2013. szeptember 23., hétfő

Szépírói Műhely - írásgyakorlat 2.

A Kodolányi Főiskola Szépírói Műhelye elindult.
A Műhely arra vállalkozik, hogy olyanok számára tart kurzusokat, akik a szépírással a későbbiekben professzionális szinten akarnak foglalkozni. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A második írásgyakorlat témája az úgynevezett "nemváltás" volt. Vagyis az volt a feladat, hogy a szerzők egyes szám első személyben írjanak, de az, akinek a nevében beszélnek, ellenkező nemű legyen, mint ő maguk.
A felolvasott írások közül a legjobbat, Varga Lilla munkáját közlöm itt.

Varga Lilla

Cigarettafüst

Éjfélt kongat a templom harangja, mire tűnődve felnézek a sötétbe vesző toronyra. Minden olyan kihalt, üres. Szeretem ilyenkor a várost. Az éjszaka, a gondolataim és én...
Fekete épületek, végtelennek tetsző utak és a halk, épphogy csepergő eső. Tökéletes.
Egy magányos fa alatt állok törzsének dőlve, egy szál cigarettával játszva ujjaim között.
A buszmegállóban is csupán egy ember vár rajtam kívül, csak sötét sziluettjét látom, és míg ki nem lépett az egyik lámpa halványan remegő fényébe, nem tudtam volna megmondani, nő-e vagy férfi. De már látom, hogy nő. Határozottan nő. Lustán végigjáratom rajta a tekintetem. Nem túl magas sarkú cipő, rövid, de nem kihívóan rövid szoknya, épp valamit sejtető dekoltázs. Mindez vörösben és feketében. Felvonom a szemöldököm, megfog ez a finom, mégis érezhető erotika.
Halk kattanás, arcát eltakarja előre hulló haja, cigaretta parázslik fel ujjai közt. Mélyen beszívja a füstöt, majd lassan a tinta fekete ég felé fújja. Rám néz. Egy pillanatra megmerevedik a kép, mint egy fekete-fehér film kockája a kopott vásznon. Halkan felnevetek és ez a színpadiasság ezer darabra törik.
Odamegyek hozzá, tüzet kérek. Egy pillanatra magukba rántanak azok a nagyon zöld szemek, persze csak mosolygok a tükörből jól ismert gúnyos mosolyommal. Zavarodottságot látok átvillanni a tekintetén. Jólesően tüdőzöm le a füstöt, már órák óta nem gyújtottam rá.
Sápadt ujjaival élénkvörös ajkához emeli a cigit, halvány lenyomatot hagyva rajta. A lámpafényben megcsillannak haján az esőcseppek.
- Meg fog ázni. – Mondom, miközben hanyagul az út felé biccentek. – Még vagy egy órát várhatunk a buszra. Tudok itt nem messze egy helyet...
Kicsit hezitál, de a szeme csillog, miközben aprót bólint. Beülünk a kocsmába az egyik ablak mellé, ahonnan rálátni a megállóra. Jólesik a meleg, az ismerős zajok hangja, a fa asztal kemény lapja a tenyerem alatt. Rendelek egy üveg száraz vöröset. Ő félig háttal ül le az ablaknak, keresztbe teszi a lábát az asztal mellett és lesimítja a szoknyáját. Túl lassú, túl finom ez a mozdulat. Magamban elmosolyodom és kényelmesen hátradőlök. Lényegtelen, felszínes dolgokról beszélgetünk. Néha szégyenlősen lesüti a szemét, kerüli a tekintetem, de mikor rám néz... Ahogy rám néz abban semmi ártatlan nincs.
Tetszik ez a játék. Tudom, hogy kiismerem, mire kilépünk majd az ajtón, de ez minél tovább tart, annál érdekesebb. A szavai nem számítanak. Nem számít, mit mond, hazudik-e vagy őszinte. A mozdulatai, az arca mindent elárul.
Megtöltöm kiürült poharát, közben végigsimítok a kezén. Ő szemét lesütve hátrahúzódik, kezét az ölébe ejti, lábai eltűnnek az asztal alatt. Kicsit összeszorítom a szám, de tudom, hogy ő ebből semmit nem vesz észre. Aztán hirtelen érzem, ahogy lábamhoz simul a combja. Megrándul a szám, miközben elfojtok egy gúnyos mosolyt. Szinte meztelen bőre forró nyomot hagy farmeremen. Keze még mindig az ölében, de már tekintete az enyémet keresi.
Talán azt hiszi, nem ismerem ezt a fajta játékot. Pedig mennyire, hogy ismerem. Nézem, ahogy beszél. Ha nevet, apró fogaival kicsit beharapja a szája szélét, fürge nyelvével megnyalja duzzadt ajkát. Kezével a hajába túr, miközben hátrarázza, hófehér nyaka ívben megfeszül. Tekintetem lejjebb siklik, követi a ruha alatt eltűnő mellek vonalát. Elképzelem, ahogy finoman beleharapok a puha húsba, nyelvem útján halk sóhaj szakad fel a félig nyílt ajkak közül. Ezt imádom. Imádom, hogy a kezeim közt tartott nővel úgy játszom, ahogy akarok. Minden apró, akár gyengéd, akár durva mozdulattal mind nagyobb és nagyobb hatalmam lesz felette.
- Pár perc és jön a busz. – Néz ki az ablakon, mire felriadok gondolataimból. Bólintok, fizetek a pultnál, kinyitom előtte az ajtót és nézem, ahogy csípőjét lágyan riszálva, felemelt fejjel előre megy. Megcsóválom a fejem. Mit hisz? Talán, hogy beveszem ezt a színjátékot a szemérmes, finom nőről? Nem játszotta elég jól a szerepet.
A buszmegállóban megint csak ketten vagyunk. Arról beszél, hogy jöhetne már a busz, hogy nem szeret késő éjszaka egyedül lenni az utcán és mennyire örül, hogy ilyen jól elütöttük ezt az egy órát. Én a fának dőlve állok, ő előttem sétálgat, többször kinéz az útra, miközben aprólékosan megigazítja a ruháját, végigsimítva a testén.
Mellé lépek, magamhoz húzom, zongorabillentyűkhöz szokott ujjaimmal végigsimítok az arcán és megcsókolom. Ő ellök magától, felháborodott szavakat vág hozzám, de közben szemében lángol a szenvedély, a vágy, hogy tegyem meg újra, ne engedjem el.
Durván magamhoz rántom és nem engedem el. Egy kicsit még küzd, de végül ellazul, ajkai szétnyílnak, hozzám simul olyan adakozóan, ami keserű ízt hagy maga után. Eltolom magamtól. Ismerem ezt az unott, lenéző arckifejezést, amivel lenézek rá. Zavartan viszonozza pillantásomat, lehullt a maszk, már nem több, mint ami valójában. Ostoba és kiszámítható. Unalmas. Nem mondok semmit, csak hátat fordítok neki, és elindulok a végtelennek tetsző úton.


2013. 09. 28