A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Dráma-Próza kurzus
hallgatója, Kartali Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Marcel Aymé A faljáró című munkája nyomán megírja a maga "tűzfaljáró" történetét. És ebben a történetben ott van még Wells "A láthatatlan ember" című munkája is, meg egy kicsit a Dürrenmatt által megírt "öreg hölgy" is. Kiváló munkáját örömmel közlöm.
Kartali Zsuzsanna:
A törzs-vendég
/Avagy a (tűz)faljáró, láthatatlan öreg hölgy látogatása/
Szereplők:
A DOKI – Dr. Illényi Alfréd plasztikai sebész (teljes
valójában)
SZIVIKE – Klára, a doki régi kliense (csak a hangja)
Helyszín:
Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós
műszerszekrénnyel. Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy
elegáns kanapé. Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző.
A DOKI: (Felpattan
a számítógép elől, ahol arcát a tenyerébe hajtva ült. Öles léptekkel a tükörhöz
siet, és annak magyaráz) Na, oké, Frédi, mielőtt megzakkannál. Mit is
szoktál ilyenkor csinálni? Filmet! Az életed egy színes, szélesvásznú… illetve
nem is, inkább egy 3D-s nagy kaland Dolby sztereóban, igaz? Ebből nem engedünk!
Szóval első jelenet, belső. (körbefordul,
és maga elé nyújtott karral, felemelt tenyérrel végigpásztázza a helyiséget)
Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós műszerszekrénnyel.
Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy elegáns kanapé.
Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző. A doki – jó karban lévő,
szoláriumbarna, titokban szépen őszülő, egyébként festett fekete hatvanas – a
tükörnek magyaráz, és azt játssza, hogy főszereplő a saját filmsorozatában. (hajába túr, és lerogy a tükör előtt a
padlóra) Eddig jó, nagyokos, de éppen milyen zsánerben forgatunk? A régebbi
részek a legrosszabb esetben is elmentek szappanoperának, de mostanában… huh.
Pihenned kellene, Frédikém. Úgy igazán. Kis ház a semmi közepén, digitális
detox, meg minden.
SZIVIKE: (amikor
megszólal, hangja betölti a teret) Ó, de kis drága vagy! Még mindig azt
hiszed, hogy elmenekülhetsz életed fő műve elől?
A DOKI: (befogja a
fülét) Klára, reggel óta hívogatsz. Ha már nem tudlak kirakni a
csetszobából, öt perc szünetet engedj legalább!
SZIVIKE: Klára, még hogy Klára! Mikor szólítottál te így engem?
Semmikor. Szivikém így, Szivikém úgy, már az elejétől. Klassz csaj vagy, a
kifutón a helyed, mondogattad nekem. Győzködtél, hogy a pénz nem akadály,
megoldjuk okosba. Emlékszel, doki? Mikor is kezdődött? Idestova negyven éve!
Jesszuskám!
A DOKI: (összetörve)
Csak hu… huszonöt,… vagy harminc. Maximum.
SZIVIKE: Egy nagy francot huszonöt! Még sehol se volt a
puccos magánpraxisod. Egy lefizetett proszektúrás haverodnál fusiztál, a
körzeti kórház alagsorában. Oda tuti nem ment le jószántából senki, aki
lebuktathatott volna. Mások vágyain vámpírkodtál egész életedben. A
kétségbeesésükön. Főleg az enyémen. Így
volt?
A DOKI: De hát sikeresek voltunk! Te is akartad. Sőt, te
akartad mind közül a leginkább, azért jutottál te a legmesszebbre. Aztán beszippantott
a siker, nem tudtál leállni.
SZIVIKE: A siker? Aranyvécét építettél magadnak a
testemből és a hozzám hasonlókéból, gyémánt húzókával, aztán lehúztál bennünket
rajta. A szarörvény szippantott be, nem a siker.
A DOKI: Arról én igazán nem tehetek, hogy később megbántad.
Hiszen mindig aláírtad a papírokat.
SZIVIKE: Te beszéltél rá az első petesejtdonációra.
A DOKI: Én csak ismertettem a lehetőségeket.
SZIVIKE: Mindig értettél a madzagmézezéshez.
A DOKI: Gyönyörű ciciket kaptál cserébe, de te új orrot
is akartál, mert nem ívelt eléggé meredeken a modellkarriered.
SZIVIKE: Azt mondtad, hogy egy új orr felgyorsíthatja. De
ahhoz kellett az egyik petefészkem is.
A DOKI: Úgyse akartál gyereket…
SZIVIKE: Akkor még nem. Élvezni akartam egy kicsit az
életet.
A DOKI: Annyira, hogy a jobb vesédet már egyenesen az én
segítségem nélkül tervezted elpasszolni.
SZIVIKE: Segítség? Mindjárt halálra röhögöm magam! Azt
mondtad, felnőtt nő vagyok, és hozhatok önálló döntéseket, de hazudtál. Úgy
kezeltél, mint a tulajdonodat. Büntetésből a májam felét is elvetted.
A DOKI: Mondtam, hogy azt ajánld fel hamarabb. Mielőtt
esetleg szétcuccoznád. Még épp, hogy piacképes volt, addigra majdnem sikerült
tönkretenned.
SZIVIKE: A leszarom-tablettákkal, amiket te ajánlottál.
A DOKI: Amiket te kértél, Szivikém! Nem lehetek mindenért
én a hibás!
SZIVIKE: Ó, nem. Te csak nagylelkűen szórtad elém a
cukorkát, aztán, amikor rászoktam, kamatostul beszedted az árát. Vagy
kamatyostul, ha-ha-ha!
A DOKI: Nem vigyáztál eléggé a szépségedre, szétveretted a
járomcsontodat, amit olyan gyönyörűen átszabtam neked. Hálásnak kellett volna
lenned a belorusz eszkortmunkáért, amit ezek után még szereztem neked, erre te kurvát
csináltál magadból. Azt hitted, hogy azzal rajtam állsz bosszút. Szerencsétlen.
SZIVIKE: Hülye voltam, és bolondul szerelmes. Féltékennyé
akartalak tenni, mert beléd zúgtam. Azt hittem, azért büntetsz, mert fájdalmat
okoztam neked.
A DOKI: Miféle büntetésről beszélsz itt folyton? Tekintettel
az együtt töltött évekre nagylelkűen megtűrtelek az ügyfélkörömben, még jóval
azután is, hogy ráfizetéses lettél, és már csak a bosszúság volt veled.
SZIVIKE: (nyafogva)
Azt mondtad, a bal tüdőlebenyem nem fog nagyon hiányozni. De aztán mégis hiányzott,
amikor eladtad.
A DOKI: Mert füstölni kezdtél, mint a gyárkémény, hiába
tiltottam a cigit.
SZIVIKE: Nem is cigiztem! Az ügyfelek szerint a
szivarozás jól állt a szemkötőhöz, olyan kalózos lettem tőle. Egyébként a
porcelánkék szivárványhártyámért sokkal többet kaptam, mint amennyiért te
tudtad volna elpasszolni!
A DOKI: Sejtettem, hogy mégsem egy ruszki oligarchafeleség
kaparta ki a szemedet…
SZIVIKE: Bárcsak úgy lett volna! Abban az időben már nem
ment annyira az eszkortüzlet sem. Mert te alig akartad a ráncaimat felvarrni,
és a botox ára is rohadtul felment. Legalábbis erre hivatkoztál. Pedig nekem
akkoriban is meg kellett élnem valamiből!
A DOKI: (bosszúsan,
mint aki alig várja, hogy befejezhesse a beszélgetést) Aztán azon a karibi
kaszinóhajón, ahová, én hülye, szánalomból elvittelek, történt valami.
SZIVIKE: Te csak tudod.
A DOKI: Hallomásból. Éppen az étteremben voltam.
SZIVIKE: Na persze! Akkor biztos azt is csak úgy hallottad,
hogy nemcsak kilenc késszúrás, hanem egy Dr. I. A. gravírozású, ezüstnyelű
bicska is volt bennem, amikor a cápák közé estem, át a nyakig érő,
szuperbiztonságos plexikorláton…
A DOKI: (feltápászkodik
a padlóról, és vádlón mered a számítógépre) Mit mondasz?
SZIVIKE: (nevet)
Ne izgulj, bicska nem volt! De lehetett volna. Akkor mondhatnánk, hogy az egyik
cápa lenyelte, azért ment el tőlem az étvágya, és maradtam életben végtagok
nélküli torzóként…
A DOKI: Tudod, hogy semmi közöm nem volt a balesetedhez!
Nem kellett volna titanicost játszanod azzal a szabadnapos krupiéval.
SZIVIKE: Á, szóval őt fizetted le, hogy elintézze a
legkedvesebb törzsvendégedet!
A DOKI: Törzsvendég… hú, de közönséges lett a humorod! Nagyon
unatkozhat az agyacskád abban a floridai inkubátorban, hogy ilyesmiket talál
ki! Nem lehetek én a felelős minden nyomorodért, Szivi.
SZIVIKE: (rövid
hallgatás után) Szó sincs nyomorról, az a test már egyáltalán nem hiányzik
nekem. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért elintézted, hogy
megszabadítsanak tőle, és az agyamat rácsatolják egy biokibernetikus rendszerre.
Igaz, te pedig cserébe a fájdalomdíjamtól szabadítottál meg.
A DOKI: A laborban életed végéig a gondodat viselik. Nem
kell költened semmire.
SZIVIKE: Életem? Miféle élet? Költenem pedig nagyon is
lett volna mire. Olykor-olykor egy kicsit több endorfin is felúszhatott volna
az agyi artériáimon. A plusz gyönyörhormonok árával szívesen megterheltem volna
a bankszámlámat, de hagyjuk inkább. Ezen már túl vagyok.
A DOKI: Hogyhogy túl vagy? (érdeklődést mímelve) Csak nem lettél absztinens, Szivike?
SZIVIKE: Haha, dehogyisnem! Csak másképp, mint gondolod. Valamit
nem vett észre a doktor úr. Hogyan is dumcsizunk mi most?
A DOKI: (a
számítógéphez siet) A gépen keresztül, amit ezennel ki is kapcsolok, mert
elegem van belőled. Elfáradtam. Ma beszélgettem még veled egy legeslegutolsót,
mert megszántalak, de többel nem tartozom neked. Vigasztaljon a tudat, hogy kísérleti
nyúlként hozzájárulsz a tudomány fejlődéséhez. Agyő! (kikapcsolja, sőt ki is húzza a hálózatból a számítógépet, és kezét
teátrálisan leporolva a kanapéra veti magát. Sóhajtva végignyúlik rajta, és
karjait a feje alá teszi)
A beálló csendben kis idő elteltével felhangzik a doki halk, diszkrét
horkolása.
SZIVIKE: (emelt,
tárgyilagos hangon) Sajnos én nem tudok aludni.
A DOKI: (összerándul,
kikapja karjait a feje alól, szinte vigyázzban fekszik) Tessék?
SZIVIKE: Kérlek, Alfréd, ne aludj a jelenlétemben. Rossz
néznem, ahogy alszol. Irigykedem rád. Hülye mellékhatás!
A DOKI: (felül,
halántékát dörzsöli) Mi… milyen mellékhatás?
SZIVIKE: Szintet léptünk a kísérletben, nem mondtam még?
A tudatom függetlenedett az inkubátorban lebegő agyszövettől. Nincs már
szükségem rá. Hipp-hopp, test nélkül és láthatatlanul ott teremhetek, ahol
lenni akarok. Kicsusszantam a floridai agyasok kezéből. Meguntam, hogy rám
kényszeríthetik az akaratukat. Úgy döntöttem, hogy mostantól én döntök. Tudod,
hogy hol vagyok éppen?
A DOKI: (lógó
karokkal ül, dacosan maga elé bámul, nem felel)
SZIVIKE: Na, hol?
A DOKI: (szótlanul
nemet int, és két oldalról a hajába markol)
SZIVIKE: Na ugye, hogy tudod. És úgy döntöttem, hogy itt
is maradok, ha már ennyire örülsz nekem.
A DOKI: (a
műszerszekrényhez rohan, egy fiókból gyógyszeres dobozt vesz elő. Tartalmát a
szájába dönti. Visszaindul a kanapé felé, de félúton tántorogni kezd, majd élettelenül
elvágódik a kanapé előtt)
SZIVIKE: Hm. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar új alanyt
kell keresnem. Sebaj! Azt hiszem, most már valami bonyolultabb feladattal is
megbirkóznék. Vajon a Fehér Ház, vagy a Tian’anmen tér felé vegyem az irányt? Nem,
a Kreml mégiscsak jobb lesz. Az a helyzet, hogy hiányozni kezdtek a tavárisok,
hiszen annyit emlegettük őket. Hiba lenne, ha nem venném hasznát az évek során
felszedett orosztudásomnak…
VÉGE
