2020. március 21., szombat

Szépírói kurzus 2020/tavasz/12 Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla írása a karantén nagyon aktuális témájával foglalkozik. Kiváló, izgalmas munka. Nagyon gratulálok.



Galicz Kamilla
Karanténban

  De én le akarom futni azt a maratont – gondolta magában. Nem azért edzett ennyit, hogy valami hülye járvány miatt elvegyék előle a győzelmet. Egy hét múlva került volna megrendezésre a bostoni maraton, a negyvenkétezer-százkilencvenöt méter hosszú versenyek egyik legrangosabbikát, ő pedig a legesélyesebb versenyzők között volt. Sőt, sokan őt tartották a világ legjobb futójának, akinek nem is másokkal, hanem saját magával kellett megküzdenie és újabb világrekordot állítania.
A kvalifikáció nem okozott nehézséget, az edzője mindent megszervezett már hónapokkal ezelőtt a szállástól a verseny előtti és utáni sportmasszőrön át az egyes étkezések fehérje- és proteintartalmáig, ő pedig tisztességesen készült, egyetlen edzést sem hagyott ki, szabadidejének minden percében pedig a regenerációra és a mentális felkészülésre koncentrált. Pályafutása és egészsége csúcsán állt, élvezte, hogy gyors, erős, kitartó és oly sok amatőr futó példaképe Amerikától Új-Zélandig. Ezért gondosan ügyelt arra, mit posztol Instagramon, követőit bátorította, újabb és újabb személyes célok elérésére ösztönözte. Meghatották a köszönő kommentek és e-mailek, amelyeket naponta tucatszám kapott a szélrózsa minden irányából származó fanoktól, akik arctalan-névtelen népes családját alkották. Igyekezett tetteiért, szavaiért, az őrá felnézőkért felelősséget vállalni, ami óriási lelki teherként nehezedett rá, de elbírta. Egészen tegnapig.
Tegnap délután négykor szállt le a bostoni repülőtéren, ahol – tekintettel a Kelet-Afrikában felbukkanó és onnan a többi kontinensre átterjedő, világméretűvé duzzadó influenzajárványra – őt is egészségügyi ellenőrzésnek vetették alá. Nem aggódott különösképpen, mert ugyan hiába érkezett az elsőként fertőzött (és fertőző) országok egyikéből, évek óta vitaminokon élt, ráadásul a vírus az ő eldugott hegyi edzőtáborától több száz kilométerre burjánzott el, így meg sem fordult a fejében, hogy fennakadhat a vizsgálaton. A több millió dollárból fejlesztett mérőszer azonban azoknál is kimutatta a vírust, akik egyébként teljesen tünetmentesek voltak, így – legnagyobb megdöbbenésére – benne is. Az amerikai egészségügyi hatóságok pedig nem teketóriáztak sokat, merő demokratikusságból őt is karanténba zárták, mint az egyszerű utasokat, akik nem épp világrekordot felállítani jöttek az ígéret földjére.
A kontrollon nehézségek nélkül átjutott edzője minden nemzetközi befolyását bevetette, hogy egy formális ellenőrzés után kiengedjék, ám a protokoll az protokoll, alkunak nem adtak helyet. Igaz ugyan, hogy a szellemirtók csapatának beöltözött orvosi személyzet minden földi jóval ellátta, valószínűleg a karanténok Ritz hoteljában helyezték el, ám ez olcsó vigaszt jelentett egy magafajta egyszerű léleknek, akinek csak egyetlen álma volt: lefutni negyvenkétezer-százkilencvenöt métert. Lehetőleg a valaha mért legrövidebb időn belül. Olyan nagy kérés lett volna ez az univerzum alkotójától és az amerikai egészségügytől? Úgy tűnt, az utóbbitól igen.
Következő nap a verseny rendezői látogatták meg, és udvarias, ám valódi szomorúságot tükröző arckifejezéssel közölték vele, nem tehetnek semmit, a karantén az karantén, még akkor is, ha ő tünetmentes, ugyanúgy fertőzhet. Ő sem akarhatja, hogy győzelmi vágyból ártatlanoknak adjon át egy halálos vírust, mások életét kockáztatva ezáltal. Mi lenne a karrierjével? A követőivel? Jó reklám lenne? Észérvekkel próbálták meggyőzni, halassza el legnagyobb álmának megvalósítását, Boston jövőre is itt lesz, világjárvány nélkül, karantén nélkül, akkor majd megdöntheti a világrekordot. Majd. Kipréselt magából valamiféle megértő választ, amitől az üvegfal másik oldalán feszengő üzletemberek megnyugodtak, s távozáskor már azt mérlegelték, ki lesz az új námbörván esélyes. Az edzője volt az egyetlen, aki megértette, mi zajlik le benne, válogatott kifejezésekkel illette a verseny rendezőit, anyanyelvének legcifrább káromkodásai hagyták el a száját, amiből a karanténba zárt futó csak annyit kapizsgált, hogy az edzője tudta, mi forog kockán.
A karanténban meghosszabbodtak az órák, két nap után nem tudott mit kezdeni magával, elolvasott minden hírt, megnézett az egyik sarokba szerelt tévében minden műsort, egy könyvnek nekiállni nem volt türelme, és elfogyott a kedve, hogy a millió aggódó üzenetre válaszoljon. Futni akart egyet. A szabadban. Érezni magán a levegőt, a napot, a szelet, az esőt, lába alatt a talajt, legyen az akár aszfalt, embereket akart látni maga körül, nem szellemirtókat, az edzőjével pedig nem egy üvegfalon keresztül akart kommunikálni. Úgy érezte magát, mint egy ártatlan, akit tévesen vádoltak meg és zártak börtönbe olyan dologért, amit el sem követett. A harmadik napon szökni próbált, de a karantén ajtaján sem jutott ki, a negyedik napon már azt kívánta, bárcsak lenne valóban beteg, úgy legalább volna értelme ennek az egész hisztériának és lázasan nem volna tudatában annak, mit készül elveszíteni. Éhségsztrájkba kezdett, de az első kihagyott étkezés után két marcona szellemirtót küldtek be, akiknek a jelenléte elég volt ahhoz, hogy inkább az evés mellett döntsön. A legsötétebb óráiban eszközök után kutatott, amivel megölhetné magát, de az egészségügyisek gondosan ügyeltek arra, hogy semmilyen potenciálisan veszélyes tárgyat ne hagyjanak a karanténban. Küzdelem nélkül vesztett.
Ekkor jött a gondolat. Ha nem lehetek ott, akkor megrendezem a saját maratonomat itt, a karanténban. – határozta el a verseny előtt két nappal. Tizenhat négyzetméterre szűkült világát egy tévé, egy asztal és egy összecsukható ágy alkották. A sarokban pók módjára terpeszkedő tévé nem jelentett problémát, nem nőtt annyira magasra, hogy le tudja fejelni. Ha pedig az ágyat felteszi az asztal tetejére, akkor kényelmesen körbe tud futni a kupac körül, ami a telefonja szerint öt-hat méter távolság – méricskélt gondosan. Öt méterrel számolva 8439, hat méterrel számolva 7032,5 kör. Úgy döntött, igyekszik tartani a hat méteres köröket. Aznap és másnap kocogott egy fél órát, felkészülve a vasárnapi megmérettetésre. Alaposan lenyújtott, betárazott magának elég vizet, illetve kért az egyik szellemirtótól egy csomag szőlőcukrot és két banánt.
A verseny hajnalán egy műanyag tányéron gondosan elhelyezte a darabokra tépett banánokat és a szőlőcukrokat, tíz-tíz pohárba kitöltött magának vizet és energiazselét, majd egy órán át bemelegített. Senkinek sem szólt a tervéről, de azért kiragasztott egy feliratot az üvegfalra: „Maratont futok, kérem, ne zavarjanak.” Nyolc óra húsz perckor a rajthoz állt. Beállította a telefonját, elvégzett még néhány izomlazító és légzőgyakorlatot, majd pontosan nyolc óra harminc perckor, amikor a város másik végén eldördült a startpisztoly, elrajtolt.
Természetesen sokkal lassabban haladt, mintha az a negyvenkét és egyötöd kilométer előtte terült volna el, de meglepődött, hogy nem szédül (annyira, mint várta), és egészen jó iramot tud így is tartani. Az első érdeklődők a reggelit hozó szellemirtóbrigád tagjai voltak kilenc órakor, nem nagyon figyelte őket, hiszen a szűk versenypályára kellett koncentrálnia, de annyit látott a szeme sarkából, hogy az első lemerevedés után feloldódtak, levették azt a nevetséges hacukát, és az üvegfal másik oldaláról kezdtek szurkolni. A karantén ugyan a hangok nagy részét megszűrte, de a lelkes arcokból így is azt olvasta ki, ezek az emberek csak a munkájukat végzik, egyébként az ő oldalán állnak, és őszinte szívből drukkolnak neki. Tizenegy felé az edzője is megjelent, aki először nem akarta hinni a szemének, aztán ő is beállt a szurkolók közé. Délben a vizsgálóorvos is megérkezett, és látva az emelkedett hangulatot, meg sem próbálta lefújni a partizánakcióját és inkább hozott egy szilveszteri dudát, amit párkörönként jó hosszan megfújt.
Az első huszonegy kilométer észrevétlenül telt, csupán sokkal lassabban, mint a karantén boldogabbik oldalán. Gondosan figyelt rá, két és fél kilométerenként igyon, öt kilométerenként pedig bekapjon egy falatot. A győzelem titka a szervezettség és következetesség – mondogatta az edzője mindig, és még sosem érezte ennyire igaznak e szavakat. A harmincadik kilométer tájékán gondolkodott el azon, hogy megforduljon, ám végül elvetette ezt az ötletet, hiszen már annyira megszokta a távolságokat, hogy akár csukott szemmel is el tudott volna lavírozni az asztal és a négy fal között, nem akart azonban a tűzzel játszani. Csoda volt egyáltalán az is, hogy nem szédült még neki semminek. De a nagy részét már lefutotta, biztatta magát.
Aztán a harminchetedik kilométernél elérkezett a Fal. A híres Maratoni Fal, amit ő sosem tapasztalt meg, mert már élete első hivatalos maratonját is két és fél órás időn belül futotta le, gyakorlatilag észre sem véve, hogy vége lett a versenynek. Azt gondolta, a fal csak az amatőr futók mumusa, őt, profit meg sem meri közelíteni, még távolról sem mer integetni neki. Erre most itt magasodott előtte, kárörvendve és bepótolva az elmúlt évek sunnyogását. Úgy érezte, egy lépéssel sem tud többet tenni, az egyensúlya is megingott, a kimért táv előtt nyúlt szőlőcukorért, de elvétette a mozdulatot, így leverte a tányért az asztalról, a maradék banándarabkák szétplaccsantak, a cukorkát pedig elgurultak. Ez észhez térítette.
Ha most megáll, és összeszedi a mocskot, vége, biztosan nem fogja a maradék alig öt kilométert lefutni. Ha nem áll meg, minden körben kerülgetnie kell a leesett darabkákat annak a veszélynek a tudatában, hogy elcsúszhat rajtuk. Kinn elcsendesedett a mini szurkoló tábor, a némaságban csak két szó hallatszott át az edzőjétől: – A Fal. Nem akart csalódást okozni sem saját magának, sem az edzőjének, sem a szellemirtókból levedlett asszisztenseknek, sem a vizsgálóorvosnak. Ezért megacélozta magát, kiköpött az egyik sarokba és futott tovább. Most már csak azért is végig csinálja. Sorra elővette a karrierje során bemagolt mantrákat, a lehetetlen nem létezik, illetve tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld, még imádott nagyanyja kedvenc szavajárása is eszébe jutott, mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít, majd az edzője mondása, mutasd meg nekik, hogy te fingod a passzátszelet, előhalászott az emlékezetéből mindent, ami még egy körrel is tovább lendíthette, harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy kilométer.
Az üvegfal túloldalán újrakezdődött a szurkolás, már ők is tudták, hogy nincs sok hátra, a takarítók és a biztonsági őrök is ott tolongtak, és lám, a növekvő tolongásban mintha a verseny egyik rendezőjének hitetlenkedő arcát is felfedezte volna, de nem ért rá ezen morfondírozni, már a negyvenkettedik kilométer közelében járt, és igen, pittyegett a telefon, negyvenkettő, már csak az epilógus volt hátra, százkilencvenöt osztva hattal az mennyi, az agya már sírt, hagyja abba, és mire vitába állt volna vele, egy újabbat csippant a telefon, az extra beállítás negyvenkét kilométer után, lassított, még kocogott néhány kört, majd megállt.
A karantén ajtaját feltépte a szurkolóhad, mindenki egyszerre tódult be mindenféle védőfelszerelés nélkül, megölelgették, meglapogatták a hátát, megsimogatták a fejét, megcsináltad, tegezték régi ismerősökként, ő pedig hosszú idő után újra elmosolyodott. Igen, megcsináltam – nyugtázta magában. Negyvenkétezer-százkilencvenöt méter. Öt óra tizenkét perc harmincnyolc másodperc. A karanténban futott maratonok világrekordja.