2013. október 19., szombat

Szépírói Műhely - írásgyakorlat 5.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye elindult. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson Rozs Eszter Zsófia olyan történetet olvasott fel, amelyben egy kisgyerek gondolatait, beszédstílusát jeleníti meg, sikerrel. Ezt közlöm most, illusztrációként a Műhelyben történő közös munkáról.  

Rozs Eszter Zsófia
Apa


Körülöttem mindenki siet. Rohan. Lohol. Én is alig bírom tartani a lépést Apával. Ő amúgy is egy nagy ember, a hatalmas izmai miatt a karjait messze lóbálja magától. Én csüngök a karja végén. Szokatlanul idegesnek és zavartnak tűnik a baseball sapkája alatt. Mindig fordítva hordja a baseball sapkáját, ami szerintem nagyon jól áll neki. Most mégis kilátszanak alóla a ráncai a homlokán. Sose szoktunk így sietni.

Néhány perce szálltunk ki a Pontiac-ból a New York-i repülőtéren. Egy hétig tartott, amíg ideértünk otthonról, Los Angeles-ből. Apa azt mondta, kirándulunk egyet kettesben. Hogy Mommy miért nem jött velünk, azt nem tudom, el se köszöntünk tőle. Hajnalban indultunk. Én nagyon örülök neki, hogy kirándulunk, régen voltunk már csak ketten Apával. Mostanában sokat dolgozott, és este sose volt otthon. Azt mondta, a felnőttek szeretnek esténként együtt pihenni, és neki ilyenkor kell rájuk vigyázni a pisztolyával. Azt is mondta, hogy nem szereti, hogy mindig nála kell hogy legyen a pisztolya. Én sem szeretem, mert tudom, hogy veszélyes. Egyszer láttam, ahogy az Apára szegezte egy piros kendős fiú. Nagyon megijedtem, de szerencsére Apa bátor volt és megvédett minket. Apa mindig bátor, pedig mindig fél. Sokszor hallottam, ahogy Mommyval veszekszik. Apa mindig azt mondta, hogy nem jó itt felnevelni engem, de Mommy nem értette miért. Négy éve lakunk itt, kétéves korom óta. Én szeretek itt lakni, már nem is emlékszem milyen nem itt élni. Egy hete a vacsoránál is veszekedtek. Apa azt mondta nem akar többé félelemben élni, és kidobta a pisztolyát a kukába. Amikor Mommyra néztem, olyan furcsán közömbösnek tűnt.

Körülöttem mindenki áll. Sír. Nevet. Ölelkezik. Egy nagy csarnokban vagyok. Az emberek befelé áramlanak egy folyosóról. Mindenkihez odamegy valaki, hogy megölelje. Nem érzem Apa kezének melegét.
- Apa…? Apaaaaaaaaa!!!!!
Körülnézek, de a könnytől nem látok semmit. Rohanni kezdek, de nem látom hova, nem tudom hol vagyok.
- Apaaaaa!!!!!!!!
Senki nem vesz észre, senki nem törődik velem. Mindenki csak egymással van elfoglalva, engem meg se hallanak. Egy még nagyobb csarnokba érek, ahol rengeteg ember áll sorba. Itt se látom Apát sehol. Egy bácsi észrevett, felém tart, és nagyon mosolyog. Azt mondja még sose látott ilyen szép szőke kislányt, és nyalókát akar nekem venni. Én szeretem a nyalókát, de a bácsinak olyan furcsa a mosolya, és Apa mindig azt mondja, hogy ne álljak szóba idegenekkel. El akarok futni, de ahogy hátat fordítok beleütközök valamibe… Apa az!!! Meg akarom ölelni, de ő ehelyett felkap engem, és egy jókorát behúz a bácsinak, aki erre ijedten elrohan. Apa nagyon feldúltnak látszik.
- Kicsim, hova tűntél?? Tudod, hogy megijedtem??? Soha többé nem fogom elengedni a kezed! Gyere, indul a gépünk haza. Haza, Magyarországra.

Körülöttem rengeteg ember. De velem van a legjobb ember a világon. Még az sem érdekel, ha nem is térünk vissza Los Angeles-be a kirándulás végén. Apával akárhol jó.