2021. március 29., hétfő

Szépírói kurzus 2021/tavasz/27 - Megyeri Ágnes elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Megyeri Ágnes azt a házi feladatot választotta, hogy Kertész Imre nyomán a "Ma nem mentem iskolába" első mondattal ír elbeszélést. Kiváló munka, örömmel közlöm. 


Megyeri Ágnes

Mintha mi sem történt volna

 

Ma nem mentem iskolába. Fél nyolc is elmúlt már, ilyenkor szoktam indulni, de én csak állok a konyhaablak előtt és nézem az utca szürke aszfaltcsíkját. Nyúlós a reggel, az a fajta februári nap, amikor nem esik az eső, mégis bekúszik a nedvesség az ember ruhája alá. Fekete-fehér foltos macska sétál át az úton, komótosan gyalogol a szemközti ház felé, majd egyetlen ugrással tűnik el a kerítés másik oldalán. Leheletem lecsapódik az ablaküvegen, ujjammal apró köröket rajzolgatok bele, amikor Kati tűnik fel az utcában. Elkapom a kezem az ablaktól és hátrébb húzódok, nehogy észrevegyen. Mintha bűnt követtem volna el, úgy bujkálok előle. Pedig nem követtem el semmit. Még nem. Kati közben elhalad a kapunk előtt, tovább az iskola felé, én pedig azon gondolkozom, mégis szólnom kellene neki. Hogy én ma nem megyek iskolába, ne várjanak, szóljon a Bakai tanár úrnak, nem igazolatlan, ne írja be legyen szíves, mert majd viszem a papírt. Talán még utánaszaladhatnék. De nem merek. Biztos megkérdezné, miért nem megyek. Faggatózna. Hogy tényleg? Meg úristen, ez hogy történhetett? Vagy lehet nem is kérdezgetne, csak egyet, hogy miért, és utána csak nézne. Sajnálóan. De engem most ne sajnáljon senki. Én sem sajnálom magam. Megérdemlem, ami történt, anya is megmondta pár hete. Apa nem mondott semmit, csak az az izom ugrált az arcán, ami akkor szokott, amikor nagyon ideges. Meg a keze szorult ökölbe, többször is, kiengedte, összeszorult, megint kiengedte, összeszorult, mint vérvételkor szokta mondani a nővér, hogy szorítsa össze kedves, jó, most már kiengedheti, apa keze is így pumpált, de nyilván nem a vérvétel miatt, hanem miattam. Aztán nem szólt semmit, csak elviharzott otthonról és egész éjszaka nem jött haza.

Ellépek az ablaktól és a konyhapultra esik a tekintetem. A kenyérkosárban nejlonzacskó, benne kakaós csiga. A kedvencem. Most azonban ránézni sem tudok, gyomrom apró csomóvá zsugorodott valahol ott mélyen, kizárt, hogy bármit beleerőltessek. Elfog a hányinger, mélyeket lélegzem, hogy legyűrjem. Csak anya észre ne vegye, mennyire rosszul vagyok. Ő most a szomszéd szobában öltözik, résnyire nyitva az ajtó, hallom a padló nyikorgását ahogy jön-megy, nyílik a szekrényajtó, ruhasusogás, vajon melyiket veszi fel ma? Azt a pöttyöset, ami olyan jól áll neki? Vagy a hosszú feketét? Fekete lesz biztos. Az illik a mai naphoz.

Két hónapja, amikor ez az egész kezdődött, én is feketét viseltem. Bár nálam ez megszokott. Fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki. Katin is ugyanez volt, mintha ikrek lennénk, ahogy anya mondta mindig, amikor meglátott minket együtt. Jött velünk még egy lány, nem ismertem, csak látásból, Katiéktól laknak két házzal lejjebb. És jött az ő unokatestvére is. Egy fiú. Összevillant a szemünk rögtön. Bulizni mentünk aznap, Kati mindig tudott italt szerezni, volt bor, és az apjától csent el pálinkát is. Ittunk. Cigiztünk. Táncoltunk. Sokra nem emlékszem, de egy dologra biztosan. Annak a fiúnak a szemére, ízére, érintésére nagyon is emlékszem.

Egy autó halad el a ház előtt, felráz gondolataimból. Nemsokára indulunk, öltöznöm kell. Most is feketét veszek. Mint mindig. Senki nem fogja tudni, miért, nem fog nekik feltűnni, nem fognak kérdezősködni. Tegnap is feketében voltam, ma is abban vagyok és holnap is abban leszek. Mintha mi sem történt volna.

Anya is ezt mondta. Legyen meg, ne tegyem tönkre az életem, nem fogok érezni semmit. Olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Jobb lesz ez így kislányom, mindannyiunknak, még előtted az élet, ugye, apa, mondj már te is valamit. De apám csak hümmögött, megvakarta a fejét azzal a jellegzetes mozdulatával, amikor ideges és kezdeni akar valamit a kezével, majd válasz helyett kiment a konyhába. Hallottam a pohár ismerős koccanását a konyhapulton. És azt a gyűlöletes, szokásos sóhajtást, miután lehajtotta egyben.

Lassan öltözöm. Pedig mindjárt nyolc óra, indulnunk kell, kilencre van az időpont. Fekete bugyi, fekete melltartó. Fekete zokni. Fekete póló, fekete farmer, fekete pulóver. Rétegről rétegre halmozom magamra a fekete színt, mintha ezzel el tudnám fedni azt, ami ott van bennem. Ami néhány óra múlva már nem lesz ott.

Anya is elkészült közben, kijön a szobájából, rámnéz és megkérdezi: mehetünk? Mehetünk. Mire is várnánk. Beszállunk az autóba, anya vezet, én csak ülök mellette és végtelenül üresnek érzem magam. Elveszítem az időérzékem, azt sem tudom, mennyi ideig tart az út. Félúton valahol a néhány perc és a végtelen között. Megérkezünk, anya leparkol, kiszállunk, egymáshoz igazodott léptekkel sétálunk a bejárat felé. Szürke épület, fehér csempék, fertőtlenítőszag. Érdektelen, üres tekintetek, én mégis úgy érzem, mindenki engem néz. Anya intéz mindent. Időpontra jöttek? Igen, kilenc órára. Foglaljanak helyet, nemsokára szólítjuk. Leülünk. Nézünk magunk elé. Nem beszélünk. Nincs az a szó, ami ideillene. Szólítanak, felállok, elindulok. Szédülök. Bevezetnek egy szobába. Lassan vetkőzöm, hámozom le magamról a gondosan felépített fekete rétegeket, amíg csak a pőre, fehér testem marad. Kapok egy zöld köpenyt, hátul kilóg mindenem, de legalább elöl takar. Átkísérnek egy másik szobába. Fémasztal, éles fény, műszerek. Kések, szikék. Lefekszem. A falon velem szemben egy óra. Kilenc óra tizenöt perc. A többieknek már elkezdődött a második óra. Fizika, Gabi nénivel. Ülnek a padban, írják a heti röpdolgozatot, egy pisszenés sem hallatszik, mert Gabi néni azt nem tűri. Itt sem szól senki. Állnak körülöttem. Csak én fekszem széttárt lábakkal.

Amikor magamhoz térek, anya az első, akit meglátok. Az ágyam mellett ül, valószínűleg ott várt egész idő alatt, amíg aludtam. Nem szólunk egymáshoz. Némán előveszi a ruhám a szekrényből, majd elfordul, amíg öltözöm. A folyosón várnunk kell, végül aláírom a papírokat, majd összeszokott léptekkel megyünk végig a szürke folyosón, le a szürke lépcsőn, ki a szürke világba. Fekete-szürke, eltűntek a színek. Az autóban anya elővesz egy zacskót és felém nyújtja. A kakaós csiga van benne. Most érzem meg, milyen éhes is vagyok, üres a gyomrom, nem ettem vagy egy napja. Ahogy valami más is üres már bennem. Előveszem a kakaós csigát, beleharapok. Egy morzsa hullik a nadrágomra, lesöpröm. Az autó műszerfalán számok, tizenhét óra hat perc. Elröppent egy nap. Mintha mi sem történt volna.

 

 


Szépírói kurzus 2021/tavasz/26 - Kazó-Horváth Dóra elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza-Dráma kurzus hallgatója, Kazó-Horváth Dóra azt a házi feladatot választotta, hogy "A férfi, aki" kezdéssel ír elbeszélést. Gratulálok, igen jól sikerült munka. 


Kazó-Horváth Dóra:

A férfi, aki szerelemre vágyott

 

A férfi, aki azon a hervasztó estén bejött a bárba, azt mondta, hogy csak szerelemre vágyott, mint mindenki más. Persze, nem öntötte ki rögtön a szívét; elsőre megtippeltem, hány feles vodkát kell beletöltenem ahhoz, hogy megeredjen a nyelve. Azt is mindjárt láttam a búvalbaszott képén, hogy nőügy – mindig látom, benne van a munkaköri leírásomban –, de ez valahogy más volt. Nem a szokásos elkeseredett kiskutyatekintet, hanem valami mélyebb nyomorúság.

– Semmi nem látszott rajta, érted? Semmi! – mondja nekem, miután tegeződőre itta magát. – Még csak nem is az a végzet asszonya vagy ilyesmi! Egy szimpla kis csaj a szomszéd irodából, akit kibeszéltek a többiekkel az ebédszünetben. Tudod, hogy van ez!

Most az jön, hogy mennyi pénzzel húzta le a maca, méláztam a poharakat törölgetve, de nem szóltam semmit; ha egyszer elkezdik a siránkozást, nem is akarják abbahagyni. Fizettem az albérletet meg a nyaralást, erre lelépett egy gazdag fószerral, blablabla, gondoltam, semmi extra.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A férfi, aki csak szerelemre vágyott, suttogóra veszi, és ebből tudom, hogy valami kínosat akar bevallani. Kigombolódott az inge két felső gombja, a nyakkendő csálén áll rajta. Egyik sem túl drága, de azért nem a legalja, amolyan ofisz-sztájl. Megköszörüli a torkát, mintha ezzel késleltethetné a megszégyenülést.

– Voltak dolgok… amiket mondtam. De pár sör után mondtam, érted? Sose’ gondoltam, hogy meghallgat az univerzum, vagy mi a tököm. Hogy tényleg megtörténik.

Abbahagytam a törölgetést. Akad azért, ami egy hozzám hasonló öreg rókának is felkelti az érdeklődését, így hát visszakérdeztem:

– Miért, mit mondtál? Aztán mi lett?

– Hogy tényleg olyan nőt kapok, aki annyira szenvedélyes, hogy az már… veszélyes. Akitől kitelik, hogy az éjszaka közepén kést szorít a torkomhoz, mit tudom én, mert látta, hogy szóba álltam a barátnőjével… Olyat, akivel…

Keresi a szavakat.

– Akivel érzed, hogy élsz – fejezem be helyette.

– Akivel érzem, hogy élek – visszhangozza, és rámarkol a vodkáspoharára.

Akkor láttam meg, hogy mindkét kezéről hiányzik egy-egy ujja.

A férfi, aki szerelemre vágyott, követte a tekintetemet. Persze nem bírtam megállni, hogy a csonka kezére ne pillantsak. Lekapta a láncfűrész a kertben, elütötte egy busz, szétszedte a haverja pitbullja, és még megannyi lehetőség. Nyilván nem hittem egyikben sem. 

Egy megtört lélek ült előttem, vagy inkább kapaszkodott a pultba seggrészegen. Remegő, csonka ujjai közt az újabb feles; én tudtam, hányadik, neki már fogalma sem volt róla.

– Gyűrűsujj – leheli. 

Tapasztaltam egy s mást, mióta ebben az állottsör-szagú lyukban poshadok. Jártak itt gengszterek, megcsalók és megcsaltak, bolond tyúkok meg őrült pasasok. Egy féltékeny férj le akart puffantani, mert úgy tűnt neki, hogy hasonlítok a zabigyerekére. (Ugyan… A nők sosem dugnak a csapossal.) Egy öregedő cégvezetőnő azt fejtegette két Sex on the beach között, hogy milliókat költött, és további milliókat szándékozik beleölni abba, hogy az arca olyan ránctalan legyen, mint a babapopsi.

Na de… levágott ujjak? Ezt még az én gyomrom sem vette be.

– A büdös életbe! – mondom önkéntelenül. A hátamon úgy zongorázik a hideg, mint fénykorában Herbie Hancock. – Holtomiglan, holtodiglan, mi?

Vállat von. Mivel ez van ázva, eltúlozza a mozdulatot, és majdnem leborul a székről.

Nem tudtam nem arra gondolni, milyen sérüléseket takarhat a csatakosra izzadt inge, de rohadtul kíváncsi voltam, ez az igazság.

– Na és… miket csinált még veled, mielőtt megszabadultál tőle? – kérdezem tőle alig palástolva izgatottságomat. Hát igen, azzal az illúzióval is leszámoltam már, hogy jobb ember vagyok, mint az ide járó népség, aki prostikra és piára veri el az utolsó forintjait. – Olyasmi, amit egy jó plasztikai sebész meg tud oldani? Felteszem, az ujjaidat eldobta, vagy leadarálta, vagy…

A férfi, aki szerelemre vágyott, ekkor felszegi a fejét és egyenesen a szemembe néz. Hátborzongatóan józannak tűnik, pedig kiitta a fél bárpultot. Na most tényleg olyan, mint egy kiskutya. Mint egy kiskutya, akit most rugdosott meg egy csúnya bácsi.

– Miből gondolod, hogy szabadultam? – kérdi fáradt félmosollyal, és végre kigombolja az ingét, hogy megmutassa, mi van alatta.

A mellkasán a házibarkács tetkó két furcsa, egymásba kapaszkodó lényt ábrázol, nem tudom eldönteni, emberek-e vagy szörnyetegek. Esetleg mindkettő. Egymás vérét szívják.

Tapasztaltam egy s mást, mióta ebbe a viszkiszagú kriptába vetett a rossz sorsom. A féltékeny pasas, aki meg akart ölni, később újabb kölyköket csinált a hűtlen asszonyának. A cégvezetőnő arca lebénult egy elszúrt botoxolás miatt, szerintem most a szellemvasútban mutogatják. Én meg ebben a jelzálogmentes lyukban rothadok, és önjelölt pszichomókust játszom koraestétől zárásig. 

Szóval, néha az a legelcseszettebb dolog az életben, ha megkapod, amire vágysz. A férfi, aki csak szerelemre vágyott, most már tudja ezt. Nekem elhihetitek, harminc éve töltögetem itt az italokat.