2019. március 5., kedd

Szépírói kurzus 2019/tavasz/9 Szívós Zoltán novellája


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szívós Zoltán házi feladatként különös, abszurd történetet írt, tele szürreális elemmel. A történet Gustav Klimt: Danaé című festménye ihletésére íródott. A novella az órán sikert aratott. Örömmel közlöm.

Szívós Zoltán
Távolság
(Gustav Klimt: Danaé című festménye nyomán)

Fehér ajtó várakoztatta őket a szűk folyosón. „Kopogással ne zavarják a rendelést!”, olvasták percenként, mivel a hideg csempéken kívül nem volt más látnivaló. Feszengve tartózkodtak egymás beteg tekintetétől.
Egy undorodott, kicsi és unott szavacska igyekezett kimászni a zárból. Benne volt a kulcs, ezért nehezen passzírozta át magát a résen. Ahogy meglátták kapálózó kis lábait, az emberek mozgolódni kezdtek. Sietve próbáltak emlékezni arra, hogy kik voltak itt, amikor ők megjöttek, és hogy kiket előztek meg? Felidézték, hogy ki türelmetlenkedett a legtöbbet, ki gondolta betegebbnek magát mindenkinél, ki az, aki megpróbálhat jogtalanul bevágni eléjük? Hogy ki a Következő, azt csak két ember tudta biztosan. Ő, és aki közvetlenül utána érkezett. A többiek csak találgathattak.
- Tessék! – csusszant ki a női hang a kulcslyukból, és szétcsattant a kőlapon. Egy kicsi ráfröccsent a legközelebb ülő néni cipőjére, nem ő volt a szerencsés. Két vékonytalpú topánka indult el az ajtó felé. Átlépték a kis tócsát és ezzel a lendülettel a küszöböt is, az ajtó befelé kísérte lendületüket.
- Kérem, foglaljon helyet! – maradt el a bemutatkozás és az üdvözlő tekintet. Dr. Gustavson az ablakon át a távolban kalandozott. Egy parton veszteglő hajónak tűnt. Életerős, fiatal bárka, ki a világ meghódítására lett hivatott, vitorláját megannyi álom szele dagasztotta. Nem tudni milyen kötelek tartották a kikötőben, talán csak a megfelelő kapitányra várt. A szokásos csupafehér doktormaskarát viselte, erős, fekete karját erős és fekete szőrszálak simogatták, csuklóján mutatós, drága óra lázadt fel helyette. Rézsútosan hátrafésült, ében szín haja előre vetítette sármját, amit a következő pillanatban felcsillanó, cigánybarna szemei igazoltak is.
Ereje azonban váratlanul cserbenhagyta, amikor a lányra pillantott. Soha nem látott még szép, vörös hajú nőt, meggyőződése volt, hogy ilyen nem is létezik. És még göndör is! Nem tudta, mi történt vele, úgy érezte, örökké el tudna veszni tengerkék szemei mélységében.
- Neve? – nyögött fel az unalomtól az eleddig láthatatlan asszisztens.
- Igazából Emilie. – rebegte a nő félénken.
- Nagy g-vel?
- Nem, a Z a nagy.
- Panasza?
- Hogy is mondjam, meglehetősen kínos ez nekem. Kérem, ne gondoljanak gyengeelméjűnek. Voltam már pszichológusnál, és ő kizárta ezt a lehetőséget.
- Higgye el, sok furcsaságot láttam már. Csak nyugodtan – takarta be meleg szavaival a reszkető lányt a doktor. Visszatért szemeibe a fény, tudván, hogy fontos lehet páciensének. Emilie szíve hálásan dobbant és meghatódott. Életében oly ritkán kapott törődést.
- Aranybuborékokat élvezek – sütötte lesz szemét szégyenében.
Az asszisztens lassú közönnyel gépelte az információt, mint egy elavult robot, aminek hamarosan lemerül az akkumulátora. A doktor pedig betette kezeit a kézmelegítőbe, és megkérte Emilie-t, hogy feküdjön az asztalra, majd készüljön fel a vizsgálatra. A lány óvatosan félresöpörte az iratokat és kiitta a doktor úr poharából a vizet, mert akkor vette észre, hogy egészen kiszáradt a várakozás közben. Ajkai nedvesen csillogtak, lábai apró remegéssel vágyakoztak a doktor közelségére. Három perc elteltével már aranybuborékok töltötték be a szobát. Emilie gyönyörtől lüktető sóhaján szálltak mindenfelé. Néhány belerepült az orvos szemeibe és ettől megváltoztak azok. Valamiképpen mások lettek, csökkenni látszott ragyogásuk.
- Köszönöm! Kérem, öltözzön fel! – szólt. A hangja is két fokkal hűvösebb lett, mintha az ember hátrébb lépett volna a doktorban. Az asztalához ült és új időpontot kért a titkártól a következő vizsgálathoz.
- Pontosan egy hét múlva megfelel? – jelentette ki a segéd, mert nem vette észre a kérdőjelet a mondat végén.
- Rendben. Köszönöm! És mondja doktor úr, meggyógyulok? – próbált törődést koldulni a beteg, de a doktor mérges lett, mert telhetetlennek gondolta.
- Persze, de addig is egyen kevesebbet – zárta rövidre. – Hívja be a következőt! – búcsúzott Emilie-től az asszisztenshez szólva.
Az egy hét múlva esedékes kezelés után két hétre rá kapott újabb időpontot, majd az utolsó alkalomra még három hetet kellett várnia. A ritkuló alkalmakkal arányosan nőtt a két szív közötti távolság is, de csak Emilie-é integetett egy darabig. A lány lassan tünetmentes lett, hálából megharagudott az orvosra, aki visszatért réveteg tekintetű álmodozásaihoz. Dr. Gustavson képtelen volt rábízni magát másra. Pár évvel később megfagyott. A munkások kipakolták a rendelőt az asszisztenssel együtt.