Agota Kristofról néhány szóban

Az Inforádiónak adtam egy interjút Agota Kristofról. Itt hallható.

Búcsúzom Agota Kristoftól

Búcsúzom Agota Kristoftól. Ezt az írást idézem fel, búcsúképpen.

Agota Kristof, a svájci magyar frankofón regényíró

Kétségtelenül napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője Agota Kristof. Műveiről hosszú elemzések látnak napvilágot, regényei nem csak a francia, de a német, japán, koreai eladási sikerlistákra is felkerülnek. Kristof sajátos szemlélete, gondolkodásmódja, valamint rövid, végtelenül lecsupaszított mondatai a szakma és a közönség figyelmét egyaránt felkeltették. Igazi világsikert aratott: első muvű, A Nagy Füzet 34 nyelven jelent meg, számos helyen, különösen az ázsiai országokban a kortárs világirodalom egyik alapművének számít.
Kristof franciául ír, de nem anyanyelve a francia. Kötődése a nyelvhez és a francia nyelvi közösséghez többszörösen is bizonytalan. Svájcban él, abban az országban, ahol négy hivatalos nyelv létezik, és négy nemzeti közösség él egymás mellett, ugyanakkor, származását tekintve, magyar. Magyar, vagyis olyan nyelvi közegből jön, melynek anyanyelvi beszélői újból és újból saját egyedüllétüket tapasztalják meg a világban. A magyar nyelv az indoeurópai nyelvekhez képest mind mondatszerkesztésében, szórendjében, szóetimológiájában teljesen különálló, ilyen értelemben egy magyar író számára tanult idegen nyelven szépirodalmi művet létrehozni többszörösen is nehéz feladat.
Agota Kristof 21 éves, amikor 1956 végén, a forradalom leverése után egy kisgyerekkel a karján az osztrák-magyar zöldhatáron keresztül elhagyja hazáját. Ekkor már két éve férjével él. Rövid ausztriai tartózkodás után Neuchâtelben, Svájcban telepszik le, előbb öt évig óragyári munkásként dolgozik, majd családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez megy. Második férjével és az új házasságából származó gyerekeivel franciául beszél. Kezdetben a színház iránt érdeklődik, megismerkedik a helyi, neuchâteli színházi élettel, kisebb színdarabokat készít a városi társulatnak. Ebben az időszakban, tehát a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, verseket ír, verseit a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közli. Az írás számára természetes: számos interjúban nyilatkozott arról, hogy kisgyerekkorától írónak készül. Ami nem olyan természetes, az maga a nyelv. Verseit magyarul írja, de történeteit, néhány kísérlettől eltekintve, már franciául.
A nyelvhez való viszonyáról így ír önéletrajzi könyvében: „Kezdetben csak egyetlen nyelv volt. A tárgyak, a dolgok, az érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a nyelven léteztek.
Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi lény kimondhatna olyan szót, amit én ne értenék meg.”
Kristof a kultúra letéteményesének, az emberi létezés legfontosabb szimbólumának tekinti a nyelvet, ami kiemeli őt és embertársait a teremtmények, a létezők világából. A kisgyerek számára a nyelv, és ebben az esetben a magyar nyelv, minden ember sajátja, tehát „elképzelhetetlen” a számára, hogy emberi lény által kimondott szót ne értsen meg. A kisgyerek Kristóf Ágota gondolkodásában minden „emberi lény” által kimondott szó magyarul hangzik, akik olykor nem beszélnek magyarul, azok nem is teljesen „emberi lények”:
„Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy másik nyelven beszélnek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv, az csak valamiféle kitalált nyelv lehet, amin csak egymás közt társalognak, pont úgy, ahogy mi is ilyen kitalált nyelven beszélgettünk egymás közt Janó bátyámmal, hogy az öcsénk, Tila, ne érthesse meg, amit mondunk.
Azt is gondoltam, hogy a cigányok csak azért csinálják ezt, mert a falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, az ő számukra kijelölt poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből korábban egy cigány ivott.”
A kisgyerek stabil értékrendjében tehát a nyelvi furcsaság, az a tény, hogy a cigányok valamiféle „titkos” nyelven beszélnek, nem okoz alapvető zavart, hiszen az ember nyelve akkor is a magyar, itt csupán arról van szó, hogy a cigányok valamiért nem teljesen emberek, még a kocsmában is külön poharuk van. Senki nem iszik cigány után, ahogy normális ember nem eszik bele a kutya táljába sem, meséli a kisgyerek, igazolást kapva világának arra az alaptételére, amire saját nyelvi biztonsága épül. További önigazolást keresve arra a szóbeszédre is utal a kisgyerek, hogy a cigányok egyébként is „lopják a gyerekeket”, ezért vigyázni kell velük. Az a tény tehát, hogy idegen szót hallott olykor-olykor a cigányoktól, nem zavarta meg stabil világképét.
Az első elbizonytalanodás kilencéves korában éri a szerzőt, amikor egy határmenti városba költözik szüleivel, és ott felfedezi, hogy vannak, akik németül beszélnek. Itt, ebben a kisvárosban már nincs kétség, ezek nem cigányok, akik öltözködésben, viselkedésben és mentalitásban is különböznek a „normális emberektől”, ezek ugyanolyanok, mint ők, és mégsem lehet érteni, amit mondanak. A gyerek fejében, ahogy azt Agota Kristof megfogalmazza, új fogalom jelenik meg: az „ellenséges” nyelv. A nyelvi világ tehát bonyolódik, létezik egy nyelv, az anyanyelv, amelyik mellett legfeljebb csak „titkos nyelv” létezett eddig, most pedig megjelenik egy olyan nyelv, amelyik az igazi nyelv helyére akar betörni, uralkodni akar, ez az „ellenséges” nyelv. Kristof harcnak fogja fel a nyelvek egymás mellett élését, a kérdést úgy teszi fel saját magának, hogy identitását, biztonságát megőrizheti-e, avagy egy másik nyelv „uralma” alá kerül. A németet mint „ellenséges” nyelvet értékelni a kilencéves gyerek számára annál is könnyebb, mert ténylegesen háború van: 1944-et írunk ekkor, a kilencéves Kristóf Ágota a háború összes borzalmával szembesülni kénytelen. Az „ellenséges” nyelvet gyakorlati értelemben is hódítóként fogja fel, és értékeli, gyerekként azt látja, hogy ahhoz a nyelvhez, amelyik „nem magyar”, katonák, tankok, fegyverek társulnak, ennek a fegyveres jelenlétnek pedig az elszenvedői a magyarok, vagyis mindazok, akik ugyanazon a nyelven beszélnek, amin ő maga.
Egy évvel a határmenti városba költözés után még egy új, idegen és szintén „ellenséges” nyelv jelenik meg: az orosz. Idegen katonák árasztják el az országot, és az iskolákban ezek a katonák kötelezővé teszik a saját nyelvük tanulását. Újabb kihívás a nyelvi identitás ellen: Kristóf Ágota változatlanul őrzi integritását, nem akar behódolni az újabb idegen és „ellenséges” nyelvnek, de természetes azonosságtudata mellett végképp ott van a felismerés: több nyelv is létezik a világban, és közülük a magyar, vagyis az anyanyelve, csak az egyik. Az orosz nyelvvel való ismerkedés nem borítja fel lényegesen nyelvi azonosságtudatát, mert, mint írja, általános volt a szembenállás az orosz nyelvvel kapcsolatban. Játék, hogyan lehet elszabotálni az idegen nyelvi oktatást, ennyi az egész: „Részt vettünk tehát egy szellemi és nemzeti szabotázsban, egy természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.” A „szabotázs” sikeres, a gyerek és kamasz Kristóf Ágota nyelvileg nincs veszélyben.
Egészen más a helyzet az emigrációban. 21 évesen Agota Kristof véletlenek összjátékaként kerül a francia Neuchâtelbe. A korszak, ahogy azt egyébként a szerző „Hier” (Tegnap) című regénye is jól mutatja, nem kedvez az ideiglenes jelenlétnek: az emigráció élesen veti fel a természetes nyelvi közegtől való elszakadás kérdését. Az Hier történetében pontosan nyomon követhetjük, hogy Kristof számára nem volt sok választás, vagy megharcol az új, az idegen, az „ellenséges” nyelvvel, és megpróbálja ezen a nyelven kifejezni önmagát, vagy elsüllyed az idegen nyelvi közegben. Az Hier számtalan példát hoz arra, hogyan veszítik el identitásukat, és kerülnek egzisztenciálisan is kilátástalan helyzetbe az emigrációban azok, akik nem képesek nyelvileg is alkalmazkodni. Kristof így fogalmaz: „Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri.”
Az író legfőbb eszköze a nyelv. A frankofón irodalomban számos szerző van, akinek tanult nyelve a francia, amelyen dolgozik. Agota Kristof így foglalja össze azt a tényt, hogy munkaeszköze, a nyelv, számára nem természetes közeg:
„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” „A Nagyvárosból jövünk. Egész éjszaka utaztunk”8, így kezdődik az első, mind a mai napig leghíresebb könyv, A Nagy Füzet. Nyelvi szempontból két dolog tűnik fel rögtön: egyrészt a rövid, szinte csak alanyból, állítmányból álló tőmondatok, másrészt az időhasználat. A Nagy Füzet végig jelenidőben íródott, leszámítva a beidézett második mondatot, ahol befejezett múlt időt, úgynevezett „passé composé-t” használ a szerző, majdnem minden egyéb mondat jelenidejű. A könyv megjelenésekor éppen ezzel a sajátos nyelvhasználattal keltett feltűnést. A francia nyelv múltidő-használata közismerten bonyolult egy nem anyanyelvi beszélő számára, a jelen idő tehát „kényelmesebb” megoldást jelentett az írónak. A Nagy Füzet nem vált idősíkot, az, ami történik, az most, ebben a pillanatban történik, még akkor is, ha érzékeljük a történés múltbeliségét. Ugyanakkor Agota Kristof mégsem rí ki teljesen a többi francia közül: a kortárs francia irodalomban éppen az utóbbi évtizedekben jelent meg, és lett népszerű a történetmesélésben a jelen idő, mint lehetséges forma.
Ami a nagyon egyszerű mondatszerkesztést, a nyelvi puritanizmust illeti, azt a típusú „direkt beszédet”, amit Kristof használ, nyilvánvaló, hogy számos francia és világirodalmi példát, előzményt említhetünk. A legerősebb hatást – valószínűleg – Albert Camus tette Agota Kristofra, a „lepusztult nyelv” használata Kristof esetében is Camus-ig, illetve akár Kafkáig is visszacsatolható.
A nyelvi puritanizmust, a nagyon rövid, nagyon egyszerű mondatszerkesztést és a múlt idő használatának teljes kiiktatását Kristof – ebben is Camus „Közöny” című regényéhez hasonlóan – a narrátori szerep átruházásával oldja fel. Kristof regényében sem az író a narrátor, ugyanakkor, érdekesség, hogy nem is egy egyes szám első személyű elbeszélő. A narrátori szerepet ebben a regényben a „mi” veszi át, a többes szám első személyű, de teljesen egytudatú két hős közös elbeszélését olvashatjuk. Az ikerfiúk mondják el saját életüket, nem hétköznapi szörnyűségekkel tarkított hétköznapjaikat.
A beszélő tehát két személy, két gyerek, de ez a kettő valójában egy. Ők együtt látják a világból azt, amit látnak. A „mi” cselekszik: „mi ezt tesszük, mi így látjuk, velünk ez történik”. Veszélyhelyzetben vannak, kiszolgáltatottak, saját túlélésükért küzdenek. Tudatuk erre a túlésre koncentrál. Kristof pontosan tudja, hogy a borzalom, ami a fiúkat körbeveszi, le is egyszerűsíti a világot körülöttük, tudatuk tehát beszűkül, hiszen egyetlen egy dolog biztos, küzdeni kell a túlélésért. Ennek megfelelően a rövid, szikár és nagyon egyszerű mondatok elnyerik funkciójukat. Kristof feloldást kap, nem nyelvi bravúrra, páratlan kifejezőkészségre van szüksége, ez nem is lenne célszerű. Nem prousti körmondatokat kell írnia, nem is tudna ilyeneket írni. „Csak” a tényeket kell nagyon keményen közölnie. Ráadásul gyerekek beszélnek, tehát az egyszerű, tulajdonképpen primitív nyelvi szint indokolt.
A gyerekek maguk által kreált „feladatokat” hajtanak végre, amiről a saját, kissé beszűkült nyelvi tudatuk közvetít. A „koldulás feladata” az ikrek számára ezt jelenti: „Piszkos, szakadt ruhát veszünk fel, lehúzzuk a cipőnket, bepiszkoljuk az arcunkat, kezünket. Kimegyünk az utcára. Megállunk, várunk.
Ha egy idegen tiszt megy el előttünk, jobb kézzel tisztelgünk, a bal kezünket pedig odanyújtjuk elé. A tisztek általában elmennek előttünk, nem néznek ránk, észre se vesznek bennünket.
Egyszer csak megáll előttünk egy tiszt. Idegen nyelven mond valamit, nem értjük, hogy mit. Kérdéseket tesz fel. Nem válaszolunk, mozdulatlanul állunk, tisztelegve, a markunkat nyújtva. Ő keresgél a zsebében, aprópénzt és egy darabka csokoládét tesz piszkos tenyerünkbe, és a fejét csóválva továbbmegy.” A mondatok szinte bántóan egyszerűek, mint amikor valóban nagyon egyszeru, és nagyon kicsi gyerek beszél. A francia olvasó különösen megdöbbenve érzékeli a személyes névmás és az ige számára túlzottan is direkt használatát, a folyamatos cselekvést a mondatban, azt, hogy Kistof sem határozói igenevet, sem melléknévi igenevet nem alkalmaz. A mondatszerkesztésből kitűnik, hogy Kristof a fejében magyarul fogalmaz, a magyar nyelv cselekedteti így a cselekvőt, a magyar nyelv az, ami hátterét adja Kristof igehasználatának.
A frankofón szerzők sajátja ez: a frankofón, tehát nem franciaországi, pontosabban nem feltétlenül francia anyanyelvi szerzőknél fedezhető fel a dupla nyelvi sík, az, hogy a francia nyelvhasználat mögött megjelenik mindig egy másik, egy háttérben álló nyelv. Nem feltétlenül az egyik nyelvről a másikra történő fordításra kell itt gondolni, hanem egyfajta nyelvi mentalitásra. Valószínűleg egy született francia író valami olyasmit írt volna, hogy „benyúlván a zsebébe pénzdarabot és egy darab csokoládét adott”, tehát kiiktatna egy igét, azt helyettesítené határozói vagy melléknévi igenévvel. Ezt nyilván Kristof is megtehette volna, vagy éppen a kiadó szerkesztői „átírhatták” volna ilyen formában Kristof szövegét. Csakhogy akkor az már nem lenne ugyanaz. Itt éppen a direkt cselekedtetés, az újból és újból megjelenő cselekvő ige lesz fontos és nyelvileg különös a francia olvasó számára is. A világ lepusztultságát, direktségét így jobban tudja jellemezni a szerző. Az általa leírt történet éppen a nyelvi „pongyolaság” által lesz még erősebb, a leegyszerusített nyelvhasználat tehát a könyv erejét, nem utolsó sorban nyelvi erejét adja.
Hasonlóan különös Agota Kristof viszonya regényeinek teréhez és idejéhez. Nem tudunk meg semmit arról, hol is játszódnak történetei, nem nevez meg várost, falut, sőt, nem nevezi meg az országot sem, ahol hősei élnek. Nem könnyű feladat úgy történetet mesélni, hogy a helyszín csak körülírható, néven nem nevezhető. Persze ez sem csak Agota Kristof sajátja, számos világirodalmi példát említhetünk, ahol a helyszín nincs megnevezve, vagy képzeletbeli helyszínen játszódik a cselekmény. Kafka és Camus lehetnek ennek a típusú helyszínválasztásnak az esetében is a szerző példaképei. Agota Kristof ezt a már létező írói technikát használja arra, hogy a cselekményt elvonatkoztassa, nem utolsó sorban saját gyermekkori emlékeitől is eltávolítsa.
Ami szintén különös, nyelvileg sem behatárolható, az Kristof hőseinek a világa. Természetesen franciául ír a szerző, regényeit tehát – eredetiben – franciául olvassuk. Ugyanakkor helyszíneinek vajmi kevés köze van a francia nyelvterülethez, vagy pláne Franciaországhoz. A Nagy Füzet című regényben egy határmenti kisvárosban élnek a hőseink, ebből adódik, hogy a főhősök által beszélt nyelv mellett létezik a történetben olyan szereplő, aki idegen nyelven beszél. Sőt, rosszul beszéli a főhősök által beszélt nyelvet. Tehát töri a nyelvet. Az ikrek, a két fiú, vagyis a „mi”, akik elmesélik a történetüket, egy pusztulóban lévő ország pusztulóban lévő nyelvén szólalnak meg, és szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a háború miatt ott lévő idegen katonák idegen nyelven, vagyis – ahogy Kristof fogalmaz önéletrajzi könyvében – „ellenséges” nyelven szólalnak meg. Majd a regény, a történet végén egy másik nemzet katonái jelennek meg, akik egy másik idegen nyelven, vagyis egy másik „ellenséges” nyelven beszélnek.
A narráció nyelve, a nyelv, amin a könyv íródik, természetesen a francia. De maga a háttér, a környezet az magyar, a meg nem nevezett színhely Magyarország. A regényben meg nem nevezett idegen, „ellenséges” nyelvek, az idegen katonák által használt nyelv, a német és az orosz. A magyar olvasó, akár franciául, akár magyar fordításban olvassa Agota Kristof regényét, ráismer a helyszínre, a környezetre: tipikus magyar vidéki város, határmenti település, kis, düledező vályogházak, tanyaszerű kertes épületek, földpadlós szobák, nappali funkciót is betöltő konyhák, ez a helyszín Magyarország a második világháború idején. Sopron, Kőszeg és Szombathely, azok a városok, amelyek Agota Kristof életének a helyszíneit adták emigrációja előtt. A helyszínhez hasonlóan Kristof az idő megjelölését sem tartja fontosnak: csak annyit tudunk, hogy háború van, de nem tudjuk, milyen háborúról van szó, melyik évben járunk. (Itt ismét Kafka jut eszünkbe, mint előzmény, példa, illetve akár Beckett is.) Természetesen, az olvasó, különösen a magyar olvasó ezt a háborús motívumot is el tudja helyezni: a második világháborús években vagyunk, illetve a regény történése közvetlenül a háború után fejeződik be, akkor, amikor az orosz-szovjet megszállás legnehezebb időszaka volt Magyarországon.
Az olvasó, aki kicsit is ismeri a történelmet, az eseményeket rögtön értelmezni tudja: német katonák, zsidóüldözés, a zsidók deportálása, a zsidók bújtatása, a kommunista ellenállás, a szovjet hadsereg bevonulása, a vasfüggöny kialakulása, az ötvenes évek üldözései, ezek mind-mind megjelennek a regényben, de egyikről sincs kimondva, hogy éppen erről van szó. Még a zsidók deportálásáról is csak annyit tudunk, hogy egy „embercsoportot”, „emberi nyájat” terelnek a katonák, hogy vannak köztük gyerekek és öregek, hogy sejteni lehet, hogy a halálba mennek. Ennyi. Hogy zsidókról van szó, azt nem mondja ki Agota Kristof. Ahogy nem mond ki semmilyen népnevet, nem beszél magyarokról, németekrol, cigányokról vagy oroszokról, úgy zsidókról sem beszél regényében, A Nagy Füzetben.
A helyszín és az időpont tehát nincs megnevezve, nem tudjuk, hol, melyik országban játszódik a cselekmény. Következtethetnénk a nevekből, de Kristof ebben is meglehetősen következetes: első regényében még nem használ neveket. Az ikrek, a két fiú valójában egy, pontosabban ők a „mi”. A nagymama, akinél a fiúk nevelkednek, egyszerűen Nagymama, vagy boszorkány, neve neki sincs. És nincs neve az összes többi szereplőnek sem, legfeljebb a foglalkozásuk, vagy kinézetük alapján nevezi őket el a szerző, az egyik lányt például testi hibája alapján „nyúlszájnak” hívja, vagy a papot is csak plébánosnak nevezi. Kristof kerüli a névhasználatot, nehogy ez önmagában orientáló tényező legyen, nehogy emiatt lehessen helyszínhez kötni magát a történetet. A névhasználat később, az első regény megjelenése után némileg módosul, de nem úgy, hogy magyar neveket ad hőseinek, hanem úgy, hogy a nevek, amit kapnak, gyakran csak egy kezdőbetűből állnak, vagy éppen olyan keresztnevet választ Kristof, ami keresztnév lehetne német, francia, angol, de akár magyar is, tehát nem tipikus. A névhasználat különössége a leginkább az önéletrajzi munkájában, Az analfabétában érhető tetten: Kristof a francia eredetiben átírja a magyar neveket, hogy a francia olvasó, illetve az idegen, a magyar nyelv hangzásvilágát nem ismerő olvasó is könnyen kimondhassa a nevet, és az nagyjából megfeleljen az eredeti hangzásvilágnak: így lesz Yano a Janó, Guéza a Géza, Gisele a Gizella. A magyar nyelvet is ismerő Kristof-olvasónak az a benyomása támad, hogy a szerző a lehető legkevesebb magyar motívumot akarja használni, illetve a magyar motívumokat általánossá akarja tenni, vagyis a magyar nyelvi kirekesztettségtől meg akar szabadulni.
Ez a folyamat része annak, amit Kristof leír önéletrajzi munkájában is. Ahhoz, hogy francia nyelvű író lehessen, újratanulta az olvasást, mint egy analfabéta. Szimbolikus történet: eljutunk attól a stabil értékrendtől, hogy mindenki magyarul, tehát „érthető nyelven” beszél, addig, hogy új nyelvet kell elsajátítania, mint egy tudatlannak, mint egy analfabétának, ahhoz, hogy létezni tudjon a világban: Kristof tehát valóban újratanulta az olvasást. Két évig tanult újra írni és olvasni,„analfabétaként”. Két év után aztán elmondhatta magáról, hogy „Tudok olvasni, újra tudok olvasni. Tudom olvasni Victor Hugo-t, Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-ot, Camus-t, Michaux-t, Francis Ponge-t, Sade-ot...”
Ezt az „új olvasnitudást” metaforikusan is értelmezhetjük.
Különös hangulata lesz annak, amikor a szerző A Nagy Füzet című regényében egy-egy hősét úgy beszélteti, mint aki „töri” a számára idegennyelvet. A német katona nem jól beszéli az ikrek anyanyelvét, tehát sok főnévi igenevet használ feleslegesen: „Én lenni századosnak ordonánc. Timit csinálni itt?” A főnévi igenév használata jellemző lehet egy franciául vagy egy magyarul rosszul beszélő idegenre is, mégis ez a nyelvi „hiba” is inkább magyar: egy franciául rosszul beszélő többnyire a ragozást véti el, kevésbé használ igenevet. Mégis, maga a helyzet hitelessé teszi a szerzőt, bármilyen nyelven is olvassuk regényét, érzékeljük, hogy a nyelvet töri az idegen katona.
Kristof tehát úgy kölcsönzi a magyar hátteret regényeinek, hogy az olvasó csak annak sajátos hangulatát érzékeli, de azt nem köti Magyarországhoz, sem térben, sem a szereplők, vagy azok viselkedése által. Sikerrel absztrahálja a környezetet, eltávolítja regényeinek történését Magyarországtól, miközben nem tud, de nem is akar francia vagy svájci történetet írni:
„Tudom, hogy soha nem leszek képes úgy írni franciául, ahogy a született francia írók írnak, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban.
Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.
Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez kihívás.
Kihívás egy analfabéta számára.”
Agota Kristof trilógiáját, A Nagy Füzet (LeGrand Cahier), A Bizonyíték (La Preuve) és A harmadik hazugság (Le troiseme mensonge) című regényeket a világ 34 nyelvére fordították le, sok-sok százezer példányban fogytak el. Az olvasók a regények világát, a környezetet nem kötik Magyarországhoz, a háttér ugyanúgy absztrakt, mintegy Beckett- vagy egy Ionesco-műben. A magyar olvasónak pluszt jelent felismeri az absztrakció mögött a konkrétumot, ráismerni a kisvárosra (például Kőszegre), ahol az események zajlanak.A Bizonyíték című regényben az egyik legszebb rész, amikor egy háborús hadirokkant a város egyik pince kocsmájában részegen egy, a totalitáriánus rendszer által betiltott dalt kezd el dúdolni, majd énekelni. Kristóf idézi is a tiltott „slágert”: „Megbűnhődte már e nép / a múltat s jövendőt (Ce pe-uple a expié déja / Le passé et l’avenir)”. Vajontudja-e a francia, a japán, a német, a koreai vagy az ausztrál olvasó, hogy a magyar nemzeti himnuszból olvasott két sort? Hogy a himnusz valóban tiltott volt az ötvenes években Magyarországon a szovjet megszállás idején? És vajon kellene-e tudnia? Kristof elvonatkoztat, és ezzel már válaszol is a kérdésre. A magyar háttér felfedezése a filológus, és nem az olvasó feladata.
Azt gondolom, hogy Agota Kristof olvasása közben természetes módon vetődik fel a nemzeti hovatartozás kérdése is. Volt olyan megfogalmazás korábban, amelyik sietett kijelenteni, hogy Agota Kristof nem magyar író, mivel nem magyarul ír. Úgy érzem, Kristof munkáinak ismeretében, hogy ezt az álláspontot vitatni lehet. A XXI. század európai irodalmában egyébként is egyre óvatosabban kell bánni az ilyen kijelentésekkel, jó példa erre Kundera munkássága, aki cseh nyelvről franciára váltott, és ma már közvetlenül ezen a nyelven írja regényeit. Kijelenthető ennek fényében, hogy Kundera ma már nem cseh író? Nem beszélve arról, hogy ennek alapján Janus Pannonius sem lenne magyar író, mert ő latinul írt. Ismerve tehát Kristof nagyon is erős kötődését szülőföldjéhez, ismerve gondolkodásmódját, sőt, szóhasználatát, én őt olyan frankofón írónak nevezem, aki semmiképpen sem rekeszthető ki az egyetemes magyar irodalomból.

Megjelent: Agota Kristof: Az analfabéta, Palatinus kiadó, 2007.

Agota Kristof Kossuth-díja

Agota Kristof, vagyis Kristóf Ágota idén megkapta a Kossuth-díjat. Végre! Első voltam, aki javasoltam ezt, emlékszem, többen elképedve néztek rám az előző kormány vezető tisztviselői közül. És most megvan. Győzelem.
Itt olvasható a vele készült beszélgetésem, itt pedig az a tanulmány, amit róla írtam, és ami megjelent Az analfabéta című könyvben, ami az én fordításomban olvasható magyarul.

Beszélgetés Agota Kristoffal

Beszélgetés Agota Kristoffal az ÉS-ben. Itt olvasható.

És itt:

Az út Csikvándtól Kínáig

LIII. évfolyam 43. szám, 2009. október 22.

Agota Kristof Európa-díjas íróval Petőcz András beszélget

Agota Kristof, aki életművének elismeréseképpen az európai irodalomért járó osztrák állami díjat vette át az elmúlt évben, 1935-ben született a Győr-Moson-Sopron megyei Csikvándon. 1956 óta Svájcban él. Műveit mintegy negyven nyelvre fordították le. A francia irodalmi kritika Becketthez és Ionescóhoz hasonlítja, és a XX. század végének egyik legfontosabb alkotójaként említi. Ez az interjú a Petőfi Irodalmi Múzeumban október 1-jén elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.




- Évekkel ezelőtt, amikor Franciaországban, Lille-ben jártam, az ottani egyetem világirodalmi tanszékének oktatója említette, hogy számára a legfontosabb magyar író a franciául publikáló Agota Kristof. Néhány nappal később egy japán diák mondta ugyanott, hogy egy magyar írót ismer, de azt nagyra tartja, Agota Kristofot nevezte meg. Van sejtése arról, hány példányban fogytak el a könyvei szerte a világon?

- Fogalmam sincs. Több mint tíz éve hallottam egy japán adatot, akkor ott négyszázezerről beszéltek.

- Hol jelent meg legutóbb könyve?

- Kínában.

- Mi jelent ott meg?

- Kínában? A Trilógia.

- Tehát A Nagy Füzet, A bizonyíték és A harmadik hazugság.

- Igen.

- Francia kiadója, a Seuil folyamatosan piacon tartja a könyveit: A Nagy Füzet 1986 óta megvásárolható, ami nem azt jelenti, hogy nem fogyott el, hanem, hogy mindig utá­na­nyom­ják.

- Igen.

- Különböző meghatározásokat olvasok Agota Kristofról. Az angol és francia wikipedia azt írja, hogy magyar író, aki franciául ír. Németországban magyar származású svájci írónak tartják. Itthon azt írták, nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, mert franciául ír. Mit gondol minderről?

- Nekem ez az egész mindegy, én magyar vagyok. Itt születtem, magyarul beszélek, az első verseimet magyarul írtam. Ma is magyar állampolgár vagyok.

- Hogyan és miért váltott nyelvet?

- Svájcban éltem, körülöttem mindenki franciául beszélt. Nagyon lassan tanultam a nyelvet. Később szórakozásképpen elővettem a verseim, próbáltam fordítani őket franciára, de nem francia versek, hanem prózák lettek. Rövid történetek. Később, amikor belejöttem a nyelvbe, színdarabokat írtam, mert úgy éreztem, sokkal könnyebb színdarabot írni, mint prózát vagy verset. A színdarabhoz csak párbeszéd kell, nem kell hozzá leírás. Írtam kábé húsz darabot, amelyeket először abban a városban kezdtek játszani, ahol lakom meg a svájci rádiókban. Amikor a regényeim megjelentek, a színdarabokat is kiadták, és most mindenfelé játsszák őket.

- Az analfabéta című önéletrajzi munkájában azt írja, négyéves korától olvas. Tudatosan készült arra, hogy író lesz. Mindez gyerekkori elhatározás volt?

- Nem vagyok benne biztos, de úgy élt bennem, hogy igen.

- Ugyanakkor azt is írja, hogy „Svájcba érkezve, a reményem, hogy valaha is íróvá válhatok, körülbelül egyenlő volt a nullával".

- Igen.

- Számos magyar író az emigrációt választva is folytatta az írást, több, akkor fiatal szerző az emigrációban kezdett publikálni. Miért érezte úgy, hogy nincs semmi esélye arra, hogy író lehet?

- Mert nem tudtam a nyelvet, és ha magyarul írtam, senki nem olvasta el.

- Küldött verseket különböző lapoknak, az emigrációban megjelenő Irodalmi Újságnak, a Magyar Műhelynek. Bezártnak érezte magát? Nem volt közönsége?

- Nagyon kicsi volt a közönség. Csak néhány irodalomszerető ember vette meg ezeket a lapokat.

- Az volt az érzése, hogy mindez kevés?

- Igen, ez kevés volt. Szerettem volna többet írni, valami nagyot írni. Nemcsak verseket, hanem prózát is, és főleg regényeket. Mégis inkább színdarabokkal kezdtem. Aztán egyszer, nem tudom, miért, belemerültem egy történetbe. Ez kicsit az életemről szólt, amit megéltem, de nem úgy, mint Az analfabétában, hanem regény formájában.

- Ez lett később A Nagy Füzet. Rövid novelláknak indultak, reflexióknak, és aztán történetté álltak össze?

- Amikor a regényt elkezdtem, hasonló jeleneteket kezdtem írni, mint korábban a színdarabokban. Úgy is neveztem kezdetben ezeket, hogy jelenetek, első jelenet, második jelenet, harmadik jelenet. Ez volt a címük. Később lett belőlük valami folytatólagos, ami regénnyé változtatta az egészet.

- Az analfabétában írja, hogy a jeleneteket, „testgyakorlatokat" diákoknak készítette, és a próbák arra emlékeztették, mint amit a bátyjával csináltak gyerekkorukban, akit Janónak nevez, de valójában Jenő.

- Igen, Jenő bátyámmal meg a szomszéd barátnőmmel játszottunk ilyeneket.

- Miféle „testgyakorlatok" voltak ezek?

- Már nem nagyon emlékszem, de tudom, hogy játszottunk olyasmit, hogy egyikünk a szegény, másikunk a gazdag, meg aztán volt úgy, hogy órákon át énekelve beszéltünk, volt olyan, már a kollégiumban, hogy egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy nem eszünk, vagyis éhezésgyakorlatot tartottunk.

- A Nagy Füzet különlegessége még, hogy többes szám első személyben íródott, „mi" cselekszünk, „mi", az ikrek. Hogyan született ez a „mi"?

- Úgy, hogy elkezdtem írni, hogy „a bátyám meg én" vagy „én meg a bátyám". Ezt állandóan újra le kellett írni, és nagyon rosszul hangzott, ezért kihúztam, és odaírtam, hogy „mi". Így sokkal egyszerűbb lett az egész, nem beszéltem se bátyról, se nővérről, csak azt írtam, hogy mi. És aztán, nem tudom, miért, talán mert kevés különbség volt közöttünk, csak egy év, ikreket csináltam belőlük. Legalább tizenötször újraírtam A Nagy Füzetet.

- Ez a „mi", ezek fiúk.

- Igen, fiúk lettek.

- Két fiú, hogyha azt mondom, „rosszcsontok", nagyon eufemisztikusan fogalmazok.

- Nyugodtan lehet mondani.

- A két fiú sok borzalmat él meg, látják szétrobbanni az anyjukat, aztán pedig embert ölnek, szenvtelenül, közönyösen. Ilyennek látta a gyerek Kristóf Ágota a háború időszakát, amikor is a történet játszódik?

- Igen, körülbelül ilyen volt ez az időszak, de amit leírtam, nem minden velünk történt meg, hanem más gyerekekkel, olyanokkal, akiket ismertünk, vagy olyan dolgokról is írtam, amikről hallottunk beszélni akkoriban. Mindezt összeszedtem, és beletettem a regénybe.

- Négyéves, amikor elkezdődik a háború, tízéves, amikor véget ér. Akár a Trilógiát, akár a Tegnap című regényét nézem, a gyerek ezekben a művekben mindig számkivetett, árva. Ilyen volt a gyerekkora, vagy mindez fikció?

- Van, amit hozzátettem, igen, de voltak nehézségek a mi életünkben is.

- Újból és újból az elszakadás és az egymásra találás problémájáról ír. A főhőse mindig erősen kötődik a testvéréhez, és azt próbálja feldolgozni, hogy elszakították őt a „másikától".

- Igen, ezt akartam kifejezni, mert volt olyan időszak az életemben, amikor mi, hárman, a testvéreimmel internátusba kerültünk. Akkor elmúlt a testvérség korszaka, mindez nagy fájdalom volt a számomra.

- Tizennégy éves korában történt ez.

- Igen. És 56-ban elszakadok ismét, mindenkitől.

- 56-ban senkinek sem mondott búcsút.

- Így volt, igen. Nem volt posta, nem volt telefon, úgy mentünk el, hogy nem adtunk hírt senkinek.

- Egy újszülöttel a karján, a férjével együtt nekiindultak a zöld határnak Ausztria felé.

- Igen, Kőszegnél.

- Novemberben. Évekkel később a svájci újságok arról írnak, hogy egy török apa akart átkelni a svájci zöld határon, és az újszülött gyereke ott fagyott meg a hátán. Leírja Az analfabétában, az eset kapcsán, hogy valamikor ön is ezt tette.

- Igen, megtörtént Svájcban a törökökkel ez a haláleset.

- Semmilyen nyelven nem beszélt, amikor elhagyta az országot?

- Tanultam oroszul.

- De, gondolom, nem tudott.

- Egyáltalán nem. A tanárok sem tudtak. Tanultunk egy-két Puskin-verset, ennyi volt az egész.

- Ausztriából véletlenül került Svájcba?

- Igen, a férjem intézkedett mindenben. Nekem ott kellett maradni a lágerben a kisbabával, ő járt a konzulátusokra. Megtudta, hogy lesz egy vonat, ami indul Svájcba, és beszállhatunk. Először Lausanne-ba érkeztünk, utána Zürichben voltunk, onnan osztottak szét bennünket.

- Neuchâtelben kaptak lakást.

- Nem a lakásról volt szó, hanem arról, hogy az akkori férjem kivívta magának az ösztöndíjat, hogy tanulhasson, pedig már egyszer tanult.

- De még akart.

- Mivel tanár volt. De elhatározta, hogy biológus lesz, és megkapta az ösztöndíjat, és azt mondták, hogy a feleségének dolgozni kell. És odahelyezték a férjemet a neuchâteli egyetemre, engem meg az óragyárba.

- Óragyárban kellett dolgoznia.

- Öt éven keresztül hajnali ötkor a kisbabával a karomon busszal mentem minden reggel dolgozni.

- Azt írja: „Esténként a gyerekkel megyek haza, a kislányom tágra nyílt szemmel néz rám, amikor magyarul szólok hozzá. Egy alkalommal sírni kezd, mert nem értem meg őt, máskor meg azért, mert ő nem ért meg engem".

- Igen. Bölcsődébe járt, így tanult meg franciául.

- Az analfabétában írja: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet."

- Igen, ez volt a helyzet.

- És még ezt is írja, visszaemlékezve a napra, amikor elhagyta Magyarországot: „ezen az 1956-os november végi napon egy néphez való kötődésemet veszítettem el, visszavonhatatlanul".

- Tizenkét éven át nem tudtam hazajönni.

- Abban a Magyar Műhely-számban, amiben megjelent, Mándy, Rába György, Pilinszky társaságában publikált. A legjobb magyar írók.

- Hol jelent meg a versem?

- A Magyar Műhely 1967. július 15-i számában.

- De melyik országban?

- Párizsban.

- Á, Párizsban, igen.

- A Magyar Műhelyt Párizsban adták ki.

- Igen.

- Amikor úgy döntött, franciául ír, azt gondolta, hogy ezáltal a stílusa megváltozik?

- Nem, nem. Ilyen gondolataim nem voltak, csak próbáltam franciául írni, és kész.

- 2006-ban, a Regard sur l'Est című folyóiratban egy beszélgetés során Beckettnek ezt a mondatát idézi: „franciául írok, hogy elszegényítsem magam". Vagyis, Beckett és Agota Kristof is azért választott idegen nyelvet, hogy egyszerűsödjenek, letisztuljanak a mondatai.

- Lehet, hogy erről volt szó.

- És azt is nyilatkozta, hogy nem szerette a saját verseit magyarul, túl szentimentálisak voltak.

- Ha nem változtattam volna nyelvet, akkor is abbahagytam volna ezeket a szentimentális verseket, és írtam volna egy rendes regényt, amelyik olyan lenne, mint A Nagy Füzet.

- Ha nem változtat nyelvet, akkor is regényíró lett volna?

- Igen, igen, biztosan.

- És világhírű lenne?

- Azt nem tudom.

- Akkor is kínaiul, japánul jelennének meg a művei?

- Nem tudom, lehet. De az biztos, hogy írtam volna magyarul is mindvégig.

- Azt írja Az analfabétában, hogy az ön számára mindegy volt, hogy hol, csak írni akart.

- És mindegy volt, hogy milyen nyelven. Ha Angliába kerültünk volna, akkor angolul írtam volna.

- Ma már nem tudna magyarul írni? Jobban érzi a francia nyelvet?

- Igen, jobban érzem a francia nyelvet. De azt hiszem, hogy ha itt élnék egy-két hónapig, akkor hamar visszatérnék a magyarra.

- Szikár, egyszerű mondatokkal ír. Így pontosabban tud fogalmazni?

- Igen, pontosabban, és ez az igazabb. Mert ha hozzáteszem, hogy „ragyogott a szeme", meg ilyen dolgokat, az mit jelent? Az nem jelent semmit. Meg, hogy ezt gondolta, azt gondolta. Honnan tudjam én, hogy ő mit gondolt? De ha csinál valamit, azt látom, hogy csinál valamit, azt megírhatom, azt azonban, hogy mi a véleménye, vagy mit álmodik, azt nem tudom, akkor meg miért mondjam?

- Amikor A Nagy Füzet írását befejezte, három kiadónak küldte el a kéziratot. Végül a Seuil reagált pozitívan.

- Igen, egy másik azt mondta, hogy erre nem lenne közönség.

- Ez volt a Gallimard? Vagy a Grasset?

- A Grasset. A Gallimard csak azt írta, hogy nem, ez nem nekik való, vagy valami ilyesmi.

- Miután megjelent A Nagy Füzet, hozzákezdett a Trilógia második részéhez.

- Nem, amikor elfogadták, akkor már elkezdtem írni A bizonyítékot. Mert nem tudtam abbahagyni az ikreket. Nem tudtam elfelejteni őket. Így lett trilógia.

- Végig bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy léteznek-e ezek a bizonyos ikrek, vagy csak a főhős gondolja, hogy volt egy testvére. A bizonyítékban Lucas azt mondja, visszautalva A Nagy Füzetre, hogy lehetséges, hogy nem is ketten voltak Nagyanyánál, hanem csak egyedül volt ott.

- Igen, tudom, mindenki meg van zavarodva. Én magam is, ez a baj. Leadtam Svájcban, az ottani Irodalmi Archívumba a kézirataimat. Mindet áttanulmányozták, és látták, hogy többféle nagy füzetet írtam. Hogy A Nagy Füzet nem mindig így volt. Olyan is volt, amiben csak egy gyerek volt.

- A Nagy Füzet végét idézem: „Az őrjárat távolodik. Azt mondjuk: - Rajta, Apa! Húsz percünk van a következő őrjáratig! Apa hóna alá veszi a két deszkát, odamegy a drótakadályhoz, az egyiket nekitámasztja, felmászik. Hasra fekszünk a nagy fa mögött, befogjuk a fülünket, kitátjuk a szánkat. Robbanás. A szögesdróthoz futunk a két másik deszkával meg a vászonzacskóval. Apánk a második akadály előtt fekszik. Igen, át lehet jutni a határon. Csak valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába." Így ér véget a könyv.

- Igen, gyönyörű.

- Aparegénnyé válik a történet? Arról szól, hogyan lépjünk túl apánkon?

- Kicsit igen, lehet. A pszichológusoknak kell ezt elemezni.

- A másik különlegességhez újra megemlítem, hogy ez a három regény valószínűleg már sokmilliós példányban jelent meg a világon.

- Igen. Lehet.

- A bizonyítékból idézek: „Hirtelen egy nagydarab, féllábú férfi tűnik fel a terem közepén a mennyezetről lógó csupasz villanykörte fénykörében, és mankóira támaszkodva belekezd egy tiltott dalba. Lucas harmonikájával kíséri. A vendégek gyorsan kihörpintik poharaikat, és egymás után távoznak a kocsmából. A dal utolsó két soránál már könnyek csorognak a nyomorék arcán: »Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt«." Azt hiszem, Agota, maga adta el a magyar Himnuszt a legnagyobb példányszámban a világon.

- Biztos, igen.

- Vajon mit gondol egy koreai, amikor ezt a két sort olvassa?

- Hát, nem tudja, miről van szó.

- Nyilván. Egy francia sem tudja.

- Nem. Mert tényleg be volt tiltva egy időben, azért írtam oda.

- Minden, amiről Kristóf Ágota ír, magyar. A kisváros, a háború, a deportálások. Minden. Kivéve a neveket.

- Igen. De az elsőben nincsenek nevek.

- Később megjelennek. A bizonyítékban, illetve A harmadik hazugságban.

- Igen, mert nem akartam utánozni A Nagy Füzetet.

- Miért döntött úgy, hogy olyan neveket választ, amelyek nem kapcsolódnak semmilyen nemzethez?

- Mert azt akartam, hogy ne lehessen országhoz kötni. Két nevet választottam, Claus és Lucas, mindkettő lehet vezetéknév és keresztnév, ahogy a Kristóf és az Ágota is.

- Amikor ír, franciául vagy magyarul gondolkodik?

- Franciául.

- De változatlanul használ szótárt, nem?

- Most már nagyon ritkán. Meg hát nem is írok most már.

- Értem, akkor nem kell szótár, ha nem ír. Az analfabétában olvasom, hogy „tudom, hogy nem fogok úgy írni soha, mint egy született francia író".

- Igen.

- Mégis híresebb, mint bármelyik született francia író.

- Na, azért nem biztos.

- A Seuil nagyon nagyra tartja Önt. A kiadója.

- Amikor a kínai szerződés megjött, azt mondták, hogy ez velük még sose történt meg.

- Agota Kristof az első szerzőjük, aki kínaiul is megjelent?

- Volt már más is. De nem akkora példányszámban, mint én.

- Dolgozik most valamin?

- Semmin.

- Tudok egy füzetről.

- Milyen füzetről?

- Olyasmi a címe, hogy Tila et Aglaé dans un champ.

- Nem! Tila nincs benne a címben. Csak Aglaé dans un champ.

- Akkor mégis van egy füzet.

- De nem fog befejeződni.

- Regény lenne?

- Igen. Csikvándról.

- Csikvándról?

- Csikvándról szólna, mert a Trilógia az Kőszegen játszódik, ahol laktunk. Csikvándon még egész kisgyerekek voltunk.

- Nem ismerem Csikvándot. Falu? Kisváros?

- Falu, egy kis falu.

- Hogyan élt ott kisgyerekkorában, abban a faluban?

- Úgy éltünk, mint a parasztgyerekek. A barátnőmmel mentünk tehenet őrizni meg libákat.

- Mezítláb?

- Igen, igen.

- Tehenet, libákat őrzött. És az út hosszú volt Csikvándtól Neuchâ­te­lig?

- Hát nagyon, nagyon. Végtelen.

- Hosszú az út a négyéves, paraszti sorban élő kislánytól a világhírig?

- Végtelen hosszú. Mindig arra gondolok, szeretnék visszamenni, megtalálni azt a kislányt, és megmondani neki, mi lesz belőle.

- Azt mondta valahol, hogy nem lett jobb az élete azáltal, hogy elment 56-ban.

- Ez igaz, mindig ezt mondom.

- Jobb lett volna itthon íróvá válni?

- Igen.

Agota Kristof a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Nyelvváltások
Anyanyelv – idegen nyelv – írói nyelv
Beszélgetés és felolvasóest Agota Kristoffal, a fesztivál díszvendégével
A Svájcban élő magyar származású írónővel Petőcz András író beszélget.

Ez szerepelt a Petőfi Irodalmi Múzeum meghívóján.
Örültem, hogy találkozhattam újra, és beszélgethettem Agota Kristoffal, ezzel a nagyon jó íróval és különleges emberrel.

Az analfabéta

Most fedeztem fel egy nagyszerű írást Az analfabéta című könyvről, Krausz Vera kiváló munkáját. Itt olvasható.