Szépírói kurzus 2014-15/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Gajdos Kinga olvasta fel érdekes kis történetét. Itt közlöm.  

Gajdos Kinga

Hippi  
                

Most ébredtem. Nem tudom, hol vagyok. Azt sem tudom, mi vagyok. Körülöttem furcsa és zavaró hangok, robajlás, dübörgés. Mindent hallok, de senkit nem látok. Próbálok körülnézni, már amennyire  ez lehetséges. Egész testemet megmozdítva sikerül kissé elfordulnom. Szorosan mellettem fekszik valami furcsa teremtmény.

― Mi vagy te? – kérdezem tőle.

― Hogy mi vagyok? Ugyanaz, ami te. Én viszem a békét az embereknek – feleli büszkén.
Jobban megnézem magamnak. Hosszúkás, vastag és szürke. Én is ilyen lennék? Más is van, amit nem értek.

― Mik azok az emberek?

― Te semmit nem tudsz? – förmed rám ingerülten. Kissé elszégyellem magam, de hát csak az imént ébredtem, semmi ismeretem nincs a dolgokról, épp ezért kell feltennem valószínűleg ostoba kérdéseket.

― Valóban nem tudok semmit, mert épp csak, hogy magamhoz tértem. Úgy látom, te sokat tudsz. Bizonyára ébren vagy már egy ideje. Segíts, kérlek, hogy én is értsek!

― Jól gondolod, napok óta ébren vagyok már. Hallottam és láttam sok mindent. Kérdezz csak! – feleli, mintha kegyet gyakorolna. Láthatólag élvezi a helyzetét. Ellenszenves számomra, de nincs más, akitől választ kaphatok.  Folytatom a faggatózást.

― Mik tehát az emberek?

― Az emberek építettek minket, és még sok ilyet építenek. Mi segítünk nekik, hogy elvigyék a békét olyan helyekre, ahol most úgynevezett háború van.

― Fontosak vagyunk az emberek számára?

― Igen, fontosak. Ha sokan vagyunk, erősnek érzik magukat.
        Tehát olyasvalami vagyok, ami hasznos és fontos. Ez jó.

― És mi az a béke?

― A béke? Hmm… Azt hiszem, ha béke lenne, mi nem lennénk.

― Akkor tehát a béke mégsem jó? Ha jól értettelek, békében mi nem létezhetnénk.

― Eh, mit okoskodsz ennyit? A béke jó, a háború nem az, ezért kell békét vinnünk oda, ahol nincsen. Az emberek így mondták, tehát így van. Légy büszke a feladatodra! Alkotóid a testedre írták a nevüket, és rád festették a zászlajukat, hogy amikor megérkezel, mindenki tudja, ki küldött.
      Rajtam is ugyanez a név és zászló látható. Nagyon szép ám, legalábbis így hallottam. Kék-fehér-piros, csillagokkal ékes. Az van alá írva, hogy USA. Egyformák vagyunk, együtt visszük a békét. Messzire utazunk majd. Azt mondták, hamarosan indulunk.

Öröm tölt el szavai hallatán, lelkesedése rám is átragad. Még mindig nem tudom a nevemet, de azt igen, hogy fontos vagyok, és minden bizonnyal boldogan fogadnak majd ott, ahová készülök.
Hirtelen erőt vesz rajtam a türelmetlenség. Indulni akarok most, azonnal, oda, ahol háború van.
      Bár nem tudom, mi lehet az, de társam szavaiból ítélve rossz dolog. A béke nem az, s ha én békét viszek, jót cselekszem.

Most valaki megmozdít, felemel, de megbotlik, majdnem leejt. Azt hallom:
        ― Óvatosan, te állat, mert mind a levegőbe repülünk!

Aki tart, már visszanyerte az egyensúlyát, vigyázva egy sötét ládába helyez. Valóban sokan vagyunk, és mind egyformák. Amikor már nem férünk többen, a ládát lezárják, le is szögelik. Elindultunk hát. Úgy érzem, gurulunk. Nehezek lehetünk, mert akik mozgatnak, káromkodnak, főleg, amikor emelkedőn kell feltolniuk minket.

Valaki azt kiabálja:

― Megkezdjük a berakodást! Mi ez a ricsaj? Ja, csak azok az őrült hippik a kerítésnél, már megint lázonganak. A gép maradjon a földön! Ne vigyék fiainkat Vietnamba! Bolondok. Na, kész. Fegyverzet a törzsben! Figyeljétek a tornyot, mindjárt indulhattok!

A hang tulajdonosa elmegy, mi pedig várakozunk. Közben az imént hallottakon gondolkozom, a hippiken. Ha jól értettem, ők is emberek. S ha azok, miért nem büszkék arra, hogy elvisszük a békét oda, ahol háború van? Miért tiltakoznak emiatt?

Ekkor felbőgnek a motorok, a gép lassan gurulni kezd, egyre gyorsul, s egyszer csak felemelkedünk. Úgy hallom, nem vagyunk egyedül, hozzánk egészen közel emberek vannak. A hippikről beszélgetnek. Szidják őket, amiért ellenzik a beavatkozást (így mondják), hiszen az szükséges, ki kell verni a komcsikat Vietnamból. Ezek az ő szavaik, én természetesen nem tudok erről semmit. Sokáig vitatkoznak, és meglepve hallom, hogy köztük is van, aki nem büszke a küldetésünkre. Azt mondja, halált viszünk, nem békét. Gyerekeket és öregeket ölünk majd, akik nem tehetnek semmiről. Mik lehetnek a gyerekek és az öregek?

És mi lehet az a halál? Az az érzésem, valami rossz dolog, olyasmi, ami árt azoknak, akik felé tartunk. Mi másért tiltakoznának ellene annyian? Lehetséges, hogy társam téved, és mégsem cselekszünk jót? Megkérdezném erről, de a többi hozzánk hasonlóval együtt mélyen alszik. Ő hiszi, hogy örömmel fogadnak majd ott, ahová készülünk.

Én miért kételkedem? Hiszen egyformák vagyunk, engem is abból az anyagból építettek, amiből őt, és mindannyiunkat.

Selejt volnék? Igen, bizonyára így van, nem lehet más magyarázat eltérő gondolataimra, egyre növekvő ellenérzésemre. Akárhogy is, immár biztos vagyok abban, hogy ártalmas a cél, amiért megalkottak, és az is, amiért idehoztak. Hogy a hippiknek van igazuk. Aki készített, aki a ládába tett,
és aki felszállt a géppel miért gondolja, hogy halált vinni jó és érdemes cselekedet?
   Bárcsak kiálthatnék, hogy mindenki meghallja: becsaptak benneteket, becsaptak bennünket! Ha mi ott vagyunk, nem lesz béke! Miért nem értitek? Miért nem fordulunk vissza? Miért...?
Most szeretnék ember lenni, mert látom, hogy ők cselekedhetnek. Akkor kiugorhatnék, ordíthatnék,
ha kell, ökölre mehetnék. De nem lehetek ember, mert nem annak teremtettek. Eszköz vagyok, az ő eszközük.

Már előkészítettek minket. Társamat is látom, de messze van tőlem. Tudom, ezek az utolsó pillanatok.

És tudom, hogy már nincs visszaút.

Most felcsattan egy hang, és elhangzik a parancs:

― Figyelem, alattunk a célterület! Három, kettő, egy, bombákat kioldani!

Hirtelen megnyílik alattam a talaj, és kizuhanok. Nagyon hideg van, óriási zúgást hallok, szél kavarog körülöttem. Egyre gyorsulok, s a következő pillanatban óriási ütést érzek. Darabokra szakadok, de nem fáj. Nekem nem. Tudatom utolsó morzsáival még felfogom, mi történik.
Emberek! Meghoztam a békét.

Meneküljetek…

Médium Art

30 éve annak, hogy létrehoztam a "médium art" fogalmát. Megalakult egy egyesület, Médium Art Stúdió néven, és szamizdat folyóiratként létrejött a Médium-art című kiadvány, amely alcíme szerint "kísérleti/irodalmi fórum volt. Erre emlékezve változtattam meg a borítóképemet itt, a facebookon. Maga az egyesület, a Médium-Art Stúdió ma is létezik, be van jegyezve, bár tevékenysége jelenleg néhány kisebb összejövetelre korlátoztuk. Ez az egyesület adja/adta ki a Budapesti Jelenlét című lapot, de ez az egyesület működött együtt a "Súdió Erté" nevű felvidéki csoporttal, akkor, amikor közösen képeslapokat adtunk ki. Az 1990-ben megjelent "A jelben-létezés méltósága" című kötetemben olvasható 'A médium-art jelenléte' című írás. 30 éves és 25 éves történetek ezek. De talán ma is aktuálisak.

Szépírói kurzus 2014-2015/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson Rózsa Boglárka olvasta fel remek szabad versét. Itt közlöm.  

Rózsa Boglárka

Megszokott utakon

Ledobván magáról a csillámló dértakarót

Nagyot nyújtózkodik a felkelő táj

Közben torkára szívja a hűvös levegőt

Hogy jóreggelt már nem jön  ki rajta

A hajnal még fáradtan pislog

Én is osztozom a félkómás érzésben

Mégis el kell indulni

Borongós, kopott, fakó télvilág

Egyre közelebb a szendergő pályaudvar

Egyre messzebb a mámoros álomkép

Csak a lelakatolt pléhbódék kétoldalt

Nameg a jádezöld villanás az árnyékból

A föld most is latyakos

Orromba szökik a sínek éles vasszaga

Régi történetek kígyóznak zajos elmémben

Keresztül-kasul bolyonganak a cirádás betűk

Poros bőrkötésben, megsárgult papíron

Mindig is untam az esti meséket

Egyszer volt, hol nem volt

Akkor is korán el kellett indulni

Nem látom a szakadékként tátongó különbséget

Talán a hangulat volt valamivel másabb

De nem vagyok benne biztos

Tekereg körülöttem a homályos felismerés

Előttem egy koravén bajuszos arc

Kiugró áll, lapos homlok

Szemei alatt feszül a Duna medre

Elfelejti megköszönni a kicsit több aprót

Talán összeveszett éjjel az álmaival

Míg tehetetlenül feküdt az átizzadt lepedőn

De ez sem teljesen biztos

A dátum neonvörösen világít

Irigylésre méltó egy jelzőlámpának

Talpaimon végigfut a remegés

Ahogy lázong alattam az eltiport beton

Kérjük vigyázzanak

Mintha nem hallottam volna már elégszer

Üres a platform, elbújtak az utasok

Legalább jut bőven az agyonült helyekből

Talán bánatos szavaktól süppedtek be ennyire

De már semmi sem biztos

Megkarcolt dombok, néptelen utak

Mindig is untam a monoton zötykölődést

Taramtatamtaramtatam

A jegy ellenőrizetlenül hever zsebemben

Versenyt futnak mellettem a meggypiros háztetők

Frissen sütött, még meleg mézeskalácsból

(Már megint a mesék)

Taramtatamtaramtatam

Miért nem hoztam magammal egy könyvet?

Vagy azt a nagyonmenő zenelejátszót

Persze utólag okosabb vagy

Látod, hallgattál volna most is a szüleidre

Taramtatamta –

Elnyújtott csikorgás, felhorzsolt könyök

Ahogy hallom a vér lüktető áramlását fülemben

Izzóvörösen pulzáló erő

Mely millió darabra töri gondalataim

Hanyag vagyok, heverjenek csak a piszkos padlón

Megannyi üvegesen rámmeredő szilánk

Megannyi félreértett ítélet

Majd a takarító rendesen felsöpör

Színültig töltve a lelki szemetesládát

Mintha nem volna eléggé tele

Ideje továbbmenni a megszokott úton

Úgyis mindig kizökkent valami

Talán mégsem olyan egyhangú ez az utazás

Kép és szöveg +

Születésnapi beszélgetés

A D1 televízió születésnapi beszélgetést készített velem.
Itt látható.

Dedikálásaim a Könyvhéten

Június 13-a, péntek:

                   14-15 óra: Pont Kiadó sátra, Vörösmarty tér. A Cicaszobor című gyerekverskötet.

                   15-16 óra: Tevan Könyvek sorozata, Írók Boltja, Liszt Ferenc tér. A Hunor utca titka című könyv, amely csak korlátozott számban kapható.

Június 14-e, szombat:

                   12-13 óra: Pont Kiadó sátra, Vörösmarty tér. A Cicaszobor című gyerekverskötet.

                   15-16 óra: Magvető Kiadó, Írók Boltja, Liszt Ferenc tér. A Szép versek című antológia.

                   18-19 óra: Napkút Kiadó, Vörösmarty tér. Az Egészen Kicsi Kis Létező és egyébtörténetek című könyv.

Június 15-e, vasárnap:

                   11-12 óra: Napkút Kiadó, Vörösmarty tér. Az Egészen Kicsi Kis Létező ésegyéb történetek című könyv.

                   13-14 óra: Pont Kiadó sátra, Vörösmarty tér. A Cicaszobor című gyerekverskötet.

Kiállítás a Galéria IX-ben. Szlabey Zoltán megnyitója

Polcz Péter fotói a megnyitó előtt és után 

Szlabey Zoltán:

Petőcz András Akt-részletek című kiállítása elé

„Mindenki fennhangon beszélhetett arról, amit látni nem szabadott. Mulatságos volt, de tanulságos is ez a paradoxia. Újabb dokumentuma annak, hogy milyen egyenetlen és bizonytalan a mi társadalmunk közszemérem-érzése, és mennyire elvesztette igazodó szempontjait. Elmélete nem felel meg a gyakorlatnak. A szemérem is divat és változik a korokkal, mint egyéb divatok.” /Balázs Béla/

Néhány szó Petőcz András erotikus képeiről

Már afrikai őseink is csinálták, az etruszkok, az egyiptomiak, a perzsák, az indiaiak, a régi görögök, rómaiak, kínaiak, malájok, németek, franciák, japánok szintén. Rembrandt nagy mestere volt a műfajnak, mint ahogy Zichy, Picasso és Munkácsy is. Az erotikus ábrázolás műfaja egyidős a képcsinálás, faragás, festés rajzolás művészetté válásával. Petőcz András kiállítása a szexuális szerelem és vágy vizuális megünneplésének ősi tradícióját folytatja, az egyre erősödő cenzúra, és elvaduló konfliktusok árnyékában. Az erotikus művészet nem sokat változott az évezredek során. Ebbe a műfajába mozgalmak, mint mondjuk a barokk, vagy a post-minimalizmus nem tudtak mindent átfogó, új elképzeléseket hozni. Talán becsempésződött egy kevés absztrakció, és fejlődött a prezentáció technikája – megjelent a video, a számítógép, kinyíltak a digitalizálás biztosította új dimenziók –, de a műfaj alapja nem változott: az emberi test és annak érzékisége. A kiállításon Petőcz András rajzai az időtlenség, egy réges-régen elkezdődött, soha véget nem érő szexuális aktus állapotába repítik a szemlélőt.

Többet nem is foglalkoznék a képek sztorijával, a szavakkal elmondhatókat Petőcznél jobban nemigen tudja senki elmondani, hiszen ő az irodalom, az írás számtalan díjjal, kitüntetéssel elismert avatott mestere.

Ezek szerint valami mást kell keresnünk, olyan gondolatokat, összefüggéseket, amelyek megjelenítése vizuális eszközöket igényel.

Nézzünk néhányat:

Jellemzően olyan anyagokat – főleg szenet – használ képeihez, amelyek az emberi kéz finom rezdüléseit is átviszik a papírra, így a szemlélő is gondolatban körbetapogathatja az érzéki formákat, személyesen jelen lehet a képben, szinte alakíthatja, formálhatja azt.  

Petőcz rendkívül erős, feszes – már-már a reklámokban és a plakátművészetben szokásos – képkivágásokat alkalmaz, ezzel is a mű belső energiáját, feszültségét fokozva, a néző adrenalin szintjét emelve, lépésről lépésre lefejtve – az egyébként neveltetésünk okán meglévő polgári előítéleteinket, szemérmünket vagy inkább álszemérmünket.

   Az alkotó mindent tud a művészetről, arról, hogy még a legelvontabb, steril alkotások is mindig az érzékiséggel állnak – így vagy úgy – kapcsolatban, és ezt felszabadultan belső gátlások nélkül megmutatja, mentesen a valakinek vagy valaminek megfelelni akaró alkotók görcsös erőlködésétől.

Petőcz egyszerűen csak egy igazi MŰVÉSZ, így csupa nagybetűvel, akinek biztos iránytűje a saját, vitathatatlan tehetsége.