Szépírói kurzus 2024/ősz/3 - Kazó-Horváth Dóra novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kazó-Horváth Dóra naplót írt. Fiktív naplót, ami nagyon is aktuális. Házi feladat volt ugyan, de a téma szabadon választott. Mondhatnám azt is, "naprakészek" vagyunk, most, amikor árad a Duna is. Kiváló, izgalmas írás. Nagyon gratulálok!

Kazó-Horváth Dóra:

Az öregember háza

 

1. nap

 Nem akartam kimenni a gátra, de Benyó meggyőzött, hogy a homokzsákpakolástól megizmosodunk, és jók leszünk a csajoknál. Persze, kimentem. Gondoltam, hátha kint lesz valami politikus is pózolni, és lőhetek vele egy képet. Aha. Nyilván kivitették a seggüket a magánsofőrjükkel, lefotóztatták magukat a nullkilométeres gumicsizmában, aztán hazavitették a seggüket.

Rendesen lapátoltunk és pakoltunk egész nap. Kicserepesedett a szám a széltől, olyan száraz, mintha homokot ettem volna. Szerintem ettem is. Állítólag a felkapottabb szakaszokon sok az önkéntes bölcsészlány, aki nem bírja a fizikai munkát, de hordja a forró teát, kávét meg szendvicseket a lapátolóknak. Na, nekünk ilyen nem jutott ide, a világ végére, csak egy öregember, aki úgy néz ki, mintha legalább százéves lenne, és hülye retró munkássapkát hord. De a kávéja iható.

 

2. nap

Benyónak igaza lett, túlságosan is. Olyan komoly izomlázzal ébredtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kávésbögre. Már úgy voltam, hogy a faszom az egészbe, amikor csörögtek, hogy akkor jönnek értem a kisbusszal. Ma még a tegnapinál is hidegebb szél fújt, de hálisten eső is esett hozzá, sőt zuhogott. Mintha jeges tűkkel szurkáltak volna. Nem lesz ez így jó, ha tovább emelkedik a vízszint. Az öregember teát hozott, mert az jobban átmelegít, szerinte. Megfigyeltem, hogy az ártér felől jött, és arra is ment vissza. Épp arra néztem, amikor csak úgy eltűnt az esőben.

 

3. nap

Rohadt büszke vagyok magamra. Magunkra. Úgy tűnik, kitart a gát, amit emeltünk. Mi vagyunk a hónap dolgozói, LOL. Biztos kapunk érte valamit, mondjuk, egy kulcstartót, “Manyi ABC” logóval. Kipukkadtak a vízhólyagjaim, fájnak, mint a franc, de nem mutatom, mert nagyon kemény arcok vannak itt a negyvenes-ötvenes lapátolók között.

Az öregember megint eljött, de most pálinkát hozott, Benyóval csak pislogtunk. A legjobb pálesz, amit valaha ittam, 40 fokos szilva, azt mondta az öreg. Beszélgettünk. Muszáj volt megkérdeznem, hogy mit keres itt a világ végén, hogyhogy egyedül jön, és hol lakik, mert biztos nem a (nem is annyira) közeli városból gyalogol ide minden nap. Azt mondta, itt született és nőtt fel, és semmi mást nem ismer, csak az árteret, de azt az utolsó fűszálig. És hogy tényleg nem a városból jön, az ártérben áll a háza. De hát akkor tökig állhat a vízben, nem is értem, hogy lehet még lakható. Később kikérdeztem párat a helyi arcok közül, de senki nem tudott semmit az öregről, és állították, hogy itt “vagy ezer éve” nincsenek házak. Nem azért lapátolunk orrvérzésig, hogy az árteret védjük, hanem azért, hogy a várost ne öntse el a Duna.

 

4. nap

Leomlott a gát egy része. 36 órája talpon vagyunk. Megoldottuk. Kurva fáradt vagyok. Sleep mode on.

 

5. nap

Ma a kiömlött homokot takarítottuk össze, ez szarabb meló, mint az eddigi, mert csak ismétlünk. Összelapátoljuk a homokot, amit egyszer már összelapátoltunk.

Az öregember nem jött. Egész nap az ártér felé nézegettem, amerről vártam. Észre se vettem, mit csinálok, amíg Benyó be nem szólt, hogy mi van, a szilvát hiányolod? De tudom, hogy igazából ő is az öreget várta. Ragaszkodtam hozzá, hogy bejelentsük az eltűnését a rendőrségen. Felvették az adatokat, de elég furán méregettek, amikor személyleírást adtam róla, és elmondtam, hogy az ártérben lakik, ahol az itteniek szerint nincsenek is házak. Biztos azt hitték, hogy megzakkantam a nagy lapátolásban.

Kitört rajtam a torokfájás és a takonykór, a helyi orvos szerint tüdőgyulagyanús. Remek. Valószínű hazaküld.

 

7. nap

Már itthon. Le kell írnom, mielőtt elfelejtem, ahogy szoktam. Az öregemberrel álmodtam. Megint ott voltam a Dunánál, de nem a viharos eső verte a képemet, hanem sütött a nap. Annyira csillogott a víz a fényben, hogy káprázott a szemem, és madarak rikoltoztak. Megjelent az öregember. Az ártér felől jött, és fogalmam sincs, miből, de tudtam, egyszerűen tudtam, hogy a háza ott áll az ártérben, ahol a helyiek szerint ezer éve nincsenek házak. Az öregember nem szólt semmit. Előrenyúlt, kinyitotta a markomat, beletett egy kicsi tárgyat, és rázárta a markomat. Amikor felnéztem, már ott sem volt. A kicsi tárgy: egy kulcstartó. A “Manyi ABC” logó nem volt rajta. Az azért para lett volna.

A gát áll, amióta újraraktuk. A Met.hu szerint végre levonult az ár, tehát, hacsak valami idióta rá nem farol a homokzsákokra a teherautójával (megtörtént, kb. 50 km-re onnan, ahol Benyóval lapátoltunk), akkor nem lesz baj. Most jöhet a gyógyulás.

 

 

 

 

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/2 - Kartali Zsuzsanna verse

 

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna episztolát, egyben epigrammát írt, hexameterekben, "osztálytársához", Kovács Mariannhoz. Nagy sikere volt az órán a versének, tökéletes munka, gratulálok!

Kartali Zsuzsanna:

Mariannhoz

(Szükségtelen biztató levélke, magázódva)

 

Így tegye, lantbeli dallamit verve Kovács Marianna:

Régi, keménykezü vegytani posztot a múltba ne hagyja!

Százszinü léthez a lírai kémia kötheti mindig.

Szelleme, jelleme, kelleme társakat játszani buzdit –

Itt van a második, harmadik, őszi virágos aranykor.

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/1 - Nagy Dorottya verse

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Nagy Dorottya episztolát írt az egyik "osztálytársához", ez volt ugyanis a házi feladat. Kiváló vers, nagyszerű rímekkel. Gratulálok!

Nagy Dorottya

 

Szeptemberi borongós

                                  (Major Juditnak)

 

Judit, ha versem olvasod,

tudnod kell, anyám rég halott.

Hét éve nincsenek anya-lánya esték,

a kistarcsai kórházból vitték el a testét.

 

Ülj le, hozok illatozó, habos kávét,

remélem, nem kár ezért a félóráért.

Beszéljünk hát, mint nő a nővel,

mint botladozó a bölcs erővel.

Tudom, kissé durván indítok,

lobbanékony vagyok, nem titok.

Nehéz nekem a finomság, a lágyság.

Elbírja ezt pár régi barátság.

Olykor előfordul - nem vagyok kemény,

de többnyire nem hat okos vélemény.

Nézzük hát hol tartok jelenleg:

Keresem, magamban kit is szeressek.

Szükséges az állandó változásban

a kapaszkodókat újra megtaláljam.

Sajnos a járáshoz kell a sétabot,

egyensúlytalan- ez is én vagyok.

 

Van már családom, két gyerekem,

Autóm, házam, munkahelyem.

Sokak szerint ez bőven elég,

de egy másik énem ebből néha lelép.

Útjaim felrúgnak pár társadalmi normát,

nem hagyom, hogy kössenek talmi formák.

Nyitott tenyérrel érem, mit a pillanat hoz,

időnként nem vagyok hűséges, csak a pillanathoz.

Nem szégyellem magam és nem is vagyok büszke,

bizonyos dolgok csak holnap kerülnek helyükre.

 

Lehet, most is néz anyám, ahogy kávézunk te meg én,

mindig marad némi zacc a csésze fenekén.

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/23 - Árad a Tisza! - Gänszler Beáta novellája

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta egy árvízi jelenségről, problémáról írt.  Érdekes, izgalmas munka, nagy örömmel közlöm. És gratulálok. 

Gänszler Beáta

Árad a Tisza!

A gátőr elgondolkozva ült a sárga folyó partján, az öreg gesztenyefa legalsó, legvastagabb ágán, és nézte a lába alatt elterülő homokos fövenyt. A szeme a túlpartra is átkapott. Ott, ahol valaha mogyoró- és rekettyebokrok tarkállottak, most engedély nélkül épített nyaralók sorakoztak. Habár a gátőr elhagyta már a hatvanadik életévét, fiatalos hévvel gyűlölte a túlpartiakat. Azok mindent elkövettek, hogy a folyó a medrében maradjon, ezzel elzárva a földeket az éltető víztől. Már nem termett meg semmi. Se haszon- se dísznövény. A gátőr tartott a beláthatatlan következményektől. Úgy érezte, ő is bűnrészes ebben.

– Ezeknek semmi sem szent! – sóhajtotta.

Régen bezzeg micsoda élet volt itt! Vízimalom krákogása töltötte be a levegőt. A szomszédos falu templomharangjának a zúgása egészen idáig elhallatszott.  Távcsővel figyelte a menyecskéket meg a lányokat, akik fürdeni jártak le a partra. Hálát adott annak, aki a bikinit kitalálta. Csak akkor vonta össze a szemöldökét, amikor a legidősebb lányát is felismerte a vidáman nevetgélő nők között. Ha csak gyümölccsel tudták egymást megkínálni, akkor is átjártak egymáshoz a közelebbi-távolabbi szomszédok. Előkerült néhány palack homoki bor is, hogy még oldottabb legyen a hangulat. Most meg? Mindenki bezárkózik, senki nem beszél senkivel. Gyanúsan méregetik egymást: kinek mije van és mibül. S jobb, ha mindenki megtartja magának a véleményét. Mint a régi idők előtti régi időkben, sóhajtott megint a gátőr, ám a levegő megakadt a torkán. A nyári nap alkonyulatában megcsillant valami. Nem a szelíden ballagó folyó sima felszíne volt az. Egy fekete autó ablaküvegén állapodott meg a vérvörös sugár. Két termetes, hosszú, fekete kabátot viselő figura ugrott ki a kocsiból. Egyikük kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Egy vézna, alacsony emberkét segített ki a böhöm autóból. A gátőrnek elszorult a szíve. Ismerős volt a szituáció. Önkéntelenül is végignyalta nyelvével a műfogsorát. Ezek ugyanazok, gondolta. Dermedten figyelte, ahogy egyre közeledtek hozzá az emberek. Már elég közel voltak, amikor a vézna intett a két szekrényinek, hogy maradjanak hátra. Az apró férfi pár lépéssel a gátőrt rejtő fa alá ért.

– Hát, hogy vagyunk, hogy vagyunk, Flamingó Lajos? – szólt fel az emberke.

– Mondja meg maga, hogy vagyunk – nézett le tanácstalanul Flamingó Lajos.

– Na, jöjjön csak le szépen, akkor megmondom, hogy vagyunk.

Nem volt mit tennie, a gátőr szépen lemászott a fáról. Odabólintott a két tagbaszakadt férfinak, de azok nem reagáltak. A gátőrben nőtt a szorongás.

– Na, látja, mégis ember maga. Lejött a fáról, méghozzá két lábra emelkedve – derült fel a keszeg emberke, ám szinte azonnal elkomorult a tekintete. – Lebukott.

– Én? Hát én nem tettem semmit! – szakadt ki Flamingóból.

– Nem maga, hanem a Nap – bökött a már nem látható égitest felé a beszélgetőtárs.

– Már azt hittem, beköpött a szomszédunk, hogy nem a Nemzeti Dohányboltban vettem a cigarettát.

– Tudjuk, ezt is tudjuk, mindent tudunk, de a cigarettára most spongyát borítunk.

– Én mindent bevallok, ha nem tudnak valamit. Csak mondják meg, mit nem tudnak!

– Mindent a maga idejében! Azért jöttem, mert nem vagyunk jól. Hogy jobban legyünk, a maga segítsége kell.

– Az enyém? – csodálkozott a gátőr.

– A magáé. Eljött az idő, Flamingó Lajos. Ma kérünk magától valamit.

– Megint? Negyven év után? Nem évült ez el?

– A kérés sosem évül el. Kérni bármikor kérhetünk. Benne van az Alaptörvényünkben.

– Hát, azt éppen nem olvastam, de ha így van, hát akkor igenis, Viola elvtárs!

– Ej, ej, Flamingó elv…, akarom mondani: úr! Már régen nem vagyunk elvtársak. Urak! Urak vagyunk.

– Igazán, Viola elv… úr? Elnézést, nem tudtam, így kívülről meg nem látszik magán. De az egy elvet vallókat elvtársaknak hívjuk, nem? Így tanultam a munkásmozgalmi egyetemen.

– Maga kispolgári, kommunista csökevény, Viola elv… úr! Maga túl sokat mozgott a munkások között. Látja, ezért van szükség az oktatás reformjára. Maga túl sokat tud, és azt is rosszul. Ki kell gyomlálnunk a tudást a fejekből. Az csak ilyen zavarodottsághoz vezet. A nemtudás a jó tudás. Vegye tudomásul, hogy nekünk nincsenek elveink, következésképp elvtársaink sem lehetnek. Maga honnan tájékozódik, Flamingó elv… úr?

– Én sehonnan, Viola úr, de így is össze vagyok zavarodva. Annyi újság van és annyi csatorna a tévében, és mind mást mond… Kinek higgyek, Viola úr?

– Nekünk, Flamingó elv… úr! Csakis nekünk higgyen! Mi mondjuk a valódit. Az igazság érmének egy oldala van, és az az oldal a miénk. De ne menjünk bele filozófiai fejtegetésekbe, azt hagyjuk meg a hanyatló nyugat mákgubójának! Inkább beszéljünk arról, amit kérünk magától, Flamingó elv… úr!

– Beszéljünk, ha akarja. Mit tetszenek kérni?

– Először is a boldog órák szép emlékeként emlékezzünk meg egy pillanatra arról az időről, amikor maga meg én és pártunk bölcs vezetője utcai harcos volt.

– Én nem voltam, kérem.  Én akkor is a gáton dolgoztam.

– Tudjuk, Flamingó elv… úr. Mi mindent tudunk. Mi mindent jobban tudunk. Maga régi harcostársunk volt, maga utcai harcostársunk volt. Értette?

– Ha muszáj. Ki ellen harcoltunk?

– Az nem fontos. A kommunisták meg az imperialisták ellen, ha nagyon tudni akarja.

– Egyszerre?

– Mi abban a furcsa?

– Nem furcsa, ha jobban belegondolok.

– Látja, Flamingó elv… úr, megy ez magának, ha nagyon akarja! A múltban az a szép, hogy megváltoztatható.

– Az tényleg szép. És győztünk, Viola úr?

– Ne kérdezzen butaságokat! Mi mindig győztünk. Mi mindig győzünk és mindig győzni fogunk. Ha kell, ötharmaddal. Most a Tiszát fogjuk legyőzni, Flamingó elv… úr.

– Eddig sikerült, Viola úr, de ha jön egy nagyobb zivatar és egy erős szél, az Isten sem tudja visszatartani a folyót!

– Isten nevét hiába ne vegye a szájára! – hányta a kereszteket magán Viola.

– Maga keresztet vet, Viola úr? – ámult el Flamingó.

– Valamiben hinni kell. De most inkább arról beszéljünk, hogy a gátnak mindenképpen ki kell tartania. És ez a maga felelőssége, Flamingó elv… úr!

– Engedelmével, megjegyezném, hogy én pont azért imádkozom, hogy végre legyen víz a földeken, hogy újra legyen élet itt, hogy…

– Miért imádkozik maga?

– Azért, hogy…

– Maga csak ne imádkozzon! Az a mi dolgunk. ha meg a magáé, akkor majd mi megmondjuk, miért kérje a Jóisten segítségét. Össze-vissza imádkozni régi bolsevik trükk! Látja itt a szemem sarkában ezt az izomrángást, régi barátom?  

– Látom.

– Mit gondol, mitől van?

– Tudnom kéne, Viola úr?

– Persze, hogy tudnia kéne! – csattant fel a gyomorbajos emberke. – Az olyan hálátlan alakoktól, mint maga!

– Elnézését kérem, Viola úr.

– Flamingó elv… úr, a nemzetközi helyzet nem lanyhul. Ezért fordulunk magához. A gátat meg kell erősíteni, a folyót le kell apasztani! Nem akarom fenyegetni, de van még hely a börtöneinkben. Ha szűkösen is, de van.

– Én mindent megteszek, Viola úr, de a természet ellen harcolni…

– Nem harcolunk! Mi nem harcolunk! Mi a béke pártján állunk! Ezt jól jegyezze meg, Flamingó Lajos!

– Megjegyzem, Viola úr. De tudja, a Nílus Egyiptomban…

– Nem Egyiptomban vagyunk, barátom! Látja, már megint az a sok tudás. Tévútra viszi! Mit jön itt nekem a Nílussal!? Ez a Tisza! De mi ez? Mi ez? – nézett fel az égre Viola Áron.

– Esőcseppek! Ezek esőcseppek! – fordította az égi áldás felé a tenyerét Flamingó Lajos.

– Ne örvendezzen ilyen látványosan! Megtiltom! Megtiltom, hogy essen! – ugrándozott Viola Áron.

A kövér esőcseppek egyre sűrűbben hulltak. Égzengés-földindulás kísérte a záport. Felélénkült a szél is.

– Jobb, ha most mennek! Meneküljenek, Viola elvtárs! – kiáltotta Flamingó Lajos, de már alig lehetett hallani a hangját az orkán erejű szélben. Az apró ember és a gorillái beugrottak az autóba és igyekeztek elhagyni a vihart.

Flamingó Lajos visszakapaszkodott a fára, egészen a tetejére mászott. Bőrig ázott, de nem bánta. Várta a pillanatot, mely tudta, most már biztosan bekövetkezik. Igaza lett. Néhány perc múlva átszakadt a gát. Mint az őrült, ki letépte láncát, futott, rohant a Tisza át a rónán. Magával sodorta a kacsalábon forgó nyaralókat, vitt minden szemetet, ami az útjába került.

A gátőr két karjával szorosan ölelte a fa ágát, és boldogan nézte, ahogy a víz beborítja a kitikkadt földeket.

Flamingó Lajos ordított, ahogy a torkán kifért. Nem hallotta senki, de nem is kellett hallaniuk, mert anélkül is mindenki tudta:

– Árad a Tisza!