A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Harmatos Mária érdekes technikával írt novellát. Agota Kristof világhírű regénye, "A Nagy Füzet" nyomán többes szám első személyben írt történetet. Nehéz feladat, de jól sikerült. Örömmel közlöm.
Harmatos
Mária
Nulla
pont
Mi erre nem voltunk felkészülve. Nem, mi
aztán tényleg nem. Sosem gondoltuk volna, hogy létezhet ilyen helyzet, és ha
egészen őszinték akarunk lenni, nem is ismertük fel azonnal, hogy mibe
keveredtünk.
A belvárosi kávézó teraszát még félig
sütötte a nap, a barista a pult mögött szűrte a rendelésünket. Elgondolkodtunk,
hosszú volt a nap, vártuk a végét, hogy hazaérjünk, levegyük a cipőnket,
kinyissuk a hűtőajtót, és a tévé elé telepedjünk. A kávé illata finom volt, és
a hűtőpultban pár szelet sajttorta várt a zárásra. Az asztalon, ami mellé
leültünk, csak a szokásos ajánlatok voltak, semmi virág, gyertya vagy
felesleges sallang. Ezt szerettük. Összenéztünk a csészénk felett, és
elmosolyodtunk.
Három hét múlva láttuk egymást újra, a
Duna parton sétáltunk, hidegen fújt a szél, a sálunkba bújtunk és összehúztuk a
kabátunkat, a pufit és az elegáns szövetet is. A szemünk villanásából tudtuk,
hogy felismetük egymást, csak egy pillanat volt a Rudas előtt a járdán a sétáló sávban, az utcalámpa éppen felgyúló
fénye alatt. A kezünk átfagyott, a kesztyű a kocsiban maradt, meg otthon. A
Gellért hegy árnyéka bújtatta a lépteinket, ellentétes irányba, délnek és
északnak. A kocsiba ülve bontottuk a parkolást. Még napokig megremegtünk, ahányszor
eszünkbe jutott a kandelláber.
Napokkal később nem bírtuk tovább,
bármerre indultunk, kerestük egymást, bár nem emlékeztünk másra, leginkább csak
egy benyomásra, egy érzésre, ami idegessé tett, nyugtalanná, és átszőtte a
várost. A hidak fénye csábított, az Akvárium fülledt levegője vonzott, a
nagyterem oszlopai takarták kutatásunkat. A boltok az esélyt jelentették, hogy
valahol ott vagyunk, valahol szembejövünk. A parkokban harsanó nevetések
egymást ígérték, de hiába, nem találtunk. Semmit. Így elhalványult.
Ismerkedtünk úgy, ahogy mindig, az
ellenkező nemmel, múló szerelmek, pillanatnyi vágyak. Láttuk a belvárosban a
Szabadság téren, ahogy kézenfogva sétálunk, és teát iszunk a Bazilikánál.
Húzogattuk az applikációban az ikonokat, jobbra, és balra is. Kávéztunk is, de
sosem akkor és sosem ott, ahol először, ahol mi. Adtunk esélyt, százat is,
aztán már fáradtunk, hitünket vesztettük.
Kitavaszodott, virágba borult a Tóth
Árpád sétány, már el is felejtettük azt a késő téli Duna partot. Kutyát
sétáltattak mellettünk, mi nagykabát nélkül, csak egy vékony dzsekiben. A padra
ülve mosolyogtunk, nem volt sál, nem bújtunk sehova, tekintetünk nyílt volt és
kihívó, egyértelmű. Beszélgetni kezdtünk, mintha mindig is ezt tettük volna,
mintha húsz éve minden héten itt ülnénk a padon, a Tóth Árpád sétány közepén, a
lombok alatt. Meséltünk a macskánkról, aki hazavár, és a tányérról, ami
mosatlan, meg a virágokról, ott az ablakban, ami nem elég.
Dolgoztunk, magunkon is, mert mi ez már,
nem értjük. Moziba mentünk, a bejáratnál találkoztunk, délről és északról, a
Cirkó foteljeiben elsüppedtünk. Hazamenni nem akartunk, a szavak csak folytak
belőlünk, és éjszaka lett, megint Duna part, de most a pesti oldal, a szél sem
számított. A szánk kiszáradt, talán a tavasz, talán a szél, talán a víz. Számot
cseréltünk. A társaságunk megnyugtatott, de másnap dolgoztunk, kicsit megfázva,
kicsit átfázva.
A telefonon írtunk, folyamatosan, így
aludtunk el, és így keltünk, egymásnak voltunk, loptuk egymás képeit, és loptuk
egymás mondatait, megállás nélkül, hónapokon át. Vártuk a csütörtököket, és
később a szombatot, mert akkor együtt voltunk, találkoztunk, szent lett ez a
két nap, amiért elviseltük az összes többit. Hangok lettünk, egymás fejében, és
lélegzet, szinte testvér. Több annál is.
Lassan ismertük fel. Nem érintettük
egymást, de vágytunk rá, hol a kezünket néztük, hol az ajkunkat, játszottunk,
és nem tudtunk, hogy a vérünkre megy. Láttunk másokat, láttak mások.
Mosolyogtunk és eldöntöttük, hogy együtt, hogy egy fedél alatt, hogy egymás
nélkül már nem.
Mi erre nem voltunk felkészülve. Nem, mi
aztán tényleg nem. Mi.
