2020. április 13., hétfő

Szépírói kurzus 2020/tavasz/20 - Heimweg Kristóf elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, aki Heimweg Kristóf néven írja műveit a jelenlegi helyzetünkre reflektált legújabb munkájában. Kiváló novella. 



HEIMWEG KRISTÓF

RENDALELKE


Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában. Betonfalak vették körül, egy nagy tükör az egyik oldalon, egy asztal középen, valamint egy biztonsági kamera a sarokban. Keze össze volt bilincselve, mozogni nem igazán tudott. Egy rendőr lépett be, arcán maszkkal. Felkapcsolta a villanyt és helyet foglalt vele szemben. Harkányi Lajos rendőralezredes volt a mellényére írva. – Elvesztem – gondolta Lia. – Mindezt egy apró hülyeségért.
         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán.
A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt.
– Miért tette?
         – Én... én...
         – Jogában áll hallgatni...
         – Én csak...
         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam? – a nő bólintott.
         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát.

Kicsivel korábban

         A családi házban éppen reggelihez készülődtek. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, a férje munkába indult és a papírjait keresgélte. Lia a tányérokkal egyensúlyozott, a hűtőből kivett pár zöldséget és mustárt. A telefont a válla közé szorítva beszélt.
         – Értem, uram. Igen, uram. Úgy lesz, uram. Megoldjuk, összehívom a többieket egy konferenciabeszélgetésre tíz órakor. Igen. Úgy lesz. Megértettem.
Letette a telefont, az ételt tányérokra rakta. – Hogy szakadna rád a Gellért-hegy, te barom – mormolta magában. A gyerekek továbbra is az asztal körül futkároztak.
         – Állítsátok le magatokat! Megállj, ha mondom!
A gyerekek megtorpantak.
– Nyomás összekészíteni a házit.
         – De anya! Azt mondtad megcsinálod, én nem tudok excel táblát készíteni – mondta a  a hétéves Dávid.
         – Mi az, hogy ekszel? – kérdezte az egy évvel fiatalabb Fanni.
         – Ó, hogy a... – Lia a plafonra emelte tekintetét és a laptophoz szaladt. Szólt a legnagyobb lányának, Rékának, hogy segítsen a reggeli elkészítésben. A gyerekek nemsokára együtt tapicskoltak a mosogatónál és valami rigmust szavaltak. A hasára tette a kezét. A legkisebb is sokat mocorgott ma reggel. Lia hat hónapos veszélyeztetett terhes volt. Behívták a kórházba vizsgálatokra, de úgy döntött, a karantén miatt inkább otthon marad. Férje is otthonról dolgozott, próbált segíteni, de a gyerekek egyszerűen nem fogadtak szót neki. Liának külföldi munkái is voltak, ezeket neten keresztül próbálta megoldani. Nem mondhat fel, mert akkor még ez a kis bevétel is megszűnne, amit a német munka jelentett.
         Megnézte az éjjel megírt leckéket. Mappákba rendezte, kimásolta a tanárok email címét és egyenként elküldte a mellékleteket. Ezt a baromságot nevezik digitális oktatásnak. A tanárok kiadják a feladatokat, a szerencsétlen gyerekek pedig nem tudják otthon megoldani. Ha nincs időben feltöltve, igazolatlan hiányzás. Így viszont neki kell elkészítenie mindent! Megértette a tanárok nézőpontját, de a rendszer ebben a formában teljesen működésképtelen, csak egy kényszer szülte pótcselekvés. Az otthoni munka eddig is elviselhetetlen volt, ez csak hab a tortán – gondolta.
         A gyerekek az étellel játszottak, egymást csapdosták az asztalnál.
         – Elég legyen! – fordult feléjük kiabálva. Megenni a reggelit és mars a gépek elé! Mindjárt iskola. Ne kelljen kétszer mondanom!
Férje a másik szobában tárgyalt távoli, ismeretlen emberekkel, akiket sose látott még és valószínűleg nem is fog. Neki is mindjárt kezdődik a meeting és még mindig pizsamában van. A kicsi megint rúgott egyet.
– Megőrülök. Nem kapok levegőt – gondolta és kiment a családi ház verandájára. Szívott pár mély levegőt és próbált megnyugodni. Talán pánikroham? Vagy valami olyasmi – gondolta. A szíve hevesen vert.
         Visszament a lakásba és a tanítási órák után ráparancsolt a kicsikre, hogy szedjék össze a szétszórt játékokat. Felbukott egy lego várban. Felkiáltott az éles, szúró fájdalomtól. A lakásban tarthatatlan rendetlenség uralkodott.
         – Elegem van! – ordította magából kikelve. – Azonnal rakjatok rendet!
         – De anyaaaa! – nyűgtek a kölykök.
         – Nincs „de anya”, nyomás! Ez elviselhetetlen. Ekkora kupleráj nincs a világon. Ebben élünk egy hónapja. Rend a lelke mindennek! – parancsolta.
         – Rendalelke, rendalelke, rendalelke – szavalta utána a legkisebb játékosan, majd a többiek is beszálltak, kórusban ismételgetve, már komolytalanná fordítva az előbb elmondottakat. Az idegein táncoltak.
         ­­– Tűnés! – szólt rájuk ellentmondást nem tűrően és a szobájuk felé mutatott. Elnémultak. Magukat vonszolva a szobájukba vonultak és rendrakást mímeltek. 
         Estefelé mérgesen konstatálta, hogy a hűtő szinte teljesen üres. A férje munka után ledőlt a kanapéra, rá nem számíthat. Egyébként is összevesztek a múlt éjjel, azóta nem is nagyon beszélnek. Az elmúlt egy hónapban az élete látványosan kezdett darabokra hullni és fogalma sem volt, mikor és mitől javulhatna a helyzet. A vírus szabadon tombolt, neki pedig nagyon kellett vigyáznia. Akkor is el kell menni bevásárolni, jön a négynapos ünnep, nincs mese. Elmegy egyedül. Rékát megbízta, hogy vigyázzon a testvéreire. A szatyrokat berakta a kocsiba, felvette az orvosi maszkot, kesztyűt, és elindult a közeli bevásárlóközpontba.
         Útközben azon morfondírozott, hogyha nem lenne ekkora felfordulás, ez az egész elviselhető lenne. De az, hogy a mosást, vasalást, főzést és tanulást is neki kell csinálnia – miközben a munkájában hetekkel van elmaradva –, azt sehogy se tudja elfogadni. Rendre és átláthatóságra van szüksége. Rendszert kell vinni a hétköznapokba. Sírni szeretett volna, de nem jöttek a könnyek, csak a kormányt markolta és mereven nézett előre. Rendet fog rakni. Mindenképpen. Rendalelke. Elmosolyodott a gyerekei csínjain. Néha nehezére esett komolynak maradnia, mikor mérgesnek kellett előttük mutatkoznia.
Bevásárlókocsival sétált a bolt végtelen sorai között. Álmodozva tolta maga előtt, maszkos embereket vették körül amerre csak ment. Csak a szemük látszott ki, de még azt is elkapták róla, a levegővételt is visszatartották, ahogy elmentek mellette. Nincs érintkezés, nincs levegő. Nincsenek emberek se, csak potenciális fertőzöttek. Ez egy rémálom.  
Unottan pakolt be ezt-azt, amire szüksége volt a családnak. Megállt egy konzervdoboz installáció mellett a sarkon. Piramisként volt egymásra rakva a sok étel. Elgondolkodott magában, arrébb tolta a kocsit és nem volt képes levenni a szemét a gondosan egymásra pakolt fémdobozokról. A kísértés annyira erős volt, hogy úgy érezte, ha nem érintheti meg, azonnal összeesik és itt hal meg a bolt padlóján. Mutatóujjával lassan közelített az egyik középső melegszendvics krém felé (most akciós, csak 259 forint) és óvatosan megnyomta. Mint amikor az ember kippukasztja a levegővel töltött buborékfóliát. Apró, gyenge kis mozdulat, mégis leírhatatlan, bűnös élvezet. A konzervdoboz-piramis nagy zajjal dőlt össze, hirtelen nagy levegőt kellett vennie, olyan erősnek érezte magát, mint eddig sosem. Az emberek megálltak a sorok között és döbbenten nézték. Lia mosolygott. Végigment a sajt és tejtermékek polcain. Kezét a polcok mélyére suvasztotta ahogy előre haladt. Sajtok, joghurtok, tejfölök és vajkrémek zuhantak a mélybe csodás összevisszaságban. Nem volt megállás. Virslik, húsipari termékek, óriás szafaládék emelkedtek a magasba, hogy aztán a padlón guruljanak szerteszét. A többi vásárló egy ideig döbbenten nézte az ámokfutást, majd egy maszkos férfi óvatosan a péksütemények pultjához lépett. Repültek a zsemlék, omlottak a kenyerek és foszlottak a kalácsok. Fokozatosan ragadt át ez a fura láz az összes emberre, a boltban felszabadultak a gátlások, az ételpusztítás soha nem látott méreteket öltött. Gyerekek dobálták egymást süteményekkel, nagymamák játszottak mediterrán gyümölcsgurító versenyt. Óriás pultok dőltek jobbra-balra, még a személyzet is részt vett a játékban. Riasztották a rendőrséget. Az egyenruhás rendvédelmi szervek nemsokára elárasztották az üzlethelyiséget. A vitustánc ellenállhatatlan ereje rájuk is hatott, nem volt kivétel. Perceken belük ők is kajacsatát tartottak az egyik sarkon, felrázott szénsavas üdítőkkel locsolták egymást, mint a tűzcsapoknál játszó gyerekek, egy fülledt nyári délután. Végül a terrorelhárítási központ vetett véget a randalírozásnak, bilincsbe verve vittek el közel száz embert. A lepusztult bevásárlóközpont borzasztóan festett, de a lefogott vásárlók arcán mosoly tükröződött. Mindenkit rabosítottak, Liát egy furgonnal a Markó utcába vitték.

*

         Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában.
         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán – szólt a rendőralezredes. A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt. – Miért tette?
         – Én... én...
         – Jogában áll hallgatni...
         – Én csak...
         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam?
A nő bólintott.
         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát. Végre eleredtek a könnyei, felszabadultan zokogott a pár órás nevetés után. Erre most tényleg nagy szüksége volt.