2015. szeptember 15., kedd

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Nagy Gergely, a próza kurzus hallgatója, Örkény István "egyperces novellájának", a "Ballada a költészet hatalmáról" című műnek a hangulatát idézte fel az egyik házi feladatában. Itt közlöm. 

Nagy Gergely:
Varázsszem és holdsugár

   A poros padláson, egy vén katonaláda tetején állt egy öreg rádió. Senki sem tudta már, kié lehetett, ahogyan azt sem, miféle műsorokat játszott annak idején. Hírek szóltak rajta vészesebb időkben, vagy épp vidám dalok talán? Pont úgy homályba veszett mindez, mint az a rengeteg elfeledett emlék, amely a porlepte zugokban kallódott. Csak teltek a lassú évek, a padlás félhomályos csendjében mégis mintha megállt volna az idő.
   Egy nap, talán a szokatlan hőség okán valaki úgy döntött, kiszellőztet odafent. A portól sötét tetőablak kitárult hát, s aznap éjjel utat talált a padlásra egy eltévedt holdsugár. Körbejárta a lomokat, a sok szétszórt holmit, és utolsó erejével megvilágította az öreg rádiót. A bágyadt, acélkék fényben mintha valami megváltozott volna: mikor a holdsugár végül továbbállt, halvány zöldes derengést hagyott maga után a rádió mindaddig sötét varázsszemében.
   Teltek-múltak a hónapok, s a holdsugár újra meg újra meglátogatta őt. A rádió pedig emlékezni kezdett. Emlékezett az utolsó napokra, mikor énekelt, beszámolt és mesélt. Emlékezett a sugallatra, mely távoli emberek hangját hozta felé, a hullámokra, melyek arra késztették, hogy elismételje a szavaikat. Emlékezett a dalokra, és emlékezett a hírekre: a hírekre bombákról, halálról és borzalomról azokban a vészesebb időkben. De emlékezett a mesékre is: mesékre hercegnőkről, sárkányokról, okos legényekről és ostoba urakról, és emlékezett egy kislányra, aki a hintaszékben ülve hallgatta őt varázsszeme halvány pislanásait figyelve az elsötétített szobában. S egy éjjelen, mikor ismét fakó fénybe borult a padlás, eszébe jutott a mese, az a mese, melyet utoljára mondhatott el, mielőtt azoknak a vészes időknek a szele elérte az országot, a várost, a házat, és a kislányt is, akinek annyira szívesen mesélt. A történet egy holdsugáron járó boszorkányról, aki elveszett álmai után indult a messzeségbe.
   S ahogy felidézte mindezt, erősen felparázslott a varázsszem, mintha csak egy mindaddig hiába keresett frekvenciára talált volna rá. Mintha újra villamosság fűtötte volna elektroncsöveit, mintha megint újra ott állt volna a nappaliban, a kandalló és a mécsesek fényében, és mintha megint minden szem, különösen a kislány két szép kék szeme őt figyelte volna, ahogy mesél, mesél, mesél.
   A Hold ragyogóbban sütött, mint bármikor azelőtt. Olyan erősen, hogy az emberek városszerte álmatlanul forgolódtak ágyaikban azon az éjszakán. Olyan élesen, hogy sugara elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy a vén rádió valóra válthassa tervét. Felkászálódott a katonaládáról, kinyitotta, kopott frakkot, cilindert, sétapálcát vett elő belőle, magához vette, felöltötte mindezt, majd varázsszeme elé cvikkert tűzött, s elegáns léptekkel felsétált a holdsugáron. Fel, az apró bárányfelhők közé, hogy végigtekintsen a városon, hátha megtalálja őt. Mert tudta, még nincs késő. Még… talán időben érkezik.
   A város fölötti hegyen állt az Idősek Otthona. Állami intézet volt, az elmúlás magányos, elhagyatott helye. Ott, egy steril szagú szobában, ragyogó holdfényben ázó takarók alatt feküdt egy ősz hajú, beteg, idős hölgy. Kilencven is elmúlt már, túlélt mindent és mindenkit: legalábbis mindenkit, aki valaha számított neki. Nem volt ő keserű, pedig nem bánt vele kegyesen az élet. Feledett már ő minden rosszat, hiszen a vészes idők is rég elmúltak már. Holdfényes éjszakákon sosem aludt: nem jött álom a szemére, mert ilyenkor eszébe jutott a régi mese a boszorkányról, aki a holdsugáron járva indult elveszett álmai felkutatására. Akkor, gyerekként nem tudta, mennyire sokat fog jelenteni neki ez a mese, és talán csak ezeken az éjszakákon volt egy icipicit szomorú és magányos.
   Azonban ezen az egy, vakítóan fényes éjszakán mégis elnyomta az álom.  
   A rádió soká keresett, kutatott, ahogy régen is. Varázsszemében hol összeszűkült, hol kitágult a keresőfény. Pálcája kopogott az üveges holdsugáron, cvikkere fénylett. (Azon az éjszakán többen hitték, hogy UFO-t láttak, egy amatőr csillagászt pedig heveny szélütéssel szállítottak kórházba, ahol egy holdfényben sétáló cilinderes rádióról hadovált. Viszonylag sokáig kezelték az ideg- és elmeosztályon azután.) Végül megérezte. Megérezte az álom rezdülését, s elindult, mintha csak lépcsőn járna; le, a hegyen álló Idősek Otthona felé.
   Az idős hölgy felriadt. Felhő takarta el a holdat, a szoba félhomályba borult. Csend volt, csak egy rádió statikus sercegése hallatszott. Mikor kidörzsölte az álmot a szeméből, halvány ragyogást pillantott meg a szoba sarkában, az asztal mellé állított szék felől. Halvány fényt, amit még rozoga szemével is azonnal felismert.
   – Kedves gyerekek – csendült fel egy férfihang az idő és az álmok feneketlen kútjának mélyéről. – Egy varázslatos történettel szeretnélek meglepni benneteket ma este egy jó boszorkáról, kinek járni adatott a holdsugáron. Üljetek le, s figyeljetek jól…
   Az idős hölgy felült az ágyban, nyakába húzta a takarót, s feszülten figyelni kezdett, nézve, csak nézve a vén varázsszem pislogó derengését...
* * *
Másnap az ügyeletes nővér pánikba esve fedezte fel az idős hölgy eltűnését. A nyitott ablak öngyilkosságra vallott, ám a rendőrség ezt holttest hiányában kizártnak tartotta. Az egyetlen gyanús nyom az asztalon felejtett cvikker volt, ám ez teljesen elégtelennek bizonyult a rejtélyes eltűnési ügy felgöngyölítéséhez.