, súgja az álom: nem mindig arra vágysz, mi boldogulásod szolgálja. 
Reggel megébred, s mit lát: a lány keblei maguktól emelkednek a párnán, mély, egyenletes légzése meglebegteti vöröses hajtincsét, baba simaságú arca előtt. Szemei nyílnak most, idegen világok álma még bennük.
  Ki vagy te? – kérdi a férfi. Szavai alig préselődnek ki nehéz mellkasán.
  Az vagyok, kit szeretnél, hogy legyek – mondja a lány.
  Talán egy démon vagy?
  Ha erre vágysz, igen, Uram.
Megérinti ujjbegyével a lány mellét. Semmit sem érez: nem éled férfivágya. Ujja felsiklik a mellkason át az ajkakig. Ott elidőz.
  Öltözz, Vénusz! – mondja a férfi. – Szépséged főművem, s mintha gyermekem volnál. Egy megfelelő ifjú boldog lesz veled, de csak miután eleget tanultál. Most pedig meg kell keresnem Júliát!