A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson - a dráma óra keretében - Sasvári Vivien olvasta fel a kész drámáját. Ő az első a drámaíróink közül, aki sikeresen vette ezt az akadályt, gratulálunk! Az egész művet közlöm az alábbiakban, nem kis büszkeséggel megmutatva, hogy milyen kiváló művek születnek szépírói kurzusunkon.
Sasvári Vivien
Lélektelen
1.
felvonás/1.
szín
Kicsi,
sötét szoba. Az ablakok előtt sötétítő függönyök, sejtelmes, narancsos fény
világítja be a helységet. A szoba közepén álló kerek asztalkán súlyos, vörös
terítő, a középre állított üveggömb körül gyertyák égnek. Az asztalnál ketten
ülnek egy fátylakba öltözött nővel szemben, akinek zengő hangja betölti a
szobát:
MARINA: Markus
Thompson szelleme, jelenj meg előttem, Markus, kérlek, válaszolj!
FIATAL LÁNY: Ugyan
már anya, ez baromság!
ANYA: Csitt!
FIATAL LÁNY: De…!
MARINA: Nézzék, ha
nem akarják ezt, menjenek el, de ha beszélni akarnak Markusszal, hagyjanak
koncentrálni!
Csend.
MARINA: Remek (megköszörüli a torkát). Markus Thompson,
hívlak téged, ha köztünk vagy, adj jelet!
MARKUS: Már vagy tíz
perce itt vagyok, ha nem látná.
MARINA: Markus, ha
köztünk van, kérem, adjon jelet! (suttogva,
a fogai közt szűrve a szavakat). A gyertya.
MARKUS: Mi?
Egy
másik szellem jelenik meg Markus mellett.
JACK: Billentsd már
meg a gyertyák lángját, te fafej!
MARKUS (értetlenül): Mi? De miért?
JACK: Mert ez is a
show része.
MARKUS: Ó. Értem.
A
gyertyák lángja megremeg. Az asszony felsikkant.
ANYA: Istenem,
Markus, te vagy az?
MARKUS: Én hát!
MARINA: Markus jelen
van.
FIATAL LÁNY: Na persze…
MARKUS: Már megint mi
az a vas a szemöldökében? És hogy néz ki a haja? Mi ez, lila? Egy hónap telik
el, és így néz ki?
MARINA: Édesapja
észrevette, hogy más a hajszíne.
FIATAL LÁNY (dacosan): Nyilván.
MARKUS: Ha még mindig
azzal a tetovált, motoros kis suhanccal jár, hát megnézheti magát!
MARINA: A barátjáról
érdeklődik. Megvan még a motorja?
ANYA: Markus, ó,
Istenem, tényleg te vagy az!
MARKUS: Igen, én, és
ne hidd, hogy nem tudok a kertészről!
MARINA: Boldog, hogy
láthatja, Suzan.
MARKUS: Boldog? A
fenéket! Ez a számító némber csak a széfemet akarja!
ANYA: Jaj, Markus,
úgy hiányzol!
MARKUS: Meghiszem
azt, főleg a csekkek, meg a bankkártyám, az hiányzik csak igazán, mi?
MARINA: Ön is
hiányzik neki.
MARKUS: Persze, mint
egy pattanás a seggemre!
ANYA: Öhm, megkérdezné
esetleg, nem tudja-e megmondani, hol van az a széf…
MARKUS (diadalmasan): Háh! Megmondtam én, hogy
csak a széfet akarja! Na, azt lesheted, te hálátlan, élősködő…
MARINA: Azt mondja,
elásta.
ANYA: Mi?
MARKUS: He? Én semmi
ilyesmit nem mondtam.
JACK (vigyorogva): Csak figyelj!
MARINA: Azt mondja,
az erdőben ásta el a széfet, hogy senki ne találjon rá. Négy… nem, öt
kilométerre a főúttól, egy göcsörtös, kidőlt fánál.
MARKUS: Ez most mit
csinál?
JACK: Várd ki a
végét!
MARINA: Markus azt
mondja, jó mélyre ásta, hogy senki se férjen hozzá, és biztonságban legyen.
ANYA: És a kód?
MARINA: A házassági
évfordulójuk dátuma.
MARKUS (már nevet): Ez jó! Ez nagyon jó! Mintha
tényleg észben tartanék ilyesmit.
JACK: Mondtam!
ANYA: Ez egészen
biztos?
MARINA:
Természetesen.
Az
asszony hálásan elköszön, majd fizet, és durcás lányával elhagyják a szobát.
Marina
elfújja a gyertyákat és felkapcsolja a lámpát. A kendőt hátra hatja az arcából,
és a két szellemre néz.
MARINA: Nos, uraim,
köszönöm az együttműködést.
JACK: Imádom, ahogy
azon a síri hangon kántálsz, óriási!
MARKUS: Kisasszony,
már megbocsásson, de mégis, mi volt ez az egész?
MARINA: Nos, Markus röviden,
én médium vagyok. A felesége jött el hozzám, hogy idézzem meg a szellemét,
mert, ahogy ő mondta: „képtelen túltenni magát a gyászán, amíg nem búcsúzhat
el.” Persze, csak a széf helyét akarta megtudni. Nem szeretem az ilyesmit. Így
rossz nyomra vezettem. Sosem találja meg azt a széfet.
MARKUS: Ez igazán
kedves öntől, kisasszony!
MARINA: Nem ingyen
tettem.
MARKUS: Hogy érti?
JACK: Nézd, pajtás,
az ábra az, hogy nekünk is meg kell élni valamiből, eddig tiszta? A médiumkodás
nem olyan jól menő biznisz, mint amilyennek egyesek hiszik.
MARINA (sóhajt): Légy erős, Jack, senki sem él
abban a tévhitben, hogy ez egy jól menő vállalkozás, csak te.
JACK: Jaj, Marina,
olyan földhöz ragadt vagy!
MARKUS: Bocsánat, de
maga tulajdonképpen kicsoda?
JACK (hamis mosollyal): Minden bűvésznek van
segédje.
MARINA: Jack az én…
házi szellemem.
JACK (felháborodva): Már megbocsáss, minek
neveztél? Mi vagyok én, talán Casper?
MARINA: A lényeg, az
Markus, hogy tisztában vagyunk vele, ön nem a családjának szánja a széfben
elrejtett pénzét. Gondolkodott már azon, vajon mit kezd vele, most, hogy… nos…
halott?
MARKUS (bizonytalanul): Tulajdonképpen… Nem is
tudom…
JACK (átveti kissé átlátszó karját Markus nyakán,
és együtt érző képet vág): Tudom én, szívás ez haver, az ember egész életén
át gyűjtöget, aztán mielőtt kiélvezhetné, huss… És vége. Egyébként mi volt?
Vonat? Busz? Autó?
MARKUS: Kamion.
JACK: Az kellemetlen.
MARINA: Markus, amire
Jack olyan körülményesen célozni akarna, az, hogy nekünk nagyon is szükségünk
lenne a pénzére.
MARKUS: Áruljam el
maguknak a széf rejtekhelyét?
MARINA: Legyen
szíves.
MARKUS: Mégis miért
tennék én ilyet?
MARINA: Mert szépen
kérem, és mert magának egyébként sincs már szüksége rá.
MARKUS: Nem hinném,
hölgyem.
JACK: Csináld azt a
voodoo izét, naaa, légyszi!
Marina
türelmetlenül felsóhajt, és Jackre mered.
JACK: Oké, oké,
befogtam.
MARINA: Markus,
tudja, mi történik a lelkünkkel a halál után?
MARKUS: Öhm…
MARINA: Nos, hadd
világosítsam fel: halálunk után a lelkünk még egy ideig itt lebeg – ez három
nap, plusz-mínusz egy-kettő –, aztán normális esetben a mennybe, a pokolba,
vagy a purgatóriumba jut, ami tulajdonképpen egy várószoba, eddig világos? Az
ön lelke még a purgatóriumban várakozott, ezért is tudtam visszahívni ide. Na,
már most, ezzel van egy ici-pici bökkenő. Nem mehet vissza, soha nem tudhatja
meg, hogy a mennybe, vagy a pokolba került volna, ha csak én vissza nem küldöm.
Marina
arca elkeskenyedik, a haját szél fújja hátra az arcából. Jack elégedetten
figyeli Marcus rémülten tágra nyíló szemeit.
MARINA: Viszont nem
csak oda küldhetem ám vissza (a hangja
suttogássá halkul). Képzeljen el egy örökké valóságot a saját, rothadó
holttestébe zárva, hm? Nem lehet túl kellemes élmény, higgye el nekem, és
szívesen meg is kímélném ettől. Ehhez mindössze annyi kell, hogy elárulja
nekünk a széf pontos helyét, és a zár kódját. Szerintem igazságos üzlet.
MARKUS: Nem képes
ilyesmire!
MARINA: Akar fogadni?
Jack, képes vagyok én ilyesmire?
JACK: Még szép!
MARINA: És van nekem
lelkiismeretem, Jack?
JACK: Nem tudok róla,
Marina.
MARINA: Nos, Markus,
mi legyen? Maga nem rossz ember. Kis szerencsével a mennybe kerülhet. Ne dobja
el ennek lehetőségét pár koszos bankjegyért. Nagyon sötét van a föld alatt, és
a férgek nem épp a legillusztrisabb társaság, ha mondhatok ilyet.
MARKUS: Ribanc!
MARINA (vállat von): Mondtak már rosszabbnak is.
MARKUS: Ezt még meg
fogja bánni!
MARINA: Nyilván (papírt, ceruzát vesz a kezébe). Ha kész,
én hallgatom.
1. I. felvonás/
2. szín
Egy
belvárosi lakás legfelső emelete, melynek hálószobája szadomazo
felszerelésekkel van kidekorálva. Van itt bilincs, korbács, és egy domina
szerelés a sarokban, egy fogason. Marina épp fejjel előre eltűnik egy nagy
szekrényben, amiben szintén mindenféle szerszámok vannak. Jack az ágy mellett
áll, és a szőrős, rózsaszín bilincseket szemrevételezi.
JACK: Gondoltad
volna, hogy a jó öreg Markus ilyesmivel tölti a szabadidejét?
MARINA: Irigykedsz,
mi?
JACK: Igaz, ami igaz,
támadtak ötleteim…
MARINA: Tudni sem
akarom!
Jack
átkukucskál Marina válla felett.
JACK: Na? Találtál
valamit?
MARINA: Azt hiszem,
ez lesz az, csak nem tudom leszedni a hátát. (Feszítővasat hoz, és elkezdi lebontani a szekrény hátulját).
JACK: Azt hittem,
dobok egy hátast, a szövegedtől: „Van nekem lelkiismeretem, Jack?”. Óriási
volt.
MARINA: Örülök, hogy
szórakoztatónak találtad, de ha nem tudsz semmi hasznosat csinálni, mássz ki az
aurámból.
JACK: Nézzenek már
oda, milyen érzékeny lett valaki!
MARINA: Nem vagyok
érzékeny! Inkább tedd magad hasznossá, és őrködj!
JACK: Mégis ki jönne
ide? Esetleg ennek a cuki kis bőr overálnak a gazdája?
MARINA: Még mindig
tudom, hol a holttested, Jack, ezt ne felejtsd el.
JACK: Ez övön aluli
volt, Marina, igazán nem szép. Nem játszol tisztán.
MARINA: Sosem
szoktam. (Reccsenés, pattanás, majd a
szekrény hátulja megadja magát, és feltárul a Markus által emlegetett széf).
Na végre! Mennyi is volt? 9-5-6-2.
A
széf feltárul, Marina és Jack együtt néznek bele, majd Marina döbbenten
hátrahőköl.
MARINA: Mi az Isten…
JACK: Hát… Végül is
nem kérdezted meg, mi is van abban a széfben egészen pontosan.
MARINA: Ne most légy
okos, Jack! Ez egy emberi koponya!
JACK: Igazából, ha
jobban belenézel, legalább három.
MARINA: A rohadt
életbe! Ez baromira nem hiányzott!
JACK: Most mi van,
nem nagy cucc, már nem élnek. Ez neked nem újdonság.
MARINA: Te is tudod,
hogy nem foglalkozom holttestekkel! A szellemek egészen más tészta, ez viszont
három különböző ember hullája!
JACK: Csak koponyák.
Nem az egész test. Ráadásul nem is rohadnak. Na, az tényleg undorító lenne.
MARINA: Jack, én
esküszöm neked…!
JACK: Jó-jó. Most mit
akarsz csinálni?
MARINA: Eltűnünk
innen, most azonnal!
JACK: Most mégis
mitől rezeltél be? A csontok nem bántanak, ide pedig nem jön már senki. Markus
halott.
MARINA: Az lehet, de
a kedves neje előbb-utóbb felfedezi, hogy az erdő közepén nincs semmiféle
elásott kincs.
JACK: Ugyan már! Az a
nő vakondtúrást csinál abból az erdőből, és az jó pár napba telik. Addigra mi
már sehol sem leszünk!
MARINA: Markus
pénzéből kellett volna meglépnünk, te nagyokos!
JACK: Pár nap alatt
találunk egy másik balekot!
MARINA: Azt hiszed,
ez olyan egyszerű? Fogalmad sincs, mennyi időbe telt olyan hírre bukkanni a
halálozási rovatokban, meg az interneten, ami számít is! És azt képzeled, a nő
magától jött el hozzánk? Ez hosszú hetek munkája volt, Jack, és most lehúzhatom
a klotyón az egészet!
Marina
tehetetlenül a hajába túr és ellép a széftől. Fel-alá kezd járkálni a szobában.
Jack gondterhelt arccal nézi.
JACK: Majd kitalálunk
valamit. Mennyi pénzünk van?
MARINA: Kevés,
rohadtul kevés! Az útra elég, de utána mégis mi a fenét csinálok?
JACK: Ugyanazt, amit
itt.
MARINA: És abban a
néhány hétben, amíg felhajtok egy újabb balekot, mégis mit eszem, hol alszom?
JACK: Ti, élők, olyan
körülményesek vagytok.
Marina
lerogy az ágy szélére. Jack mindezt kritikus, kissé undorodó arccal szemléli.
JACK: Én nem ülnék
oda a helyedben. Tudni sem akarom, mi mindent látott már az a lepedő…
MARINA: Csak fogd be!
Ebben
a pillanatban egy másik szellem, egy nő ölt testet az ágy lábánál, a ruhája
jórészt csak bőrszíjakból áll. Jack álla leesik, Marina gyanakvóan nézi a
lányt.
LUCY: Sziasztok!
MARINA: Te mit
keresel itt?
JACK: De ha már itt
vagy, mit tehetünk érted, szép hölgy?
LUCY (megvetően affektálva): Mi vagy te,
nekrofil?
JACK: Hé!
MARINA (a széf felé bök hüvelykujjával): Tiéd az
egyik?
LUCY: Ja, a
csinosabbik, amelyiknek olyan szép arccsontja van.
Marina
és Jack összenéznek.
JACK (MARINA irányába suttogva): Legalább
dögös.
MARINA: És most mit
akarsz itt?
LUCY (épp a koponyákat nézegeti): Ja, hogy én?
Öhm, Markus üzent neked.
MARINA: Őt
visszaküldtem a purgatóriumba.
LUCY: Pokolra került.
MARINA: Azt hiszem,
ez nem lep meg. (Lucy még mindig azon
tanakodik, melyik koponya a legcsinosabb). Szöszi, koncentrálj! Hogy
kerülsz te ide, és hogyan küldött nekem Markus üzenetet?
LUCY: Onnan jöttem,
ahonnan ő. Csak ő a pokolba ment, én meg ide, hogy megkeressem a koponyámat.
Marina
kezdi elveszíteni a türelmét.
MARINA (indulatosan): Jack, csinálj vele
valamit, mielőtt én fogok!
JACK: Jó-jó, bízd
rám. Khm. Figyelj csak csini… Hogy is hívnak?
LUCY: Lucy vagyok.
JACK: Csodás, figyelj
Lucy, el tudnád mondani, mikor haltál meg?
LUCY: Nem is tudom,
talán… öt-hat hete…
JACK: És eddig hol
voltál?
LUCY: A
purgatóriumban.
JACK: Értem. És nem
sokára utánad, megérkezett Markus is, igaz? Ő ölt meg téged?
LUCY: Igen, ebben
biztos vagyok. Meg is lepődtem, mikor megláttam, azt hittem, egyenesen a pince
szintre küldik, ha érted, de nem, ez is ott állt sorba velünk. Fel nem
foghatom, miért tart olyan sokáig ezeknek a papírmunka.
JACK: Marina két
napja kihozta Markust a purgatóriumból, és kötött vele egy üzletet. Ezután
Markus visszament. Mondott neked valamit?
LUCY: Valami
olyasmit, hogy a ribanc jól meg fogja szívni (Marinára néz), már bocsi, de ő mondta így. Meg hogy mennyire meg
fog lepődni, ha belenéz a széfbe.
MARINA (sürgetően): Mondott még valami mást is?
LUCY: Igen, azt
üzeni, ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadultál tőle, mert őt senki sem
fenyegetheti meg büntetlenül… vagy valami ilyesmi. Nem igazán figyeltem.
Lefoglalt, hogy azt mondta, elintézi, hogy visszakerüljek ide.
MARINA: És mégis hogy
kivitelezte ezt?
LUCY: Nem tudom, de
beszélt ott valakivel, aki a papírokat intézte. Többen káromkodtak is, mikor
eléjük tolakodott a sorban… Aztán huss, itt voltam.
Jack
és Marina gondterhelten összenéznek.
MARINA: Senki sem
képes erre. Nem vesztegetheti csak úgy meg a kapuőröket, az ki van zárva!
JACK: Nem akarok
kukacosnak tűnni, de csinike csak idekerült valahogy…
MARINA: Igen, Jack,
én is látom, de ez akkor is lehetetlen!
JACK: Attól, hogy ezt
szajkózod, nem lesz kevésbé valós a tény, hogy a rohadt kis perverz valahogy
elintézte, hogy az egyik kapuőr visszaengedje a csajt.
MARINA: De ha ezt el
tudta intézni, miért nem magát küldette vissza?
LUCY: Ó, az is
folyamatban van.
Mindketten
felé kapják a fejüket.
MARINA: Miről
beszélsz?
LUCY: A papíros
fickók nem küldhették vissza Markust, mert nekik is meg van kötve a kezük vagy
mi, gyilkosokat nem küldhetnek vissza, attól bekrepál a rendszer.
MARINA: Hát akkor?
LUCY: Nem tudom,
nekem csak azt mondta, hogy odalent is vannak ismerősei.
MARINA: Hazudsz!
LUCY (vállat von): Mást nem tudok.
JACK (hirtelen beugrik neki valami): Marina…
öhm, rémlik neked, mit meséltem, én hogy jutottam vissza ide?
Marina
elsápad, és Jackre mered.
MARINA: Azt gondolod,
ő is ugyanezt csinálta?
JACK: Figyelj, én
több száz évvel ezelőtt űztem az ipart, az igaz, de ezek a szabályok nem nagyon
változnak. Persze a magam idejében én is kértem egy-két szívességet, meg
letudtam a személyes kis revansokat, de ha ez a fickó épp téged szúrt ki
magának, és lepacsizott pár démonnal, néhány államnyi távolság kevés lesz
ahhoz, hogy megszabadulj tőle.
2. 2. felvonás/
1. szín
Egy
kicsi, zsúfolt lakás, a vakolat mállik, a plafon beázva. Az ágyon nyitott
bőrönd és egy sporttáska hever, a szekrény ajtaja nyitva, mindenhol ruhák
szanaszét. Marina a táskákba gyűr mindent, ami a keze ügyébe kerül. Jack az
ablaknál áll, és karba tett kézzel figyeli a műveletet.
JACK: Mégis mit csinálsz?
MARINA: Minek látszik?
JACK (tűnődve): Ha nem ismernélek jobban, azt mondanám, szortírozod a
téli és a nyári kollekciót. (Marina
felmordul). Vagy talán tévedek.
MARINA: Nem vagy vicces!
JACK: Ugyan már, Marina! Ezelől
nem bújhatsz el. Hiába csomagolsz, nem tudsz olyan messzire menni, hogy a
démonok ne találjanak rád. Ehhez néhány kilométernyi buszozás kevés.
MARINA: Akkor mondj jobbat! Mert
nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, és várni, hogy rám találjanak!
JACK: Először is higgadj le, mert
nem segít, ha pánikolsz. Másodszor tedd le azt a kést, mert nekem már úgyis
mindegy, a démonok meg legfeljebb körberöhögnek.
Marina
észreveszi, hogy egy szertartásoknál használt tőrt szorongat. Leteszi, majd az
ágy szélére ül, és Jackre néz.
MARINA: Mesélj nekem a
démonokról, Jack.
JACK: Mit akarsz tudni?
MARINA: Hogyan kerültél
kapcsolatba velük, hogyan szabadultál meg tőlük, mindent.
JACK (vonakodva): Marina, csak mert úgy döntöttem, hogy melletted
maradok, nem jelenti azt, hogy tudnod kell arról, miket tettem életemben.
MARINA: Így is sok a legenda
rólad, Jack, és ha csak a fele is igaz, gyilkos rohadék lehettél akkoriban.
JACK: Milyen árnyaltan
fogalmazol. De azért ne legyen kétségeid, ha nem lennék szellem, te már nem
lennél életben.
MARINA: Nem táplálok illúziókat,
ezért is működünk még mi ketten.
JACK: Igaz.
MARINA: Szóval ki vele!
JACK: Azt tudnod kell, hogy nem
azért öltem, mert szükséges volt. Hanem azért, mert élveztem, nekem sosem
kellett különösebb ok, hogy végezzek valakivel. Ma már hamar elkapnának, ezzel
tisztában vagyok, de akkor még nem volt sem DNS vizsgálat, sem ujjlenyomat,
hogy bármit is rám bizonyíthassanak. Egy idő után azonban… elszaladt velem a
ló. Kis híján lelepleződtem, ezt viszont nem engedhettem meg magamnak.
MARINA: Ekkor szövetkeztél a
démonokkal.
JACK: Igen, hogy láthatatlan
maradjak. Csak ennek köszönhettem, hogy nem buktam le, és nem kötöttek fel,
vagy fejeztek le idő előtt.
MARINA (gúnyosan): Helyette hátba lőttek.
JACK: Azt nem mondtam, hogy a
démonok a tartozásaimat is kiegyenlítették.
MARINA: Nem voltál túl előrelátó.
JACK: Nicsak, ki töri a pálcát…
MARINA: Nem ítélkezem, Jack, csak
tettem egy megállapítást. Folytasd.
JACK: Démonokkal üzletelni nem
épp a legokosabb dolog. Eladtam a lelkem, és mikor halálom után a pokolra
kerültem, már vártak rám. Én azonban nem terveztem az örökkévalóságig a karmaik
között szenvedni. Így felajánlottam más valaki lelkét a magamé helyett.
MARINA: Hadd találjam ki, azét,
aki hátba lőtt.
JACK: Abban nekik mi lett volna
az üzlet? Ha valaki embert öl, előbb-utóbb így is, úgyis a pokolra kerül. Nem,
olyasvalaki lelkét kellett adnom cserébe, akit amúgy nem tudtak volna
megszerezni maguknak. Az apámét.
MARINA: Hogy mi?
JACK: Ne lepjen meg. Életemben
csak egyszer láttam, akkor sem ismert fel, azt sem tudta, hogy a világon
vagyok. Felcsinálta anyámat, aztán lelépett.
MARINA: Ezért te a démonoknak
adtad a lelkét. És kiszabadultál.
JACK: Így van.
MARINA: Szerinted Markus ugyanezt
csinálta?
JACK: Azt hiszem. Nyilván
szövetkezett pár démonnal, annak érdekében, hogy ne bukjon le a kis… hobbija
miatt. Szinte biztosra veszem, hogy nem volt B terve, de mikor előszólítottad,
és megzsaroltad, tökéletes alkalmat adtál neki. Te lettél a B terv.
MARINA: Semmi garancia nincs
arra, hogy alkalom adtán ne kerülnék pokolra, Jack. Nem vagyok valami jó ember.
JACK: Ez tény, de még senkit sem
öltél meg.
MARINA (felhorkan): Még… Kösz a bizalmat.
JACK: A többit elég csak egy pap
előtt megbánni. Ki tudja, lehet, hogy nyolcvan éves korodra lesz tíz unokád,
egy cuki kis kertes házad, és muskátlik az ablakodban.
MARINA: Hogyne, ennek aztán
nagyon sok a valószínűsége.
JACK (vállat von): Láttam már furcsábbat.
MARINA: Tehát Markus az én lelkem
árán akar kiszabadulni.
JACK: Nagyon úgy tűnik.
Marina
dühében leveri az éjjeliszekrényen lévő halotti maszkot, mire az darabokra
törik a falon.
MARINA: És most mégis mi a fenét
csináljak?
JACK: Hm, az a maszk majdnem
kétezer éves volt.
MARINA: Nem érdekel! A démonok
ellen nem sok hasznát veszem.
JACK: A démonok ellen kevés dolog
van, aminek tényleg hasznát vennéd.
MARINA: De van, aminek igen?
JACK: Ne reménykedj. Olyan
tárgyakról beszélünk, amik már az én időm előtt is leletnek számítottak,
esélyed sincs megtalálni akármelyiket is. Annál hamarabb rád találnak.
MARINA: Ha nem lyukadsz ki
valahová nagyon gyorsan…
JACK: Feleslegesen fenyegetőzöl.
MARINA: Akkor mondj valamit, amit
használhatok!
JACK: Egyetlen módon tudnád
elérni, hogy a lelked ne kelljen a démonoknak, de nem fog tetszeni.
MARINA: Hagyjuk a sejtelmes
körítést, ha kérhetlek.
JACK: Ünneprontó! (Jack végül legyint, és a tárgyra tér). Ha
gyilkosság szennyezi a lelked, nem leszel megfelelő csereérték.
MARINA (elképedve): Öljek meg valakit?
JACK: Jobb ötletem nincs.
MARINA: Jack, én nem vagyok
gyilkos!
JACK: Mindenki gyilkos, Marina,
csak nem mindenkinek tapad vér a kezéhez, de ez nem változtat a dolgon. Az
emberek kegyetlenek, és mindenki eljátszott már a gondolattal, még ha ezt nem
is ismernék be hangosan. Ölni nem nehéz.
Sőt, egyszerűbb az, mint hiszed.
MARINA: Neked talán igen.
JACK: Nem csak nekem.
MARINA: De ha megölök valakit, mindenképp
a pokolra kerülök.
JACK: Ez így van, itt inkább az a
kérdés, előbb, vagy később. És az sem mellékes, kinek leszel kiszolgáltatva a
halálod után. Eltengődhetsz a pokolban különösebb fájdalom nélkül is, de ha egy
démon játékszere leszel… Nos, az több mint fájdalom, és nem hagyják abba, csak
mert szépen kéred.
MARINA: Nem vagyok jó ember,
Jack, tudom, és nem is zavar különösebben, nincsenek álmatlan éjszakáim. De a
csalás, az átverés, a fenyegetőzés egy dolog. A gyilkosság egy egészen más
kategória.
JACK: Ha ilyen finnyás vagy, a te
bajod, de az erkölcsi aggályaiddal nem sokra fogsz menni odalent, erről
biztosíthatlak.
MARINA (felcsattan, felugrik az ágy széléről): Szállj le a magaslóról! Nem
mindenki születik gyilkosnak!
JACK: Nem, de hidd el annak, aki
otthon van a témában: ha egyszer elkezded, abba sem bírod hagyni.
MARINA: Beteg vagy.
JACK: Voltam. (Ártatlanul Marinára pislog). Most már
csak egy test nélküli, teljesen ártalmatlan jelenés vagyok.
MARINA (a szemét forgatja): Jack, te sosem leszel ártalmatlan.
JACK (elvigyorodik): Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem.
2.
felvonás/2.
szín
Este
van, a temetőben már alig lézengenek páran, a sírok között lámpák világítanak,
de még így is kihalt és félelmetes a hely. Marina a kiépített kis járdát
követve jut egyre beljebb a temetőben, gyakran néz a háta mögé, mintha attól
tartana, hogy követi valaki.
JACK: Ne légy már paranoiás!
MARINA: Azért jöttem ide, hogy
megöljek valakit, szerintem némi egészséges paranoia belefér!
JACK (az orra alatt): Az „egészséges” a kulcsszó.
MARINA: Ne motyogj az orrod
alatt! Egyáltalán honnan veszed, hogy itt majd találok valakit? Ez egy temető,
itt már gyárilag halottak vannak.
JACK: Higgy a mesternek. Egy
temető soha nem üres, mindig vannak részegek, hajléktalanok, idős nénik…
MARINA: Nem ölök idős néniket!
JACK: Pedig azoknak már úgyis
mindegy.
MARINA: Úgy érezném, mintha a
saját nagyanyámat ölném meg…
JACK (érdeklődve): Szeretted a nagyit?
MARINA: A „nagyi” tanított meg
mindenre, amit a halottakról tudok.
JACK: Vagány lehetett.
MARINA (kicsit elkalandozik): Ő nevelt fel.
JACK: Visszaidézted a szellemét?
MARINA: Nem érdemelte volna meg.
Elhamvasztattam, a hamvakat pedig szétszórtam, hogy a testét senki se
használhassa börtönnek. Voltak ellenségei. Nem akartam, hogy arra a sorsra
jusson, amivel én Markust fenyegettem.
JACK: Akkor idős nénik kizárva.
MARINA: Látom, érted a lényeget.
JACK: Akkor keressünk egy részeg
hajléktalant. Az még ellenkezni sem fog, bár abban nincs sok élvezet.
Marina
megtorpan, és visszanéz Jackre.
MARINA: Segítened kell, ugye
tudod? Egyedül ez nem fog menni.
JACK: Nyugi, megígértem, vagy
nem?
Marina
felsóhajt, majd tovább indul, és egy darabig egyetlen szó sem hangzik el
köztük. Kis idő múlva hangokat hall néhány méterre tőle, jobbra. Behúzódik egy
angyal-szobor takarásába, és fülel.
Részeg1 (a szavai kásásak, összemosódnak): Nemmondodkomolyan… Anyám életére
ezsküszöm…
Részeg2: Anyád halott, különben izs
egy részeges kurva vót.
Részeg1: Vond vissza, különben
betörömafejed! Ézs azt add ide!
Részeg2: Teszedle! Az az enyém!
JACK: Tessék, a tökéletes
áldozatok. Valószínűleg a kutya sem fogja őket keresni.
MARINA: Kettő sok lesz, az
egyiktől meg kéne szabadulni.
JACK: Ha az egyiket lelövöd, a
másik kereket old.
MARINA: Jack, az istenért!
JACK (a szemét forgatja): Jó, várj egy kicsit.
Részeg2: Szétverem
aztahülyefejedet!
Részeg1: Ne ugrálj, mer’ anyám
mellé temetlek!
JACK: Na lássuk…
Jack
mereven az első részeg fickóra szegezi a tekintetét, és koncentrál, ahogy
próbálja átvenni az irányítást a pasas szétcsúszott tudata felett. A részeg
beszélni kezd, de a szavakat már Jack adja a szájába.
Részeg1 (Jack hangján): Tűnj el öcsi, vagy én tűntetlek el.
Részeg2 (értetlenül): Most mit keménykedsz?
Részeg1 (Jack hangján): Én figyelmeztettelek.
A
pasas meglendíti a kezében tartott üveget, mely még félig tele van, és a
második férfi fejére csap vele. Az üveg eltörik, a fickó pedig összeesik egy
sír tövében, a homlokából vér szivárog. Jack elengedi a megszállt férfi
tudatát, mire az értetlenül néz körbe, kezében a törött üveg nyakát
szorongatja.
Részeg1: Mi a szar? (Majd észreveszi eszméletlen társát). Hú,
afrancba!
A
fickó eldobja a törött üveget, majd képességeihez mérten gyorsan eltántorog.
Marina előjön a szobor mögül, és megáll Jack, meg az ájult részeg mellett.
JACK (elégedetten): Megköszönheted, még le is egyszerűsítettem neked. Így
legalább nem fog kiáltozni.
MARINA (rezignáltan): Kiáltozni.
JACK: Néha szoktak. Ha nem vagy
elég gyors. De ez a pasas észre sem fogja venni.
MARINA (idegesen): Ó, a rohadt életbe! (Előrántja
a kabátja zsebéből az ott rejtegetett pisztolyt, és bizonytalanul a vérző fejű
részegre fogja.)
JACK: Csak húzd meg a ravaszt. Célozz
a mellkasára.
MARINA: Jack, ez nem segít. (A keze remeg). Próbáljuk a C tervet.
JACK: Mi volt az A, meg a B terv?
MARINA: Az A terv az volt, hogy
elhúzom a csíkot, a B meg hogy egyszerűen csak lelövöm. Te vagy a C terv.
JACK: Világos. De nem fog sokáig
tartani, és hagynod kell magad, különben nem fog menni. Az előbbi kis mutatvány
elég sok energiámat elszívta.
MARINA: Állati segítőkész leszek,
csak csináld!
JACK: Oké, engedd el magad,
tartsd lazán azt a pisztolyt. Csukd be a szemed. Gondolj tengerpartra,
naplementére, sirályokra…
MARINA: Fogd be!
Marina
lehunyja a szemét, a pisztoly lazán az oldala mellett. Mély levegőt vesz, majd
kifújja.
JACK (inkább csak magának): Alakul…
Marina
szeme hirtelen felpattan, a pisztolyt erősen markolja, és egyenesen a férfi
szívének szegezi, az arca üres, a szeme kifejezéstelen.
MARINA (Jack hangján): Ez már nagyon hiányzott. (Épp meghúzná a ravaszt, mikor egy hang szólal meg a háta mögött.)
DÉMON: Mit csinálsz,
Hasfelmetsző?
Jack
elveszíti az irányítást Marina felett, a lány a pisztollyal együtt megpördül,
és a fák közül előlépő démonra szegezi.
JACK: A francba.
DÉMON: Régen találkoztunk, Jack.
Hogy vagy mindig?
JACK: Kösz, minden mesés.
DÉMON: Úgy látom, még mindig nem
bírsz megülni a seggeden.
JACK: Nem vagyok az a típus.
DÉMON (fenyegetően): Bele akartál avatkozni a dolgainkba.
JACK: Távol álljon tőlem!
DÉMON: Megpróbáltad elvenni
tőlünk a lányt, pedig már nekünk ígérték.
JACK (megjátszott meglepődéssel): Hogy nektek? Tényleg? Ha én ezt tudtam
volna… (A szája sarkából súgva Marinának).
Lődd már le!
DÉMON: Nem ajánlom. (Marina felé fordul). Azzal a kis
játékszerrel nem sokra mész.
MARINA: Hátha mégis! (Meghúzza a ravaszt, a golyó a démon testének
csapódik, de aztán egyszerűen csak lepattan róla. Marina elsápad, a keze
remegni kezd.)
JACK: Nem éppen rá gondoltam!
DÉMON: Jack, azt ajánlom, fogd be
a szád, különben téged is magammal viszlek! Neked itt semmi dolgod!
MARINA: Nem megyek veled! (Hátrálni kezd, átlép az eszméletlen fickón,
majd ráfogja a fegyvert.) Úgy tudom, gyilkosok nem kellenek neked.
DÉMON: Nem fogod megölni.
MARINA: Talán mégis!
DÉMON: Nem tudsz majd együtt élni
a bűntudattal.
MARINA: Nekem nincs
lelkiismeretem!
DÉMON (gúnyosan mosolyogva): Mégis él még.
JACK: Marina, csak lődd le!
DÉMON: Te maradj ki ebből, Jack!
Marina
pisztolyt tartó keze remegni kezd.
DÉMON: Gyenge vagy, ember. Nem
vagy te gyilkos, sosem öltél, most is képtelen vagy rá. Ezért is foglak
magammal vinni.
MARINA (könyörögve Jackre néz): Kérlek, segíts!
JACK (szánalommal): Sajnálom, nem tudok.
MARINA (a démonnak): Mit adjak? Megteszek bármit!
DÉMON: Nem alkudozni jöttem.
Markus nekem ígért, és te semmit sem tudsz felajánlani, ami elég értékes lenne.
MARINA: Mondj akármit!
DÉMON: A lelkedet akarom.
A
démon Marinához lép, kitépi a kezéből a fegyvert, és elhajítja. A lány arcán
könnyek folynak végig, a félelemtől nem bír mozdulni.
MARINA: Nem ezt érdemlem.
DÉMON: Mind ezt mondják. Most
pedig gyere.
MARINA (Jack felé nyújtja a kezét): Jack, kérlek!
JACK (tehetetlenül rázza a fejét): Ehhez én kevés vagyok.
MARINA (kétségbeesetten suttogva): Nem akarok meghalni!
DÉMON: Ez nem kívánságműsor.
A
démon megragadja Marina vállát, a lány ettől az egyetlen érintéstől
összecsuklik, és ahogy a teste a földre zuhan, a szelleme állva marad. A démon
még mindig a testetlen, kissé átlátszóvá vált vállát fogja. Marina küzdeni
próbál, de hiába, a démon egyszerűen magával rántja a lelkét, ahogy visszatér a
pokolba.
2. felvonás/3. szín
Néhány
nappal később Markus a régi lakásában áll, a nyitott széfet nézi,
elégedettséggel tölti el a három koponya látványa. Hirtelen Jack bukkan fel
mögötte.
JACK: Emlékszel még rám?
MARKUS (a hangra megfordul, észreveszi Jacket): Mit akarsz itt?
JACK: Hallottam, visszaengedtek,
gondoltam, beugrom, és gratulálok.
MARKUS (gyanakodva): Miért tennél ilyet?
JACK: Általában elismeréssel
adózom a hozzám hasonlóan zseniális elmék előtt. Démonokkal egyezkedni, majd
megúszni a dolgot, nos, ez nem semmi.
MARKUS: Nem volt egyszerű.
JACK: Valóban, de te kiválóan
megoldottad.
MARKUS: Úgy gondolod?
JACK: Hogyne! Az utolsó
pillanatban kapcsoltál, ha nem tévedek, nem tervezted előre.
MARKUS: Kihasználtam a kínálkozó
lehetőséget.
JACK: És én becsülöm az ilyen
hozzáállást, tényleg! Egyetlen aprócska hiba csúszott a számításodba. (A hangja megváltozik, sötét lesz, dühös).
Kiválasztottad az egyetlen embert, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a
barátomnak mondjam.
MARKUS (idegesen, de meggyőződéssel): Nem tehetsz velem semmit!
JACK: Ebben nagyon tévedsz.
MARKUS: Halott vagyok, már nem
árthatsz nekem!
JACK: Talán mégis. (A szobába ekkor egy fiatal, vörös hajú nő
lép, kezében amulettet tart). Hadd mutassam be neked Sonját. Tudod,
Sonjával néhány napja ismerkedtem meg, nagyjából azután, hogy te a pokolba
hurcoltattad Marinát, de ne vesszünk el a részletekben. Sonja egy tehetséges,
fiatal halottidéző, és miután elmeséltem neki Marina történetét, úgy gondolta,
segít nekem.
SONJA: Bizony, én nagyon segítőkész
vagyok.
JACK: Markus, emlékszel még,
mivel fenyegetett téged Marina az első találkozásotok alkalmával? Nos, nem csak
ő képes rá. (Int Sonjának.) Kezd el,
kedves.
SONJA: Markus Thompson a sírodhoz
kötlek, Markus Thompson a földbe zárlak!
MARKUS (rémülten a kántáló lányra majd Jackre mered): Nem teheted ezt,
kérlek!
JACK (dühösen): Marina is könyörgött, pedig sosem láttam könyörögni!
SONJA: Markus mostantól fogva a
testedhez kötlek, Markus mostantól fogva a csontjaidba zárlak!
MARKUS: Ne, ezt nem teheted!
JACK: Dehogyisnem.
SONJA: Csontod a börtönöd, sírod
az otthonod! Markus Thompson távozz, és sose lelj nyugalmat!
Markus
szelleme kiáltva tűnik el, ahogy a varázsszavak visszaűzik a sírjába, és saját
rothadó holttestébe zárják. Jack elégedett arccal Sonjához fordul.
JACK: Szép munka, kedves, igazán
leköteleztél.
SONJA: Nem tesz semmit, de ez a
második alkalom, hogy kedvesnek szólítasz. A harmadiknál követed a haverodat,
értem?
JACK (nosztalgikusan elmosolyodik): Azt hiszem, mi nagyon jól ki fogunk
jönni egymással.
Vége
