A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola azt a házi feladatot választotta, hogy "A nő, aki" indítással ír elbeszélést. Kiváló munkája jól mutatja, hogy nevek, helyszínek használa nélkül is teljes képet kaphatunk, történetet, amely életeket, sorsokat villant fel. Gratulálok, tehetséges munka.
Bereczk Imola
Vallomás
A nő, aki minden szerdán meglátogatta a fiút, néha hozott magával egy kis mandarint, vagy valami különlegeset, mint a papaya vagy a mangó. Együtt találták ki, hogyan kell meghámozni az egzotikus gyümölcsöt, melyik része ehető, és melyik nem. Máskor egy új társassal állított be, amivel aztán egész délután játszottak, vagy egy érdekes könyvvel, amit a gyerekei már korábban elolvastak, és szerettek. Ilyenkor a fiú ágya elé állította a nyitott könyvet az asztalra, hogy ő olvasson belőle hangosan mindkettőjüknek. A nő türelmesen figyelt, szerette hallgatni a fiú hangját, csak lapozni állt fel. Végül mindig megbeszélték a történetet.
Amióta a fiú az eszét tudta, jött hozzájuk a nő. Minden szerdán – télen és nyáron – lassan tizennégy éve. Ilyenkor a fiú anyja elment otthonról, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Eljutott fodrászhoz, bevásárolni, vagy csak úgy csatangolni egyet. Semmi romantikus séta, a környezetváltozás volt csupán a lényeg. Már nem volt férje, és nem is akart ismerkedni.
– Minek legyen? – kérdezte. – Ezt az életet csak az igazi apa bírja, ha bírja.
Ennek a fiúnak az édesapja azonban nem bírta, helyette minden hónapban küldött egy jelképes összeget, amiből futotta a gyógyszerekre, és a rezsi egy részére.
A nő, aki minden szerdán eljött, már-már családtagnak számított, de csak a fiúval foglalkozott. A fiú furcsállta, miért nem lettek barátnők az édesanyával. Ők azonban nem beszélgettek másról, csak a fiú állapotáról és fizikai fejlődéséről. Szóval alig valamiről. Az édesanya nem ismerte jól a nőt, csupán annyit tudott róla, hogy ő is anya, és amennyit megfigyelt rajta. Az időjárásra egyre hevesebben reagáló, nehezen mozgó térdét, a szemében kopó fényt, a fakuló arcot, és a kezét, amire azóta se került gyűrű. A baleset óta a legmegbízhatóbb segítség lett, pedig előtte nem ismerték egymást.
Amikor először váratlanul megjelent az ajtóban, a fiú édesanyja nem akarta beengedni a lakásába. Gyűlölte. Sokáig a nő fájdalomtól és a sírástól szétmállott arcát, a kifordult térdét látta maga előtt, pedig annak már vagy tizennégy éve. Most sem szerette a nőt, de szüksége volt rá, miután egyedül maradt volt férje csekkjeivel. És mert meg akart bocsátani. Neki, a volt férjének, a világnak. És talán a sofőrnek is, pedig az még a helyszínen elnyerte méltó büntetését.
A fiú édesanyja nem értette, miért ajánlkozott a nő, hogy saját vesztesége ellenére eljárjon hozzájuk, de akkor dacból nem kérdezte. Mára nagyon érdekelte, miért a kitartása, de már nem merte faggatni. Kellett a nő segítsége, és félt attól, amit hallhat, vagy attól, hogy barátságtalanul reagál, és akkor elvesztheti az egyetlen támaszát, így a kérdés a közöttük lévő szakadék mélyén pihent.
Pedig a nő, aki minden szerdán meglátogatta a fiút, talán szeretett volna róla beszélni. A belsejét rágó, lassan emésztő érzésekről árulkodott szürkülő arcbőre, folyamatosan vékonyodó, bicegő lába.
Egy idő után a fiú édesanyja nem bírta tovább, és egy szerda este, épp a baleset tizennegyedik évfordulóján, eldöntötte, hogy rákérdez. Miután hazatért felüdülő körútjáról, kikísérte a segítségét, és beszélni kezdett.
– Ugye tudod, hogy nem te tehetsz róla? Hogy te is csak egy áldozat voltál?
A nő, aki mindig szerdán jött, kabátban állt az előszobában, keze már a kilincsen remegett, de erre a mondatra összeroskadt. Összecsúsztak izomtalan lábai, kitört belőle a zokogás, mint a vulkánból, amit a szeizmográf évek óta veszélyesnek ítélt.
– Az utolsó pillanatban is veszekedtem vele.
– Senki nem így képzeli az utolsó pillanatokat. Sajnálom, hogy nem tudtál tőle elköszönni, de nekem az az ember tette tönkre az életemet. Szerencséd, hogy te be voltál kötve, megúsztad, és élsz.
– De én veszekedtem vele.
– Tényleg sajnálom.
– Nem érted. Veszekedtem vele. A kocsiban. Ő csitított. Próbált előre nézni, de én csak ordítoztam vele. Haragudtam rá. Beszélt hozzám, rám nézett, és én tovább ordítottam, csapkodtam, pofon akartam vágni. Ő próbálta lefogni a kezemet, meg akart nyugtatni. Közben vezetett. Aztán hirtelen minden leállt, nem is tudom mi történt, jobbra csapódtunk, balra csapódtunk, majd nektek, végül a villanyoszlopnak. Fejjel lefelé csak azt láttam, hogy kint a pókhálósra tört üveg elé zuhan egy babakocsi. Pár másodpercig csend volt, aztán már fájdalmamban üvöltöttem tovább. Én veszekedtem.
A fiú anyja csak nézett, nézett. Nézte ezt a tizennégy év alatt egyre megtörtebb testet, a roncs tekintetet. Nem akart többet hallani.
– Elmúlt. Menj haza a gyerekeidhez! És várlak szerdán!
