A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Gänszler Beáta egy árvízi jelenségről, problémáról írt. Érdekes, izgalmas munka, nagy örömmel közlöm. És gratulálok.
Gänszler
Beáta
Árad a Tisza!
A gátőr elgondolkozva ült a sárga folyó
partján, az öreg gesztenyefa legalsó, legvastagabb ágán, és nézte a lába alatt
elterülő homokos fövenyt. A szeme a túlpartra is átkapott. Ott, ahol valaha
mogyoró- és rekettyebokrok tarkállottak, most engedély nélkül épített nyaralók
sorakoztak. Habár a gátőr elhagyta már a hatvanadik életévét, fiatalos hévvel
gyűlölte a túlpartiakat. Azok mindent elkövettek, hogy a folyó a medrében
maradjon, ezzel elzárva a földeket az éltető víztől. Már nem termett meg semmi.
Se haszon- se dísznövény. A gátőr tartott a beláthatatlan következményektől.
Úgy érezte, ő is bűnrészes ebben.
– Ezeknek semmi sem szent! – sóhajtotta.
Régen bezzeg micsoda élet volt itt!
Vízimalom krákogása töltötte be a levegőt. A szomszédos falu templomharangjának
a zúgása egészen idáig elhallatszott. Távcsővel
figyelte a menyecskéket meg a lányokat, akik fürdeni jártak le a partra. Hálát
adott annak, aki a bikinit kitalálta. Csak akkor vonta össze a szemöldökét,
amikor a legidősebb lányát is felismerte a vidáman nevetgélő nők között. Ha
csak gyümölccsel tudták egymást megkínálni, akkor is átjártak egymáshoz a
közelebbi-távolabbi szomszédok. Előkerült néhány palack homoki bor is, hogy még
oldottabb legyen a hangulat. Most meg? Mindenki bezárkózik, senki nem beszél
senkivel. Gyanúsan méregetik egymást: kinek mije van és mibül. S jobb, ha
mindenki megtartja magának a véleményét. Mint a régi idők előtti régi időkben, sóhajtott
megint a gátőr, ám a levegő megakadt a torkán. A nyári nap alkonyulatában
megcsillant valami. Nem a szelíden ballagó folyó sima felszíne volt az. Egy
fekete autó ablaküvegén állapodott meg a vérvörös sugár. Két termetes, hosszú,
fekete kabátot viselő figura ugrott ki a kocsiból. Egyikük kinyitotta a jobb hátsó
ajtót. Egy vézna, alacsony emberkét segített ki a böhöm autóból. A gátőrnek
elszorult a szíve. Ismerős volt a szituáció. Önkéntelenül is végignyalta
nyelvével a műfogsorát. Ezek ugyanazok, gondolta. Dermedten figyelte, ahogy
egyre közeledtek hozzá az emberek. Már elég közel voltak, amikor a vézna intett
a két szekrényinek, hogy maradjanak hátra. Az apró férfi pár lépéssel a gátőrt
rejtő fa alá ért.
– Hát, hogy vagyunk, hogy vagyunk,
Flamingó Lajos? – szólt fel az emberke.
– Mondja meg maga, hogy vagyunk – nézett
le tanácstalanul Flamingó Lajos.
– Na, jöjjön csak le szépen, akkor
megmondom, hogy vagyunk.
Nem volt mit tennie, a gátőr szépen
lemászott a fáról. Odabólintott a két tagbaszakadt férfinak, de azok nem
reagáltak. A gátőrben nőtt a szorongás.
– Na, látja, mégis ember maga. Lejött a
fáról, méghozzá két lábra emelkedve – derült fel a keszeg emberke, ám szinte
azonnal elkomorult a tekintete. – Lebukott.
– Én? Hát én nem tettem semmit! –
szakadt ki Flamingóból.
– Nem maga, hanem a Nap – bökött a már
nem látható égitest felé a beszélgetőtárs.
– Már azt hittem, beköpött a
szomszédunk, hogy nem a Nemzeti Dohányboltban vettem a cigarettát.
– Tudjuk, ezt is tudjuk, mindent tudunk,
de a cigarettára most spongyát borítunk.
– Én mindent bevallok, ha nem tudnak
valamit. Csak mondják meg, mit nem tudnak!
– Mindent a maga idejében! Azért jöttem,
mert nem vagyunk jól. Hogy jobban legyünk, a maga segítsége kell.
– Az enyém? – csodálkozott a gátőr.
– A magáé. Eljött az idő, Flamingó Lajos.
Ma kérünk magától valamit.
– Megint? Negyven év után? Nem évült ez
el?
– A kérés sosem évül el. Kérni bármikor
kérhetünk. Benne van az Alaptörvényünkben.
– Hát, azt éppen nem olvastam, de ha így
van, hát akkor igenis, Viola elvtárs!
– Ej, ej, Flamingó elv…, akarom mondani:
úr! Már régen nem vagyunk elvtársak. Urak! Urak vagyunk.
– Igazán, Viola elv… úr? Elnézést, nem
tudtam, így kívülről meg nem látszik magán. De az egy elvet vallókat elvtársaknak
hívjuk, nem? Így tanultam a munkásmozgalmi egyetemen.
– Maga kispolgári, kommunista csökevény,
Viola elv… úr! Maga túl sokat mozgott a munkások között. Látja, ezért van
szükség az oktatás reformjára. Maga túl sokat tud, és azt is rosszul. Ki kell
gyomlálnunk a tudást a fejekből. Az csak ilyen zavarodottsághoz vezet. A
nemtudás a jó tudás. Vegye tudomásul, hogy nekünk nincsenek elveink,
következésképp elvtársaink sem lehetnek. Maga honnan tájékozódik, Flamingó elv…
úr?
– Én sehonnan, Viola úr, de így is össze
vagyok zavarodva. Annyi újság van és annyi csatorna a tévében, és mind mást
mond… Kinek higgyek, Viola úr?
– Nekünk, Flamingó elv… úr! Csakis
nekünk higgyen! Mi mondjuk a valódit. Az igazság érmének egy oldala van, és az
az oldal a miénk. De ne menjünk bele filozófiai fejtegetésekbe, azt hagyjuk meg
a hanyatló nyugat mákgubójának! Inkább beszéljünk arról, amit kérünk magától,
Flamingó elv… úr!
– Beszéljünk, ha akarja. Mit tetszenek
kérni?
– Először is a boldog órák szép
emlékeként emlékezzünk meg egy pillanatra arról az időről, amikor maga meg én
és pártunk bölcs vezetője utcai harcos volt.
– Én nem voltam, kérem. Én akkor is a gáton dolgoztam.
– Tudjuk, Flamingó elv… úr. Mi mindent
tudunk. Mi mindent jobban tudunk. Maga régi harcostársunk volt, maga utcai
harcostársunk volt. Értette?
– Ha muszáj. Ki ellen harcoltunk?
– Az nem fontos. A kommunisták meg az
imperialisták ellen, ha nagyon tudni akarja.
– Egyszerre?
– Mi abban a furcsa?
– Nem furcsa, ha jobban belegondolok.
– Látja, Flamingó elv… úr, megy ez
magának, ha nagyon akarja! A múltban az a szép, hogy megváltoztatható.
– Az tényleg szép. És győztünk, Viola
úr?
– Ne kérdezzen butaságokat! Mi mindig
győztünk. Mi mindig győzünk és mindig győzni fogunk. Ha kell, ötharmaddal. Most
a Tiszát fogjuk legyőzni, Flamingó elv… úr.
– Eddig sikerült, Viola úr, de ha jön
egy nagyobb zivatar és egy erős szél, az Isten sem tudja visszatartani a
folyót!
– Isten nevét hiába ne vegye a szájára! –
hányta a kereszteket magán Viola.
– Maga keresztet vet, Viola úr? – ámult
el Flamingó.
– Valamiben hinni kell. De most inkább
arról beszéljünk, hogy a gátnak mindenképpen ki kell tartania. És ez a maga
felelőssége, Flamingó elv… úr!
– Engedelmével, megjegyezném, hogy én
pont azért imádkozom, hogy végre legyen víz a földeken, hogy újra legyen élet
itt, hogy…
– Miért imádkozik maga?
– Azért, hogy…
– Maga csak ne imádkozzon! Az a mi
dolgunk. ha meg a magáé, akkor majd mi megmondjuk, miért kérje a Jóisten
segítségét. Össze-vissza imádkozni régi bolsevik trükk! Látja itt a szemem
sarkában ezt az izomrángást, régi barátom?
– Látom.
– Mit gondol, mitől van?
– Tudnom kéne, Viola úr?
– Persze, hogy tudnia kéne! – csattant
fel a gyomorbajos emberke. – Az olyan hálátlan alakoktól, mint maga!
– Elnézését kérem, Viola úr.
– Flamingó elv… úr, a nemzetközi helyzet
nem lanyhul. Ezért fordulunk magához. A gátat meg kell erősíteni, a folyót le
kell apasztani! Nem akarom fenyegetni, de van még hely a börtöneinkben. Ha
szűkösen is, de van.
– Én mindent megteszek, Viola úr, de a természet
ellen harcolni…
– Nem harcolunk! Mi nem harcolunk! Mi a
béke pártján állunk! Ezt jól jegyezze meg, Flamingó Lajos!
– Megjegyzem, Viola úr. De tudja, a
Nílus Egyiptomban…
– Nem Egyiptomban vagyunk, barátom!
Látja, már megint az a sok tudás. Tévútra viszi! Mit jön itt nekem a Nílussal!?
Ez a Tisza! De mi ez? Mi ez? – nézett fel az égre Viola Áron.
– Esőcseppek! Ezek esőcseppek! – fordította
az égi áldás felé a tenyerét Flamingó Lajos.
– Ne örvendezzen ilyen látványosan!
Megtiltom! Megtiltom, hogy essen! – ugrándozott Viola Áron.
A kövér esőcseppek egyre sűrűbben
hulltak. Égzengés-földindulás kísérte a záport. Felélénkült a szél is.
– Jobb, ha most mennek! Meneküljenek,
Viola elvtárs! – kiáltotta Flamingó Lajos, de már alig lehetett hallani a hangját
az orkán erejű szélben. Az apró ember és a gorillái beugrottak az autóba és
igyekeztek elhagyni a vihart.
Flamingó Lajos visszakapaszkodott a fára,
egészen a tetejére mászott. Bőrig ázott, de nem bánta. Várta a pillanatot, mely
tudta, most már biztosan bekövetkezik. Igaza lett. Néhány perc múlva átszakadt
a gát. Mint az őrült, ki letépte láncát, futott, rohant a Tisza át a rónán.
Magával sodorta a kacsalábon forgó nyaralókat, vitt minden szemetet, ami az
útjába került.
A gátőr két karjával szorosan ölelte a
fa ágát, és boldogan nézte, ahogy a víz beborítja a kitikkadt földeket.
Flamingó Lajos ordított, ahogy a torkán
kifért. Nem hallotta senki, de nem is kellett hallaniuk, mert anélkül is mindenki
tudta:
– Árad a Tisza!
