2020. április 29., szerda

Szépírói kurzus 2020/tavasz/25 - Deskó Fédra drámája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma kurzus nappali tagozatos hallgatója, Deskó Fédra írt egy érdekes prózaverset, majd azt színdarabbá dolgozta át. Különleges munkáját örömmel közlöm.   




Deskó Fédra
Kommunikáció- és médiatudomány alapképzési szak
Prózaversből színdarab
Pálkat a Péter
Monodráma három felvonásban
Szereplők:
Péter
Fogkefe
Árnyék
Narrátor

Első felvonás

Színpadkép: egy sötét, mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A függöny előtti színpadrész közepén egy kockás terítővel borított asztal helyezkedik el mellette egy székkel.
A narrátor monológja hallatszódik a háttérben, közben a színpadtérben Péter a széken ül, kezével fejét támasztja.

Narrátor
A józan észt a szív börtönbe zárta. Önző, ösztönös természet. Folyékony mámor táplálja hatvan fokos tüzét, és egy kis fehér tablettával kábítja foglyát.
A test földre került, mégis úgy érzi magasan száll, és az erő, ami karjaiba van, csupán a képzelet szüleménye. A képzelet az ész mellett ücsörög, hordozójuk a pillanatnyi mámor után hajszolja magát. Próbál kitörni személyes sikere felé, de az út, amin épp halad a süllyesztő felé vezet.

A narrátor folytatja monológját, mialatt Péter az előtte lévő italokat hajtja fel egymás után. Támolyogva feláll, kiborítva gyógyszeresüvegét, a benne lévő pirulák szétgurulnak. Péter a szék mellé ül. Felállni próbál az asztalterítőbe kapaszkodva, amit leránt. Az asztalterítővel gurulva fetreng a földön. Feltápászkodik, és kitámolyog a térből.

Narrátor
Ő Péter. Inkább egy test, ami lélektelenül bolyong. Előtte lebeg a kép, hogy ez csak egy átmeneti állapot, csak eszközök, amiket használ, amíg eléri a célját.
Illúzióba ringatva nem veszi észre, hogy a sikerhez vezető úton lévő akadályokat nem leküzdi csak eltakarja.

Második felvonás

Színpadkép: egy sötét, mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A színpad bal oldalán egy ágy, jobb oldalán egy csap és felette egy tükör helyezkedik el. A csapon egy pohárban egy piros fogkefe tündököl reflektorfényben.
Péter balról besétál a térbe. Nagy hévvel elindul a színpad másik oldalán lévő fogkefe felé. Mikor odaér felkapja a fogmosásra alkalmas eszközt és megcsókolja, közben a függöny mögül átsejlik egy női alak árnyéka a fogkefével egy vonalban.

Péter
(búgó hangon)
Nagyon hiányoztál. Egész nap rád gondoltam. Az illatodra. A gyönyörű vékony alakodra. Az érintésedre, ahogy a számhoz érsz.
(hevesen fogat mosni kezd a fogkefével)

Közben a háttérben, függöny mögül átsejlő árnyék a fogkefével egyvonalban szenvedélyes táncmozdulatokat tesz.
Péter szájából vér csordul ki.

Péter
(búgó hangon)
Szeretem, amikor durva vagy!

Péter fogkefével a kezében áttáncol a színpad bal oldalán heverő ágyig, a háttérben átsejlő női árnyék szinkronban követi őket, Péter táncmozdulatait partnerként kiegészítve.
Az ágyhoz érve Péter hanyatt fekve ölelgeti fogkeféjét, a függöny mögött lévő árnyék mögöttük kecses mozdulatokkal kezdi el ledobálni a ruháit.
Lemennek a fények.
Pár másodperc múlva feljönnek a fények.
Péter már félmeztelenül továbbra is az ágyon fekszik, mellette a fogkeféje.

Péter
Most mért vagy ilyen szótlan? Talán neked nem volt jó?
(megrázza a fogkefét)
(ingerülten)
Mondj már valamit!

Péter a földhöz vágja a fogkefét, közben a függöny mögül átsejlő árnyék azzal párhuzamosan a földre rogy.

Péter
(kiabálva)
Hálátlan ribanc! Amíg nem vagyok itthon, biztos sorban állnak az ajtó előtt a férfiak, és te mindenkinek a szájába mászol.

Péter belerúg egyet a földön heverő fogkefébe, a függöny mögött az árnyék elterül.

Harmadik felvonás

A fogkefe a csap szélén elkezd lecsúszni a lefolyó felé, a függöny mögötti árnyék ugyanabban a tempóban közelít a padló felé, először a fejét hajtja le, majd a térdére támaszkodik, végül térdre rogy.
Péter megjelenik a színpadi tér bal oldalán. Egyszerre kába és rémült arckifejezés ül az arcán. Odatámolyog a csaphoz. A fogkefe után nyúl. Ráborul a csapra és a fogkefe beleesik a lefolyóba, háttérben az árnyék elterül.

Péter
(kiáltva)
Miért?
(sírni kezd)
Miért hagytál egyedül? Miért kellett, hogy ez így érjen véget? Hiszen szerettelek! Te voltál az egyetlen jó az életemben.

Péter előhúz az ágy alól egy üveget és egy fehér pirulákkal teli fiolát. A színpad közepére ül. Lemennek a fények, csak Péter marad megvilágítva.

Péter
Az univerzum egy alpári képződményévé váltam. Hogy jutottam idáig? Olyan időket élünk, ahol, ha lassan jársz, nem tovább érsz, hanem lemaradsz. A tehetség nem számít, süllyesztőre van ítélve. Hosszú nyelvet evezőként használva lehet kicsapkodni a mélységből, ami örvényként szippant magába, vagy ha szerencsés az ember, olyan kapcsolati hálóba születik, amivel kihúzzák onnan. Félek. Van egy visszatérő álmom erről. Egy folyó sodor az ismeretlenbe. Egyszer a túlparton ragadok, másszor lehúz a mély, legtöbbször azonban felébredek mielőtt eldőlne sorsom, csak visz az ár. Esélyek partjai közt a talán folyóján sodródom, megrémülve a lehetőségtől, hogy bármelyik pillanatban elragadhat a mély. Nem akarom a süllyesztőben végezni. És olyan rövid a nyelvem, hogy még az orrom hegyét sem érem el. Foggal, körömmel meg mire megyek? Apukám tanította régen, ha lehúz egy örvény ne kapálózzak, várjam meg míg levisz az aljára és ott kidob magából. Vajon a süllyesztő is ilyen? Elnyel örökre, vagy amint elérem a legmélyebb pontot egyszerűen kidob? Mennyi ilyet kell túlélnem, amíg elérem a kívánt partot? Van erre esély egyáltalán, vagy bármilyen parttal meg kell elégednem? Hiszen ott a veszély, hogy örökre a víz fogságában maradok ebben az ördögi körben. Talán nem is várok választ, csak kérdezni szeretnék, mert a kérdés megtermékenyíti a gondolatot, amiből ötletek fogannak, és tettek születnek.

Péter a szájába borítja a fiolában lévő pirulákat, magába dönti az üveg tartalmát és hanyatt dől.
A színpad elsötétül.

Nincsenek megjegyzések: