2009. március 21., szombat
Bemutató
2009. április 8-án lesz az Írók Boltjában Az idegen arc születése című kötetem bemutatója. A meghívó ezen a linken olvasható.
2009. március 16., hétfő
Irodalmi est és doktori
Pénteken egy nagyon jól sikerült irodalmi estem volt a Marczibányi téri Művelődési Központban.
Balázs Tibor volt a házigazda, sokan voltunk, jól éreztük magunkat.
Előtte, az est előtt néhány órával az ELTE BTK Doktori Iskolájának keretében megvédtem Tamkó Sirató Károlyról írt PhD-disszertációmat, így hivatalosan doktori fokozatot nyertem el.
Balázs Tibor volt a házigazda, sokan voltunk, jól éreztük magunkat.
Előtte, az est előtt néhány órával az ELTE BTK Doktori Iskolájának keretében megvédtem Tamkó Sirató Károlyról írt PhD-disszertációmat, így hivatalosan doktori fokozatot nyertem el.
2009. március 8., vasárnap
Rómát oktatjuk római jogból
Rómát oktatjuk római jogból
Nagy érdeklődéssel és egyre fokozódó csalódottsággal olvastam Kis János cikkét, amelyben úgymond "vitatkozik" Sólyom Lászlóval (Kis János: Az államfővel vitázva, Népszabadság, 2009. március 7.). "Vitát", persze, nem olvastam ki Kis írásából, annál több egyetértésre leltem. A kiváló publicista-filozófus ugyan azt írja, hogy kolumnás cikkébe "nem fér bele mindaz", amiben szemlélete "különbözik" Sólyométól, de én már akkor is boldog lettem volna, ha csak egyetlen dolgot megemlít, amiben valóban vitatkozik az államfővel. Ezzel szemben mintegy hatszor használja Kis azt a kifejezést, hogy "egyetért" az államfő álláspontjával, illetve, hogy "igaza van" Sólyom Lászlónak. Az volt a benyomásom, olvasva a publicista-filozófus publicisztikáját, hogy értelmezni, elemezni akarja az államfő látványos némaságát, illetve mintegy megmagyarázni, legitimálni azt. Ilyen értelemben a cikk címe - finoman szólva - félrevezető, hiszen Kis cikke sokkal inkább tűnik az államfő szűk környezetébe tartozó megbízott publicista, mondhatni, bértollnok írásának, semmint valamiféle "vitacikknek".
Kis János arról beszél, hogy Sólyom László megszólalását az elmúlt hetek, sőt hónapok történéseinek alapján "nagyon vártuk", és ez a "nagyon várt" megszólalás meg is történt, méghozzá egy interjú keretében, a Népszabadság hasábjain. Kis tehát megelégedéssel veszi tudomásul, hogy megszólalt az államfő, a "nemzet megtestesítője", és állásfoglalt az ismert borzalmak ügyében. A csalódás itt kezdődik. Sólyom László "megszólalását", azt, hogy adott egy interjút a Népszabadságnak, nem tekintem államfői tettnek: hatását, súlyát tekintve mindez nagyon kevés. Hasonló súlyú ügyekben az amerikai elnök, vagy a francia köztársasági elnök sokkkal szélesebb nyilvánosságot kér és kap, Chirac vagy Sarkozy, illetve Bush vagy Obama a közszolgálati, illetve a legnézettebb televíziós csatornák esti hírműsoraiban szólal meg, olykor soron kívül. Amikor Franciaországban Molotov-koktélok repültek, és autókat gyújtottak fel a párizsi külvárosokban, Chirac elnök soron kívül, élőben jelentkezett be egyszerre két tévécsatorna, a TF1 és a France2 esti hírműsorába, és hosszú beszédben elemezte a helyzetet, majd a francia alkotmány szellemében elítélte az erőszakot, és nyugalomra intett. Ezt nevezem én "nagyon várt" államelnöki megszólalásnak, Sólyom Népszabadságbeli interjúja ehhez képest a nullával egyenlő.
Kis János egyáltalában nem kérdőjelezi meg Sólyom nagyon is megkérdőjelezhető viselkedését a tatárszentgyörgyi üggyel kapcsolatban, sőt, mindenben egyetért vele. Ne felejtsük el, hogy Sólyom nemcsak nem szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt, de el sem ment a tatárszentgyörgyi temetésre, ahogy arra többen számítottak, sőt, a gyilkosság rasszista indítékát is kérdésessé tette, mondván, hogy addig, amíg nincsenek meg az elkövetők, addig az indíték sem tudható. Ez jogilag így is van, attól viszont a gyilkosság, és annak felettébb aljas módszere még jelen van, a romák elleni támadások láthatóan szaporodnak, tehát meg kellett volna szólalnia, és békességre, nyugalomra kellett volna intenie a lakosságot. Ez nem történt meg, Kis a cikkében pedig úgy tesz, mintha mindez mégis megtörtént volna.
Hosszan lehetne elemezni Kis cikkének hangnemét, stílusát, amelynek segítségével a köztársasági elnök magatartását pozitív fénybe próbálja állítani, olyan típusú recenziót publikálva, amely - pestiesen szólva - "fényezi" Sólyom Lászlót, és semmiképpen sem vitatkozik vele. Cikkének mégis a legellentmondásosabb része ez a bizonyos "gyűlöletbeszéd"-kérdés, amelyben szintén az államelnök magatartását, hozzáállását próbálja mentegetni a szerző.
Kis János, Sólyom Lászlóhoz hasonlóan, úgymond "a szólásszabadság védelme" érdekében nem kívánja "korlátozni" a különböző etnikumokat sértő megszólalásokat, merthogy, idézem, "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Mint azt Kis János több helyen kifejtette, és ahogy arra ebben a cikkében is utalt, ha a szólásszabadságot olyan értelemben "korlátozzuk", hogy az etnikumot vagy magatártásformát, identitásbeli megnyilvánulást sértő megnyilvánulásokat büntethetővé tesszük, magyarul, ha a közbeszédben megnyilvánuló rasszizmust büntetőjogilag akadályoznánk, akkor bíróság elé lehetne citálni a náci jelszavakat skandáló szélsőségesek mellett, ahogy Kis írja, "a magyarságot rasszizmussal vádoló rockzenészt (...), vagy a klérust ostorozó közírót". És? Mindez baj? Azt gondolom, hogy a magyarságot épúgy nem lehet rasszizmussal vádolni, ahogy azt sem lehet állítani, miként azt internetes fórumokon többen teszik, hogy "a cigányok vérében van a bűnözés", illetve, ahogy azt különböző kiadványokban olvashatjuk, "a zsidók és a szabadkőművesek uralmuk alatt tartják Európát és Amerikát", és, ahogy azt internetes blogokban leírják, "a homokosok mind pedofil állatok". Valóban, ha lenne erre törvény, akkor ilyesmit nem lehetne publikálni, nyilvános helyen hirdetni Magyarországon.
Alapvetően hibás Kis János érvelése, és az is, ahogy Sólyom László védi a "szólásszabadságot". Elsősorban a tudatlanságból fakadó módszertani probléma az, ami Kis János érvelésének a legfőbb "bibije". Kis János, mint egy fiatal demokrácia fiatal demokratája, kissé provinciális módon ki akarja oktatni a nagyvilágot a szólásszabadságról. Arra ugyan nem veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja, miért és hogyan büntetik a különböző etnikumokat sértő megnyilvánulásokat komolyabb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban, mint például Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Angliában, de kijelenti, hogy "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Nos, tény, hogy miközben nemzetközi szervezetek a magyar "szólásszabadság" parttalanságát kritizálják, ahogy erről az utóbbi napok tudósításaiban sokat olvashattunk, aközben Németországban vagy Angliában az olyan jellegű megnyilvánulásokat már régóta bünteti a törvény, amelyek itt mindennaposak az írott vagy elektronikus sajtóban. Kis János, amúgy magyar módra, kioktatja a nagyvilágot a "szólásszabadságról", miközben maga is elismeri, hogy a cigányellenes megnyilvánulásoknak valószínűleg köze van a tatárszentgyörgyi gyilkossághoz. Kicsit olyan ez, mintha a római polgár címet frissen elnyert távoli provincia lakója oktatná Rómát római jogból. Vagy tényleg annyi csak a "szólásszabadság", hogy bátran szídhatjuk a zsidókat, a cigányokat, a szlovákokat, a homokosokat vagy éppen a magyarokat? Szólásszabadság helyett ez nem inkább az uszítás kategóriájába tartozik?
És még egy érdekesség: azok, akik ennyire leegyszerűsítve képzelik a szólásszabadságot, ahogy Kis János is, gyakran hivatkoznak az amerikai szabadságjogokra. Hivatkoznak, de tényszerűen még nem láttam idézni az idevonatkozó törvényt. Ugyanakkor, ismereteim szerint, az ottani gyakorlat messzemenően távol van a hazaitól, az Egyesült Államokban nem beszélnek "négerbűnözésről", és nem nevezik a melegeket eleve "pedofiloknak". Törvénykezésüket ismerve, tudva azt, hogy milyen szinten védik például a nőket a szexuális zaklatástól (ez sem összehasonlítható az európai gyakorlattal), az a gyanúm, hogy az Amerikára vonatkozó hivatkozás is sántít. Mindenesetre minimum két lehetőség van: vagy sokkal kultúráltabb az amerikai közbeszéd, vagy mégis létezik valami etnikumokat és identitásbeli magatartásformákat védő jogszabály még ott is.
Azt gondolom, hogy Kis János is, Sólyom László is súlyos hibát követ el akkor, amikor nem veszi figyelembe ebben a kérdésben a nemzetközi gyakorlatot. Az államfőnek is, de akár a miniszterelnöknek és a magyar parlamentnek is volna lehetősége arra, hogy félkérjen egy munkacsoportot, vizsgálják meg a különböző országok (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Egyesült Államok stb.) gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvénykezését, és ezeket hasonlítsák össze itthoni jogszabályainkkal. Persze tudjuk azt, ahogy azt magunkról büszkén mondogatni is szoktuk, hogy "mi magyarok vagyunk a világ legokosabb nemzete", és ebből logikusan következik az is, hogy "a magyar filozófus, így Kis János is, sokkal okosabb az összes többi nép összes filozófusánál", de tanulni - olykor - még a butábbtól sem szégyen.
Mindenesetre Kis János "vitája" az államfővel inkább szégyenletes, mintsem dicsérendő. Sajnos.
Nagy érdeklődéssel és egyre fokozódó csalódottsággal olvastam Kis János cikkét, amelyben úgymond "vitatkozik" Sólyom Lászlóval (Kis János: Az államfővel vitázva, Népszabadság, 2009. március 7.). "Vitát", persze, nem olvastam ki Kis írásából, annál több egyetértésre leltem. A kiváló publicista-filozófus ugyan azt írja, hogy kolumnás cikkébe "nem fér bele mindaz", amiben szemlélete "különbözik" Sólyométól, de én már akkor is boldog lettem volna, ha csak egyetlen dolgot megemlít, amiben valóban vitatkozik az államfővel. Ezzel szemben mintegy hatszor használja Kis azt a kifejezést, hogy "egyetért" az államfő álláspontjával, illetve, hogy "igaza van" Sólyom Lászlónak. Az volt a benyomásom, olvasva a publicista-filozófus publicisztikáját, hogy értelmezni, elemezni akarja az államfő látványos némaságát, illetve mintegy megmagyarázni, legitimálni azt. Ilyen értelemben a cikk címe - finoman szólva - félrevezető, hiszen Kis cikke sokkal inkább tűnik az államfő szűk környezetébe tartozó megbízott publicista, mondhatni, bértollnok írásának, semmint valamiféle "vitacikknek".
Kis János arról beszél, hogy Sólyom László megszólalását az elmúlt hetek, sőt hónapok történéseinek alapján "nagyon vártuk", és ez a "nagyon várt" megszólalás meg is történt, méghozzá egy interjú keretében, a Népszabadság hasábjain. Kis tehát megelégedéssel veszi tudomásul, hogy megszólalt az államfő, a "nemzet megtestesítője", és állásfoglalt az ismert borzalmak ügyében. A csalódás itt kezdődik. Sólyom László "megszólalását", azt, hogy adott egy interjút a Népszabadságnak, nem tekintem államfői tettnek: hatását, súlyát tekintve mindez nagyon kevés. Hasonló súlyú ügyekben az amerikai elnök, vagy a francia köztársasági elnök sokkkal szélesebb nyilvánosságot kér és kap, Chirac vagy Sarkozy, illetve Bush vagy Obama a közszolgálati, illetve a legnézettebb televíziós csatornák esti hírműsoraiban szólal meg, olykor soron kívül. Amikor Franciaországban Molotov-koktélok repültek, és autókat gyújtottak fel a párizsi külvárosokban, Chirac elnök soron kívül, élőben jelentkezett be egyszerre két tévécsatorna, a TF1 és a France2 esti hírműsorába, és hosszú beszédben elemezte a helyzetet, majd a francia alkotmány szellemében elítélte az erőszakot, és nyugalomra intett. Ezt nevezem én "nagyon várt" államelnöki megszólalásnak, Sólyom Népszabadságbeli interjúja ehhez képest a nullával egyenlő.
Kis János egyáltalában nem kérdőjelezi meg Sólyom nagyon is megkérdőjelezhető viselkedését a tatárszentgyörgyi üggyel kapcsolatban, sőt, mindenben egyetért vele. Ne felejtsük el, hogy Sólyom nemcsak nem szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt, de el sem ment a tatárszentgyörgyi temetésre, ahogy arra többen számítottak, sőt, a gyilkosság rasszista indítékát is kérdésessé tette, mondván, hogy addig, amíg nincsenek meg az elkövetők, addig az indíték sem tudható. Ez jogilag így is van, attól viszont a gyilkosság, és annak felettébb aljas módszere még jelen van, a romák elleni támadások láthatóan szaporodnak, tehát meg kellett volna szólalnia, és békességre, nyugalomra kellett volna intenie a lakosságot. Ez nem történt meg, Kis a cikkében pedig úgy tesz, mintha mindez mégis megtörtént volna.
Hosszan lehetne elemezni Kis cikkének hangnemét, stílusát, amelynek segítségével a köztársasági elnök magatartását pozitív fénybe próbálja állítani, olyan típusú recenziót publikálva, amely - pestiesen szólva - "fényezi" Sólyom Lászlót, és semmiképpen sem vitatkozik vele. Cikkének mégis a legellentmondásosabb része ez a bizonyos "gyűlöletbeszéd"-kérdés, amelyben szintén az államelnök magatartását, hozzáállását próbálja mentegetni a szerző.
Kis János, Sólyom Lászlóhoz hasonlóan, úgymond "a szólásszabadság védelme" érdekében nem kívánja "korlátozni" a különböző etnikumokat sértő megszólalásokat, merthogy, idézem, "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Mint azt Kis János több helyen kifejtette, és ahogy arra ebben a cikkében is utalt, ha a szólásszabadságot olyan értelemben "korlátozzuk", hogy az etnikumot vagy magatártásformát, identitásbeli megnyilvánulást sértő megnyilvánulásokat büntethetővé tesszük, magyarul, ha a közbeszédben megnyilvánuló rasszizmust büntetőjogilag akadályoznánk, akkor bíróság elé lehetne citálni a náci jelszavakat skandáló szélsőségesek mellett, ahogy Kis írja, "a magyarságot rasszizmussal vádoló rockzenészt (...), vagy a klérust ostorozó közírót". És? Mindez baj? Azt gondolom, hogy a magyarságot épúgy nem lehet rasszizmussal vádolni, ahogy azt sem lehet állítani, miként azt internetes fórumokon többen teszik, hogy "a cigányok vérében van a bűnözés", illetve, ahogy azt különböző kiadványokban olvashatjuk, "a zsidók és a szabadkőművesek uralmuk alatt tartják Európát és Amerikát", és, ahogy azt internetes blogokban leírják, "a homokosok mind pedofil állatok". Valóban, ha lenne erre törvény, akkor ilyesmit nem lehetne publikálni, nyilvános helyen hirdetni Magyarországon.
Alapvetően hibás Kis János érvelése, és az is, ahogy Sólyom László védi a "szólásszabadságot". Elsősorban a tudatlanságból fakadó módszertani probléma az, ami Kis János érvelésének a legfőbb "bibije". Kis János, mint egy fiatal demokrácia fiatal demokratája, kissé provinciális módon ki akarja oktatni a nagyvilágot a szólásszabadságról. Arra ugyan nem veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja, miért és hogyan büntetik a különböző etnikumokat sértő megnyilvánulásokat komolyabb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban, mint például Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Angliában, de kijelenti, hogy "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Nos, tény, hogy miközben nemzetközi szervezetek a magyar "szólásszabadság" parttalanságát kritizálják, ahogy erről az utóbbi napok tudósításaiban sokat olvashattunk, aközben Németországban vagy Angliában az olyan jellegű megnyilvánulásokat már régóta bünteti a törvény, amelyek itt mindennaposak az írott vagy elektronikus sajtóban. Kis János, amúgy magyar módra, kioktatja a nagyvilágot a "szólásszabadságról", miközben maga is elismeri, hogy a cigányellenes megnyilvánulásoknak valószínűleg köze van a tatárszentgyörgyi gyilkossághoz. Kicsit olyan ez, mintha a római polgár címet frissen elnyert távoli provincia lakója oktatná Rómát római jogból. Vagy tényleg annyi csak a "szólásszabadság", hogy bátran szídhatjuk a zsidókat, a cigányokat, a szlovákokat, a homokosokat vagy éppen a magyarokat? Szólásszabadság helyett ez nem inkább az uszítás kategóriájába tartozik?
És még egy érdekesség: azok, akik ennyire leegyszerűsítve képzelik a szólásszabadságot, ahogy Kis János is, gyakran hivatkoznak az amerikai szabadságjogokra. Hivatkoznak, de tényszerűen még nem láttam idézni az idevonatkozó törvényt. Ugyanakkor, ismereteim szerint, az ottani gyakorlat messzemenően távol van a hazaitól, az Egyesült Államokban nem beszélnek "négerbűnözésről", és nem nevezik a melegeket eleve "pedofiloknak". Törvénykezésüket ismerve, tudva azt, hogy milyen szinten védik például a nőket a szexuális zaklatástól (ez sem összehasonlítható az európai gyakorlattal), az a gyanúm, hogy az Amerikára vonatkozó hivatkozás is sántít. Mindenesetre minimum két lehetőség van: vagy sokkal kultúráltabb az amerikai közbeszéd, vagy mégis létezik valami etnikumokat és identitásbeli magatartásformákat védő jogszabály még ott is.
Azt gondolom, hogy Kis János is, Sólyom László is súlyos hibát követ el akkor, amikor nem veszi figyelembe ebben a kérdésben a nemzetközi gyakorlatot. Az államfőnek is, de akár a miniszterelnöknek és a magyar parlamentnek is volna lehetősége arra, hogy félkérjen egy munkacsoportot, vizsgálják meg a különböző országok (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Egyesült Államok stb.) gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvénykezését, és ezeket hasonlítsák össze itthoni jogszabályainkkal. Persze tudjuk azt, ahogy azt magunkról büszkén mondogatni is szoktuk, hogy "mi magyarok vagyunk a világ legokosabb nemzete", és ebből logikusan következik az is, hogy "a magyar filozófus, így Kis János is, sokkal okosabb az összes többi nép összes filozófusánál", de tanulni - olykor - még a butábbtól sem szégyen.
Mindenesetre Kis János "vitája" az államfővel inkább szégyenletes, mintsem dicsérendő. Sajnos.
2009. február 19., csütörtök
Könyvhét-beszélgetés
Megjelent a februári Könyvhét, benne egy nagyszerű interjú velem, itt olvasható.
2009. január 16., péntek
Hülyeség határok nélkül
Hülyeség határok nélkül
Brüsszel, az Európai Unió vezetése, vagyis az egész bürokratikus gépezet egyre inkább valami elhülyült gazdag nagybácsira emlékeztet, aki a vasárnapi ebéd bódulatában észre sem veszi, hogy a szuperaranyos rokongyerek odacsinált az ölébe. "Büdös van", súgja halkan a családi asztalnál valamelyik józanabb agyú rokon a Brüsszel nevű nagybácsinak, de szegényke nem csak hülye, de nagyot is hall. Így aztán mindenki kényelmetlenül érzi magát a családi asztal körül, és magában azon töpreng, hogyan is lehetne minél előbb elhúzni innen.
Merthogy több dolog is van, többféle hülyeség, ami - hála a shengeni szerződésnek - határtalanul kering ide-oda a nagy Európában, eredményesen rombolva annak tekintélyét, integritását, és, nem utolsó sorban, jövőjét. Többféle hülyeség, ami egyértelműen akadályozza, hogy az Európa nevű család képes legyen megvédeni családtagjait, képes legyen a globalizáció nevű versenyben eredményesen szerepelni. A hülyeség szót nem véletlenül használom: Bohémia, vagyis Csehország az, amelynek nemzeti hagyományához hozzátartozik, hogy mindenből viccet kell csinálni, megkaphatná ebben a határtalan hülyéskedésben a Nagy Tréfamester címet.
Itt van mindjárt az alkotmány kérdése. Tulajdonképpen komikus az a lassan másféléves kínlódás, ahogy elfogadtatni próbálja az Európai Bizottság az Unió alapokmányának számító úgynevezett Lisszaboni Szerződést. Szánalmas és komikus, hogy az Unió jelenlegi elnökségét adó Cseh köztársaság kormánya szinte mindent megengedhet magának, tetteinek láthatóan nincs következménye.
Mint tudjuk, Magyarország 2007 decemberében ratifikálta azt a szerződést, amelyiknek hasonló parlamenti eljárását a csehek még csak napirendjükre sem vették. A cseh képviselőknek nem kellett elmélyedniük a bonyolult joganyagban, megelőzésként alkotmánybíróságuk elé vitték a dolgot, mondván, hogy először is nézzék meg ők, egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel az egész üggyel. A cseh alkotmánybíróság ült is a szerződésen majd' egy évet, közben nyilván abban reménykedtek, hogy az egész dolog nélkülük is elhal, majd - miután még a hagyományosan euroszkeptikus britek is ratifikálták azt! - nagy nehezen kinyilvánították, hogy a cseh alkotmány alapján el lehet fogadni a szerződést. Ennek ellenére a cseh parlament újból és újból halasztja a döntést, újabb és újabb határidőket tűz ki, maga a cseh elnök, Vaclav Klaus pedig többször kijelentette, hogy semmiképpen nem hitelesíti kézjegyével az esetleges cseh ratifikációt. És ez még semmi. A jelenleg hivatalban levő soros uniós elnök, Mirek Topolanek az európai parlamentben megtartott beszédében nagyon kedvesen azt mondta a jól fizetett uniós képviselőknek, hogy "a lisszaboni szerződés rosszabb, mint a jelenleg érvényben levő nizzai dokumentum", de ő ennek ellenére, ha esetleg Prágában is parlamenti szavazásra kerülne sor, meg fogja azt szavazni.
Úgy tűnik egyébként, hogy cseh barátaink saját uniós elnökségi szerepükből is viccet csinálnak. Tulajdonképpen bohóckodnak, egész viselkedésük lassan valamiféle cseh abszurdhoz kezd hasonlítani, mintha a hatvanas évek egyik Menzel-filmjét látnánk. Kezdődött ugye azzal, hogy maga az elnök, Vaclav Klaus nem jelent meg a cseh uniós elnökség ünnepélyes nyitó ceremóniáján a prágai Nemzeti Színházban, folytatódott azzal, hogy "ismeretlen tettesek felgyújtották a prágai felvonulási téren, a Letnán kitűzött uniós zászlót", a legújabb botrány pedig az, hogy David Cerny, cseh képzőművész Brüsszelben, a cseh uniós elnökség alkalmából kiállított műalkotásán több országból is "viccet csinált": Szlovákiát szalámiként jelenítette meg, Bulgáriát török illemhelyként, Magyarországot pedig dinnyeföldként mutatta be.
Nos, úgy tűnik, Prága hű saját hagyományaihoz. Csehország nemzeti sérelme ma is az, hogy oly keveset lehetett a történelme során független állam, hol a németek, hol az osztrákok, hol az oroszok (szovjetek) befolyási övezete volt, ezeket az elnyomásokat a csehek hülyéskedéssel, viccgyártással próbálták ellensúlyozni. Láthatóan európai uniós tagságukat is valamiféle "elnyomásként" élik meg, ennek megfelelően beindulnak nemzeti reflexeik, lehet viccelődni, időt húzni, magyarul, az egész ügyet elszabotálni, és így "túlélni", ami annyit is jelent, hogy lopni, csalni, hazudni. Csakhogy a Milos Forman-féle "Tűz van, babám"-korszak elmúlt, ha itt szabotál valamelyik tagállam, akkor nem egy terjeszkedni vágyó nagyhatalommal tol ki, hanem a másik 26 tagállammal. És ez, bármilyen jópofa is a Nagy Tréfamester-szerep, nem annyira szimpatikus.
A csehek hülyéskednek, de a hülye mégis csak a szenilis nagybácsi, vagyis Brüsszel. Mert szó nélkül eltűri, hogy szórakozzanak vele. Mert nem mondja azt a rosszalkodó hülyegyereknek, hogy kívül tágasabb.
A Lisszaboni Szerződésben ugyanis az is benne van, hogy bármelyik tagállam kiléphet az Unióból, ha úgy tartja kedve. Csehország hülyét csinál Brüsszelből, hülyét csinál a szerződést már ratifikált 24 tagállamból, de nem lép ki az Európai Unióból, mert az abból fakadó előnyöket élvezni akarja. Meggyőződésem, hogy Brüsszel rosszul teszi, hogy kivár: 24 ország - közöttük Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország - elfogadta az alkotmánynak számító alapszerződést, amelynek alapján tovább lehet építkezni, vagyis az uniós polgároknak az uniós jogokat egyértelműen biztosítani lehetne. Az integrációs továbblépést akadályozó államoknak, így a szerződést leszavazó Írországnak, az elnöki aláírással kiváró Lengyelországnak, és az Unióból hülyét csináló Csehországnak viszont biztosítani kellene az Unión kívüli perspektívát. Van az Unión kívül is élet, ha ők azt választják, az az ő döntésük lesz.
Brüsszel, az Európai Unió vezetése, vagyis az egész bürokratikus gépezet egyre inkább valami elhülyült gazdag nagybácsira emlékeztet, aki a vasárnapi ebéd bódulatában észre sem veszi, hogy a szuperaranyos rokongyerek odacsinált az ölébe. "Büdös van", súgja halkan a családi asztalnál valamelyik józanabb agyú rokon a Brüsszel nevű nagybácsinak, de szegényke nem csak hülye, de nagyot is hall. Így aztán mindenki kényelmetlenül érzi magát a családi asztal körül, és magában azon töpreng, hogyan is lehetne minél előbb elhúzni innen.
Merthogy több dolog is van, többféle hülyeség, ami - hála a shengeni szerződésnek - határtalanul kering ide-oda a nagy Európában, eredményesen rombolva annak tekintélyét, integritását, és, nem utolsó sorban, jövőjét. Többféle hülyeség, ami egyértelműen akadályozza, hogy az Európa nevű család képes legyen megvédeni családtagjait, képes legyen a globalizáció nevű versenyben eredményesen szerepelni. A hülyeség szót nem véletlenül használom: Bohémia, vagyis Csehország az, amelynek nemzeti hagyományához hozzátartozik, hogy mindenből viccet kell csinálni, megkaphatná ebben a határtalan hülyéskedésben a Nagy Tréfamester címet.
Itt van mindjárt az alkotmány kérdése. Tulajdonképpen komikus az a lassan másféléves kínlódás, ahogy elfogadtatni próbálja az Európai Bizottság az Unió alapokmányának számító úgynevezett Lisszaboni Szerződést. Szánalmas és komikus, hogy az Unió jelenlegi elnökségét adó Cseh köztársaság kormánya szinte mindent megengedhet magának, tetteinek láthatóan nincs következménye.
Mint tudjuk, Magyarország 2007 decemberében ratifikálta azt a szerződést, amelyiknek hasonló parlamenti eljárását a csehek még csak napirendjükre sem vették. A cseh képviselőknek nem kellett elmélyedniük a bonyolult joganyagban, megelőzésként alkotmánybíróságuk elé vitték a dolgot, mondván, hogy először is nézzék meg ők, egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel az egész üggyel. A cseh alkotmánybíróság ült is a szerződésen majd' egy évet, közben nyilván abban reménykedtek, hogy az egész dolog nélkülük is elhal, majd - miután még a hagyományosan euroszkeptikus britek is ratifikálták azt! - nagy nehezen kinyilvánították, hogy a cseh alkotmány alapján el lehet fogadni a szerződést. Ennek ellenére a cseh parlament újból és újból halasztja a döntést, újabb és újabb határidőket tűz ki, maga a cseh elnök, Vaclav Klaus pedig többször kijelentette, hogy semmiképpen nem hitelesíti kézjegyével az esetleges cseh ratifikációt. És ez még semmi. A jelenleg hivatalban levő soros uniós elnök, Mirek Topolanek az európai parlamentben megtartott beszédében nagyon kedvesen azt mondta a jól fizetett uniós képviselőknek, hogy "a lisszaboni szerződés rosszabb, mint a jelenleg érvényben levő nizzai dokumentum", de ő ennek ellenére, ha esetleg Prágában is parlamenti szavazásra kerülne sor, meg fogja azt szavazni.
Úgy tűnik egyébként, hogy cseh barátaink saját uniós elnökségi szerepükből is viccet csinálnak. Tulajdonképpen bohóckodnak, egész viselkedésük lassan valamiféle cseh abszurdhoz kezd hasonlítani, mintha a hatvanas évek egyik Menzel-filmjét látnánk. Kezdődött ugye azzal, hogy maga az elnök, Vaclav Klaus nem jelent meg a cseh uniós elnökség ünnepélyes nyitó ceremóniáján a prágai Nemzeti Színházban, folytatódott azzal, hogy "ismeretlen tettesek felgyújtották a prágai felvonulási téren, a Letnán kitűzött uniós zászlót", a legújabb botrány pedig az, hogy David Cerny, cseh képzőművész Brüsszelben, a cseh uniós elnökség alkalmából kiállított műalkotásán több országból is "viccet csinált": Szlovákiát szalámiként jelenítette meg, Bulgáriát török illemhelyként, Magyarországot pedig dinnyeföldként mutatta be.
Nos, úgy tűnik, Prága hű saját hagyományaihoz. Csehország nemzeti sérelme ma is az, hogy oly keveset lehetett a történelme során független állam, hol a németek, hol az osztrákok, hol az oroszok (szovjetek) befolyási övezete volt, ezeket az elnyomásokat a csehek hülyéskedéssel, viccgyártással próbálták ellensúlyozni. Láthatóan európai uniós tagságukat is valamiféle "elnyomásként" élik meg, ennek megfelelően beindulnak nemzeti reflexeik, lehet viccelődni, időt húzni, magyarul, az egész ügyet elszabotálni, és így "túlélni", ami annyit is jelent, hogy lopni, csalni, hazudni. Csakhogy a Milos Forman-féle "Tűz van, babám"-korszak elmúlt, ha itt szabotál valamelyik tagállam, akkor nem egy terjeszkedni vágyó nagyhatalommal tol ki, hanem a másik 26 tagállammal. És ez, bármilyen jópofa is a Nagy Tréfamester-szerep, nem annyira szimpatikus.
A csehek hülyéskednek, de a hülye mégis csak a szenilis nagybácsi, vagyis Brüsszel. Mert szó nélkül eltűri, hogy szórakozzanak vele. Mert nem mondja azt a rosszalkodó hülyegyereknek, hogy kívül tágasabb.
A Lisszaboni Szerződésben ugyanis az is benne van, hogy bármelyik tagállam kiléphet az Unióból, ha úgy tartja kedve. Csehország hülyét csinál Brüsszelből, hülyét csinál a szerződést már ratifikált 24 tagállamból, de nem lép ki az Európai Unióból, mert az abból fakadó előnyöket élvezni akarja. Meggyőződésem, hogy Brüsszel rosszul teszi, hogy kivár: 24 ország - közöttük Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország - elfogadta az alkotmánynak számító alapszerződést, amelynek alapján tovább lehet építkezni, vagyis az uniós polgároknak az uniós jogokat egyértelműen biztosítani lehetne. Az integrációs továbblépést akadályozó államoknak, így a szerződést leszavazó Írországnak, az elnöki aláírással kiváró Lengyelországnak, és az Unióból hülyét csináló Csehországnak viszont biztosítani kellene az Unión kívüli perspektívát. Van az Unión kívül is élet, ha ők azt választják, az az ő döntésük lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
