2020. december 2., szerda

Szépírói kurzus 2020/ősz/23 - Ferenczi Ákos elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczi Ákos Hemingway stílusában írt egy alapvetően párbeszédekre épülő novellát. Kiváló munka, örömmel közlöm.   


Ferenczi Ákos

Nanobot

 – Jó estét, Uram! – sápadt arcú, vékony férfi lépett be a negyvenkettedik emeleti irodába.

– Jöjjön csak – szólt egy határozott hang a szoba másik végéből –, üljön le.

Csak néhány lámpa világított a bejáratnál. Kellemes félhomály borult a helyre, ahol a házigazda ült, engedve, hogy a város fényei csodálatos látványt nyújtsanak.

A sápadt férfi, kezében üveggel, közelebb ment, szertartásosan kigombolta a zakóját, nadrágja szárát kicsit feljebb húzta, leült a fotelbe. Pont szembe házigazdájával, az Igazgatóval.

– Köszönöm, Uram!

– Egy viszkit?

– Jaj, majdnem elfelejtettem! Ezt Önnek hoztam – és kirakta az üveget az asztalra.

Az igazgató felállt, néhány pillanattal később két pohárral kezében tért vissza. A sápadt férfi töltött, mindkét pohárba.

– Egy régi, skót barátom főzdéjéből van, Harminc éves, „highlander”. Kellemes füstös utóízt hagy az ember szájában. A kedvencem.

– Kiváló az ízlése! – felelt az Igazgató, miután lenyelte az első kortyot, majd a tárgyra tért – Hogy haladunk?

– Minden a tervek szerint. Sőt! A napi adatok alapján, a vártnál tizenegy százalékkal gyorsabban emelkednek a számok.

– Óh, ez jó hír. Akkor a keleti kollégák nagyon jó munkát végeztek.

– Igen, Uram. Várhatóan a folyamat nem is fog lassulni, még legalább két hónapig.

– Nagyszerű. És az előkészületek a következő szakaszhoz?

– Négy gyártót választottunk ki, akik a mi „receptünk” alapján dolgoznak. Hogy megtarthassuk a kontrolt, mindenhova beültettünk valakit tőlünk. Van, akit hivatalosan delegáltunk, mint minőségellenőr vagy hasonló, de vannak, akik sima dolgozóként épültek be.

– Hmm, jól hangzik. Tudnak egymásról?

– Természetesen nem. Sőt a pontos feladatukat se tudják. Azt csak az adott pillanatban fogjuk megadni nekik.

– Helyes. És az „anyag”? – kérdezte az Igazgató miközben kiitta az utolsó cseppet is a poharából.

– Tökéletesen működik. A tesztalanyok mind jól vannak – felelt a sápadt férfi, halvány mosolyt megeresztve orra alatt –, teljes kontrol alatt.

– Ezt fejtse ki.

– A betegek meggyógyultak, és mindenki teljesen immunissá vált a kórral szemben.

– És? – hajolt előre az igazgató, szeme a sápadt férfire tapadt.

– Tökéletesen irányíthatóvá váltak. Gyakorlatilag, azt teszik, amit mondunk!

– Elveszítették a személyiségüket, akaratukat?

– Nem. Ez benne a fantasztikus. Látszólag megmaradt az önálló döntésük. Vizuális jelekkel tudjuk irányítani őket. Ezeket azonban nem érzékeli a tudatuk, így minden döntésüket a sajátjuknak érzik.

– Reklámokra gondol? – kérdezte az igazgató, miközben újra töltötte poharát és mélyen belekortyolt a borostyán színű italba.

– Reklámokra, hírekre, videoklipekre. Különösen a fiatalok miatt, fontos, hogy kihasználjuk az internet lehetőségeit. Ha gondolja, szívesen megmutatom – mondta a sápadt férfi és elővette tabletjét.

– Rendben. Nézzük! – felelt az Igazgató és előre dőlt a fotelben, miközben újra kortyolt italából.

A sápadt férfi pár pillanatig nyomkodta a készülékét, majd odafordította főnöke felé. Egy régi Elvis sláger remixét indította el. Az igazgató szórakozottan verte a ritmust ujjaival a poháron.

– Igen? – kérdezte, ahogy a klip a végére ért. – Én nem láttam semmit.

– Ez a lényeg, senki se vesz, senki se vehet észre semmit. Ez már nem az a régi elavult módszer, ahol a pillanat törtrészére felvillannak szövegek, amivel befolyásolni akarják a nézőt.

– Akkor?

– A szer apró nanobotokat tartalmaz, melyek egy része, a vezértörzs, ott marad a szervezetben. Fehérvérsejtnek álcázzák magukat, így nem lehet őket kimutatni. Ezek a nanobotok veszik az adást és adják ki a megfelelő utasításokat az agynak. Az én találmányom! – mosolyodott el immár másodszor a sápadt férfi.

– Kiváló munkát végzett! – mondta az igazgató. – Már a vírus elkészítése és programozása is egészen kiválóan sikerült – folytatta, majd felállt és az ablak felé indult.

– Igen, én is így gondolom. Az emberek félnek. A vírustól, egymástól, a családtagoktól, kollégáktól, mindenkitől. Akik nem, azokat a bezártság, az elzártság tör meg. A második és harmadik hullám hatására nem lesz, aki elutasítaná az oltást. Az oltóhelyeken fognak tülekedni. Mindenkit beoltanak, elnököket, üzletembereket, orvosokat, katonákat, mindenkit. És aki megkapta az anyagot, az azt fogja tenni, amit mondok – felelt a sápadt, mosolya ijesztő vigyorrá torzult.

– Hogy is mondta? Már majdnem úgy értettem, azt mondja, hogy azt teszik, amit maga mond! – nézett rá az Igazgató, majd kitárta az ablakot – Olyan meleg van – morogta.

– Jól hallotta, Igazgató úr! – nevetett a sovány férfi – Pontosan ezt mondtam. És most, dolgom van, viszlát!

– Ööö, még várjon! – felelt az Igazgató, némi zavarral arcán – Csak kicsit melegem lett, kell egy kis friss levegő – folytatta, majd nyugodt, határozott mozdulattal kilépett az ablakon.

A sápadt férfi várt pár pillanatot. Fogta az üveg viszkit és a többi ital közé helyezte, majd hívta a biztonságiakat.