Szépírói kurzus 2019/ősz/2 Jánoki-Kis Viktória elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Jánoki-Kis Viktória a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Kiváló írás. 

Jánoki-Kis Viktória

ÁLMACSKACÁPA

Ma nem mentem iskolába.

Apa azzal ébresztett, hogy boldog nyolcadik születésnapot, kisfiam, van számodra egy kis meglepetésem. Hiába kérdezgettem, mi az, nem árulta el, csak pakolt. Megettem a müzlit, aztán lementünk az utcára. Beültünk egy taxiba, és most itt vagyunk ebben az óriási üvegházban, ahol mindenki bőröndöt húz maga után, vagy tologat maga mellett.

– Kérsz fagyit? – hajol le hozzám apa.

Megrázom a fejem, ő mégis vesz egy gombóc vaníliát.

– Ízlik? – kérdezi.

Bólogatok.

– Ülj le ide! – mutat két kövér nő közé egy székre. Szót fogadok.

A padlóból csillogó rudak állnak ki, a fal fölénk hajlik, sosem láttam még ilyet. Előttünk hatalmas rét terül el, talán az iskola focipályájánál is nagyobb. Autók, buszok, és pici kerekeken guruló repülőgépek kanyarognak rajta. Időnként valamelyik nekirugaszkodik, és úgy begyorsul, mint egy villámsárkánytűzgolyó. Megy, megy, aztán magasba emeli egy láthatatlan kéz, és eltűnik a felhők között.

– Mi is felülünk egy ilyenre? – kérdezem.

– Bizony ám.

– És mi van a felhők fölött?

– Szikrázó napsütés.

– Azta! És hová megyünk azután?

– Mondtam már, hogy meglepetés.

– Akkor ma nem lesz matekórám?

Apa megrázza a fejét. Haja beleakad a szakállába, de nem merek nevetni.

– Képzeld, anya azt ígérte, délután elvisz a Tropicariumba. Megérkeztek a tüskés hátú cáparáják. Ekkorák! – mutatom a kezemmel. – Ötkor lesz az etetés. Addigra visszaérünk, ugye?

– Hát persze – bólint apa. Lábfejével a padlón dobol, és a távolba néz, mintha keresne valakit. – Gyere, kiírták a kapunkat – fogja meg hirtelen a karomat, és felhúz a székről. Elejtem a fagyit, de nem engedi, hogy felvegyem. Azt mondja, sietnünk kell. Övek, farmerkabátok, és színes pólók között futok. Érzem, hogy kioldódott a jobb cipőm tépőzárja, de nincs idő lehajolni. Egy gyerek bukkan fel, de azonnal eltűnik. Talán őt is húzzák valahova. Kockás ingek, oldaltáskák és bőröndök megint. Egy kicsit most hiányzik anya.

Sorban állunk. Velünk szemben egy repülőgép, oldalára szürke óriáshernyó tapad.

Apa kezében papírok. Beletúr a hajába. Elég sápadt, talán ő is fél egy kicsit a repüléstől.  

Túl nagy a zaj, befogom a fülem. Most olyan, mintha egy akváriumban lennék, a hangzavart csak a buborékokon keresztül hallom. Anya szerint azért nem tudok figyelni az iskolában, mert túl jó a fülem. Hallásérzékenységnek hívják. Megjegyeztem, mert annyiszor elmondta az osztályfőnöknek. Eszembe jut, hogy otthon maradt a cápás plüssöm. Nem anyánál otthon, hanem apánál otthon. Remélem tényleg visszaérünk délutánra. Vajon még tart a matekóra, vagy már magyaron ülnek a többiek?

Egy egyenruhás néni leguggol hozzám, megfogja a kezem, lehúzza a fülemről. Beleolvas a bordó kis füzetbe, amit apa adott neki, aztán rám néz. Megint olvas, megint rám néz. Végül megsimítja a hajamat, és bólint.

Elindulunk egy sötét folyosón, a talpak dübörgése egyre hangosabb. Da damm, da damm, da damm, mindenki egy irányba siet. Azt hiszem, épp az óriáshernyó belsejében vagyunk. Apára nézek, csupa víz a nyaka, és olyan fejet vág, mint mikor nagyon ideges anyára.

Belépünk egy kicsi, lekerekített ajtón. Szűk a hely, székek közt haladunk, a kerek kis nyílásokból sejtem, hogy ez már a gép. Azt hittem, nagyobb lesz belülről. Apa betuszkol az egyik sorba.

– Az ablak mellé ülj – mondja, és felteszi a bőröndünket. Mellém huppan, kezemre teszi a tenyerét. Vizes. Furcsa, hogy ennyire melege van. Én fázom. Lassan mindenki megtalálja a helyét. Egy női hang arról beszél, mit kell tenni vészhelyzet esetén. Megpróbálom elképzelni, milyen vészhelyzetek fordulhatnak elő egy repülőgépen, de a lezuhanáson kívül semmi nem jut eszembe. Félek. Becsatolom az övet. Kinézek az ablakon, a fehér szárny vakítón csillog, irtó sok csavar van belefúrva, oltári nehéz lehet. Nem tudom elhinni, hogy ez az egész itt fel tud emelkedni a levegőbe. Megfájdul a gyomrom. Apára sandítok. Nem szeretném, ha azt hinné, nem örülök.

– Nagyon tetszik a meglepetés – mosolygok rá. – Lesznek ott cápák, ahová megyünk?

– Ó, rengeteg. Még álmacskacápa is.

– Olyan nincs, mert nincs benne az óceános könyvemben.

– Majd meglátod, hogy van. Őshonos kanadai fajta, akár három méteresre is megnőhet.

– Komolyan? – kérdezem, és már nem is félek.

– Szeretnéd élőben látni?

– Igen! – kiáltok fel, de aztán rögtön elhallgatok. A gép mozogni kezd. Rátapadok az

ablakra. Épület, buszok, fű, betonút gurul el mellettünk.

– Mindjárt felszállunk – suttogja apa, és megszorítja a kezemet.

Egyre gyorsabban fut a távoli kerítés, dobog a torkom, ez a világ legjobb szülinapi ajándéka. Mindjárt elemelkedik, mindjárt elemelkedik, villámsárkánytűzgolyó vagyok,   mondom magamban, de hirtelen csikorgást hallok. Lelassulunk. Éles kanyar és megint fék. Megálltunk. Nem értem.

– Mi történt? – kérdezem apát, de nem felel. Előre néz, abba az irányba, ahol bejöttünk.

Megint egy néni beszél a mikrofonba. Nagyon recseg a hangja, csak annyit tudok belőle kivenni, hogy meg kellett szakítani a felszállást. A folyosó végén két rendőrsapkás bácsi jelenik meg, és mögöttük ő.

– Anya! – kiáltanék fel, de a szó végét már apa tenyerébe mondom.

Nagyon gyorsan történik minden. Apát kirángatják a székből, anya sikít, magához szorít, ruhájába süpped az arcom. Befogom a fülem, de a szavak elérnek hozzám a buborékokon keresztül. Nyújtsa ki a kezét. Minden, amit mond, felhasználható. Csak meg akartam neki mutatni! Haladjon, kifelé! Ezt nem hiszem el, Kanadába? Asszonyom, nyugodjon meg. Nem enged hozzá, értsék meg, jogom van a fiamhoz! Őrült!

Oldalra fordítom a fejem. Fél szemmel látom, hogy apa sír.

Olyan erősen nyomom a fülemet, hogy fáj. Végre nem hallok semmit. Becsukom a szemem, és szupersebességbe kapcsolok. Szalad alattam a betonút, elfutnak mellettem a fák. Érzem, hogy a láthatatlan kéz belém karol, és felemel. Szállok föl, egyre magasabbra, átvágok a felhőkön, kitisztul a kép, és végre elérem azt a helyet, ahol nincs más, csak a csend és a szikrázó napsütés.

Szépírói kurzus 2019/ősz/1 Konyári Mónika verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Konyári Mónika egy New Yorkban élő szír származású taxis-költőt talált ki magának, és ezzel ösztönösen megidézte az 50-es évek amerikai beat-költészetét. Nagyszerű munkáját örömmel közlöm. 

Mahmud Mustafa

(Konyári Mónika)

Yellow cab

ki vagyok

nem érdekes

szöktem

mögöttem Óceán

ott-hontalan New York-i taxis

vagyok

arctalan szempár a tükörben

fénytelen

figyelemre sem érdemes

hangtalan

puha lépés vagyok

itt ismeretlen

egy senki maradok

Itt ez  a szokás:

füttyent vagy leint

-hey taxi! –

Wall Street-i vérfarkas

beül

izzadt-tőzsdepánik szagú

nem számít már semmi

nyakkendőt lazít blazírt az arc

útbaigazít

-Brooklyn Bridge please-

megint divat ugrani…

aztán a „kutyafejű-nagyúr”

-reptérre- dörgi mint az Isten

rágyújt röhög

egy húszast előre dob

-tudod te ki vagyok?-

Igen többet tudok rólatok

mint sejtenéd…

New York a varázslatos

na persze

magamba' röhögök rajtatok

a hátsóülésen mindenki meztelen

fesztelen önmaga

szinte meghágod előttem a csajod

anya ölében lázas gyerekkel

majd egy nagyarcú rapper

valahol már láttam

rúzs-nyálas hűség-csaló foltos ingben

szánalmas sminkben szingli arzenál

hátha ma…mind arra vár

vérben forgó vadász-szemekkel

aztán egy reptéri transzfer

plíz siet óceánontúlra

a vissza túra egy fáradt konferencia-harcos

valami orvos… nagybeteg…

Arcok, hangok, életek.

Nektek én senki vagyok

elhiszitek hogy csak

littlebit angol beszélni

és nem értem a tengernyi kínt

a kokós tinit dealer félelmet

a műszempillás mű-guy-t

a rock sztárt

önmagától részeg és behány

Nektek én csak egy kitudjahonnan-szolga

egy Yellow Cab rács tükör vagyok

görbe... vissza-pillanatok …

Szépírói kurzus 2019/tavasz/13 Bánkúti Gábor és Vezsenyi Ildikó versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára újból és újból házi feladat klasszikus metrumban verset írni. Bánkúti Gábor alkaioszi strófát írt, Vezsenyi Ildikó pedig hexametereket. Mindkettőt örömmel közlöm. 

Bánkúti Gábor

Alkaioszi történet

Vakít a tenger ég, a szem árkos ív,

Had-ék dörög, a hoplita pajzs lehull.

A kard, a szív is érzi, vége,

Véremet ős vizek sója mossa.

Vezsenyi Ildikó
Hexameterek

Kommunikáló kommunikálás, komm, ami késés.
Egy kilo, két fél, hány kilo négy fél?, öt kilo még kér.
Tette magányban nem vala bánat, nem zavar, engedd!
Csókolom én még egyke kacsóját, száj, ami csámpás.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/12 Szabó Kyra meséje

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szabó Kyra házi feladatként mesét írt. Örömmel közlöm a munkáját. 

Szabó Kyra

Elégtétel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágzó uradalom, szorgos jobbágyokkal, és egy gonosz földesúrral.

A családok minden tagja bőszen dolgozott, a nap minden percében, nehogy magukra haragítsák a gazdát, ugyanis az messze földön híres volt kegyetlenségéről, kapzsiságáról. Előfordult, hogy csak azért megkorbácsoltatta egy munkását, mert az képtelen volt tovább dolgozni aznap, annyira gyenge volt már a láztól. Rettegtek hát hirtelen haragjától.

Egy szép, napos délelőtt aztán, mikor a Rettegett kilovagolt, hogy ellenőrizze az aznapi betakarításokat, az egyik kicsi lánygyermek, - aki éppen aznap töltötte be kilencedik életévét -, vidáman dalolászva ugrándozott a réten egy pillangót kergetve, amikor is a földesúr kis híján átvágtatott rajta hatalmas lovával.

A ló megriadt, majdnem le is vetette magáról lovasát, aki éktelen dühbe gurulva kiabált a lánykára:

- Ostoba, mihaszna kölyök! Mi az Istent művelsz te itt? Miért nem dolgozol, mint mindenki más? Menten megkorbácsollak.

A kislány ránézni sem mert a gazdára, nemhogy válaszoljon neki, csak remegett akár a nyárfalevél. Sajnálatos módon a földesurat nem hatotta meg a látvány, mert lenyúlt érte, és felrántotta a karjánál fogva a nyerge elé, hasmánt.

Rövid vágta után elérte a lakónegyedet, ahol is földre taszajtotta a síró gyereket a porba.

- Azt ajánlom, mihamarabb tanítsátok rendre ezt a lustaságot, különben véresre veretem. Többet ne lássak nem dolgozó embert!

Miközben dölyfösen elvágtatott, a zokogó kislány szíve igazságért kiáltott. Nem járja, hogy ez a gonosz így sanyargassa őket, miközben ők éheznek minden áldott nap, az pedig csak hízik.

Valahol, valaki meghallotta a rettegő lélek szavát, és úgy döntött, ideje elégtételt kapniuk ezeknek az embereknek.

A gazda aznap éjjel jóllakottan feküdt le vastag, és kényelmes ágyába, mit sem sejtve a sors fintoráról.

Így történt, hogy a következő verőfényes reggelen a földesúr hízott sertésként ébredt egyik szolgájának velőtrázó sikítására. Nem értette, mi a bánat ütött az ostobába, minek csap ekkora lármát. Számon is kérte, de csupán röfögő hangok hagyták el száját.

A némber csak visított, ő meg csak röfögött tovább értetlenül, míg végül feltűnt neki, valami nem stimmel a testével. Leginkább semmi sem. Irtózva meredt saját „kezére”, amely helyett egy húsos rózsaszín csülök nézett vissza rá, ujjai helyén gusztustalan körmökkel.

Felvisított a látványra, és kiugratott az ágyból, de közben szolgái is szobájába sereglettek addigra. Sajnos, ahelyett, hogy segíteni jöttek volna, ketten mindjárt rávetették magukat, egyikük kezében lasszó volt, a másikéban pedig vasvilla, így a gazdának menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy felnyársalják nemesebbik felét.

Nyüszítve rontott ki négy lábon, hangosan kopogva a padlón, de hiába, nem tudta lerázni magáról üldözőit, mert egy harmadik végül csak elkapta. Kötélből csomózott hurok került a nyakába, mely kis híján megfojtotta, miközben kegyetlenül kirángatták a saját házából.

A hízott sertésre, hosszú és keserves huzavona után, végül rázárult a disznóól ajtaja.

A szolgák elégedetten fújták ki magukat, miközben arról beszéltek, hogyan fordulhatott elő ez a helyzet, illetve nehogy kiderüljön uruk előtt.

A gazda említésére, a disznó ismét felvisított, és az ól falának rontott dühödten. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész vele történik, és ez a sok ostoba nem veszi észre, hogy őt, az urukat zárták be, mélyen megalázva. Na, de ha egyszer kikerül innen!

Telt-múlt az idő, de a sertés helyzete nem lett jobb. Az emberek ugyan nem értették, hová lett kegyetlen uruk, de úgy tűnt, cseppet sem bánták. Sokan biztosak voltak benne, elutazott, így mindenki igyekezett kihasználni a kellemessé szelídült napjaikat.

Csupán a hiányolt fél nem nyugodott. Undorodott a mosléktól, minden embernek nekiment, aki csak betette a lábát az ólba, illetve még a többi lábas jószágot sem kímélte, nem egyet megsebesített. Biztos volt benne, egyszer majd ráismer végre valamelyik tökfilkó.

Pechjére, az emberek türelme végül elfogyott engedetlen és otromba természetével szemben, így egy szürke hajnalon aztán, mikor nyílt a börtöne ajtaja, s ő még aludt, ismét a nyakában landolt a hurok.

Akkor azt hitte, végre jóra fordul a szerencséje, de tévedett. Ugyanis nem azért vitték ki végre a trágyából, hogy segítsenek neki, de mire erre ő maga is rájött, már esélye sem volt a menekülésre.

Dúlt-fúlt, támadott, viaskodott, a végén már szinte könyörögni is megpróbált, de csupán annyit ért el vele, hogy inkább kegyetlenül fejbe verték. Jóval később tért csupán magához, ismét az ólban.

Első gondolattal konstatálta, nem változott semmi, ha nem számítja a fejében, és az altestében érzett fájdalmas sajgást. Mire kábasága elmúlt, s felfogta, mit követtek el valójában ellene, többé végérvényesen nem volt kedve sem küzdeni, sem egyáltalán élni.

Elmondhatatlan bánat és szégyen borította el váratlanul. Elsírta magát, már amennyire helyzetét tekintve ezt annak lehetett nevezni.

Ugyan a férfiassága nélkül miféle ember lehetne? Emberként, bezzeg soha, senki nem mert volna kezet emelni rá, nemhogy még így meggyalázzák…

Egyre csak siratta magát, de mind hiába, mert sem az állatokat, sem pedig az embereket nem érdekelte a bánata, vagy vele kapcsolatban egyáltalán bármi.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/11 Morvai Fanni versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Morvai Fanni házi feladatként - Tandori nyomán - koanokat írt. Versei érdekesek, örömmel közlöm a munkáit. 

Morvai Fanni

Koan

Füst Milánnak

- Hogy legyen bennem eleve irgalom, ha semmiből lettem és azzá porlok el?

- Talán abban is van némi kegyelem, aki létrehozott, és ha megsemmisülsz, visszafizeti.

Két koan

Megalázás,

vagy megalázkodás?

Alázat.

Bátorítás,

vagy kedvszegés?

Gyöngéd, határozott

vállveregetés.

Koan

Se veled, se nélküled.

Se érted, se ellened

Szépírói kurzus 2019/tavasz/10 Bartha Krisztina novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Krisztina házi feladatként Ovidius ismert művét, a Pygmaliont fogalmazta újra. Ezzel a közléssel gratulálok munkájához.

Bartha Krisztina

Pygmalion

(Ovidius: Átváltozások című műve nyomán)

Csaknem elkészült már a mű: a legszebb lány a földön, égen és az univerzumban. Botticelli sem rajzolt mívesebb arcot, Leonardo sem festett angyalibb tekintetet, de legfőképp, Rodin sem faragott csodásabban ívelő csípőt, lábakat. Fejéről hosszú, fényes gesztenyebarna haj omlik alá − egy parókakészítő remeke − amelytől egészen olyan a nő, mintha élne. Pygmalion, a negyven éves művész minden nap hozzátesz valamit viaszszobrához. Mikor a melleket és annak csúcsait formázza, érzéki vágyat érez. Azt kívánja, bárcsak ezek a keblek hirtelen megemelkednének a friss levegőtől, mely beáramlik tüdejébe. Ó, ha beleborzongana ez a szépséges test az ő érintésébe!

Csak egyvalami hiányzik, mely rontja a képet: a nőnek még nincs szája. Ez maradt a legvégére, mert Pygmalion sosem elégedett. Próbált íveset, cakkosat, vastagot és vékonyat, de sem ez, sem az nem elég jó. Most újra nekiveselkedik, melegíti a viaszt a műhelybeli kályhán, s szinte vadul, puszta kézzel teszi helyére a felhevült anyagot. Kezét hólyagosra égeti közben, de mit sem törődik ezzel. Érzi, megvan végre a remekbe szabott száj. Pygmalion felemelkedik székéről és úgy mered teremtménye arcába. Nem téved: ez Júlia szája! Épp az a dacos, az a mindig ellentmondó, de nevetésre álló száj, amellyel nem bírt el sosem. Mert az a nő nem volt képes elfogadni, amit Pygmalion annyiszor elmagyarázott neki, szinte minden szeretkezés után: hogy ők nem lehetnek egy pár soha. Hogy természetük végletekig különbözik, egyetlen közös év alatt széjjelmarnák egymást. Júlia ilyenkor olyan fehér és élettelen lett, mint a polcon sorakozó viaszbabák. A nők képtelenek megérteni engem ­– gondolja a művész. – És Júlia… ki tudja, merre jár már.

De most itt van a legszebb lány, akit alkotni a természet sem volna képes: művészet múlja fölül az isteni teremtés művészetét. Nem gondolkodik, nem érez, nem bántja férfi szó. Tökéletes.

Törzse finoman meghajlik most, mintha csak élne. Pygmalion utánakap, olvadt viaszt ken kezére a szoba melege. A meztelen csípőt formázza vissza vele rémülten, hogy dacoljon a fricskát mutató természet enyészetet ígérő leheletével. A művész kínjával a férfi kínja vetekszik. Félti most kincsét, mely oly sérülékeny, mint egy valódi asszonyi test, melyet rövid virágzás után könnyen megkezd az idő, értéke semmivé válik, a hozzá tapadó mohó vágyak a múltban rekednek. Mégis azt kéri, éljen a lány. Legyen asszonya, valódi kedvese, éppúgy, mint most: alázattal, önfeladón.

Éjjel lázasan fekszik ágyában. A nőt vágyja, kinek Júlia szája van, de arca és rövid haja is Júliáé most már. Szeme kipattan, felugrik és ágyába vonja a műlányt. Kéri az égtől, legyen ő élő, mert nincs más, ki megszabadíthatná démonaitól. Megfontolja kérését az angyali sereg: legyen hát, szól a döntés, de tudd, súgja az álom: nem mindig arra vágysz, mi boldogulásod szolgálja. 

Reggel megébred, s mit lát: a lány keblei maguktól emelkednek a párnán, mély, egyenletes légzése meglebegteti vöröses hajtincsét, baba simaságú arca előtt. Szemei nyílnak most, idegen világok álma még bennük.

–  Ki vagy te? – kérdi a férfi. Szavai alig préselődnek ki nehéz mellkasán.

–  Az vagyok, kit szeretnél, hogy legyek – mondja a lány.

–  Talán egy démon vagy?

–  Ha erre vágysz, igen, Uram.

Megérinti ujjbegyével a lány mellét. Semmit sem érez: nem éled férfivágya. Ujja felsiklik a mellkason át az ajkakig. Ott elidőz.

–  Öltözz, Vénusz! – mondja a férfi. – Szépséged főművem, s mintha gyermekem volnál. Egy megfelelő ifjú boldog lesz veled, de csak miután eleget tanultál. Most pedig meg kell keresnem Júliát!

Szépírói kurzus 2019/tavasz/9 Szívós Zoltán novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szívós Zoltán házi feladatként különös, abszurd történetet írt, tele szürreális elemmel. A történet Gustav Klimt: Danaé című festménye ihletésére íródott. A novella az órán sikert aratott. Örömmel közlöm.

Szívós Zoltán

Távolság

(Gustav Klimt: Danaé című festménye nyomán)

Fehér ajtó várakoztatta őket a szűk folyosón. „Kopogással ne zavarják a rendelést!”, olvasták percenként, mivel a hideg csempéken kívül nem volt más látnivaló. Feszengve tartózkodtak egymás beteg tekintetétől.

Egy undorodott, kicsi és unott szavacska igyekezett kimászni a zárból. Benne volt a kulcs, ezért nehezen passzírozta át magát a résen. Ahogy meglátták kapálózó kis lábait, az emberek mozgolódni kezdtek. Sietve próbáltak emlékezni arra, hogy kik voltak itt, amikor ők megjöttek, és hogy kiket előztek meg? Felidézték, hogy ki türelmetlenkedett a legtöbbet, ki gondolta betegebbnek magát mindenkinél, ki az, aki megpróbálhat jogtalanul bevágni eléjük? Hogy ki a Következő, azt csak két ember tudta biztosan. Ő, és aki közvetlenül utána érkezett. A többiek csak találgathattak.

- Tessék! – csusszant ki a női hang a kulcslyukból, és szétcsattant a kőlapon. Egy kicsi ráfröccsent a legközelebb ülő néni cipőjére, nem ő volt a szerencsés. Két vékonytalpú topánka indult el az ajtó felé. Átlépték a kis tócsát és ezzel a lendülettel a küszöböt is, az ajtó befelé kísérte lendületüket.

- Kérem, foglaljon helyet! – maradt el a bemutatkozás és az üdvözlő tekintet. Dr. Gustavson az ablakon át a távolban kalandozott. Egy parton veszteglő hajónak tűnt. Életerős, fiatal bárka, ki a világ meghódítására lett hivatott, vitorláját megannyi álom szele dagasztotta. Nem tudni milyen kötelek tartották a kikötőben, talán csak a megfelelő kapitányra várt. A szokásos csupafehér doktormaskarát viselte, erős, fekete karját erős és fekete szőrszálak simogatták, csuklóján mutatós, drága óra lázadt fel helyette. Rézsútosan hátrafésült, ében szín haja előre vetítette sármját, amit a következő pillanatban felcsillanó, cigánybarna szemei igazoltak is.

Ereje azonban váratlanul cserbenhagyta, amikor a lányra pillantott. Soha nem látott még szép, vörös hajú nőt, meggyőződése volt, hogy ilyen nem is létezik. És még göndör is! Nem tudta, mi történt vele, úgy érezte, örökké el tudna veszni tengerkék szemei mélységében.

- Neve? – nyögött fel az unalomtól az eleddig láthatatlan asszisztens.

- Igazából Emilie. – rebegte a nő félénken.

- Nagy g-vel?

- Nem, a Z a nagy.

- Panasza?

- Hogy is mondjam, meglehetősen kínos ez nekem. Kérem, ne gondoljanak gyengeelméjűnek. Voltam már pszichológusnál, és ő kizárta ezt a lehetőséget.

- Higgye el, sok furcsaságot láttam már. Csak nyugodtan – takarta be meleg szavaival a reszkető lányt a doktor. Visszatért szemeibe a fény, tudván, hogy fontos lehet páciensének. Emilie szíve hálásan dobbant és meghatódott. Életében oly ritkán kapott törődést.

- Aranybuborékokat élvezek – sütötte lesz szemét szégyenében.

Az asszisztens lassú közönnyel gépelte az információt, mint egy elavult robot, aminek hamarosan lemerül az akkumulátora. A doktor pedig betette kezeit a kézmelegítőbe, és megkérte Emilie-t, hogy feküdjön az asztalra, majd készüljön fel a vizsgálatra. A lány óvatosan félresöpörte az iratokat és kiitta a doktor úr poharából a vizet, mert akkor vette észre, hogy egészen kiszáradt a várakozás közben. Ajkai nedvesen csillogtak, lábai apró remegéssel vágyakoztak a doktor közelségére. Három perc elteltével már aranybuborékok töltötték be a szobát. Emilie gyönyörtől lüktető sóhaján szálltak mindenfelé. Néhány belerepült az orvos szemeibe és ettől megváltoztak azok. Valamiképpen mások lettek, csökkenni látszott ragyogásuk.

- Köszönöm! Kérem, öltözzön fel! – szólt. A hangja is két fokkal hűvösebb lett, mintha az ember hátrébb lépett volna a doktorban. Az asztalához ült és új időpontot kért a titkártól a következő vizsgálathoz.

- Pontosan egy hét múlva megfelel? – jelentette ki a segéd, mert nem vette észre a kérdőjelet a mondat végén.

- Rendben. Köszönöm! És mondja doktor úr, meggyógyulok? – próbált törődést koldulni a beteg, de a doktor mérges lett, mert telhetetlennek gondolta.

- Persze, de addig is egyen kevesebbet – zárta rövidre. – Hívja be a következőt! – búcsúzott Emilie-től az asszisztenshez szólva.

Az egy hét múlva esedékes kezelés után két hétre rá kapott újabb időpontot, majd az utolsó alkalomra még három hetet kellett várnia. A ritkuló alkalmakkal arányosan nőtt a két szív közötti távolság is, de csak Emilie-é integetett egy darabig. A lány lassan tünetmentes lett, hálából megharagudott az orvosra, aki visszatért réveteg tekintetű álmodozásaihoz. Dr. Gustavson képtelen volt rábízni magát másra. Pár évvel később megfagyott. A munkások kipakolták a rendelőt az asszisztenssel együtt.