2025. december 11., csütörtök

Szépírói kurzus 2025/ősz/4 - Borka Mária Anna novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve lassan befejeződik. A tavaszi kurzusra egyelőre nem lehet jelentkezni, ha lesz beiratkozási lehetőség, időben jelzem. Most a Próza kurzus hallgatója, Borka Mária Anna munkáját publikálom itt, a Blogon. Borka Mária azt a házi feladatot választotta, hogy  Nobel-díjas írónk, Krasznahorkai László stílusában ír egy rövid novellát. Egyetlen mondat az egész, ahogy a házi feladatban kértem. Kiváló írás, örömmel közlöm.  


 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

VÁGYAKOZÁS

ÉLETKÉP

 

   Unalmas szürke a délután, a szürke különböző árnyalatai láthatóak a máskor kékbe játszó, fehér felhőkkel teletűzdelt égbolton, ritka ez a semmitmondó szürke, ebben a kora délutáni órában, ülök a teraszon, előttem asztal, rajta füzet, ceruza, golyóstoll, teát szürcsölgetek, még pedig gyógyteát, felnézek az égre, magasan a felhők felett szállnak a repülőgépek, motorjuk hangja elvész a légben, kondenzcsíkot húznak maguk után, nézem őket, mármint a kondenzcsíkokat, és elindul bennem a vágyakozás, jó lenne messzire menni, röpülni, mint a madár, körbe utazni az egész földgolyót, behunyom a szemem, a képzeletemmel szárnyalva szabadon utazom az ismeretlen felé, pár perc az egész, és amit eddig csak álmomban láttam, most valósnak tűnik, gyönyörködöm a rejtélyes, kies táj szépségében, a széltől fodrozódó tenger hullámaiban, a homokos tengerpartban, a partot körülölelő, illatozó virágokkal teli dombokban, a természet fantasztikus színeiben, piros, lila, zöld és tónusai, a színskála összes, csodálatos színkeverékében, melegen ragyog a nap, arany fénnyel borítva mindent, madárcsicsergést hallok, a hang visszahoz a valóságba, befejezem az álmodozást, kinyitom a szemem, látom, amint a kis cinke vékony lábacskáival az asztal mellett lévő virágcserépbe ültetett, orgonabokorra akasztott madáretetőbe kapaszkodva, eszegeti a magokat, közben vidáman trillázva köszöni a vacsorát, mikor jóllakott rám néz, mint aki búcsúzik, meglebbenti szárnyacskáját, és tovaszáll, holnap újra találkozunk, állandó kosztos nálam, barátjával, a verébbel sűrűn meglátogatnak, megiszom az utolsó korty teámat, eszembe jut kedvenc borom, a szobai, kis szekrényben várakozik rám, van már több mint egy éve, hogy a postáról hazafelé,  kezemben a születésnapomra ajándékként kapott meglepetés csomaggal, sétáltam és megláttam a kirakatban a különleges üveget, persze, hogy megvettem, arra gondolva, hogy ezzel fogok koccintani az ünnepi vacsorán, de amikor hazaértem, várt az igazi meglepetés, rég nem látott barátnőm állt a kapuban, „na, végre, hogy hazajöttél, egy órája várok rád”, üdvözölt, „add ide a csomagjaidat”, mondta a kezét nyújtva felém, de meglátva az üveget, „csak nem iszol … azok után … megfogadtuk, én betartom, és te nem, szép, mondhatom, ha ezt tudtam volna, el sem jövök hozzád”, reprikázott hangosan az én fejcsóválással kísért „nemjeimre”, majd közölte, ő látni sem bírja, azonnal tüntessem el az üveget, bezártam a kis szekrénybe, mármint az üveget, nem őt, pedig lehet, jobban járt volna, mert az a hír jött felőle, hogy elhagyta a férje, és azóta szegénykém „italba fojtja a bánatát”, elköltözött, nem tudom, hova, remélem még találkozom vele az életben, de félretéve az emlékeket, felállok, bemegyek a borért, amit eddig nem bontottam fel, gondolva, megvárom azt a jeles alkalmat, amit vele, kedvenc borommal fogok ünnepibbé tenni, de mikor is lesz az a perc, én döntöm el, meddig kell várnom, mondjuk a bornak jót tesz az idő múlása, de nekem, lehet, hogy nem, hisz oly gyorsan múlik az idő, a tegnap már tegnapelőttinek tűnik, a ma percei sietnek, és a tegnapot keresik, hogy mielőbb csatlakozhassanak hozzá, a  rögtön csak szóban létezik, a pillanat olyan röpke, átélni lehet, elképzelni nem tudjuk mi emberek, az időt változó valósságként érzékeljük, melynek iránya a múlttól a jövőfelé mutat, olyan dimenzió, ami elválaszthatatlan a tértől, azaz téridő, tegnap olvastam Einstein relativitáselméletéről szóló könyvét, elmélete szerint a gravitáció  nem erő, hanem a tömeg és az energia által okozott téridő görbülete, erősebb gravitációban lassabban telik az idő, beszélünk abszolút időről, és beszélünk relációs időről is, ami szerint az idő, mint olyan, önmagában nem létezik, titokzatos, egyszerű halandónak szinte felfoghatatlan, ezeken a komoly gondolatokon a boros üveg elővétele, a dugóhúzó megkeresése, a bor pohárba töltése közben elmélkedem, majd   egyik kezemben a pohárral, a másik kezemben az ébresztő órával lassan visszasétálok a teraszra, mert azt is olvastam, hogy a fizikai törvények szerint a mozgó órák lassabban járnak, mint a nyugalomban lévők, és, mint tudjuk, a fizikában nagyon fontosak a kísérletek, amikkel bizonyítani lehet a fizikai törvényeket, szükséges hozzá a megfigyelés, ezért nagyon figyelek az órára, naná, hogy megbotlom a teraszra vezető lépcsőben és elejtem az órát, még szerencse, hogy nem a drága itallal teli poharat, iszom egy-két kortyot az ijedségre, így kissé megnyugtatva magam nekilátok összetakarítani az óra maradványait, így, sajnos, most nem tudom elvégezni az idővel kapcsolatos kísérletet, de biztos, hogy folytatni fogom, hiszen az irodalmon kívül a fizika is nagyon érdekel, ezt kevesen gondolnák rólam, pedig ez az igazság,  az általános iskola negyedik osztályában igazgatói dicséretet és jutalomkönyvet kaptam a fizika órán végzett kiemelkedő teljesítményemért, jó tanuló voltam, de  mégsem sikerült diplomát szereznem, nem volt rá lehetőségem, egész életemben vágyakoztam arra, hogy egyetemi tanulmányokat folytathassak, de visszatérve a fizikához, nálam valószínűleg a téridővel volt a baj, hiszen, mint tudjuk, a téridő nem passzív, hanem aktív és dinamikus szerkezet, és befolyásolható, ha mindezt előbb tudom, biztos másképpen alakítottam volna az életem, jobban figyeltem volna az időre a térben, ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben iszogatom a bort, újra hallom egy repülőgép hangját, vajon akik a gépen ülnek, hogyan érzékelik az idő múlását, miről álmodoznak, hazafelé közelednek, vagy távolodnak a hazától, vajon a vágyott úti cél felé repülnek, vagy már visszafelé, érdekes lenne megkérdezni tőlük, én még nem repültem, de szeretnék a nagyvilágból többet látni, megismerni az ismeretlent, nagy bennem a tudásvágy és a kíváncsiság új dolgok iránt, ez az egyik jellemző tulajdonságom, remélem, teljesülni fog az utazással kapcsolatos kívánságom, de addig is kreativitásomat használva, képzeletben, az írás segítségével utazom a nagyvilágban, nem kell hozzá más, csak ötlet, abból nekem jócskán van, papír és toll, töltőtoll, ez viszont nincs, megyek megveszem az óhajtott, régóta kinézett töltőtollat, és a segítségével oda „repülök” a képzelet szárnyán, ahova vágyom, ahol, ha szürke is, mégsem unalmas a délután.

 

2025. október 1., szerda

Szépírói kurzus 2025/ősz/3 - Birovits Zsuzsanna novellája

 

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Birovits Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Oscar Wilde elbeszélése alapján ír egy novellát. Az eredeti műben található "törpe" szólal meg itt, nagyon hitelesen. Nagyszerű írás, örömmel közlöm.  

 

 

 

Birovits Zsuzsanna:

 

Áttetsző vízfal

 

Oscar Wilde: Az infánsnő születésnapja című múve nyomán

 

       Úgy érzem, nem vagyok egyedül a teremben. Valaki figyel. Lehet, hogy az infánsnő? Kilépek az árnyékból. Ki ez? Ez nem ő. Az ismeretlennek púpos a háta, és görbe a lába. A feje előre lóg, és fekete, hosszú, bozontos a haja. Összeráncolom a szemöldökömet. A másik ugyanezt teszi. Különös. Eddig még soha, senki nem utánzott.

      Szamárfület mutatok. Ő is. Átölelem magam. Ő szintén. Miért csinálja? Gúnyolódik rajtam? Toporgok. Kezemet ökölbe szorítom, majd kiengedem. Sóhajtok egyet. Olyan nehéz és fojtó a levegő. Az erdőben fúj a szél, csiripelnek a madarak, és gyíkok sütkéreznek a köveken. Itt bronzvörös bársonyfüggöny van az ablakon, és díszes festmények lógnak a falakon.

        Lassan előre lépek egyet. Közelítek az idegen alak felé. Majdnem odaérek hozzá, de hirtelen megtorpanok. Mit teszek, ha ez az ismeretlen bántani akar? Mi lesz, ha nem olyan, mint én? Lehet, hogy ő nem tud nádból sípot faragni, se sásból kis kalitkát fonni. Mi van akkor, ha ő nem ismeri fel az állatnyomokat, és utálja a madarakat vagy az erdei ibolyát? És mi lesz, ha az infánsnőnek ő is csipkerózsabogyóból akar nyakláncot fonni?

        Hirtelen a zsebemhez kapok. Eszembe jut a fehér rózsa. Az, amelyiket a királykisasszony nekem adta szerelme jeléül. Ugye, a másik nem kapott rózsát? Összeszedem a bátorságomat, és felé fordulok. Nem, nem és nem!  Ugyanolyan virág van nála, mint nálam.

          Most eltátja a száját. A rózsájára néz, majd rám. Nem mozdulok. Ő sem. Nagyot nyelek. Sós ízt érzek a számban. Egy apró könnycsepp gördül le a szememből.

        Hogyan tehette ezt a királykisasszony? Azt hittem, csak én létezek a számára. Nevetett, amikor táncoltam előtte. Csilingelő hangon kacagott, és adott egy fehér rózsát. Nekem. Csak nekem.

        Meg kell kérdeznem a csúf alakot, ő kitől kapta a virágot. Elindulok.               

         Majdnem odaérek hozzá. Kinyújtom a kezemet, benne a fehér rózsával. A tenyerében ugyanolyan virág. Jéghideg a keze, amikor megérintem. Rémültnek tűnik. Felemelem a lábamat, és rúgok. Valami keményhez csapódik a lábam. Megijedek. Hátra ugrok. A kis torzszülött ugyanezt teszi.

        Fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap. Leülök. Épp úgy, mint amikor a réten ücsörögtem a vadvirágok között egy fárasztó nap után.

Hirtelen eszembe jut a hófehér rózsa. Az orromhoz emelem. Illata elbódít. elképzelem, ahogy a királykisasszonnyal táncolunk a réten. Körbe-körbe forgunk, amíg csak bírjuk, majd leheveredünk a pipacsok közé.

        Szédülni kezdek. Idegesít, hogy a torz alak velem szemben egyfolytában engem figyel, és az, hogy nála is van virág. Letépek egy darabot a hófehér rózsámról. A szörny is az övéről. A virág akkora, mint az enyém. A szirmok szív alakúak. Éppen olyanok, mint az én hófehér rózsámé.

        Ordítok. Artikulálatlan hangok törnek fel belőlem. Felugrok, és hátat fordítok neki. Nem akarom látni a kis, púpos emberkét, akinek ugyanolyan szív alakú rózsája van, mint nekem. Megbotlok egy faragott szék lábában, és a kőre esek.  Az oldalamra fordulok, jobb kezemre támaszkodok, de elszállt az erő belőlem. Talán a délelőtti előadás miatt. Felhúzom a térdemet a hasamhoz, és átölelem a karjaimmal. Olyan vagyok, mint egy magzat az anyaméhben, aki még nem akar világra jönni. Csak lebegni szeretne a langyos vízben. Egyedül.

         Miért nem én haltam meg, amikor megszülettem?

        A szívemhez kapok. Úgy érzem, mintha nem a sajátom lenne az eddigi helyén, hanem egy idegené. Máshogy dobog. Miért?

        A gerincemnél melegséget érzek. Megértem, hogy mi történik.

      Ma rajtam nevettek a gyerekek. Az infánsnő nem szerelmes belém. Sosem jönne el velem az erdőbe, és sosem engedné, hogy megfogjam a kezét. Annak sem örülne, ha együtt táncolnánk a réten.

      Apám miért nem ölt meg, amikor először meglátott? Miért kellett ide hozniuk a palotába?

     Felülök. A hófehér rózsa összes szirmát letépkedem. Egyesével. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Miért is szeretne? Egy apró gnóm vagyok. Púpos a hátam. Görbe a lábam. A fejem előre lóg. A hajam zsíros, és kócos. Nem vagyok ember. Állat sem, mert azok szépek. Színesek. És szeretik őket. Engem senki sem szeret. Egy torzszülöttet nem lehet szeretni.

        Ki vagyok valójában? Mi vagyok?

     Megfordulok. Én vagyok egyedül a teremben, és egy halom, letépett rózsaszirom. Egy áttetsző vízfal előtt.

         Üvöltök. Hajamat két kézzel tépkedem. Hasra fordulok, és arrébb csúszok. Ököllel ütöm a padlót. Lábamat a fényes márványpadlóhoz csapkodom. Folyik a taknyom. Szakadt, barna kabátom ujjával letörlöm. Zokogok. Nem tudom abbahagyni. Hirtelen zsibbadást érzek a bal karomban. Nyomó, szorító érzést a mellkasom közepén. Izzadni kezdek. A szívem szaporán ver. Kapkodva veszem a levegőt. Kinyílik a terem ajtaja. Belép az infánsnő. Felém jön. Ezüst selyemcipőjével rátipor a szív alakú, hófehér rózsaszirmokra. Rám néz, és gúnyosan kacag. Ez az utolsó hang, amit hallok életemben.

 

2025. szeptember 26., péntek

Szépírói kurzus 2025/ősz/2 - Soós Gábor versei

 

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Soós Gábor azt a házi feladatot választotta, hogy a világhírű portugál költő, Pessoa nyomán ő is felépít egy alteregót, kitalál egy nem létező avantgárd szerzőt, és megírja annak verseit. Három vers is megszületett, valóban avantgárd stílusú művek, és a szerző életrajza is rendkívül hitelesnek tűnik. Gratulálok a versekhez! 

Soós Gábor:

Alteregóversek

 

A szerző életrajza:

 

Klein Tamás Huba a.k.a. Tårzån (Veszprém, 2003)

Szülei: Dr. Klein Tamás – ügyvéd, Klein Judit (Sz.: Tomasovszky Judit) – tanítónő

Klein Tamás Huba, a Z generációs művészek egyik legsokoldalúbb alakja. Író, költő, dj, előadóművész. Előbb a veszprémi, majd a fővárosi slam poetry esteken tűnt fel, közben DJ Tårzånként vers-performanszokat szervezett, ahol ismert költők műveinek előadását ötvözte techno, jungle és drum’n’bass alapokkal. Első írásai a Spanyolnáthában tűntek fel, de növekvő népszerűsége miatt hamarosan az Opus, a Jelenkor, a Műút és a Prae is publikálta verseit. 2023-ban Tårzån szereti Dzsn címmel elektronikus zenei albumot készített. Jelenleg az ELTE filozófia szakos hallgatója.

 

Klein Tamás Huba:

 

lehetőség

ha
nem tetszik
     ez a vers

nem kell tenned
   semmi

k ü l ö n ö s e t

döntsd meg picit
a könyvet
 (c e t l i t
  t e l e f o n t
    m o n i t o r t)

óvatosan
 meg is rázhatod

engedd csúszkálni

a
  b e t ű k e t

ú j r a –

r e n d e z ő d n i

     a
 s o r o k a t

 

és ha türelmes vagy
kijöhet

        egy P i l i n s z k y
     vagy
   egy rövidebb

     J ó z s e f
      A t t i l a
          i s

állítólag
 e g y s z e r
    valakinek

        összeállt

a   H a j n a l i
      r é s z e g s é g

de szerintem

     C S A L T.

 

 

elba-szonett

(feat. laci, attis & janó)

 

ne írjatok többé fénylő szonetteket

ki viszi át fogában tartva

keressetek helyette mamutcsontot

ne írjatok többé fénylő szonetteket

 

ne írjatok többé hosszú verseket

hexameter fele éppen elég

ki-te-rí / te-nek-úgy / is 

ne írjatok többé hosszú verseket

 

agyamon gőzölgő aszfalt-társaság

együtt kerestük a willendorfi vénusz

erősen mellplasztikázott változatát

 

de most tényleg letészem a lantot

ha találok két rímet nekitámasztom

ha nem hát a földhöz (………….)

  

csütörtöklila kedd

 

eljött a csütörtöklila kedd

de csak északon

délen már a szeg is

  szög

 

 derék

     c   s   í   p   ő 

 

de van még ennél is beljebb

ahol perforál a vaklégy

ha pedig félszemű

lehetne

 

k

  i

    r

      á

        l

          y

            !

 

ugyanakkor mindez nem jöhetett volna létre, 

ha nincs kezünkben a megfelelő iránytyúk.*

 

 (*azzal sokkal könnyebb 

szöget ütni valakinek a fejébe.)

 

 

 

 

2025. szeptember 23., kedd

Szépírói kurzus 2025/ősz/1 - Szefcsik János novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szefcsik János azt a házi feladatot választotta, hogy a köznyelvtől eltérő, sajátos tájszólásban beszélő szereplőt jelenít meg az elbeszélésében. Ráadásul gyilkosságról is ír, vagyis krimit hozott az órára. Írása erénye a humor. Egyszóval, kiváló munka, gratulálok!

Szefcsik János

Családon belüli erőszak

Gudúcz Tóni besétált az alföldi kisváros rendőrségi épületébe, odaállt a régi iskolapajtása, Bak Jóska elé, aki a körzeti megbízott volt:

– Jóska! Agyonütöttem a Zsófit!

A rendőr fejére tette a sapkáját, jelezve, hogy innentől mint hivatalos személy jár el, majd hivatalos hangon, a rendőri bikkfanyelven kérdezte:

– Gyilkosságról akar feltáró vallomást tenni az úr?

– Ne izéj má’, Jóska! Beszéjjé embëri nyelven, magyarú, ahogy én mondom. Mit nem lëhet érteni azon, hogy kinyírtam a Zsófit!

– Jó’ van, Tóni! Në húzd fő magad, de itt rëndnek köll lënni, mer’ ha nem jó csinálok valamit, akkó ëngëm vësznek elő. Szóva’ bekapcsolom a magnót, oszt të csak azza’ törőggyé, hogy mond ee a dókokat, ahogy vótak.

– Hát az úgy vót, kérlek alássan, hogy rëgge áthítam a Vereb Palit, hogy segítsën szétflexőni a motorokat, tudod, të is hoztá’ vagy háromat a mút hétën  Szóva’ odaért a Pali, gyorsan ittunk ëgy–két pálinkát, csak hogy në remëgjën a kezünk, oszt nekifoktunk a darabolásnak, mer’ hát nem úgy van az, hogy tik csak úgy odahozzátok a cuccot, én mëg pézt csinálok belűle, a’ fenét, mëg kő dógozni a pézé, ki köll a hengerekbű a vasperselyt szëdni, mert a kurva MÉH–telepës csak aprópézt ad érte, mer’, hogy aszongya, hogy sok benne a vas.

– Na jócskán benne vagyunk a munkába’, oszt a Pali emënt hugyozni ëggyet, tudod, ott hátra mënt csöveeni, az istálló mögé.

– Oszt ahogy főnézëk a darabolásbú, há’ látom ám, hogy a Zsófi ott tëszi-vëszi magát a Palinak, ott hízelëg neki az istálló ajtóba.

– Hát elöntötte a fos az agyamat, főkaptam ott egy jó pajszert, odaléptem, oszt jó tarkónvertem a Zsófit. Össze is esëtt, ahogy illik. Hát nem gondótam, hogy ettű vége lësz, de... – itt Tóni elérzékenyült, mert eszébe jutottak a Zsófival eltöltött évek. – Tudod, ilyen rëndës társa nem vót sënkinnek, mint nekëm a Zsófi. Mindig hízelgëtt, mëg bújt, de ha a munkára kerűt a dolog, úgy húzta az igát, mint sënki más.

Itt Tóni vallomása zokogásba fulladt. Jóska odalépett mellé, megpaskolgatta a vállát gyerekkori cimborájának.

Amikor abbamaradt a vallomástevő vállának rázkódása, hivatalos hangon, kissé a magnó fölé hajolva közölte a rendőr:

– Gudúcz Antal vallomást tett, bevallotta egy élet kioltását! – kikapcsolta a magnót, és a barátjához fordult. – Tóni, ebbű bíróság lësz!

– Tudom!

– Na, mënnyünk e hozzád, lë köll helyszínőnöm a tetthelyet, oszt utánna főhívjuk Solton a dögszállítókat. Jó húsba vót a Zsófi mostanába’, úgy öt–hatmázsásra saccolom.

– Mëg van az hét is! – tódította Tóni. – Jótartottam szëgényt.

– Hát akkó szólok a soltiaknak, hogy hétmázsás a ló, amivël dóguk lësz.