A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Tru Y különös szerelmi történetet hozott. Lehet, hogy valamiféle álom. És lehet, hogy valóság. Örömmel közlöm.
Tru Y
22:22
Az egész egy viccel kezdődött. A fiú egy gyönyörű tavaszi napon, az egyetemről hazafelé sétálva beugrott a Magyar Narancs irodájába és feladott egy hirdetést a társkereső rovatban: „Dunára néző magányomat elcserélném bármilyen közös teázásra. Egilbo Esselbons jeligére a kiadóba.”. Ezután minden nap betért az újsághoz, hogy megkérdezze, jött-e válasz. Persze sokáig nem jött. Pár hétre rá végre átadtak neki egy levelet. Izgatottan boncolta fel a borítékot, amiben kézzel írt, gyöngybetűs sorokat talált „E.” aláírással. Azonnal válaszolt. Ismét reményteljes várakozás kezdődött, és egy hét múlva jött a válasz. Ez így ment hónapokon keresztül. November végén azután E. azt írta, hogy Pestre jön és december 15-én, és mondjuk 22:22-kor ott lesz a Marx téren, a világító forgóóra alatt.
A fiú korán érkezett és egy ideje már ott állt az óra gombája alatt, remegő jobb kezében egy szál piros rózsával. Fölötte körbe-körbe rohant az idő. 22:20. A közeli lépcsősoron az aluljáróból felszivárgott a szokásos hajléktalan szaggal kevert hamburgerillat. Körülötte a szürke térkőburkolaton eldobált üdítős poharak és cigarettás dobozok pihentek. Ő csak meredten bámulta a Nyugati üvegfém homlokzatát. Várt. Feje felett az óra éppen váltott, amikor hirtelen megfagyott az idő. A gyalogosok lépésre emelt lába soha többet nem érte a földet, a körbe futó fényóra megdermedt. A villamosmegálló felől egy hosszúkabátos, kreolbőrű, hullámos feketehajú lány közeledett. Kabátja alól türemkedett elő földet söprő szoknyája. Hibátlan gyöngysor fogai és mélybarna őzike szemei nevettek, bearanyozva a sivár teret. A fiú földbegyökerezett lábakkal állt, így bámulta a jelenést, aki pontosan felé jött. Nem tudta, nem merte, nem akarta elhinni. A feje fölött az óra egy izzósorral tovább lépett. 22:22. A lány odaért hozzá, és a kezét nyújtotta:
– Estrella vagyok!
A fiú ügyetlenül áttette a rózsát a bal kezébe és gyengéden megszorította a lány meleg tenyerét.
– T…T…Truváj.
– Ez a neved?
– B…B…Bece.
A lány a virágra mutatott: – Nekem hoztad?
A fiú úgy meredt a saját baljára, mintha akkor látná életében először, majd bólintott, mire a lány mosolyogva elvette az ajándékot, szemeit behunyta, és orrát a szirmok közé nyomta. Kis idő múlva ragyogó szemeivel újra felpillantott.
– Gyere, együnk valamit!
Elindultak egymás mellett a közeli Meki felé. A fiú csak egy hasábkrumplit rendelt, de nem nyúlt hozzá. Csak bámulta a lányt, aki csacsogott és néha jókedvűen felkacagott. Gyönyörű volt.
*
A vonat késett. 22:05 helyett csak 22:38-kor futott be a Nyugatiba. A lány futva verekedte át magát a pisi- és fasírtszagú aluljárón. Felszaladt a lépcsőn és 22:46-ra érkezett az óra alá, ahol azonban nem várt senki. Ácsorgott még 15 percet, és amikor a fiú még mindig nem bukkant fel, kissé csalódottan elindult a közeli Meki felé, mert már nagyon éhes volt.
