A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Papp Lídia Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája alapján írt egy elbeszélést. Kiváló munka.
PAPP LÍDIA
A STRÉBER
Biztosak voltunk benne, hogy te leszel
az egyetlen, aki viszi valamire közülünk. Neked nem az a sors volt megírva,
mint a legtöbbünknek, hogy a közeli pelenkagyárban robotoljon. Fent a
fővárosban lett volna a helyed. Amíg mi óra alatt papírgalacsinokkal dobáltuk
egymást, vagy az iskolaudvaron összegyűjtött bogarakat pöcköltük a másikra, te
az első padsorban jegyzeteltél. Mindent gyöngybetűkkel írtál le, a házikat
rólad másoltuk, és a te füzeteidből tanultunk dolgozatokra. Ha suli után
focizni hívtunk, lesütötted a szemed. Sietned kellett haza gyakorolni. Anyád
soha nem engedett el sehova, a szava pedig számodra szent volt.
Egyesek csúfolni
kezdtek, de úgy tettél, mint akit nem érdekel, úgyhogy megunták. Megszoktuk a
különcséged, a koravén tekinteted, a görcsös igyekvést, hogy megfelelj a
felnőtteknek. Bujkálva szívtuk az első cigarettáinkat, miközben te egyre csak
abban a nagy házban gyakoroltál. Nem mondtad el, hogy mit, mintha szégyellted
volna, de titokban utánad osontunk és a függönyön át láttuk azt a komor szobát
benne a rengeteg hangszerrel. Csak a hegedűt és a zongorát ismertük fel. Nem
tudom miféle csodagyereket akartak belőled csinálni, de még a színötös
eredményeidért sem cseréltük volna el veled az iskola utáni délutánjainkat.
Pocsékul játszottál. Anyád végig ott volt veled a szobában és megparancsolta,
hogy játszd el ugyanazt a hegedűszólót, te pedig mindannyiszor hibáztál. Nem
lázadtál, nem mondtál neki nemet, ahogy mi tettük volna, csak a könnyeiden
keresztül nézted a kottaállványt miközben próbáltál neki eleget tenni. Ez
ismétlődött meg minden nap egészen késő estig. Nem hiszem, hogy ezt az életet
akartad élni.
Egyedül énekórán
nem figyeltél. Persze énekórán senki sem figyelt, a tanárok félévente váltották
egymást, ennyi idő volt kicsinálni őket. Unatkoztál és telefirkáltad a könyvet.
Akkor még nem értettem, hogyan lehetett ehhez merszed. Azóta már tudom, hogy a
születésedtől kezdve beléd erőltetett komolyzene, a lépésről-lépésre
elrendezett jövőd elleni lázadás volt, hogy sötét démonokká, rideg temetővé,
vagy épp fekete tollú madarakká rajzolj át minden egyes kottafejet, amit csak
megláttál a papíron.
Azt hittük, bele
fogsz roppanni a szégyenbe, amikor az énektanár odasétált hozzád és elvette a
könyvet. Ez volt az egyetlen óra, ahol a hátsó padsorban húztad meg magad.
Sokáig szótlanul meredt a sötét rajzokra majd a tanári asztalra tette. Minket
elengedett, de neked ott kellett maradnod.
A rajzaid jók
voltak. Onnantól kezdve erről sustorgott az egész tanári kar. Az énektanár úgy
lobogtatta a könyvet, mint egy győzelmi zászlót, körbehordta az egész iskolán,
és attól kezdve valami furcsa büszkeség kezdett el csillogni a szemében.
Egyszerűen kinevetett, amikor azt mondtad, hogy neked a zenével kell
foglalkoznod, aztán úgy simogatta meg a buksidat, mintha egy eltévedt kisgyerek
lennél. Rád kacsintott, hogy majd ő ezt elintézi, ne is próbálj ellenkezni.
Beszél anyukáddal, legjobb, ha te is ott leszel, holnap be is hívja, hiszen
neked a Képzőművészetin van a helyed a fővárosban. A rajzok kicsit nyomasztóak
ugyan, de az nem baj, ő különben sem érti, hogy rajzórán, miért csak
csendéleteket kell másolni, abból nem derül ki semmi.
Megsemmisülve
rogytál vissza a padba, mi pedig összesúgtunk a hátad mögött, hisz tudtuk, hogy
anyád az egyetlen felnőtt, aki nem lesz büszke rád egy összefirkált énekkönyv
láttán. A beszélgetés után vele léptél ki az iskola kapuján, az ujjai
karmokként szorították a vállaidat. Úgy vezetett végig maga előtt a főutcán,
mint egy elítéltet. Az volt az utolsó nap, hogy iskolába jöttél. Az első
hetekben még elbicikliztünk a házatokhoz és hallgatóztunk, hátha meghalljuk a
nyekergésedet, vagy a függönyön át meglátjuk anyád föléd magasodó árnyékát, de
már mindenhol csönd volt. Olyan volt, mintha fogságba kerültél volna. Az ő
fogságába. Ha valaki nagy ritkán összefutott anyáddal a boltban és irántad
érdeklődött, szűkszavúan csak azt válaszolta, hogy beteg vagy, ágynyugalomra
van szükséged. Nem tűnt igaznak. Idővel aztán homályosodni kezdett az alakod,
és nem gondoltunk többet se rád, se a rajzaidra, csak a füzeteid jöttek volna
jól érettségi évében.
Már túl voltunk
a vizsgákon, amikor az egyik délelőtt szirénázó autók lepték el az utcákat és
egyenesen felétek tartottak. Az emberek kicsődültek a házaik elé, fojtott
hangon kérdezték egymástól, hogy mi történt. Soha olyan hangja még nem volt a
környéknek. Láttuk, ahogy bilincsbe verve kivezetnek a házatokból és beültetnek
az egyik rendőrautóba. Anyád holttestét az elfüggönyözött zeneszoba padlóján
találták meg, a vére addigra már megalvadt. Egy hegedű félbetört vonójával
vágták el a torkát.
