2015. szeptember 30., szerda

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/5.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Solymár Lea (Rózsa Boglárka) azt a házi feladatot oldotta meg zseniálisan, hogy hexametereket ír, modern tartalommal. Itt közlöm. 

Solymár Lea:

Hétfő

Hívogat engem a város, mennyire kár, hogy esős már
egyhete mindig a reggel, kávé sem terem itthon,
földből készül a péksüti; illata annyira műszar,
messze a péntek, kellene még ide többnapi Redbull...


Kedd

Hatkor a szomszéd pitbull megkaparászta az ajtót,
úgysem aludtam olyan jól, nem baj, fogtam a táskám,
kezdtem a munkát, úgy belejöttem, szárnyal az elmém,
jó ég, zsibbad a lábam, a popsim, jót tesz a mozgás...

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/4.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Tóth Eszter ebben a munkájában azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, amikor a szerző mintegy elképzeli egy másik személy belső gondolkodását, jelen esetben egy "mindenáron" házasodni akaró férfi viszontagságait. 

Tóth Eszter

Lánykérés

Persze én sem úgy terveztem, hogy akkor hebegem el – hozzám jössz? -, mikor éppen kéjesen lökök rajta még egyet, de valamilyen különös oknál fogva egyszerűen kicsúszott a számon. Emelkedő hangsúllyal visszhangzott az igen. A negyedik kijelentés után kifújta a maradék levegőt és másnap reggelig rám se nézett.

Hét óra tíz perckor kezdtem magamra venni az összes, önként ledobott göncömet, halk voltam és gyors, hatékony azonban kevésbé, a liftben álldogálva fedeztem fel, hogy a farmer roppant kényelmetlen alsónadrág nélkül. Nem kockáztattam, hogy visszamegyek, s ébren találom, gondoltam, ha gyűrű nincs is, legalább lesz hátrahagyott tárgyi nyoma égetően fontos kérdésemnek. Hiszen én akkorra már réges-rég tudtam, csakis akkor leszek boldog, ha az a lány lesz az első és utolsó feleségem, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök.

Tulajdonképpen, azóta várok a házasságra, mióta az eszemet tudom. Első osztályban már megkérdőjelezhetetlenül biztos voltam benne, hogy, ha asztalos vagy programozó nem is, de nős mindenképpen leszek. Minél előbb – feleltem, ha megkérdezték, a nősülést mikorra is tervezem. Azért azt tudtam, felelőtlen nem lehetek, hiszen a házasság komoly dolog, ahhoz először férfivá kell érni, biztos érzelmi és anyagi háttérrel rendelkezni. Anyám mindig mondta, csakis akkor engedhetem meg magamnak, ha minden szükséges erénnyel fel vagyok vértezve. Azon az éjszakán viszont még nem voltam.

Nem tudtam visszavonni a már szó szerint kinyögött kérdést, de úgy kerültem a lányt, mintha állandóan bomba mellett osonnék, egészen addig, míg ki nem derült, ő valójában az eszméletlen orgazmuson kívül semmire sem emlékszik. Megnyugvásomat a megfelelő, személyiségéhez illő gyűrű felkutatása követte, valamint a bölcsészkar leváltása a mérnökire, anyám intésére, természetesen. Mert a feleséget bizony el kell tartani, s jó, ha van miből, márpedig Heideggert olvasva akkor sem ugrándoznak be a papírpénzek az ablakon, ha a vonalzó meg sem áll a kezemben.

Én meg az építészet két külön bolygóról származunk, ez azonban cseppet se érdekelte szigorú anyámat. Kénytelen volt egyedül nevelni engem, s két lánytestvéremet, így aztán szó sem lehetett róla, hogy az ő fiából nem lesz tökéletes férj. Pedig én szívesen fejlődtem és értem volna még e címkével is, hiszen megvolt a lány, AZ a lány. Időközben persze, ahogy az a romantikus filmekben is lenni szokott, kicsúszott a kezemből, de én ugyanolyan lelkesedéssel halasztottam még néhány félévet, hogy csak azért is meglegyen az a mérnöki diploma. Azt sem tudtam, pontosan mit csinálok, mikor végül ott álltam a záróvizsgán, de az épületből a kemény fedeles okmánnyal sétáltam ki, szóval valamit irtó jól csináltam. Vagy csak pont úgy nem figyeltek, mint a lány, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök. Mindenesetre egy lépéssel ismét közelebb voltam ahhoz, hogy jogom legyen feltenni, csak épp nem volt kinek, s anyám ismét figyelmeztetett, mi hiányzik még ahhoz a bizonyos, elengedhetetlenül szükséges tökéletességhez.

Négy év múlva már sikeres, úgymond szakmabeli voltam, elismert az elismertek közt, és annyi pénzt kerestem, hogy a szigorú anya is elérkezettnek látta az időt, hogy egy saját lakásban, saját életem legyen. Az évek izgalmasak voltak, új dolgokat tanultam, már a vonalzó is jól érezte magát a kezemben, kedvemre szórtam a pénzt és cseréltem nőt, amikor csak tehettem. Ez tarthatatlan életforma, szörnyű viselkedés, ha nem változol, kiverheted a fejedből a nősülést – terelt a jó útra anyám, aki mindig, mindig tudta merre is van az. Én példás magatartású, örök gyerekként természetesen hallgattam rá, mért is ne tettem volna? Házasodni akartam, s nem ismertem nála tapasztaltabbat a témában, vagy ha mégis, hát kinek higgyen az ember, ha nem a saját anyjának?

Egy ideig hanyagoltam mindenféle társasági életet és a szextől is olyan távol tartottam magam, hogy esküszöm, díjat érdemelnék. Aztán egy skandinávszürke szerdai napon megismertem egy nőt. Egy Esküvő magazint szorongatott a buszra várva, gyűrűtlen ujjal, gondoltam, az ég is nekem szánta. Ebben később anyám is egyetértett. Eltelt egy év, négy, majd hét, házat vettem, berendeztem, a gyerekszoba terveit saját kezűleg készítettem, a kutya is nődögélt, a fizetésem pedig olyan magasságokba szökött, ahova a képzelet se ér el. A szigorú anya őszülni kezdett, a testvéreimet rég férjhez adta már, s most, hogy egynéhány helyen érkeznek az unokák, úgy látja, elértük, amit muszáj volt, rám ragasztható a cím, ami a boldogságomhoz kellett.


Elő is vettem hát az oly régóta őrzött gyűrűt, az ékszert, amivel eljegyezni kell, szépen hangzó beszédet mondtam, letérdeltem, sírtam, ahogy a leendő menyasszony is, majd feltuszkoltam az ujjára az aprócska karikát. Boldog nem voltam még, azzal egészen máig vártam, hiszen a házasság csak most kezdődik. Ám a padsorokat kémlelve a szemem megragad egy fehér ruhás lányon, aki egyszer kicsúszott a kezemből. Nem tudom, ki hívta, kinek jó ismerőse, s nem vagyok elég bátor, hogy Istent, szerelmet és jó modort nem ismerve vágtassak elé, feltenni másodszor is kérdést, pedig már réges-rég tudom, csakis akkor lennék boldog, ha az a lány lenne az első és utolsó feleségem, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök. 

2015. szeptember 22., kedd

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/3.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Orosz Adél ebben a munkájában Esterházy Péter ismert kezdőmondatát használta fel, így írt elbeszélést. A házi feladatot magas szinten oldotta meg, megérdemli a publikációt.

Orosz Adél

Tengeri szél




– Nem találunk szavakat! – nyögi elborzadva az öreg André, miközben a titkárnőmet félretolva benyomakszik az irodámba.
– Igazítsa meg a nyakkendőjét, kopogjon és jöjjön be újra! Azután beszélhet – utasítom kimérten a feldúlt öregurat, míg a kifli-szemöldökű Marcellát egy kézlegyintéssel dolgára engedem.
Nem tudom azt mondani, hogy André maradéktalanul teljesítette a kívánságomat, de néhány kapkodó mozdulatot követően, ritkás haja már fénylő koponyájára simul, és nem lebeg glóriaszerűen a feje körül, barna köpenye is begombolva feszül köpcös alakján.
– Nos, André, mi újság a raktárban? – tessékelem a „kihallgatószékbe” a még mindig izgatott főellenőrt.
– Uram, nem találunk szavakat!
– Ej, bizonyára rosszul keresik. Vagy rossz helyen. Emlékezzen rá, hogy a múltkoriban is az „Istenemet” a teológia részen keresték miközben már rég átkerült a szexuális megnyilvánulások közé. Meglesznek azok, csak legyenek körültekintőbbek. Elmehet André, és várom a jelentését, hogy minden rendeződött.
– Uram, bocsásson meg, ezek valóban eltűntek!
Talán a remegő száj vagy a szinte szűkölve kinyögött szavak miatt, de kénytelen vagyok komolyan venni az öreg riadalmát. Igyekszem nyugalmat sugározni felé és higgadtan felmérni a problémát. A cég elnökeként, beszámolóval tartozom a részvényeseknek és az igazgatótanácsnak. Tudniuk kell minden jelentős eseményről. Én viszont jobban kedvelem, amikor az előadásom csupán a hosszútávon is jól prosperáló cég altató unalmában ringatja őket. Most azonban nem tudom elhessegetni a fenyegető rémet, hogy veszélybe kerül a hallgatóságom csendes hortyogása. Bár tudom a választ, mégis felteszem a kérdést:
– Alaposan körülnéztek?
– Igen! Még a sötét helyekre is bevilágítottunk – válaszol suttogva a főinspektor –, az összetételeket is megnéztük, elírásokat, dadogást, szóvicceket, mindent.
– Szlenget?
– Ott kerestük először!
– Értem – bólogatok, de valójában nem értem. Van a szavaknak egy természetes elhasználódása. Kopnak, megfakulnak, ha túl sokat forognak közkézen. Olyankor átkerülnek a közhelysilókba és készítünk róluk egy listát. Természetesen onnan is használhatók, de műveltebb emberek érzékenyek a silóban megizzadt szavak ragacsos fogására, meg az émelyítő szagra amely körbelengi őket, így lassan-lassan feledésbe merülnek. Akkor egyenként letisztogatjuk, és visszarakjuk a polcra, a korábbi helyükre. Nagyjából száz év alatt megvan az egész.
És ott van még az elfeledett szavak raktára, kizárólag kutatási céllal látogatható. Idős, megfáradt szavakat gondozunk ott. Letöltötték a szolgálati idejüket, joguk van a pihenéshez. Inkább az újakkal fordul elő, hogy némelyik össze-vissza tekereg, alig tudjuk nyakon csípni, de eltűnni nem szoktak, csak máshol vannak, vagy már alig hasonlítanak magukra. 
A főraktár főellenőrének megváltást váró nézése egyre inkább feszélyez, úgyhogy az íróasztalom alsó fiókjából előveszek két poharat, meg azt az üveg mézbor barna brandyt amit kizárólag vészhelyzetekre tartogatok. Az ital még 1200-ban készült és azóta csupán négy évszám és mellettük a kis vonal jelzi az emlékezetes katasztrófákat. Az üveg még megvan, én is a helyemen vagyok, vagyis túléltük mindet.
Mielőtt töltenék, a lakkfilc kupakját csavargatva még felteszem a rettegett kérdést:
– Melyik szavakat nem találják?
A főellenőr előbb a kezével a homlokát, majd a szemét dörzsölgeti, végül az egész arcát úgy masszírozza, mint valami gyurmát. Elkeseredetten nyögdécsel.
– Van az a szó, tudja, amikor nem csak igazat mondunk, hanem tartjuk magunkat ahhoz, amit mondunk és büszkék vagyunk rá. Ez a büszkeség az utóbbi időben már majdnem leszakadt a dologról, mondhatnánk szinte lifegett de régebben öltek miatta! Most viszont teljesen üres a polc! Félő, hogy nem bírja sokáig a ráépülő szavak súlyát és összeomlik az egész. Pedig fontos dolgok vannak felette. Lojalitás, bajtársiasság, hűség. Gondoljon bele! Ha összeroppan az üres tároló, a zuhanásban összetörik a többi szó. Barátságok és házasságok milliói mennek tönkre majd.
– A hűség nem volt már amúgy is kissé fénytelen? Nemrég panaszkodott rá, hogy szinte csak a váza van meg.
– De még létezik!
– Jó, haladjunk tovább. Mi van még?
André, láthatóan minden erejét összeszedve igyekszik megkeresni a hiányzó szót, ami persze lehetetlenség. Ha nincs meg, akkor neki sincs meg. De sokszor még leírni is hatalmas erőfeszítés annyira meggyengülnek a szavakhoz kapcsolódó kifejezések. A szemét összehúzva erőlködik, én meg kezemben a nyitott lakfilccel, meredt szemmel figyelem, míg végre kinyögi:
– Még kettőt keresünk. Van az, amikor valamihez igazítjuk az elvárásainkat, az elképzeléseinket.
– Terv?
– Dehogy! Amikor egy embert szeretnénk követni.
– Edző?
– Olyat akinek a cselekedetei tetszenek nekünk és elismerjük.
– Celeb?
– Viccel velem? Én komoly dolgokról beszélek!
Nyilvánvalóvá vált, hogy a baj nem kicsi. Ha én sem találom a szavakat, akkor a helyzet megérett az újabb rovátkára az üvegen. A főellenőrrel egyszerre hajtjuk fel a poharanként kétujjnyi brandyt. Egyszerre kezdünk el tátogni és feltehetőleg az én fejem is pont olyan vörös, mint amilyennek az övét látom.
– Ez még mindig olyan, mint a méreg! – krákogja az öregúr.
– Ne pontatlankodjon! Még sosem ivott mérget!
– Ha nem találjuk meg őket, akkor lehet, hogy nem lesz más választásom – komorodik el André arca. – Nekem nagyon fontos… az a dolog… amit nem találunk. Én itt dolgozom már majdnem nyolcszáz éve. Abban reménykedtem, hogy majd az utánam jövőknek én olyan izé… olyan… tudja… olyan.. valami leszek. Amire emlékeznek és a nevemet… azzal a micsodával együtt mondják majd, azok akik… izéként gondolnak rám.
– Hagyja abba André, mert futkos a hátamon a hideg! – szólok rá határozottan, mert az övével ellentétben az én fejemet kitisztította a brandy. 
– Reménytelen a dolog, uram – sírja el magát az öreg –, a harmadik annyira mélyen van, hogy ha lenne hozzá bátorságom, azt mondanám, hogy egy egész világ épül rá.
Sosem éreztem még olyan fokú rettegést, mint ami a főinspektor szavaira elönt. Ha mindez igaz, akkor nem csak az állásomat veszítem el, de életem értelmét is.
– Melyik az? – suttogom kiszáradt szájjal.
– Olyan, mint a megértés csak sokkal bővebb. Van benne empátia is, de annál több szinttel mélyebben van, mégis az egekbe emel. A világ közepévé tesz, miközben szolgál valamit.
Érzem, hogy a mellkasom összeszorul a félelemtől. 
– Egy ilyen szó, az nem veszhet el! – csapok az asztalra.
André nem válaszol, csak lehajtott fejjel szipog.
– Mi van az írókkal meg a költőkkel? – ötlik fel bennem a reményteljes gondolat.
Az öreg lemondóan legyint, és zsebkendő után matat.
– Eh, a legtöbbjük csak a siló alján kotorászik, aztán megír belőle 300 szürke árnyékoldalt. Nem úgy, mint az öreg halász…
Ízes szavak tolulnak az agyamba. Illatos bor, érdes tenyeremben sercenő kenyér emlékét érezem a szavak nyomán. A tengeri szél madárvijjogást repít felém, aztán csend száll közénk és pár pillanat megnyugvást hoz. 
– Csinálni kell! – szakad ki belőlem váratlanul, és a felismerés izgalmától felugrom. – Arra van szükség, hogy történjen az, amitől újra szükség lesz rájuk és akkor majd eszükbe jut!
Amit mondok láthatóan Andrét is magával ragadja, mert elteszi a hatalmas gombóccá gyűrt, barnakockás zsebkendőt.
– Úgy érti, hogy hozzuk őket helyzetbe?
– Pontosan! – csapok rá az öreg vállára. – Csináljunk forradalmat! Legyenek árvák, jöjjenek menekültek, tegyünk földönfutóvá akit csak lehet! Halott gyerekek kellenek, rommá bombázott városok, szétszakadt szerelmek, megcsonkult családok!
– Nem túlzás ez, uram? – riadozik az öreg a szék karfáját szorítva.
– Ha nem tesszük, összeomlik minden. Tragédia kell, dráma! Érzések és szenvedély, hogy kínjukban vinnyogjanak. Annyira kell, hogy fájjon a hiány, hogy ne legyen más választásuk, mint cselekedni. És ha fáj, nevet adnak neki, ha cselekszenek, nevet adnak neki.
– Olyan furcsák az emberek mostanában – ül ki André arcára az aggodalom. – Nem akarnak beszélni, nem akarnak fájdalmat érezni, sem gondolkodni. Csak az ismerős dolgokra vágynak, megbízható érzésekre, még ha vékonykák is. Kevesen vannak, akik kockáztatnak.
Érthetetlen módon, orromba újra bekúszik a tenger illata és egy gyerek alakja rémlik fel. Könny sós íze mar a torkomba miközben hallani vélem a víz apró loccsanásait. Úgy érzem, az a gyerek vár engem és nem hagyhatom cserben. Bizonyítanom kell. De nem tudom, hogy mit, csak reménykedem, hogy majd eszembe jut.
Nézem az öreg raktárellenőr arcát, amelyet kérges fává barázdált az elmúlt nyolcszáz év. A szemében mégis csillog valami megfoghatatlan dolog. Bizalom! Jut eszembe a megfelelő szó és ez valahogy örömmel tölt el. Bíztatóan rámosolyogok az öregre.
– Ne becsülje le az embereket André! Meglesz az a szó, mind meglesz. Valaki valamikor újra kimondja, és a világ meg lesz mentve!

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/2.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Mécs Anna, a próza kurzus hallgatója, Örkény István "egyperces novellái" alapján írt egy sajátos, ironikus "egypercest". Különös hangulatú írása publikációra érett szerzőt mutat. 

Mécs Anna:
Értekezés a cím hatalmáról

Dr. Barkóczy Szaniszló – a doktor előtag nagybetűssége itt nem csupán a mondatkezdéssel magyarázandó; az akkor még dr. Barkóczy Szaniszló 1986. május 25-én védte meg nagydoktori címét, így azt követően az őt tisztelők óhajára, a helyesírási szabályzatot némiképp szabadon értelmezve nem javítja ki a doktor előtag nagybetűs írásmódját – bekapcsolta asztali számítógépét, a dokumentumrendezőt megnyitva az egyetem nevét viselő mappára kattintott, belépett a bírálandó értekezések közé, és felnyitotta ifj. Hunmagasi Ágoston dolgozatát. Apró betűk szaladgáltak a szeme előtt, érezte émelyeg. A dolgozatot már tizenkettedszerre nyitotta meg. Habár ez volt a kétszázharmincharmadik doktori értekezés, mit élete során opponált, mégis enyhe bizsergés tudta átjárni, mikor a tanulmányok felét kitöltő lábjegyzetek bogarászására vagy az irodalomjegyzékben fülön csíphető apró helyesírási hibák felfedezésére gondolt. A szövegszerkesztő jobb alsó sarkában nagy nehezen megtalálta a nagyítógombot, és eltökélten nyomkodni kezdte. A betűtenger nőttön-nőtt, ifj. Hunmagasi Ágoston fedőlapja egyre terebélyesedett Dr. Barkóczy Szaniszló képernyőjén. Kétszázhatvan százaléknál Dr. Barkóczy Szaniszló feladta, hiszen a betűk alig változtak, ám a sorok egyre hosszabbá válva a képernyő jobb és bal oldalán a semmibe vesztek. Egy kedves kollégájától, a tavalyi hőségriadókkal tarkított júliusban sajnálatos módon elhalálozó, tizennégy dioptriás szemüvegét viselve nyílt koporsóban felravatalozott Prof. Dr. Galgóczy Imre Elektől tanult trükköt vetette hát be. A teljes szöveg kijelölését követően a tizenkettes betűméretet, mely méret létezésének indokolatlansága felett gyakran elmorfondírozott, átállította húszasra, melynek következtében az értekezés címe kitakarta a képernyő felét, ám még mindig nem voltak a betűk olvasható méretűek számára. Tovább nagyított hát, a huszonnyolcas méretnél elégedetten megállt: már nagy erőfeszítések árán el tudta olvasni a betűket, ám a cím nem lógott át a következő oldalra. Az értekezés első megnyitásakor ennél a pontnál döntött úgy, hogy ideje volna nyugovóra térni, a számítógéppel folytatott folyamatos hadviselés nem tett jót egyébként karnisvastagságú idegeinek. Mikor másodszorra ült le a már helyes méretűre állított értekezés elé, pár percnyi szöszmötölést követően a cím olvasásába kezdett. Dr. Barkóczy Szaniszló egyre közelebb és közelebb hajolva a képernyőhöz hangosan betűzte az első szavakat, melyek a címnek csupán töredékét tették ki. Szemhéja egyre komótosabban húzódott fel és egyre vágyakozóbban zuhant le. Dr. Barkóczy Szaniszló a n-e-o-p-r-o-t-e-s-t-á-n-s szó második o betűjénél feladta a küzdelmet, és fejét a klaviatúrára ejtve mély álomba merült; gyermekkori szerelmével álmodott, aki álmában úgy nézett ki, mint Dr. Barkóczy Szaniszló édesanyja. Dr. Barkóczy Szaniszló felriadt, az alvás rövidségéhez képest tetemes mennyiségben kifolyt nyálát szája bal széléről kezével, a klaviatúráról szövetzsebkendőjével törölte fel, majd nyugovóra tért. Ez a jelenet két-háromnaponta megismétlődött, Dr. Barkóczy Szaniszló már azt sikerélményként volt kénytelen elkönyvelni, hogy minden alkalommal egy-egy szóval tovább jutott a címben. Ám a napok napok voltak, a hetek pedig hetek, ennek következtében 24, illetve 168 óra után elvesztették aktualitásukat. Dr. Barkóczy Szaniszló, a történetírás és kulturális emlékezet nagydoktora ezzel jobban tisztában volt, mint azt egy földi halandó elbírni képes volna, így éjszakánként verejtékben úszva forgolódott ifj. Hunmagasi Ágostonra gondolva, kit élőben még nem volt szerencséje szemügyre venni, ám képzeletében már csak neve és értekezésének első pár szava alapján tisztességes, ám talán a képességeit kissé meghaladó babérokra áhítozó sovány fiatalemberként élt. Dr. Barkóczy Szaniszló ott ült a tizenkettedszerre megnyitott dokumentum első oldalának első sorai előtt, és már csupán egy éjszaka állt rendelkezésére, hogy opponensi véleményét a tőle megszokott szakmai szabatossággal, konstruktivitással és nyelvi leleménnyel elkészítse. Mikor a cím huszonegyedik szavánál majdnem lehanyatlott mások által kifejezetten nagynak mondott feje, Dr. Barkóczy Szaniszló nem mindennapi döntésre jutott: úgy ír opponensi véleményt ifj. Hunmagasi Ágoston értekezéséről, hogy még a címet sem olvasta végig. Több évtizedes tapasztalata megnyugtatta, hiszen a feltörekvő ifjúság szokásos hibáit jól ismerte, a cím első fele alapján tudni vélte, miféle erényei és hiányosságai lehetnek az igencsak bő lére eresztett értekezésnek. Dr. Barkóczy Szaniszló mintegy másfél óra elteltével a kinyomtatott, aláírt és lepecsételt, gondosan befűzött véleménnyel diadalittasan felállt.

        Az egy hónappal későbbi doktori védésen a másik két opponens Dr. Barkóczy Szaniszló méltató és néhol apróságokat kifogásoló mondatait szinte szóról szóra megismételte, így ifj. Hunmagasi Ágoston azon a szép szeptemberi délutánon cum laude minősítéssel dr. ifj. Hunmagasi Ágostonként távozhatott.

2015. szeptember 15., kedd

Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Nagy Gergely, a próza kurzus hallgatója, Örkény István "egyperces novellájának", a "Ballada a költészet hatalmáról" című műnek a hangulatát idézte fel az egyik házi feladatában. Itt közlöm. 

Nagy Gergely:
Varázsszem és holdsugár

   A poros padláson, egy vén katonaláda tetején állt egy öreg rádió. Senki sem tudta már, kié lehetett, ahogyan azt sem, miféle műsorokat játszott annak idején. Hírek szóltak rajta vészesebb időkben, vagy épp vidám dalok talán? Pont úgy homályba veszett mindez, mint az a rengeteg elfeledett emlék, amely a porlepte zugokban kallódott. Csak teltek a lassú évek, a padlás félhomályos csendjében mégis mintha megállt volna az idő.
   Egy nap, talán a szokatlan hőség okán valaki úgy döntött, kiszellőztet odafent. A portól sötét tetőablak kitárult hát, s aznap éjjel utat talált a padlásra egy eltévedt holdsugár. Körbejárta a lomokat, a sok szétszórt holmit, és utolsó erejével megvilágította az öreg rádiót. A bágyadt, acélkék fényben mintha valami megváltozott volna: mikor a holdsugár végül továbbállt, halvány zöldes derengést hagyott maga után a rádió mindaddig sötét varázsszemében.
   Teltek-múltak a hónapok, s a holdsugár újra meg újra meglátogatta őt. A rádió pedig emlékezni kezdett. Emlékezett az utolsó napokra, mikor énekelt, beszámolt és mesélt. Emlékezett a sugallatra, mely távoli emberek hangját hozta felé, a hullámokra, melyek arra késztették, hogy elismételje a szavaikat. Emlékezett a dalokra, és emlékezett a hírekre: a hírekre bombákról, halálról és borzalomról azokban a vészesebb időkben. De emlékezett a mesékre is: mesékre hercegnőkről, sárkányokról, okos legényekről és ostoba urakról, és emlékezett egy kislányra, aki a hintaszékben ülve hallgatta őt varázsszeme halvány pislanásait figyelve az elsötétített szobában. S egy éjjelen, mikor ismét fakó fénybe borult a padlás, eszébe jutott a mese, az a mese, melyet utoljára mondhatott el, mielőtt azoknak a vészes időknek a szele elérte az országot, a várost, a házat, és a kislányt is, akinek annyira szívesen mesélt. A történet egy holdsugáron járó boszorkányról, aki elveszett álmai után indult a messzeségbe.
   S ahogy felidézte mindezt, erősen felparázslott a varázsszem, mintha csak egy mindaddig hiába keresett frekvenciára talált volna rá. Mintha újra villamosság fűtötte volna elektroncsöveit, mintha megint újra ott állt volna a nappaliban, a kandalló és a mécsesek fényében, és mintha megint minden szem, különösen a kislány két szép kék szeme őt figyelte volna, ahogy mesél, mesél, mesél.
   A Hold ragyogóbban sütött, mint bármikor azelőtt. Olyan erősen, hogy az emberek városszerte álmatlanul forgolódtak ágyaikban azon az éjszakán. Olyan élesen, hogy sugara elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy a vén rádió valóra válthassa tervét. Felkászálódott a katonaládáról, kinyitotta, kopott frakkot, cilindert, sétapálcát vett elő belőle, magához vette, felöltötte mindezt, majd varázsszeme elé cvikkert tűzött, s elegáns léptekkel felsétált a holdsugáron. Fel, az apró bárányfelhők közé, hogy végigtekintsen a városon, hátha megtalálja őt. Mert tudta, még nincs késő. Még… talán időben érkezik.
   A város fölötti hegyen állt az Idősek Otthona. Állami intézet volt, az elmúlás magányos, elhagyatott helye. Ott, egy steril szagú szobában, ragyogó holdfényben ázó takarók alatt feküdt egy ősz hajú, beteg, idős hölgy. Kilencven is elmúlt már, túlélt mindent és mindenkit: legalábbis mindenkit, aki valaha számított neki. Nem volt ő keserű, pedig nem bánt vele kegyesen az élet. Feledett már ő minden rosszat, hiszen a vészes idők is rég elmúltak már. Holdfényes éjszakákon sosem aludt: nem jött álom a szemére, mert ilyenkor eszébe jutott a régi mese a boszorkányról, aki a holdsugáron járva indult elveszett álmai felkutatására. Akkor, gyerekként nem tudta, mennyire sokat fog jelenteni neki ez a mese, és talán csak ezeken az éjszakákon volt egy icipicit szomorú és magányos.
   Azonban ezen az egy, vakítóan fényes éjszakán mégis elnyomta az álom.  
   A rádió soká keresett, kutatott, ahogy régen is. Varázsszemében hol összeszűkült, hol kitágult a keresőfény. Pálcája kopogott az üveges holdsugáron, cvikkere fénylett. (Azon az éjszakán többen hitték, hogy UFO-t láttak, egy amatőr csillagászt pedig heveny szélütéssel szállítottak kórházba, ahol egy holdfényben sétáló cilinderes rádióról hadovált. Viszonylag sokáig kezelték az ideg- és elmeosztályon azután.) Végül megérezte. Megérezte az álom rezdülését, s elindult, mintha csak lépcsőn járna; le, a hegyen álló Idősek Otthona felé.
   Az idős hölgy felriadt. Felhő takarta el a holdat, a szoba félhomályba borult. Csend volt, csak egy rádió statikus sercegése hallatszott. Mikor kidörzsölte az álmot a szeméből, halvány ragyogást pillantott meg a szoba sarkában, az asztal mellé állított szék felől. Halvány fényt, amit még rozoga szemével is azonnal felismert.
   – Kedves gyerekek – csendült fel egy férfihang az idő és az álmok feneketlen kútjának mélyéről. – Egy varázslatos történettel szeretnélek meglepni benneteket ma este egy jó boszorkáról, kinek járni adatott a holdsugáron. Üljetek le, s figyeljetek jól…
   Az idős hölgy felült az ágyban, nyakába húzta a takarót, s feszülten figyelni kezdett, nézve, csak nézve a vén varázsszem pislogó derengését...
* * *
Másnap az ügyeletes nővér pánikba esve fedezte fel az idős hölgy eltűnését. A nyitott ablak öngyilkosságra vallott, ám a rendőrség ezt holttest hiányában kizártnak tartotta. Az egyetlen gyanús nyom az asztalon felejtett cvikker volt, ám ez teljesen elégtelennek bizonyult a rejtélyes eltűnési ügy felgöngyölítéséhez.