2018. április 30., hétfő

Szépírói kurzus 2018/tavasz/18 Kaszaky Éva elbeszélése


A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza hallgatója Kaszaky Éva, aki Karinthy Frigyes Hazudok című novellájának mintájára írt egy sikeres házi feladatot. Itt közlöm.  

Kaszaky Éva

Hazudok

Családunkban mindig is nagy bűnnek számított a hazudozás.
Például a nagyanyám szerint, aki hazudik, az lop is. mindig nevetve tette hozzá, ezért nincs a rádiónak keze.
Anyám is úgy nevelt, hogyha megmondom az igazat kisebb büntetést kapok.
Igyekeztem ennek a szellemében élni. Mostanáig.
Most viszont hazudni fogok. Eldöntöttem. Ezt már senki nem másíthatja meg!
Mivel nem vagyok notórius hazudozó, nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Hangosan ízlelgetem a szavakat, mondatokat, de nagyon idegenül, disszonánsan hangzanak a számból. Ez így nem megy!
Bár szalad az idő, de majd holnap. Holnap megint megpróbálom, biztatgatom magam.
Másnap a tükör elé állok, úgy ismételgetem a mondókámat. Most az ő szeme helyett az enyém néz vissza a tükörből. Fáradt, de még mindig csinos és vonzó nő néz vissza rám. Azt hiszem mégis hihető lesz, ha kellő határozottsággal mondom. Összeszedem magam és hetykén odavágom tükörképemnek. Képmásom arcán most egy kövér könnycsepp gurul le. Saját hangom éle megrettent. Még mindig nem vagyok képes rá!
A következő nap gyalog jövök haza. Végiggondolom az elmúlt 12 évet, amit együtt töltöttünk. A megismerkedésünktől kezdve a mai napig. Mindig kedves volt hozzám, mindig virágot hozott a születésnapomra. Külföldi útjairól mindig meglepetéssel tért vissza közös otthonunkba.
Próbálok hibát keresni benne, hátha így könnyebb lesz, de csak most ébredek rá, hogy a világ legrendesebb pasasát sikerült kifognom.
Nem vagyok normális. Más nő összetenné a két kezét, ha ilyen férfira lelne!
Ezt nem tehetem vele – fut át rajtam.
De pontosan ezért kell megtenned – mondja egy belső hang. Még ma este meg kell mondanod – folytatja a belső hangom.
Mire hazaérek ő már otthon vár. Neki kezdett a vacsora elkészítéséhez. Számára ez ugyanolyan este, mint a többi. Még nem tudja, még nem érzi, hogy milyen vihar dúl a lelkemben.
– Menj el – mondom neki, mikor belépek a lakásba. Azt akarom, hogy most azonnal menj el! – szinte belesikoltom a levegőbe.
– De hát miért? – kérdezi riadtan. Nagy kék szemeit rám emeli. Nem érti a hirtelen változást, hiszen tegnap még kezes bárányként simultam hozzá.
– Mert én így akarom – válaszolom határozottan, s megelőzve a további kérdezősködést hozzáteszem – Mást szeretek.
Szavaim keményen kopognak a falak között. Hát most végre kimondtam!
Döbbenten áll, fel sem fogja a szavaimat.
– Holnap elutazom az új barátommal – hangom rideg és elutasító. – Lesz pár napod rá, hogy összepakold a holmidat és elvidd, amíg mi odaleszünk. De most kérlek, menj el, mert nekem is csomagolnom kell – mondom sietve.
Elindul felém, átölelne. – Hagyd már abba a tréfát – de eltolom a felém nyúló karját, s a fal felé fordulok. 
Nesztelenül átöltözik, és csak az ajtó csapódását hallom.
Mérhetetlen fájdalmat érzek.
A szekrényhez megyek, és kiveszem a táskámat. Bepakolom a törülközőt, hálóinget, papucsot, s mindent, ami ilyenkor szükséges lehet.

Holnap kezdődnek az első kezelések. Az orvos szerint nincs túl sok esélyem. Nem akarom, hogy elesettnek, csontsoványnak és magatehetetlennek lásson.