A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bálint Erika az "idegenség" és a "magány" hívószavakra írt egy novellát. Nagyon jó munka, örömmel közlöm. Gratulálok!
Bálint Erika
A szigetlakó
Már egy éve, hogy a szigeten lakunk. Itt nem kelt feltűnést, hogy hallgatunk.
Az otthoniak közül talán sokan úgy gondolják, száműztem magam a világból, és van is benne valami, bár szigetlakóvá válni korántsem olyan kalandos és hősies, mint Robinson Crusoe-nak, hiszen nem kell kunyhót eszkábálnom, kényelmes szállodai szobánk van, nem vadásszuk az élelmet, a hotel éttermében ehetünk és ihatunk, amennyit akarunk. Csak annyiban hasonlít a helyzet az övére, hogy nekem is van egy hűséges társam, te, aki még otthon szegődött hozzám, és akit éppenséggel én is hívhatnék Pénteknek, mert véletlenül pont péntek volt, amikor találkoztunk.
Emlékszel, amikor megjelentél nálam, és felajánlottad szolgálataidat, tiltakoztam ellene. Nem téged akartalak, csak egy kis csendet, hogy együtt üldögélve a legközelebbi barátaimmal újra és újra elmeséljem, hogyan történt az egész, az, hogy Lili végül öngyilkos lett, és megírta azt a búcsúlevelet. Hogy hagyjam, vigasztaljanak, nem a te hibád; hagyjam, hogy sajnáljanak, szenved szegény. Sóvárogtam részvétük langyos melege után, várva, hallgasson már el háborgó lelkiismeretem. Hiába, csak vívódtam tovább, imamalomként daráltam ugyanazokat a szavakat. Végül a barátaim belefáradtak a részvétbe. Talán menj pszichológushoz, tanácsolták, és lassan elmaradtak.
Nem mentem pszichológushoz, de máshová sem nagyon. A Covid óta home office-ban dolgozom, így akkoriban napjaim már otthon, a négy fal között teltek. Ha befejeztem a munkát, ittam. Egyre többet, mert felejteni akartam.
Ebben az alkoholtól zavaros időben történt (ahogy már említettem, egy péntek estén), hogy meglátogattál. Ültem a fotelban, és az állólámpa plafonra vetett árnyékát bámultam, amikor megszólalt egy hang.
Nem hívtál, de jöttem. Tudod, ki vagyok?
Önkéntelenül körülnéztem, bár teljesen biztos voltam abban, egyedül vagyok a lakásban.
A némaság vagyok, folytatta a hang.
Már nem voltam józan, és akkoriban egyébként is összekuszálódtak bennem a dolgok, azért ezt mégis megkérdőjeleztem. A némaság? De hát a némaság hangtalan.
Csak kifelé barátom, csak kifelé, figyelmeztettél. De aki magához enged, az meghallja a hangom.
Emlékszem, valahol becsapódott egy ajtó, a váratlan zajtól önkéntelenül megránduló karom meglökte az állólámpát, árnyéka táncolni kezdett a plafonon, épp, amikor újra beszélni kezdtél.
Meglátod, jó lesz. Tanulni fogsz tőlem. Mert mi értelme volt a barátaiddal töltött csendes estéknek? Profitáltál belőlük valamit? Nem, semmit. De ha veled maradok, sok mindenre fény derülhet, biztattál.
Megijedtem, talán ez már a delírium tremens, az árnyék beszél hozzám? Sétálni kezdtem a szobában fel s alá, de mozgásom kordinált volt, fel tudtam idézni, melyik évnek, melyik hónapjában járunk, emlékeztem a kapukódomra, tehát olyan nagy baj nem lehet. Enyhült a szorongásom, visszaültem a fotelba.
És akkor újra megszólaltál.
El kell utaznunk, mondtad.
Utazni?, ellenkeztem. És ráadásul együtt?
Azt válaszoltad, igen, jó messzire, ahol senki sem ismer, ahol nem találok hamis vagy őszinte barátokat, akik rábólintanak mindenre, amit mondok. Ahol csak veled beszélhetek.
Jó okom volt, hogy végül beleegyeztem ebbe. Abba akartam hagyni az ivást, mert már a munkám rovására ment. Nem akartam Lili után a megélhetésemet is elveszíteni. Persze az okot csak most tudom ilyen józanul megfogalmazni, akkor inkább egyfajta szabadulási lehetőségként gondoltam rá, habár nem voltam biztos benne, hogy meg kell ragadnom azt a mentőövet, amit te dobtál felém.
Jól kerestem, nem okozott gondot, hogy fél év fizetetlen szabadságot kérjek, és megvegyem a repülőjegyet.
Mikor megérkeztünk ide, körülnéztél. Jól megleszünk itt, mondtad.
És így is van. Napjaink nyugodtan telnek. Néha a parkban telepedünk le, máskor a tengerparton sétálunk, de vannak napok, mikor bemegyünk a városba, és leülünk egy kávézó teraszán. Nem ismerkedünk senkivel, ha szólnak hozzánk, helyetted is bólintok, kezemmel jelzem, nem értem a szót. Ez részben igaz is, hiszen a helyiek nyelvét nem ismerem, a turisták angolját vagy franciáját viszont értem, de nem akarok beengedni senkit az egyre szorosabbá váló kapcsolatunkba.
Vég nélkül beszélgetünk. Mindenről. A legtöbbet persze Liliről, de a múlt emlékeinek felidézése közben időnként filozofálgatunk is.
Így történt ez azon az estén is, amikor arról elmélkedtünk, vigyázni kell a kimondott szavakkal, mert mély sebeket ejthetnek, de ugyanilyen veszélyes lehet a hiány is, azok a szavak, amiket nem mondunk ki, pedig kellene. Aztán Lilire terelődött a szó. Leginkább én beszéltem, nem szóltál közbe, mint máskor. Újra felidéztem kihülő házasságunk történetét, elismertem, nem figyeltem rá eléggé. Elismertem azt is, hogy szörnyű lehetett neki, amikor kiderült, hárman vagyunk a kapcsolatban, de hozzátettem, magamra vállaltam a hibát, őt nem vádoltam, nem mondtam meg neki, hogy kimerített a gyerekprojekt, a peteéréshez igazított kényszeredett szex, a pornóképekre történő lélektelen rejszolás a rendelők magányában, és a minden egyes vetélést követő hosszú depresszió. A depresszió, ami aztán arra végzetes tettre késztette.
Türelmesen végighallgattál, csend lett, amikor befejeztem. Már azt hittem, végre megértettél, feloldoztál. De aztán megszólaltál. A szemembe vágtad, hogy sehová sem jutottam, még mindig mentegetem magam, pedig a napnál is világosabb, mit kellett volna tennem. Elé állnom és megmondanom az igazságot. Hogy belefáradtam, nem tudom tovább csinálni. Összetörtem volna vele, de talán túléli. Elmegy, de nem örökre.
Sorsfordító este volt. Megértettem, felelősség terhel Lili haláláért, mindazért, amit kimondtam, és mindazért, amit nem. Akkor határoztam el, örök társammá fogadlak, és ezzel párhuzamosan eldöntöttem, többé nem hagyjuk el a szigetet, innen is tudok dolgozni.
Jó lesz nekem így, veled.
