2017. március 22., szerda

Szépírói kurzus 2017 tavasz/7 - Gellai Judit elbeszélése

 A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Gellai Judit azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy Camus híres kezdő mondatával írt egy elbeszélést. Itt közlöm.

Gellai Judit

Anyám és az ő rózsaszíne

Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.
Ami őrület, mert ki az, aki ebben sem biztos. Anyám ebben is különbözött a „normális” anyáktól.  Az orvos a kórházban nem tudja megmondani, hogy este 11 óra körül, vagy később, hajnali 1 körül lehetett, mikor leállt a szíve.
Az éjszakás nővér azt erősen állítja, hogy 10 órakor anyánk még élt, olyannyira, hogy sikerült rábeszélnie a jó 40-es (ez a kora, nem a ruhamérete, az inkább 48-50-es) Margitkát, hogy ne vacakoljon tovább, regisztráljon egy megbízható társkereső oldalon. Anyánk, aki nem szokta csak úgy felibe-harmadába elrendezni az ügyeket, másokét meg aztán különösen nem, szóval anyánk még arra is rávette Margitot, hogy azon nyomban tegye meg a nagy lépést.  A nővér, akit egy ideje már csak „kis drágám”-nak szólított, mintegy kábulatban, anyám delejének engedve, a számítógépen kilépett a kórházi programból, és Marguerite néven regisztrált egy randi oldalon. A legelképesztőbb nem is ez, anyám gyakran csinált ehhez hasonló őrültséget, inkább az, hogy a duci, jócskán középkorú, szigorú nővér másnap maga meséli el árnyalatnyi pírral az arcán ezt, kiegészítve beszámolóját a fejleményekkel. Mert, hogy a hirdetésre jelentkezett egy szolid, rendes embernek tűnő pápai fogtechnikus, és Margit a műszak végén vele találkozik… Annyit még van ideje elhadarni, hogy a temetésen mindenképp szeretne ott lenni, majd értesítsem, és hogy ne haragudjak, most rohan, gyorsan átöltözne. Komolyan mondom, Margit megszépült egy éjszaka alatt! Az összes elszalasztott, meg nem valósult randi izgalma ott pirul az arcán, gesztusai lágyabbak, nőiesebbek lettek. Én, az eddigi, meglehetősen távolságtartó viszonyunkból kiindulva zavart kézfogással készülök elköszönni, mire ő, „ne vicceljen már, hadd öleljem meg”-gel meglapogatja a hátamat, megigazítatja a nyakkendőmet, ami a kapkodásban félrecsúszott, és egy reményteli kávézás felé viharzik.
Ez annyira anyámra vall! És most az ágya melletti szekrényből szedegetem a holmijait egy zöld kukás zsákba, miközben a torkomat sírás és nevetés egyszerre szorongatja. Anyám ki nem állhatta a zöldet, elképzelem, milyen lehetett a megrögzött Fradi-dukker apám élete mellette fociszezonban, ezért bekészített egy illatosított rózsaszín tasakot a polcára. Gondosan felcímkézte: „arra az estre Prüntyőke, ha a franc essen bele, mégis húsvét előtt halnék meg!” A rózsaszín új őrület volt nála, ahogy a húsvét is… Anyám későn fedezte fel az ártatlanság rejtett csábítását és a vallást. Mindkettőbe teljes odaadással vetette bele magát. Az előbbi gyümölcse egy kései románc a 18 évvel fiatalabb, friss özvegy belsőépítésszel, az utóbbié a plébános lelkes látogatásai, még itt a kórházban is.
Átrámolom a dolgokat a rózsaszín tasakba, meghallgatom a takarítónő hálálkodását a csodás zserbórecept miatt, amit anyám volt szíves teljes titoktartás mellett elárulni neki, és megpróbálok minden rezdülést, amit a szobatársai mesélnek róla, megjegyezni.
Megtudom, hogy az utolsó napján reggel sikerült egyedül zuhanyoznia, ami már régen nem ment. A fürdőszobából kifelé jövet a járókeretről a – naná, rózsaszín- törülközőt félútról az ágyára dobta, élénk, „ma jó napom lesz lányok!”-kal.   
Reggelizni nemigen tudott, ez is így volt már egy ideje, de amíg a többiek ettek, ő francia süteményekről áradozott, a lágy tejszín kontra magyaros vajkrém vitát a maga részéről egyszer s mindenkorra letudva. Az egyik beteg félénken kérdezi meg, nem tudom-e, hogy készülhet az a különlegesen finom tejszínes keserűcsoki-máz, de aztán maga is megijed attól, hogy ezen a napon ilyesmivel zargat, és zavartan teszi hozzá, egy férfi nyilván nem foglakozik csoki mázzal. Esküszöm, a szemében ott a villanásnyi remény, hátha mégis…
A délelőttje a szokásos rutin szerint fotelben üldögéléssel, óvatos tornával telt. A gyógytornász is hozzám lép, hogy kifejezze a részvétét, és azt kérdezi, anyám mikor is volt válogatott tornász, és hogy a gerenda, vagy a korlát volt az erőssége. Megint sírnom és nevetnem is kell, és legfőképp igyekszem egyiket sem. Hárítom a kérdést, azt motyogom, hogy nem emlékszem pontosan, a fiatalember pedig gyorsan elköszön, zavaromat a megrendültségnek betudva. Szóval mégis megtetted, tódítottál, Anyám! Annyira zavarta bénult bal oldala, és olyan nehezen viselte, hogy igazából semmi sem segített. A torna sem… Maga miatt is, a délelőttökben becsülettel bekopogtató, kitartó fiatalember miatt is bántotta ez.  Azt eszelte ki, hogy elblicceli a tornát, ami kudarc mindkettejüknek, és a hiábavaló próbálkozás helyett felvidítja magukat…
Azt mesélik, délután szokatlanul csendes volt, de aztán este ismét élénk lett, talán mert megjött Margit, a „kis drága”…
Lassan rakok mindent össze, holmikat és cserepeket, anyám utolsó napjának cserepeit. Nem tudom hogyan, a darabkákat színesnek látom, jó néhány rózsaszín közülük.
Egyszer, de csak egyszer, ma még biztosan nem, rá kell majd jönnöm, inkább sírnom, vagy nevetnem kell, ha rágondolok.