A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Gänszler Beáta azt a házi feladatot választotta, hogy Karinthy Frigyes nyomán "hazudik". Remek írását örömmel közlöm. Gratulálok!
Gänszler
Beáta
Neoex és a vad tehenek
Karinthy Frigyesnek,
többek között a Hazudok című
novellájára emlékezve
— Emlékszel, amikor a
dél-amerikai vad tehenekről meséltem - Neoex nem kérdezte, hanem kijelentette.
Nem, nem emlékeztem, hiába kutattam
emlékezetem trezorjában, nem találtam ott egy árva dél-amerikai tehenet sem,
pláne megvadultat nem. De úgy tettem, mintha tudtam volna, miről van szó;
bólintottam. Neoex természetesnek veszi, hogy minden kiejtett szavát kincsként
őrzi a memóriám.
— Képzeld, ezek közül befogtak néhányat!
— folytatta.
— Tényleg? És? — érdeklődtem.
— Semmi és. Befogtak egy párat közölük.
Ennyi — nézett rám neheztelve.
Mit is várhatnék egy elektronikai
műszerésztől, akinek az izgalom netovábbja, ha egy miniatűr panelen fél
milliméterrel arrébb forrasztottak vissza egy chipet!? Érdekelnek engem a
chipek meg a vad tehenek? Nem. Nahát, épp ezért dolgoztam ki a nahát-beszélgetések
technikáját. Ha ügyesen alkalmazom, órákig tudunk úgy társalogni, hogy nem
figyelek a mondandójára. Néhány szót kell csak időközönként közbe vetnem,
úgymint: nahát, tényleg, értem, és, ne mondd, sajnálom. Persze megvan a
veszélye, hogy olykor-olykor rosszkor alkalmazom a szavak egyikét-másikát, mi
több, nem a megfelelő helyen kacagok fel. Mint ahogy történt az egyik —
egyébiránt sokat ígérő — este, vacsora közben:
— …emiatt Alonso befejezi — fejezte be
hosszú tirádáját Neoex felettébb szomorú arccal. A nagyobb nyomaték kedvéért
még a kést és a villát is letette a kezéből. Várakozón nézett rám. Felsejlett,
hogy számos információt elengedhettem a fülem mellett. Több kérdés kergetőzött
a fejemben: vajon mit fejezhet be Alonso? A munkáját? A házasságát? A szeretőjével
való kapcsolatát? Szülei ápolását? Vagy tán az életét? Egyáltalán, ki az az
Alonso?
— Nem folytatja tovább — folytatta
Neoex, s egy hangyalábnyomnyit még nagyobb bánat ült melegbarna szemében.
Nyilvánvaló, hogy nem folytatja tovább,
ha befejezi, gondoltam. De még mindig nem tudtam, mit. Végül is a szemem
láttára kibontakozó drámából engem csak az foglalkoztatott, hogy ez milyen
hatást gyakorol Neoexre, s ezáltal rám.
— Nahát, nahát! Te is befejezed? —
kérdeztem óvatosan.
— Mit, Eugénia? — mindig új nevet ad
nekem, ha érzelmileg hajszálnyira feldúlt.
— Hát, amit Alonso nem folytat tovább.
— Suskándli vagy? Én el sem kezdtem —
meredt rám a fejét csóválva.
— Akkor jó.
— Te ugye nem tudod, ki az az Alonso? —
nézett rám gyanakvón.
— Sajnálom…
— Dehogy sajnálod! Akkor nem kacarásznál
ilyen vidáman. Benned egy csepp empátia sincs, Frankenstein Xénia!
Szerinte akkor sem volt bennem semmi részvét,
amikor a hatvanötödik születésnapját ünnepeltük. Pedig nem győztem dicsérni.
Lelkendeztem, hogy a korához képest jól néz ki, remekül tartja magát és szeretem.
Minden szépet és kellemest felsoroltam, amivel enyhíthettem a szorongásán:
örüljön, hogy még csak hatvanöt, mert hipp-hopp, elrepül az idő, észre sem
veszi, és már kopogtat a hetven szaggató isiásszal, rendetlenkedő epével és megnagyobbodott
prosztatával. De vigasztalódjon, valószínűleg akkor is szeretni fogom, ha már
nem fog emlékezni semmire, de erre azért emlékezzen. Akkor örömöt mutatott, bár
tartózkodott a mosolygástól és a nevetéstől, de határozottan látszott rajta,
hogy mélyen érinti a csodás jövőkép felvázolása. És tessék! Utólag meg
részvétlenséggel vádol.
Egyébiránt igenis szoktam rá figyelni. Ha
mesél, akkor nagyon is hegyezem a fülem. Például, amikor a katonaságban töltött
éveiről beszél. Ott olyan csodák estek meg vele, hogy elmondhatatlan. Mégis el
tudja mondani, ez is egy mágikus tulajdonsága. Abban nem vagyok biztos, hogy
lokátorokat vagy lokálokat szokott emlegetni, a figyelmem mégse terjedhet ki
minden részletre. Arra azért kiterjed, hogy észre vegyem, az évek múlásával a
katonaságban betöltött rangja egyre emelkedik. Azt hiszem, ma már tábornok
volt.
*
Aki ismer, tudja rólam, hogy megingathatatlanul
hiszek a mesékben. Azért sem kételkedhetem a fabulákban, mert a Grimm fivérek
földjén élünk. Sosem tudhatjuk, mikor lép elénk egy kedves vasorrú bába, egy
élvhajhász Hamupipőke néhány elgyötört törpével, vagy egy eltévedt farkas,
esetleg egy éhes nagymama. Neoex viszont
nem hisz a mesékben, még a sajátjaiban sem, mert akkor nem változtatna annyit
rajtuk. Pedig az eredetiek is teljesen lenyűgözőek. Pláne a gyermekkori
történetei, amikor reggelente bevette magát a Mecsek rengetegébe, és csak az
esti harangszóra keveredett ki belőle. Elmondása
szerint az ott szerzett élményeiből táplálkozik azóta is. Minden fűnek, fának,
bokornak, állatnak ismeri a nevét, a szokásait. És amit egyszer megjegyzett,
azt sosem felejti el. Máig emlékszik a lopott körték ízére és a fűzfavessző
csípésére, amivel odacsapott a gazda a mezítelen lábszárukra, amikor
megkergette őt és a kis barátait.
— A mai celeb surviveröknek fogalmuk
sincs az igazi próbatételekről és a túlélési technikákról! — szokott
legyinteni, ha elkap a televízióban valami túlélőshow-t.
Eme felbecsülhetetlen értékű
tapasztalatai miatt bízom meg benne maximálisan a mindennapi életben és a
niederaulai erdőben történő kirándulásaink során. Szerencsére csak az utóbbiban
kell egy kicsit berogyasztott térddel lopakodnunk és idegesen cikázó szemekkel
ide-oda nézegetnünk, mint John Rambónak. Valamint kerülnünk tanácsos a lehullott,
száraz faágakat, mert ha rájuk lépünk, a roppanásuk elárulhat bennünket. Ugyanis
minden erdei kirándulásunk egyben őzles is. Feltéve, ha benne vagyunk a sűrűjében.
Megesik, hogy a kalandjaink már előbb elkezdődnek.
— Pszt! Nézd, ott fut egy rozsomák! —
intett csendre Neoex egy alkalommal, az erdő mellett elterülő mező szélén. — Ha
jól látom — tette hozzá önkritikusan. Nem véletlen, hogy nem lett politikus. Mindkét
kezéből távcsövet formázott, s mint egy vérbeli hadügyminiszter, kémlelte a
tájat. — Azt hiszem, ez inkább kisebb őz lesz. Aha, igen! Ez egy vadnyúl. — Pár
másodperc múltán Neoex mindkét karja lehanyatlott, a messzelátó kiesett a
kezéből. — A rossebb a Mircibe, miért nem tud otthon nyugodtan megülni a
farkán?! — idegeskedett. Lehetett volna megértőbb Mircivel, hisz ő sem tud
mindig nyugodtan megülni otthon. De ez már régi történet, ráadásul — eddig —
egyedi eset.
*
Viszont nem egyedi eset a bogarakkal
vívott reménytelen küzdelme.
Neoexben egy pedagógus is lakozik (mester
fokozatú), mert folyamatosan tanítgat. Suttogva, nehogy elijesszük az epedve
várt őzikét.
— Nézd, kidőlt fa! Ott egy másik, az is
kidőlt! — Egészen Andinak érezhetem magam, bár egy kevésbé gazdag férj oldalán.
— Ha megfigyeled, számtalan madárhangot figyelhetsz meg — folytatja okításomat.
— És millió bogarat, hogy a fene egye meg őket! — csap a karjára.
A németországi internettel ellentétben a
németországi rovarok kommunikációs hálózata igen fejlett: gyors, hatékony és
nagy lefedettségű. Amint az erdőbe tesszük a lábunkat, a kiküldött rovarkémek
azonnal riadóztatják a társaikat. Pillanatokon belül érdeklődő szárnyasok serege
köröz felettünk, ebéd utáni nyalánkságnak nézve bennünket. Leginkább az
alulöltözött Neoexre vetik magukat. A mecseki számháborúk hőse mindahányszor totálisan
megfeledkezik a túrázók dress code-járól. Amolyan erdei-verbunkost táncolva
halad egyre beljebb és beljebb a sűrűbe, amit én nem kommentálok, csak némán
csodálok, és várom a végkifejletet, ami mindig ugyanaz. Olykor egymásra nézünk
a bokor takarásából kikukucskáló őzikével, megrántjuk a vállunkat és együtt
kuncogunk Neoex indiántáncán.
— Most mondd, milyen szép helyen élünk!
Minden olyan gyönyörű. Nézz csak körül! – mutat körbe Neoex. — Kivéve ezeket a
pokolravaló bogarakat! Ne kapcsold ki a telefonodat, mindjárt elérünk ahhoz a
ponthoz, ahol... hát most már a franc essen a szúnyogokba is! Szóval készítsd a
masinádat, mindjárt meglátjuk az őzet! És végre maradj csendben, úgy kémlelj
körül, Maca Hari, nehogy elriaszd azt a szegény állatot, hogy a vér forrjon fel
benned, átkozott szúnyog! — kiált fennen, s csak úgy csattan a keze a karján
meg a lábszárain.
Hiába várjuk, nemes vadunk elillant, nem
mutatkozik. Mutatkozik viszont millió csípés Neoexen. Ilyenkor lesz elege a
friss, erdei levegőből és a gyönyörű tájból.
— Szerintem te már nem bírod tovább itt,
Kittenberger Klárika. Igyekezzünk kifelé! Alighanem neked most ennyi elég volt
a kirándulásból — tolja rám az erdőkerülés felelősségét.
Neoex persze sosem ismeri be a
nyilvánvalót: a szúnyogok mindig rést ütnek a pajzsán és megalázó vereséget mérnek
rá. Ahol eléri a kis hólyagokat, maga vakarózik, de a háta közepe eléréséhez szüksége
van némi segítségre.
— Nem tudom, milyen öblítőt használsz
mostanában, Ágnes asszony, de nem bírja a bőröm. Nézd meg, milyen kiütéseim
vannak a hátamon! — somfordál oda hozzám.
— Tényleg! Tiszta kiütéses a hátad — bólogatok
helyeslően. — Nem merek hozzáérni.
— De csak nyugodtan! Nem fáj.
— Ó, félek, hogy nagyobb bajt okozok,
mint…
— Jaj, vakard már meg azokat a rohadt
szúnyogcsípéseket, mert itt halok meg! — adja fel Neoex minden erkölcsi
tartását.
És tessék! Nem elég, hogy ennyi mindenre
figyelek vele kapcsolatban, még a dél-amerikai vad tehenekre is koncentrálnom
kéne. Van, ami megy, van, ami már nem.
*
Az együtt töltött négy évtizedünk változatos
kimenetelű kalandozásainak jó részét lejegyeztem. E feljegyzések esszenciáját rendszeresen
felolvasom Neoexnek. Nem szokott örülni a leírtaknak. A fentiekért sem
lelkesedett.
— Háry Janina! A valóság ilyen mérvű
torzítása őszinte megütközést és mélységes felháborodást kelt bennem! A vad
tehenek nem egész Dél-Amerikában kóboroltak, hanem csak Brazíliában. A mezőn
nem is a Mirci szaladt át, hanem a Frici, és nem a hátam közepe viszketett,
hanem a bal lapockám. Javítsd ki, légy szíves!
Nem javítottam.
Így lettem író.
