Ferenczi Ákos
Nyugdíjas élet
Reggel fél nyolckor, özvegy Strosszmajerné, Krahovácz Jolánka, kint állt az első emeleti körfolyosón, pontosan a hatos számú ajtó előtt. Jobb kezében csésze, benne frissen gőzölgő három az egyben kávé, két kanál cukorral megfejelve, bal kezében a reggeli cigi. Figyelte a szomszédokat, ahogy nekiindulnak, ki dolgozni, ki iskolába. Míg állt, kijött a lakásból Béla és néhány nyújtózó mozdulat után felugrott, a korláton lógó virágtartóra, arra, amely pontosan Jolánka mellett volt. Béla már elmúlt tizenegy, nyugodt, kimért macska, akit Jolánka férje halála után kapott lányától, hogy ne legyen egyedül.
Míg álldogáltak, nyílt a nagy kapu, belépett rajta Tihamér, a postás. A körfolyosókon úgy nyíltak az ajtók, mint pipacs a mezőn – az idősebb lakók izgatottan jöttek elő az ismerős zajra. Hát persze – gondolta Jolánka –, nyugdíj. A postás körbejárta a házat, mindenkinek leszámolta az őt illető összeget. Jolánka meglepve kiáltott fel:
Tihamérkám, ez háromszor annyi, mint szokott! Mi történt?
Tudom én azt? Én csak hozom a pénzt, annyit, amennyit adnak.
Ezzel a postás folytatta útját, majd pár perccel később a nagy kapun keresztül távozott.
Jolánka, becsületes állampolgár lévén, felhívta a Nyugdíjintézetet, ahol megnyugtatták, „nem történt hiba, az ország jól teljesít, bizony ekkora összeg jár”.
– Ha jár, akkor jár – mondta Jolánka Bélának. Szépen felöltözött, elővette kerekes bevásárlókocsiját, amit a szomszéd Pisti gyerek csak banyatanknak csúfol.
– Valami új játékot is hozhatnál, ha már így megtollasodtál! – szólt utána Béla.
A boltban már hemzsegtek a nyugdíjasok, tolták a roskadásig rakott kocsikat. Jolánka a húsos pultnál kezdte. Épp Icuka és férje kért – libamájat, aztán marhabélszínt, csak egy apró, kilós darabkát. Elképedve hallgatta őket, majd az utánuk következőket. Mind méregdrága húsokat választottak. Aztán végre meglátta ő is. Gyorsan megtörölte szemüvegét, hátha rosszul lát, de nem. Az árak megváltoztak. Talán harminc éve voltak ezen a szinten. Jolánka nem értette, mi történik, de ő is megvette a maga libamáját. Került még a kosárba téliszalámi, kaviár, francia pezsgő, svájci mogyorós csoki és persze kávé, három az egyben. Bélának vett egy új játékegeret, olyan elemes félét.
Hazafelé beugrott a fodrászatba. Amíg várt, a képes magazinból választott modern hajviseletet. Új frizurával vidáman húzta tovább banyatankját. A használtruhás kirakatánál kinyújtotta nyelvét. Otthon gyorsan kirámolta szerzeményeit, odaadta Bélának az egeret, aki megköszönte az ajándékot. A macska elvonult játékával, míg az asszony újra távozott. A közeli plázába ment.
Három órán át válogatott ruhákat, cipőket, a drogériában egy öregedés elleni szérum is a táskájában landolt. A vásárlástól kicsit megfáradva betért a kávézóba. Míg a pincérre várt, a szomszéd asztalnál ülő férfi megszólította – meghívná Jolánkát egy kávéra. Az asszony meglepődött, de jól esett neki a jóképű férfi érdeklődése. Halvány mosollyal mutatott a mellette levő üres székre, közben bólintott. A férfi átült, rendeltek, ittak, beszélgettek. Jolánka egy másnapra szóló vacsorameghívással gazdagabban indult haza. Búcsúzáskor a férfi kezet csókolt neki.
Este kibontotta a francia pezsgőt, töltött magának egy pohárkával, míg Bélának egy darabka libamájat rakott a tálkájába. Köszönöm – mondta Béla, majd jól nevelt macska módjára mancsába vette a finomságot és megette. Jolánka bekapcsolta a tévét, várta az új celeb vetélkedőt. Míg a reklámok futottak a képernyőn arra gondolt, milyen jó is ma nyugdíjasnak lenni Magyarországon.
