2009. január 16., péntek

Hülyeség határok nélkül

Hülyeség határok nélkül

Brüsszel, az Európai Unió vezetése, vagyis az egész bürokratikus gépezet egyre inkább valami elhülyült gazdag nagybácsira emlékeztet, aki a vasárnapi ebéd bódulatában észre sem veszi, hogy a szuperaranyos rokongyerek odacsinált az ölébe. "Büdös van", súgja halkan a családi asztalnál valamelyik józanabb agyú rokon a Brüsszel nevű nagybácsinak, de szegényke nem csak hülye, de nagyot is hall. Így aztán mindenki kényelmetlenül érzi magát a családi asztal körül, és magában azon töpreng, hogyan is lehetne minél előbb elhúzni innen.
Merthogy több dolog is van, többféle hülyeség, ami - hála a shengeni szerződésnek - határtalanul kering ide-oda a nagy Európában, eredményesen rombolva annak tekintélyét, integritását, és, nem utolsó sorban, jövőjét. Többféle hülyeség, ami egyértelműen akadályozza, hogy az Európa nevű család képes legyen megvédeni családtagjait, képes legyen a globalizáció nevű versenyben eredményesen szerepelni. A hülyeség szót nem véletlenül használom: Bohémia, vagyis Csehország az, amelynek nemzeti hagyományához hozzátartozik, hogy mindenből viccet kell csinálni, megkaphatná ebben a határtalan hülyéskedésben a Nagy Tréfamester címet.
Itt van mindjárt az alkotmány kérdése. Tulajdonképpen komikus az a lassan másféléves kínlódás, ahogy elfogadtatni próbálja az Európai Bizottság az Unió alapokmányának számító úgynevezett Lisszaboni Szerződést. Szánalmas és komikus, hogy az Unió jelenlegi elnökségét adó Cseh köztársaság kormánya szinte mindent megengedhet magának, tetteinek láthatóan nincs következménye.
Mint tudjuk, Magyarország 2007 decemberében ratifikálta azt a szerződést, amelyiknek hasonló parlamenti eljárását a csehek még csak napirendjükre sem vették. A cseh képviselőknek nem kellett elmélyedniük a bonyolult joganyagban, megelőzésként alkotmánybíróságuk elé vitték a dolgot, mondván, hogy először is nézzék meg ők, egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel az egész üggyel. A cseh alkotmánybíróság ült is a szerződésen majd' egy évet, közben nyilván abban reménykedtek, hogy az egész dolog nélkülük is elhal, majd - miután még a hagyományosan euroszkeptikus britek is ratifikálták azt! - nagy nehezen kinyilvánították, hogy a cseh alkotmány alapján el lehet fogadni a szerződést. Ennek ellenére a cseh parlament újból és újból halasztja a döntést, újabb és újabb határidőket tűz ki, maga a cseh elnök, Vaclav Klaus pedig többször kijelentette, hogy semmiképpen nem hitelesíti kézjegyével az esetleges cseh ratifikációt. És ez még semmi. A jelenleg hivatalban levő soros uniós elnök, Mirek Topolanek az európai parlamentben megtartott beszédében nagyon kedvesen azt mondta a jól fizetett uniós képviselőknek, hogy "a lisszaboni szerződés rosszabb, mint a jelenleg érvényben levő nizzai dokumentum", de ő ennek ellenére, ha esetleg Prágában is parlamenti szavazásra kerülne sor, meg fogja azt szavazni.
Úgy tűnik egyébként, hogy cseh barátaink saját uniós elnökségi szerepükből is viccet csinálnak. Tulajdonképpen bohóckodnak, egész viselkedésük lassan valamiféle cseh abszurdhoz kezd hasonlítani, mintha a hatvanas évek egyik Menzel-filmjét látnánk. Kezdődött ugye azzal, hogy maga az elnök, Vaclav Klaus nem jelent meg a cseh uniós elnökség ünnepélyes nyitó ceremóniáján a prágai Nemzeti Színházban, folytatódott azzal, hogy "ismeretlen tettesek felgyújtották a prágai felvonulási téren, a Letnán kitűzött uniós zászlót", a legújabb botrány pedig az, hogy David Cerny, cseh képzőművész Brüsszelben, a cseh uniós elnökség alkalmából kiállított műalkotásán több országból is "viccet csinált": Szlovákiát szalámiként jelenítette meg, Bulgáriát török illemhelyként, Magyarországot pedig dinnyeföldként mutatta be.
Nos, úgy tűnik, Prága hű saját hagyományaihoz. Csehország nemzeti sérelme ma is az, hogy oly keveset lehetett a történelme során független állam, hol a németek, hol az osztrákok, hol az oroszok (szovjetek) befolyási övezete volt, ezeket az elnyomásokat a csehek hülyéskedéssel, viccgyártással próbálták ellensúlyozni. Láthatóan európai uniós tagságukat is valamiféle "elnyomásként" élik meg, ennek megfelelően beindulnak nemzeti reflexeik, lehet viccelődni, időt húzni, magyarul, az egész ügyet elszabotálni, és így "túlélni", ami annyit is jelent, hogy lopni, csalni, hazudni. Csakhogy a Milos Forman-féle "Tűz van, babám"-korszak elmúlt, ha itt szabotál valamelyik tagállam, akkor nem egy terjeszkedni vágyó nagyhatalommal tol ki, hanem a másik 26 tagállammal. És ez, bármilyen jópofa is a Nagy Tréfamester-szerep, nem annyira szimpatikus.
A csehek hülyéskednek, de a hülye mégis csak a szenilis nagybácsi, vagyis Brüsszel. Mert szó nélkül eltűri, hogy szórakozzanak vele. Mert nem mondja azt a rosszalkodó hülyegyereknek, hogy kívül tágasabb.
A Lisszaboni Szerződésben ugyanis az is benne van, hogy bármelyik tagállam kiléphet az Unióból, ha úgy tartja kedve. Csehország hülyét csinál Brüsszelből, hülyét csinál a szerződést már ratifikált 24 tagállamból, de nem lép ki az Európai Unióból, mert az abból fakadó előnyöket élvezni akarja. Meggyőződésem, hogy Brüsszel rosszul teszi, hogy kivár: 24 ország - közöttük Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország - elfogadta az alkotmánynak számító alapszerződést, amelynek alapján tovább lehet építkezni, vagyis az uniós polgároknak az uniós jogokat egyértelműen biztosítani lehetne. Az integrációs továbblépést akadályozó államoknak, így a szerződést leszavazó Írországnak, az elnöki aláírással kiváró Lengyelországnak, és az Unióból hülyét csináló Csehországnak viszont biztosítani kellene az Unión kívüli perspektívát. Van az Unión kívül is élet, ha ők azt választják, az az ő döntésük lesz.

2009. január 10., szombat

Találkozás az angyallal

A legutóbb az Élet és Irodalomban megjelent novellámat idemásolom. Egészen egyszerűen azért, mert nagyon szeretem.

Petőcz András

Találkozás az angyallal


Az egész a zsilipnél kezdődött.

Álltam a Deûle partján, néztem a hajót. Figyeltem, hogyan zsilipel a kapitány.

A Deûle majdnem olyan, mint egy folyó. Amikor azt mondták az itteniek, hogy ez nem is folyó, csak egy mesterséges, ember által épített csatorna, csodálkoztam.

Merthogy azt hittem, folyó.

Persze, ahonnan én jöttem, messziről, nagyon messziről, idegen földről, így mondják az itteniek, akik nem utaznak sehova, mert szerelmesek a szülőföldjükbe, szóval, arrafelé, ahonnan én jöttem, egész más fogalmaink vannak a csatornáról. A sivatagban, mint tudjuk, se folyó, se csatorna.

Legfeljebb szennyvízcsatorna a városokban, de az az utcák és a házak alatt kanyarog, láthatatlanul.

Álltam a Deûle partján, néztem a vizet. Meg a hajót. Nem egyszerű hajó volt az, hanem egy hosszú, lapos tengerjáró teherhajó. Uszály, így is mondhatom, de az uszály, a mi fogalmaink szerint, vontatóhajóhoz kapcsolódik. Ennek a hajónak viszont saját motorja volt. Motoros uszály, mondjuk így. Arrafelé, ahonnan én jöttem, nem nagyon ismernek ilyet, magam sem láttam hasonlót korábban.

Hatalmas egy hajó volt, az már igaz, árut vitt, ki tudja, hova.

Szóval, néztem a hajót meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány.

Négyéves kislány, hófehér harisnyában, piros szoknyában, rövid, piros télikabátban. Még fehér, kötött sapkája is volt. Ilyen piros-fehér volt az egész jelenség. Az arca is piros volt meg az orra is kicsit.

December volt, hideg.

Ott állt mellettem. Igazából, először fel sem tűnt, hogy ott áll. Csak akkor vettem észre, amikor megszólalt:

- Miért van autó a hajó tetején? - kérdezte.

- Autó?

Valóban ott volt egy autó a teherhajón, a hajó végében, a kapitányi kabin mellett. Egy teljesen mindennapi személyautó, amit úgy egyébként mindenki használ, a városokban, az utcákon vagy éppen vidéken, országutakon és persze autópályákon is.

Különösen hatott. Autó, ott, a teherhajó tetején. Vízen utazik, ki tudja, hova. Talán még a tengerre is kiviszik. Ez járt a fejemben.

Ő is ilyesmire gondolhatott. A tengerre! Hogy elviszik az autót a tengerre! És akkor az autó a tengeren is átkel! Eljut egészen messzire, addig, amíg partot nem ér az a motoros uszály.

Amíg ki nem köt a kapitány.

Ezeket a típusú teherhajókat általában egyetlen ember viszi, legfeljebb a családja segít neki, nem kell hozzá különösebb személyzet. A kapitány, aki valószínűleg egyben az uszály tulajdonosa is, ott áll a kabinban, belátja maga előtt az egész irdatlan hosszú fedélzetet és a hajó előtt a vizet is. És a kabin mellett ott áll a saját gépkocsija.

Aztán amikor zsiliphez ér, akkor zsilipel.

Ez is természetes. Az egész olyan egyszerű: megvárja, amíg a víz megfelelő magasságú lesz a zsilipcsatornában, akkor a zsilip őre kinyitja a hajó előtt lévő kaput, az pedig bemegy a két zsilipkapu közé, és amikor bement a hajó, akkor mögötte becsukódik a kapu, és aztán a kapitány meg a hajó megvárja, hogy a zsilipcsatornában megfelelő szintű legyen a víz, ahhoz, hogy a második kapu is kinyíljon, és a hajó kimehessen végre a zsilipcsatornából.

Ilyen a zsilipelés.

Nézem, hogyan zsilipel a kapitány, közben meg ott áll mellettem az a kislányforma valaki, és azt kérdezi, minek is van ott a hajón az autó.

És a vizet bámulja.

Mintha látna abban a vízben valamit.

Zavaros az a víz, sárgás iszap kavarog benne, nem valami felemelő látvány.

- Nézem a sárkányokat - mondja.

- A sárkányokat? - kérdezem.

- Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket. Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak.

A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött. Olyan volt, mintha csak álmodnék. Mintha álmomban láttam volna mindent, a kislányt, a hajót, a zsilipkapukat, a zavaros vizű csatornát, mindent.

- Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? - kérdeztem.

- Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok.

- Jársz másfelé is? Merrefelé?

- Majdnem mindenütt jártam már, ismerem az összes sárkányt az összes zsilipnél. Mind a barátaim. Nem félek tőlük még ennyire sem!

A hüvelyk- és a mutatóujját összeszorítja, úgy mutatja, milyen kicsit sem fél semmilyen sárkánytól.

Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a zsiliphez kimentem, reggel volt vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már esteledik, látom, hogy a zsilip őre is felkapcsolta a lámpákat, fényárban úszik minden, az érkező hajósok így jobban tudnak tájékozódni.

- Reggelig leszek itt - mondja az angyal mellettem -, vagy lehet, hogy holnap délig. Akkor értem jön egy hajó. Tahitire utazom. Meglátogatom az ottani sárkányokat. Voltál már Tahitin? Tudod, az egy sziget.

- Arrafelé is vannak sárkányok? - kérdezem. Nem válaszolok a kérdésére, mert nem akarom, hogy megtudja, még soha, semmilyen szigeten nem voltam eddigi életemben.

- Sárkányok mindenütt vannak - vonja meg a vállát az angyal, és most először néz rám, az arcomba, kíváncsian. Talán a kérdéséről már el is feledkezett. Vagy mindent tud rólam, azt is, honnan jöttem, miféle vidékről, és azt is, hogy még soha nem jártam semmiféle szigeten, pláne nem Tahitin. Hosszan az arcomba néz, a szemembe, aztán azt mondja:

- Fura, hogy a felnőttek igazából nem is hisznek a sárkányokban. Pedig mindenféle régi rajzokban is ott vannak a sárkányok, meg a mesékben is sokat beszélnek róluk. Mégsem hiszik el, hogy mindig is voltak sárkányok, meg ha voltak, akkor lesznek is, mindig.

Miközben ezeket mondta az angyal, újabb és újabb hajók, motoros uszályok jöttek a zsiliphez. Figyeltem őket, ahogy szép nyugodtan kivárják a sorukat, néztem, hogyan emelkedik, és hogyan süllyed a víz a zsilipcsatornában, hogyan nyílnak, hogyan csukódnak a kapuk. Nehezen nyíltak és nehezen csukódtak a kapuk, lassan süllyedt és lassan is növekedett a víz szintje a zsilipek között.

Mindenhez idő kell, gondoltam magamban, nem lehet semmit sem sürgetni.

- Mindenhez idő kell - mondta mellettem az angyal, mintha olvasna a gondolataimban. - Nem lehet semmit sem sürgetni - tette hozzá, és közben a szemembe nézett. Majdnem úgy, mintha kicsit csúfolódna velem.

Időközben megvirradt, sőt, a reggel is elmúlt, a zsilip őre már rég kikapcsolta a reflektorokat. Ködös, nyirkos idő lett, kellemetlen, fagypont körüli hőmérséklettel, bárhogy is öltözik fel ilyenkor, mindenképpen fázik az ember.

- Éppen valami ilyesmire gondoltam, amit mondtál, mármint arra, hogy szükségünk van az időre, semmit sem lehet sürgetni - mondtam jó hangosan az angyalnak. Szinte kiabáltam, mert egy közeledő teherhajó motorja akkora zajt csapott, hogy már a saját szavamat is alig értettem.

Az angyal nem válaszolt. Csak nézte a közeledő hajót, aztán tett néhány lépést a csatorna széle felé.

Itt, a Deûle partján, a zsilipnél, végig korlát van. A korláthoz közel álltunk, éppen azért, hogy jobban lássuk, hogyan is zsilipelnek a hajók.

Az angyal, mielőtt bármit is tehettem volna, átbújt a korlát alatt. Ott állt, egészen a csatorna szélén. Alatta a zsilipkapuk közötti irdatlan mélység.

- Gyere vissza! - kiabáltam rá. - Azonnal bújj vissza a korlát mögé!

És már léptem is oda, hogy a korláton átnyúlva megragadjam a karját. Úgy éreztem, vigyáznom kell az angyalra. Mégiscsak egy négyéves kislány, gondoltam magamban.

De akkorra már nem láttam őt, sehol.

Sűrű köd vett körül, olyan sűrű, hogy még a korlátot is alig láttam magam előtt. És nagyon hangosan zúgott előttem az éppen akkor zsilipelő hajó motorja.

Akaratlanul is visszaléptem a korláttól. Az a zaj! Úgy éreztem, hogy az agyamban zakatol az a motor.

És az a köd! Olyan volt körülöttem minden néhány másodpercig, mintha csak megvakultam volna.

*

Ma is gyakran kijárok a Deûle partjára, oda, a zsiliphez, ahol az angyallal találkoztam egykoron.

Titokban azt remélem, újra megpillanthatom őt, újra beszélgethetek vele, ugyanúgy, mint akkor, amikor olyan váratlanul tűnt el a szemem elől.

Szorongva gondolok vissza erre a furcsa találkozásra. Mindig az az érzésem, nem tudtam kellőképpen vigyázni rá.

Miután abban a ködben és zajban elveszítettük egymást azon a furcsa napon, amikor is az idő olyan észrevétlenül és különös módon telt, hazatérve a csatornához közeli otthonomba kétségbeesetten figyeltem a híradásokat, a televízió és a rádió hírműsorait. Azt hittem, hogy a hírekben beszámolnak majd egy négy év körüli kislány eltűnéséről, és kérik a kisváros lakosságát, segítsenek a felkutatásában. Napokon át figyeltem az újságokat, az interneten is újból és újból rákerestem az eltűnt személyek listájára, hátha megpillantom a fényképét ennek a különös idegennek, aki azt állította magáról, hogy még a sárkányok is a barátai. A hírek újból és újból számomra közömbös dolgokról, leginkább politikusok beszédeiről szóltak, az eltűnt személyek között pedig azóta sem fedeztem fel az ő fényképét.

Mintha nem is hiányozna senkinek.

Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást.

Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deûle partján, a zsilipelő hajókat figyelve.

És éppen ez a gondolat adja számomra a reményt!

Mert, ha tényleg csak álmodtam őt, a különös idegent, akkor még visszatérhet: újból, váratlanul akár, akkor, amikor álomra várva végre elnyugszom, és lehunyom a szemem.