A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Szlopóczki Janka azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy öreg férfi monológját írta elbeszélésbe, ahogy elszenvedi a körházban a katéterezést. Zseniálisan jól képzeli bele magát a fiatal szerző a beteg helyébe. Különleges írás, nagyon pontos, csak gratulálni tudok hozzá!
Szlopóczki Janka
Körforgás
Hirtelen fény lett. Először azt hittem, végre
megérkeztem. De a fényt követő, „Csókolom bácsi! Nem fog fájni”, visszahúzott a
valóságba. A szemem sem akartam kinyitni, hátha azt hiszi, alszom, és elmegy. De amikor hozzám ért, meglepődtem.
Még csak a kezemet fogta meg, jó meleg érintés volt, ami szép lassan szétáradt
a testemben. Felidézve az estét, amikor utoljára járt át a vágy. A nővérke más
volt, de fiatal és lelkes. Kisimult arcbőrén láttam a fáradtság előszelét, de
még dacolt az érzéssel.
„Tudja, cserélni kell. Lefekvés előtt
még rajtam a sor, aztán hagyom egy kicsit pihenni, jön az éjszakai ügyelet”,
mondta.
„Jaj”, nyögtem fel, csak magamban. Már
jobb nem beszélni, nincs értelme, csak tűrők és álmodom. A gyógyszerek ebben a
barátaim, meg az ablakon beszűrődő déli napsütés. Ha szerencsém van, és fúj a
szél, akkor még a fák lengedezésének árnyékát is megmutatja. Ma nem volt jó
nap, végig esett.
Ahogy hátat fordított nekem, a fehér
köpeny alatt láttam karcsú testének formás sziluettjét. Szőke haja copfba volt
fogva, biztos zavarja a munkában, pedig mennyivel jobban állna neki kiengedve.
Nyakig be volt gombolkozva, kényesen ügyelve arra, hogy szemből se lehessen
többet látni. Szerettem volna megkérdezni a nevét. De ki volt száradva a
torkom, nem estek jól a szavak. Talán Zsuzsi… Ismertem egyszer egy Zsuzsit.
Pont ilyen volt. Féltve őrzött gombjait alig engedte kigombolni.
Alighogy elképzeltem a gombok alatti
világot, amikor belém csapott a fájdalom. Felszisszentem. Nem hangosan, de
hallhatóan. A nővérke azonnal megállt, tengerkék szemével rám nézett, és
elnézést kért. „Ilyet még sohasem csináltam. Csak elméletben”, mondta. Épp elkezdtem
volna azon gondolkodni, hogy miként lehet egy katétercserét elméletben
megtanulni, mikor újra hozzám ért. Nem mondom, hogy a tapintása rossz érzés
volt. Ha így maradna, és nem csinálna mást, még élvezném is. Mindig kifele a
rosszabb, és a „majd megszokod” csak egy közbeszéd. Ezt nem lehet megszokni!
„Nagyot sóhajt”, szólt rám a nővér. Én meg sóhajtottam, és ezzel együtt az éles
szúrás is megérkezett. Minden alkalommal olyan, mintha egy hegyes kést húznának
ki. Ilyenkor legszívesebben azt mondanám, hogy itt a vége, nem tehetik vissza.
De aztán rájövök, hogy az sem jobb érzés, mikor a hólyagom szétfeszít, és
hozzáér a műtéti sebhez. Akkor inkább végezzünk gyorsan, amúgy is a nehezén már
túl vagyok.
A nővérke gondosan odakészített mindent
egy tálcára. Először a szokásos fertőtlenítéssel kezdte, az ágyék környéke
után, finoman visszahúzta a fitymát és ott is áttörölte. Nem nézett rám közben.
Nagyon koncentrált. Hiába, én vagyok neki az első! Talán épp ezért a
fertőtlenítés hosszabb ideig és lassabban tartott, mint szokott. Azt nem lehet
rá mondani, hogy nem alapos. Majd előkészítette a katétert, fertőtlenítette,
bekente síkosítóval. Úgy, ahogy elméletben, a tankönyvekben le van írva. A
maradék síkosítót a húgycsövembe nyomta. „Áááá. Nem, ezt biztos nem így
tanították”, gondoltam, és próbáltam leküzdeni a kellemetlen érzést, amit ez a
művelet okozott. Hirtelen kevésbé szerettem, amikor megállás és mindenféle
pihenő nélkül elkezdte a beillesztést. Minden sóhajtással egyre közelebb
kerültem ahhoz, hogy a cső a helyére kerüljön. Ilyenkor a levegővétel sokat
segít, tanították, és én megfogadtam. Mire a légzősorozatom végére értem,
addigra már össze is csomagolt a nővérke. „Jó pihenést”, és oltotta a villanyt.
A mellettem ülő ágyon, közelebb a
halálhoz, már tényleg nem számít, hogy mi történik idekint. A szomszéd az egészből
mit sem vett észre. Vele már senki sem foglalkozik igazán, hozzám meg négy óránként
járnak, hogy biztos életben maradjak. Nekik fontos. A fiam miatt, aki anyagi
támogatást nem sajnálva életben próbál tartani. „Nem akarok árva lenni!”,
mondta egyszer nekem. Nem tudja, hogy ő már sohasem lesz árva. Akkor is itt
leszek, ha már nem lát. Egyszer rá fog jönni erre ő is. Én tudom. Addig meg
fizet.
Álmomban épp a Balaton parton álltam a
mólón, mint gyerekkoromban. Éreztem a víz illatát, amibe döglött ponty szaga
keveredett, majd egyre nedvesebb lettem, épp úgy, mint mikor befelé lépdel az
ember, hogy elérje az úszó mélységet. A parton viszont nincs víz! Kinyitottam a
szemem és elkeseredve tapasztaltam, hogy az első próbálkozás nem volt sikeres.
A katéter kicsúszott, én meg a hűsítő Balaton helyett a saját vizeletemben úszkálok.
Egy idő után elmúlik a szégyenérzet. Megnyomtam a gombot.
Az éjszakás nővér dübörgő lépteit már a
folyosó végéről hallottam. „Mi történt megint, bácsi?”, csapta fel a villanyt.
„Nem tudta kivárni, hogy magamtól jöjjek, ugye?”
Aztán szentségelt egy sort, mikor
meglátta, mi történt, azt mormogta maga elé, hogy ennek következményei lesznek,
hogy ő bizony szól a főnővérnek, hogy milyen alkalmatlan kollégákat vesznek
fel, nem ezért kapja ő a fizetést, hogy más helyett melózzon. És az egész kezdődött
elölről.
