Szépírói kurzus 2021/tavasz/29 - Szabó Fruzsina elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Szabó Fruzsina azt a házi feladatot választotta, hogy Camus kezdőmondata nyomán ír elbeszélést. Gratulálok a munkájához. 

Szabó Fruzsina

Ma halt meg anyám

 

Ma halt meg anyám. Három nappal ezelőtt, amikor nála voltam, még teljesen magánál volt. Arról beszélgettünk, hogy mit csinálunk majd szerdán, amikor kiengedik a kórházból. – Feltétlenül el kell vigyél fodrászhoz, tarhatatlan ez az állapot – simított végig a még akkor is kifogástalan frizuráján. Az ágya mellett álltam, nem ültem le, mert siettem. – Persze, megbeszéltük -, mondtam, és helyet csináltam az éjjeli szekrény tetején a tucatnyi hidratáló, ránctalanító és feszesítő krém, táplálék kiegészítő és természetgyógyász magazin között az éthordónak, amiben a diétás parajos kuszkuszt hoztam neki. Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a kórházi ételt is nyugodtan megehetitek, ha nem aggódtok túlzottan az egészségetekért, de ha egy kicsit is egészségtudatosak vagytok, előbb esztek tartósítószerekkel és mesterséges adalékokkal előállított és rákkeltő hullámokkal agyonmikrózott instant tésztalevest és rágcsáltok uránium rudat utána desszertnek. Majdnem levertem anyám rózsakvarc Buddháját, de még időben utánakaptam, és jobb hely híján a tupperes doboz tetejére tettem.

Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a rózsakvarc magába szívja a káros kozmikus sugárzást, ezért mindig tartsatok az éjjeliszekrényeteken vagy a dolgozóasztalotokon egy darabot. Soha nem lehet tudni.

Már az ajtóban voltam, amikor anyám utánam szólt.

– El ne felejtsem, felírtam neked a Jani telefonszámát.

Megtorpantam; a gyomrom összeugrott. Valóban megígértem anyámnak, hogy felhívom Janit. Azt hittem, azóta elfelejtette. Legalábbis reméltem. Utáltam anyámnak csalódást okozni.

– Köszönöm – vettem el a halvány orgonaszín cetlit bosszúsan, még egy puszit dobtam a levegőbe, és a cetlit a kabátzsebembe gyűrtem.

Jani anyám csontkovácsa volt, és megígértem, hogy elmegyek vele egy randira. – Ki tudja, talán ő az igazi – mondta anyám. Soha nem lehet tudni.

Egészen biztosan tudtam, hogy Jani nem az igazi. Nem tudom, tudtátok-e, de Jani meg én egy osztályba jártunk általános iskolában. Az én padtársam Sebők Lilla volt. Janinak nem volt padtársa. A ruhái fura szagúak voltak és mindig a száján keresztül vette a levegőt.

Talán megváltozott. Talán olyan vonzó pasi lett, mint Brad Pitt. Soha nem lehet tudni.

Nem tudom, tudtátok-e, de az asztma és a tüdőembólia tünetei néha megtévesztően hasonlóak. Másnap anyám légszomjtól zihálva, lázasan feküdt az ágyban, kérdéseimre nem reagált. Letettem az éjjeliszekrényére az avokádós chiamagot. Kimentem a nővérszobába, ott azt mondták, sajnos úgy néz ki anyámnak tüdőembóliája van. Feltehetően mikroembolizációval kezdődött – magyarázták -, majd sajnos alapos a gyanú, hogy egy közepes méretű trombus elzárt egy főtörzsi artériát. Bármit is jelentsen ez. Visszamentem hozzá, és felpolcoltam háta mögött a párnákat, hátha úgy több levegőhöz jut. Bőre sárgás volt és erősen verejtékezett. Elővettem egy zsebkendőt, hogy letörölgessem a homlokát, és akkor… a szentségit! Anyám jókora adag váladékos vérrel terítette be a szemüvegem, arcom és a blúzom. Kimentem a kórteremhez tartozó fürdőfülkébe, és megmosakodtam. Mire visszamentem, a paplant, a mellkasát és az állát is véres köpet borította. Elővettem a tiszta törölközőt, amit neki hoztam, és azzal folytattam. Sziszifuszi munkának tűnt, így inkább csak a nyakába kötöttem, mint a partedlit, és miután a nővér megnyugtatott, hogy rendben lesz így, kicsit közelebb toltam hozzá a rózsakvarc buddhát, és azzal ott hagytam.

Harmadnap áttolták anyám az intenzív osztályra. Éjjel agyvérzést kapott. A nővér, aki átkísért hozzá, elmagyarázta, hogy ezt is, ahogy az embóliát is, vérrögök okozzák. Mivel sokáig volt vér nélkül az agya egy része, ezért bénulás lépett fel. A nővért Cicusnak hívták. Gondolom a többi nővér nevezte el. Esetleg az orvosok. Általánosban is mindenkinek volt beceneve. Engem úgy hívtak, Tüske. Janit úgy, hogy Szipu.

Beengedtek anyámhoz. Kézfejébe, karjába branülök voltak szúrva, az egyikből egy nővér épp vért vett, a másikba infúzió csöpögött. Arca szokatlan grimaszba torzult, a szája egyik oldalától az arcán végigcsorgó friss és rászáradt váladékos nyál. Le akartam törölni, de nem vihettem be magammal semmit, így csak álltam ott esetlenül. Aztán kellemetlen szag csapta meg az orrom. – A kettes megint összeszarta magát – kiabált ki az ügyeletes orvos a nővérnek.

Nem tudom, tudtátok-e, de ha minden nap esztek egy evőkanál útifűmaghéjat, szép, rostdús székletetek lesz. Ha ki akartok szúrni valakivel, tegyetek négy-öt kanállal a zabkásájukba vagy a búzacsírás salátájukba. Garantált a hatás.

A negyedik napon, vagyis ma, telefonáltak, hogy meghalt anyám. Sajnálják, biztosan sokkoló ez nekem, de hát a vérrög ilyen gyorsan végez a beteggel. Letettem a telefont, majd az asztalon heverő halvány orgonaszínű cetlire tévedt a tekintetem. Egy telefonszám volt rajta. Összegyűrtem, és az asztal melletti szemeteskosárba dobtam. Szerencsére ezt megúsztam.