Szépírói kurzus 2024/ősz/12 - Tru Y novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Tru Y különös szerelmi történetet hozott. Lehet, hogy valamiféle álom. És lehet, hogy valóság. Örömmel közlöm. 

Tru Y

22:22

 

Az egész egy viccel kezdődött. A fiú egy gyönyörű tavaszi napon, az egyetemről hazafelé sétálva beugrott a Magyar Narancs irodájába és feladott egy hirdetést a társkereső rovatban: „Dunára néző magányomat elcserélném bármilyen közös teázásra. Egilbo Esselbons jeligére a kiadóba.”. Ezután minden nap betért az újsághoz, hogy megkérdezze, jött-e válasz. Persze sokáig nem jött. Pár hétre rá végre átadtak neki egy levelet. Izgatottan boncolta fel a borítékot, amiben kézzel írt, gyöngybetűs sorokat talált „E.” aláírással. Azonnal válaszolt. Ismét reményteljes várakozás kezdődött, és egy hét múlva jött a válasz. Ez így ment hónapokon keresztül. November végén azután E. azt írta, hogy Pestre jön és december 15-én, és mondjuk 22:22-kor ott lesz a Marx téren, a világító forgóóra alatt.

A fiú korán érkezett és egy ideje már ott állt az óra gombája alatt, remegő jobb kezében egy szál piros rózsával. Fölötte körbe-körbe rohant az idő. 22:20. A közeli lépcsősoron az aluljáróból felszivárgott a szokásos hajléktalan szaggal kevert hamburgerillat. Körülötte a szürke térkőburkolaton eldobált üdítős poharak és cigarettás dobozok pihentek. Ő csak meredten bámulta a Nyugati üvegfém homlokzatát. Várt. Feje felett az óra éppen váltott, amikor hirtelen megfagyott az idő. A gyalogosok lépésre emelt lába soha többet nem érte a földet, a körbe futó fényóra megdermedt. A villamosmegálló felől egy hosszúkabátos, kreolbőrű, hullámos feketehajú lány közeledett. Kabátja alól türemkedett elő földet söprő szoknyája. Hibátlan gyöngysor fogai és mélybarna őzike szemei nevettek, bearanyozva a sivár teret. A fiú földbegyökerezett lábakkal állt, így bámulta a jelenést, aki pontosan felé jött. Nem tudta, nem merte, nem akarta elhinni. A feje fölött az óra egy izzósorral tovább lépett. 22:22. A lány odaért hozzá, és a kezét nyújtotta:  

– Estrella vagyok!

A fiú ügyetlenül áttette a rózsát a bal kezébe és gyengéden megszorította a lány meleg tenyerét.

– T…T…Truváj.

– Ez a neved?

– B…B…Bece.

A lány a virágra mutatott: – Nekem hoztad?

A fiú úgy meredt a saját baljára, mintha akkor látná életében először, majd bólintott, mire a lány mosolyogva elvette az ajándékot, szemeit behunyta, és orrát a szirmok közé nyomta. Kis idő múlva ragyogó szemeivel újra felpillantott.

– Gyere, együnk valamit!

Elindultak egymás mellett a közeli Meki felé. A fiú csak egy hasábkrumplit rendelt, de nem nyúlt hozzá. Csak bámulta a lányt, aki csacsogott és néha jókedvűen felkacagott. Gyönyörű volt.

 

*

 

A vonat késett. 22:05 helyett csak 22:38-kor futott be a Nyugatiba. A lány futva verekedte át magát a pisi- és fasírtszagú aluljárón. Felszaladt a lépcsőn és 22:46-ra érkezett az óra alá, ahol azonban nem várt senki. Ácsorgott még 15 percet, és amikor a fiú még mindig nem bukkant fel, kissé csalódottan elindult a közeli Meki felé, mert már nagyon éhes volt.

 

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/11 - Ferenczi Ákos novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczi Ákos bibliai témára írt elbeszélést. Nagyon jól sikerült munka, maivá varázsolt egy olyan történetet, ami - sajnos - mindig aktuális volt és lesz. A Biblia ilyen, ezért örök forrás. Gratulálok Ákosnak!

Ferenczi Ákos

A jófiú

 

Ő tehet mindenről. Igen, az öcsém. Az a Kisédes, ahogy anya és apa mindig nevezte. Pedig én vagyok a jófiú! Igen én! Rám kéne büszkének lenniük. És tessék, most itt ülök és várok.

Gazdag családba születtem, apámnak komoly vállalkozása van. Az elején minden jól is ment. Elhalmoztak a szeretetükkel, odafigyeltek rám. Aztán minden megváltozott.

Hét éves voltam, amikor az öcsém megszületett. Nézd de kis édes! – mondta az apám anyámnak. Pedig nem csinált semmit, csak aludt. Én ott álltam az ajtóban, szerintem észre se vettek, de az biztos, hogy elfelejtkeztek rólam. Álltam, néztem mi történik, de nem értettem semmit. Láthattam volna a jelekből, már hetek óta csak a kis poronty érkezésére koncentráltak, rám alig figyeltek oda.

Emlékszem, amikor harmadikban megnyertem azt a matekversenyt, az se volt érdekes otthon. Ügyes vagy – mondta az apám és ezzel letudta a dolgot. Bezzeg, amikor a Kisédes sikeresen használta a bilit, na az volt a nagy szám, a nagy ünnep.

Nyolc éves volt a Kisédes, amikor az első focimeccsét játszotta. Anya és apa ott üvöltöttek a pálya szélén. Persze apa eljött az én vívó tornáimra is, de soha nem csinált belőle ügyet. Akár nyertem, akár veszítettem, neki mindegy volt. Két év után abba is hagytam az egészet, de szerintem észre se vette.

Amíg a gimi jártam, apám soha nem engedte, hogy bulit rendezzek otthon. Persze, hogy szétverjétek nekem a házat! – mondta és ezzel le is zárta a vitát. Csoda, hogy kis idő után senki se hívott engem sehova? Bezzeg, amikor a Kisédes lett középsulis, majd minden héten volt házibuli nálunk. Engem persze elzavartak otthonról, mert „én csak zavarnám az ifjúságot”.

Egyetemre is jártam, amit elég jó eredménnyel be is fejeztem. Hogy volt-e ünneplés? Ne higgyétek. De azt hiszem, addigra már nem is voltak elvárásaim. Beültem apám cégébe, onnantól ott húztam az igát. Valakinek vinnie kell a családi bizniszt. A Kisédes? Oké, ő is egyetemre ment, valami firkásznak, ahogy ő mondja, írónak tanult. Írónak, jó vicc, annak mi haszna az életben? Tud apának segíteni a munkában? Fenéket! Tud anyának segíteni bármiben is? Nem is mondok inkább semmit.

Ahogy mondtam, apám mellett dolgoztam éveken keresztül. Akkor jött a Kisédes, kitalálta, hogy már pedig ő világgá megy, kiteljesíteni írói énjét. Közölte, hogy a családi vállalkozásból ő nem kér, de azért a rá jutó részt kisírta apánkból, aki indította is az utalást. Csak. néztem a nullákat a tranzakciót igazoló banki kivonatban. Sebaj, mondtam magamnak, innentől minden az enyém. Sőt, ez csak több lesz, ha jól csinálom a dolgokat.

Évek teltek el. A Kisédes szinte teljesen eltűnt. Jó, megjelent néhány könyve, ezt én is tudom. Láttam a neten a híreket. Járt erre, arra. De egyre több hír volt a nőügyeiről, mint az új könyvekről. Érdekelt is engem. Én csak a munkára figyeltem. Annyi szabadidőm nem volt, hogy nő után nézzek. Apa már egyre kevésbé tudott a céggel foglalkozni, így minden időmet a munka töltötte ki. Nem bántam, elvégre egy nap enyém lesz minden. Akár azt is mondhatnám, hogy a sok éves háttérbe szorulás után, végre eljött az én időm. És így is volt, három éven át.

Három hónappal ezelőttig. Otthon vacsoráztunk, épp a sültet hozta be a házvezetőnő, amikor csöngettek. Pár pillanattal később nyílt az ebédlő ajtaja, ott állt a Kisédes. Olyan pofát vágott, mint egy kóbor macska, amelyik ételt és szállást kér. És ezt is tette. Anyám és apám boldogan pattant fel az asztaltól. Így történt, hogy a Kisédes hazaköltözött. Dolgozni persze most se akart, miért is akarna, ő író, művész, neki nem kell. A munkához nem volt kedve, de a családi vagyon, pontosabban az én örökségem pusztításához, ahhoz igen. Próbáltam apával beszélni, de hiába. Meg akart győzni, hogy milyen nagy és jó dolog, hogy az én öcsém hazatért a szülői házba és itt van újra velünk. Csak én láttam tisztán a helyzetet, elfogyott a pénze, hát visszajött. Élősködő. Nem értettem, anya és apa miért nem látja ezt. Mit tehettem, tűrtem tovább. Amíg bírtam.

Egyszer minden cérna elszakad. Aznap délután a Kisédes elvitte a kocsimat, valami felolvasó estre ment. Hazafelé összetörte. A mező szélén rohant neki egy fának. Onnan hívott, menjek érte. Az nem is érdekelte, hogy a kocsim összetört, csak a hazajutás izgatta. Oda mentem. A kocsi orra összetört. Ő csak állt ott, vigyorgott. Leheletén éreztem, hogy ivott. És akkor az a bizonyos cérna elszakadt. Egy mozdulat volt. Egy gyors, finom mozdulat, pont, mint a vívás órán. Bevittem a mező közepére, ott elástam. Apám másnap reggel hívta a rendőrséget. Aztán a test is előkerült. Ügyetlen voltam, a rendőrök hamar rájöttek, hogy én tettem. Őt kiásták, engem lecsuktak. Pedig az egész az ő hibája, én vagyok az igazi áldozat.

Ő tehet mindenről. Igen, az öcsém. Az a Kisédes, ahogy anya és apa mindig nevezte. Pedig én vagyok a jófiú! Igen én! Rám kéne büszkének lenniük. És tessék, most itt ülök és várok. Holnap lesz a tárgyalás.

 

 

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/10 - Imolai Judit novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Imolai Judit a novellájában sajátosan személyesít meg - csak a történet végén értjük igazán, ki is beszél. Kiváló munka, örömmel közlöm. 

Imolai Judit:

ARANYGÖMB

Minden a lehulló bordó levelekkel és a nagy sárga tökkel szokott kezdődni, amit az asszony a piaci kosárban cipel haza. A kosár alján a nehéz dolgok, a tetején a tojások.

„Szép?”, kérdezi az asszony, de nem vár választ, mert úgyis azt csinálja, amit akar. A garázs ajtajából figyelem, ahogyan mindent bepakol a kamrába és a konyhába. A tököt majd késsel faragcsálja, és tele lesz a ház gyertyákkal. „For-ró!”, szótagolja hangosan az ember, pedig nem vagyok süket. Tudom magamtól is, hogy a büdös pálcácskákkal meggyújtott gyertyához nem szabad közel menni. Azért van annyi eszem, hogy ne nyúljak hozzá, csak két hideg téllel korábban véletlenül meglöktem az egyiket, és kigyulladt az abrosz. Akkor az asszony elkezdett kiabálni, az ember megijedt, rohangált a piros palackkal, beterítette fehér habbal ez egész ebédlőt. Aznap nem kaptam vacsorát.

Amikor még hidegebb az idő, és már hideg fehér hó van a kertben, akkor hozza be az ember a szúrós ragadós erdei fát a garázsba. „Vigyázz, menj arrébb”, mondja nekem, és nem kell felelnem. Ha nem keringek körülötte, akkor nem vágja a saját kezébe a baltát, és elsőre sikerül beletennie a fát a fém tartóba. Akkor pont úgy áll a keserű szagú fa a szobában, ahogy az erdőben volt. Szívesen megkérdezném, „Ezt miért kellett?”, de jobbnak látom, ha nem is megyek oda. Valamelyik évben meg akartam nézni, hogy nem maradt-e madárfészek az ágak között, aznap éjjelre bezárták a nagyszoba ajtaját. 

Az a legjobb idő, amikor előkerülnek a nagy aranygömbök. Van már a nagy bejárati ajtón is egy tobozkoszorú, színes masnikkal. „Feléred?”, kérdezi az asszony, de csak sötéten visszanézek rá. Hogy érném fel, nem tudok repülni. Amikor még nem rakták el a teraszról a műanyag kerti székeket, onnan fel tudtam érni, de azt tavalytól már elpakolják télre. Az asszony már a nappaliban szokott forró bögrével a díványra ülni, csend van és meleg.

„Milyen szép a karácsonyi dísz, ugye?”, szól hozzám az asszony, miközben egy aranyozott gömböt forgat a kezében. Rövid pillantást vetek rá, a szememet elkápráztatja a lángok fénye, az apró fénycseppek. A rózsaszínű aranygömb a kedvencem. Az jó jel. „Szép, igen, szép”, hajtom le a fejem, mintha bólintanék. Nyaffanok is egyet. Mégiscsak érezze az asszony, hogy kapcsolatban vagyunk.

Az aranygömböt szeretem. A nagy dobozban tartja az asszony a garázsban, többféle gömb van a papírban. A kulcsos szekrényből szokta elővenni, és közben mindig mondja: „Nem szabad”. De én szeretem a gömböket, és azt a rózsaszínűt főleg, ami pont olyan színű, mint az aznapi vacsora. Az ritkán van, én abból akkor kapok, ha jó vagyok. Ha nem nyúlok a nyáron a kulcsos szekrényben tartott dobozhoz, a szobába bevonszolt erdőillatú fához sem, és a gömbökhöz sem, akkor én is kapok a rózsaszínű halból. „Az lazac”, mondja rosszalló hangsúllyal az ember. „Ünnep van”, mosolyog az asszony. Szépen nézek. Nagyra nyitom a szemem, és mozdulatlan maradok.

Az illatos koszorú, a gyantás fenyő, kesernyés narancshéj nem érdekel, a meleg szőnyegek és a régi párnás bútorok inkább. A simogató gazdasszony egy bögre forró teával telepszik le a kanapéra. A csend nyugodt. Szeretem.

De az idő múlik. Ha a hideg erősebb, már elfogyott a rózsaszín hal, és az utcán hangosabbak az emberek. Félek. Előbb-utóbb eljön az a rettegett éjszaka, amikor szétszakad a fejem a hangos durrogástól, a fények és a robbanás szétkaszabolja a csendet. Pár éve, amikor kicsi voltam, azonnal a kanapé alá menekültem. A szűk hely biztonságot adott, de a szívem akkor is olyan hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

„Csak egy éjszaka”, mondta az asszony akkor. „Ne félj, minden rendben lesz!” Nem értettem a szavakat, csak azt, hogy a világ hirtelen veszélyesebb lett. Most is hallgatom a gyertyák pattogását, figyelem a távolban előre megvillanó fényeket. Tudom, hogy nemsokára jönnek a hangok is, azok a szörnyű, recsegő csattanások, amelyek nem különböznek attól a pillanattól, mikor egy félérett kismadár zuhan le a fáról, vagy mikor a fény felé szalad egy surranó lepke. Egy csattanás, és vége.

Az a pokoli szó, amely már most, hetekkel előtte is ott lappang a gondolataim mélyén, mint egy készenléti karmokkal figyelő, széltől is megrémülő egér. „Tűzijáték lesz”, mondja az ember. Az idő lomhán vánszorog előre, s minden dísz, minden gyertya egyre közelebb hozza azt a napot. Nem értem, miért olyan fontos a fények és robajok ünnepe. Csak azt tudom, hogy békét akarok. Csendet, amit nem szaggatnak meg a hirtelen robbanások, a villanó éjszakák.

De a gyertyák meleg fénye mégis megnyugtat. A lángok hűségesen pislákolnak, mintha azt üzennék: „Az éjszaka elmúlik, eljön a reggel.” Lassan elnyúlok a fotel mellett, hallgatom a távol zengő neszeket, a szívem szaporán ver. Lehunyom a szememet, és álmodom egy világról, ahol a csend örökké tart. Aranygömb, rózsaszín hal, meleg, csend. Dorombolok.

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/9 - Czapp Enikő novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő bibliai témára írt novellát. Kiváló munka, különleges hangulattal így, Karácsony előtt. Köszönöm, és gratulálok!

Czapp Enikő

A tizenkettedik

– Dicsértessék a Jézus Krisztust! – mondta fel sem nézve, színtelen hangon az idősödő pap, egy hideg adventi reggelen, a plébánia ajtaját kinyitva. Rosszul ébredt. Nem volt jó kedve. Úgy érezte, valami betegség bujkál benne, de nem mondhatta le a napot. Délelőtt hivatal, délután két temetés, este mise.

– Mindörökké ámen! – érkezett meg a köszöntésre a jól ismert válasz. A pap felemelte a fejét. Egy hajléktalan állt előtte.

– Ne ijedjen meg, nem kéregetni jöttem – tette hozzá a férfi gyorsan, ahogy a kövérkés arcon átfutó csalódottságot meglátta.

– Nohát! Akkor mi járatban vagy?

– Beszélni szeretnék önnel.

– Nincs időm, testvér. Sok dolgom van. Menj be a templomba, gyónj meg. Úgy majd könnyebb lesz a lelked.

– Önhöz jöttem, atyám.

– Miért pont hozzám?

– Ide küldtek.

– Hát nem magadtól jöttél?

– Nem.

– Ki küldött?

– A Mester.

– Miféle mester?  

– Az egyetlen. Krisztus. 

–  Mit mondasz? Krisztus? Szűz Anyám, bocsásd meg ennek az embernek, aki káromolja az Istent! – az ég felé tekintve keresztet vetett.  

– Itt van.

– Mármint Krisztus?

– Igen.

– Persze. Lélekben. Az első pünkösd óta.

– Nem, nem lélekben. Testben. Találkoztam vele.

– Még, hogy testben! Neked elment az eszed!

– Itt van az aluljáróban.

–  Be kellett volna zárnom az ajtót, mikor megláttalak. Menj, és aludd ki magad.

– A Blaha aluljárójában voltunk a többiekkel, amikor a Kossuth út felőli lépcsőn nagy fény jelent meg. Felkaptam a fejem, odanéztem. Azt hittem, megvakulok. Egyből tudtam, mennyei fény ez. Csak én láttam. A társaim nem. Sőt, mások sem. Onnan tudom, hogy mindenki úgy jött-ment, mintha mi sem történt volna. Lépcsőn le, lépcsőn föl, fásult, unott arccal, mint minden nap. Én térdre rogytam.

– És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg[1]…

– Igen-igen! Honnan tudja?

– Nem hallgatom ezt tovább. Elég volt – mondta ingerülten a pap, és kísérletet tett az ajtó bezárására, de a férfi megakadályozta a lábával.   

– Dicsőség a magasságos mennyben az Istennek és a Földön békesség a jóakaratú embereknek![2] Ezt mondták – folytatta leállíthatatlanul a hajléktalan.

– Hazudsz.

– Istenemre, nem.

– Akkor részeg voltál.

– Sosem ittam.

– Nincs olyan hajléktalan.

–  Itt áll ön előtt. Beengedne esetleg, hogy tovább mondjam?

–  Menj el. Ne kényszeríts erőszakra.

– Kérem, hallgasson meg. Azt sem bánom, ha itt, az ajtóban.

– Rendben. Folytasd, de siess. Hideg van. És, fontosabb dolgom is van, mint, hogy a te mesédet hallgassam.

– Mikor felemeltem a fejem, ott állt előttem. Nem olyan volt, mint a szent képeken. Olyan volt, mint mi közülünk egy.

– Egy hajléktalan állt előtted? Nem túl fantáziadús. Többet vártam tőled.

– Nem. Egy ember. Azt mondta, békesség neked. Majd úgy folytatta, vedd a Szentlelket. Ahogy engem küldött az Atya, én is úgy küldelek téged. Menj, és hirdesd, hogy itt vagyok. Térjenek meg, mert elközelített az Isten országa.

– Ezt kétezer évvel ezelőtt mondta.

– Tegnap. Nekem.

– Miért mondta volna pont neked?

– Én is ezt kérdeztem. „Mert az igaz szívűeket keresem” – ezt válaszolta.

– Az igaz szívűeket? Az aluljárókban? A templomokban jobb eséllyel találna. Hozzám is bekopoghatott volna, ide, a plébániára.

– Három éve járja az országot. Végigjárt minden templomot. Bekopogtatott minden plébániára, parókiára.

– És? 

– A házakba és lakásokba is.

– És?

– Összesen tíz ember talált. Én vagyok a tizenegyedik.

– Badarság! Ez itt Mária országa. Hívők millióival van tele.

– Túlterheltekkel, boldogságot és biztonságot keresőkkel, üres zsebű művészekkel, kiábrándultakkal, megfáradtakkal, bizonytalanságban levőkkel, az utcára szorultakkal, éhezőkkel és dúsgazdagokkal, szélhámosokkal, ügyeskedőkkel, csalókkal, hazugokkal, képmutatókkal, álszentekkel, kiknek jó része bele se néz a tükörbe, nehogy meglássa az igazságot.

– Mi az igazság?

– Pilátus is ezt kérdezte. Szemben vele Jézus állt.

– Velem te állsz szemben. Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a Krisztus?

– Én a tizenegyedik vagyok, mondtam. Aki megtérést hirdet. Önnek.

– Egy hajléktalan egy papnak?

– Látja, semmit nem változott a világ! A jó módban élőket nem érinti az ige. Túl sok a veszítenivalójuk. Akkor halászok, ma hajléktalanok. Egyre megy. Nincstelenek. Készüljön a misére! Nem tudom, miért, de magát szemelte ki tizenkettediknek. 

– Bolond vagy. És én is, hogy meghallgattalak – mondta a pap, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, becsapta az ajtót.

Átfázott. A termosztáthoz lépett, feljebb emelte a hőfokot, és beült az asztala melletti kényelmes karosszékbe. A fiókból üres lapokat vett elő, maga elé tette, tollat vett a kezébe, hogy megírja a délutáni és az esti beszédeket, de nem boldogult. Ahogy leírt egy sort, át is húzta. Délutánra félig lett a kuka a kidobott papírszeméttel. Visszajöttek a fiatalkori emlékei. Napokon át készült egy-egy beszédre. Százszor is átgondolt minden szót, csak azt írta le, amit igaznak érzett. Aztán a vidéki magányából felkerült egy fővárosi plébániára. Nem volt ideje tovább a töprenkedéseire. A mindennél fontosabb kérdéseit is elfelejtette. – Uram, bocsásd meg – mondta halkan, magába roskadva, és a háta mögötti feszület felé fordulva imádkozni kezdett. Hosszú idő óta először fájt, hogy imájának nincs ereje. Szavai a plafonig sem szálltak, nemhogy Istenhez. Egytől egyik visszahullottak rá.

Este hatkor miseruhába öltözve belépett a templomba. A bal oldali utolsó pad mellett elhaladva fényt érzékelt. Zavarta. Elfordította a fejét, tovább ment. Megállt az oltárnál, szóra nyitotta a száját, de nem jött hang ki belőle. Arcát a fény felé fordította, lehunyt szeme megtelt könnyel. A szétszórtan ülő hívők semmit nem értettek. Nyugtalanul fészkelődtek, majd szétszéledtek. A pap kinyitotta a szemét. A templom üres volt. Csak a bal oldali utolsó sor volt tele. Középtájon egy harminc év körüli férfi ült. Jobbján a délelőtti hajléktalan és még tíz másik ismeretlen ember. A férfiből jövő fény egyre növekedett. Aztán a férfi lassan felállt, és a még mindig az oltárnál álló paphoz lépett.

– Kövess engem – mondta.

  

 

   

---

[1] Lukács evangéliuma 2. fejezet 13. vers

[2] Lukács evangéliuma2. fejezet 14. vers