A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Pap Éva Salinger híres elbeszélése, az "Ilyenkor harap a banánhal" nyomán írt egy novellát. Kiváló munkáját örömmel közlöm.
Pap Éva
Szabadulás
J.D. Salingernek
– Anya? Már kétszer kerestelek! Azt hittem, baj van.
– Vissza akartalak hívni, csak épp...
– Apával van valami?
– Éppen főzök – felelte az asszony, ahogy egyik kezével a füle mellett tartotta a telefont. A hűtőszekrény mellé lépett. Szabad kezével kivette a lábast és odatette a tűzhelyre.
Pipiskednie kellett, hogy a konyha felső polcáról levegye a fémdobozt. Épp, hogy megemelte, vissza is tette.
– Áh... Nem találom a rizst. De nem baj.
– Merre van?
– Ő? Egész délután a pincét takarította. Az előbb ült be a kocsiba, hogy elvigye a háztól a kacatokat...
– A bank a pénzből egy fillért sem hagyott nektek?
– Ez a ház sokkal többet ért... Húsz év... De nemsoká vége lesz ennek. A tíz millióból nyolcat törlesztettünk – mondta az asszony, és amíg felsóhajtott, kissé eltartotta a telefont a fülétől. Közben a fiókból elővette a kést, és az asztalra rakta.
Aztán a hűtőszekrényből kivette a két krumplit, amit talált. A kés mellé tette őket és leült.
– Győzöd a tanulást? – kérdezte, ahogy lányának falon függő gyerekkori képein megakadt a tekintete.
– Az egyetemen minden rendben. Készülök, de... Anya... Előadás végén odamentem a pszichológia professzorhoz. Nem említettem neki, hogy kiről van szó... Azt magyarázta, azok az emberek, akik ilyesmin mennek keresztül, előfordulhat, hogy elveszítik az önkontrolljukat.
– Eltúlzod a dolgokat.
– De aggaszt, hogy a bolt előtt, annak a Józsinak panaszkodott, hogy már nem tudja mit csináljon...
– Ugyan, az a szerencsétlen fuvaros csak beszél összevissza – nyugtatta a nő a lányt, és amint felállt, az ablakhoz lépett. Lassan félre húzta a függönyt, és ahogy mereven bámult kifelé, folytatta.
– Azt mondta, több túlórát nem tud vállalni az üzemben, de talált vevőt a szerszámaira, és pénzzé teszi a motorját. Igaz is... Rég nem használta ezeket. Hónapok óta mondogatja, ne aggasszam magam. Van terve.
– Az lenne a legjobb, ha megszabadulna a...
– Attól az egytől nem fog soha... – vetette közbe az asszony.
– Én nyugodtabb lennék... Mama, ha bármi van, ugye, megígéred, azonnal hívsz?
– Csak egy gombnyomás.
– Érdekes, hogy elbutul az ember. Észrevetted? Alig tudunk fejből egy-két telefonszámot. A tiétek könnyű. Negyvenkettő-nulla-nullakilenc-nullakilenc.
– Negyvennyolc-három-ötvenhét-kilencvenkettő. Mondd, drágám, mikor érkezel?
– Holnapután a szokásos vonattal. Itt leszek délután, de este már várnak a Nyugiban. Kell nekik hétvégén a segítség. Ne aggódjatok, a keresetemből ki tudom fizetni Pesten a tandíjat, a megélhetést.
– Apád mondta, kérdezzem meg: emlékszel-e a búgócsigádra és a plüss őzikére? Megtalálta őket.
– Régen nem érdekelték őt a dolgaim.
– Vagy csak te látod úgy... Mindig figyelmes ember volt...
– Anya, azért legyél óvatos.
– Tartom benne a lelket. Mondogatom neki, hogy megleszünk mi abban a másik házban is. Valahogy majd bevezetjük az áramot.
– Megnyugtatsz – felelte a lány. – Anya... Ha hazaér, mondd meg neki, hogy emlékszem. Piros, sárga, kék csíkos... És a Bambira is... Holnap hívlak!
*
A férfi az udvarban begyömöszölte az autóba az utolsó két, lomokkal megtömött zsákot. Közéjük dugdosta a lyukas esernyőt, ami olyan régi volt, hogy már nem is emlékezett rá. A rozsdás összecsukható ülőkét, aminek évekkel azelőtt szétfoszlott a vászna. Az első és a hátsó ülés közé még beszuszakolta a törött virágcserepeket és néhány ócskavasat. Bealkonyodott, mire a szeméttelepre ért.
Kihajigált mindent a kijelölt konténerbe, csak azt a hosszú tokot hagyta ott a csomagtartó hátuljában. Ahogy lecsapta az ajtót, a kerítés mellől különös ugatásra és vonyításra lett figyelmes. Sokszor hallotta ezt a hangot az erdőben, legtöbbször távolról. Az állat szürkésbarna szőre beleolvadt az avarba. Néhány lépéssel odébb felismerte a kapálózó őz sutát, ami a vaskerítés két rúdja közé szorult.
A kocsiban mindig tartott rongy darabot.
– Nyugodj meg. Ha nem látsz, nem félsz tőlem. Ugye? – mondta neki, ahogy közel ment hozzá és bekötötte a szemét.
Az azonnal elhallgatott.
– Összefogom a lábaidat, csak amíg vissza nem mész. Így van, nem kapálózol. Csak egy pillanat... a szenvedés... már nem tart sokáig...
A férfi összefogta az őz két mellső lábát, a testét kissé felemelte és hátra tolta.
– Mindannyian csapdába esünk egyszer. Neked szerencséd volt.
Az őz, ahogy átjutott a fémpálcák között, rövid ideig még meredten feküdt a földön.
– Menj már! – mordult rá a férfi. Az állat felpattant, ugrott egy nagyot és eltűnt a fák között.
Ő megfordult és visszament az autóhoz. Elhajtott a falu határát jelző táblán túlra, majd rákanyarodott az első bekötő útra. Ott lehúzódott jobbra, aztán leállította a motort. Lekapcsolta a fényszórókat és csak az utastér kis lámpáját hagyta égve.
Egy cetlire nagy betűkkel felírta a számot, 42 0 09 09 és becsúsztatta a forgalmi engedély mellé és otthagyta a műszerfalon.
Hátra ment és felnyitotta a csomagtartó ajtaját. A hold minél inkább feljebb jött, úgy lett fényesebb, és bevilágított. A tokból előhúzta a puskát, amit még otthon megtöltött és élesített. A távolból egy őzbak ugató hangját hozta el a gyenge fuvallatú szél. Ő álla alá igazította a cső végét és meghúzta a ravaszt.
