Íróiskola 3.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - mások mellett - Szentpály Ágnes olvasta fel az írását. Ismét valamilyen tárgy szerepébe bújtunk, Ágnes egy zokni "vallomását" tolmácsolja. 

Szentpály Ágnes

HÉTFŐ

2014.02.17.

A nevem Hétfő. És nem vagyok indián.

Van egy párom is, az ő neve is Hétfő. Ő jobbra tart, én meg balra. Valamelyikünk mindig egy lépéssel a másik előtt jár. Nincs könnyű dolgom, hogy lépést tartsak vele…hehehe.

Szép fekete vagyok, és ritkán látszom. Simulékony vagyok, de nem rossz értelemben. A kedvenc időtöltésem, hogy tréfából elbújok, és aztán a leglehetetlenebb helyeken újra feltűnök. Van, hogy már azt hiszik, valahol elvesztem, és én akkor meglepetésszerűen egyszer csak előkerülök. Nemrégen nehéz napom volt. A bal lábujj körme nem volt éppenséggel túl jól ápolt, és egész nap dörzsölt, és ingerelt. Szaggatta a szálaimat. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és összegömbölyödhessek valamelyik sarokban. A kínzásomat nem enyhítette még az sem, hogy belsőmet pedig egész nap a haránton növő puha szőrzet csiklandozta. Máskor a csiklandozás olyan vidámmá teszi a napomat. Azt érzem, mint mikor először kerültem a mosógépbe. A légbuborékok szoktak úgy csiklandozni, mikor a dob megtelik vízzel és aztán elkezd gyorsan pörögni. Előtte nem is gondoltam, hogy én is tudok úszni. A pörgésben mindenféle más is hozzám nyomakodik, néha belém akaszkodik, vagy én gabalyodom belé. Vidám dolog a mosógépben lenni.

De mostanában hiányzik egy lány. Már régen nem jött, pedig ő mindig megkeresett, ha elbújtam, és nagyon jól bánt velem. A páromra is mindig figyelt, meg arra, hogy rend legyen, és ne tapicskoljak vízben, vagy ne ragadjon rám morzsa. De a legjobb az volt, amikor a talpat masszírozta, akihez tartozom. Akkor én is meg lettem dögönyözve. A lánynak puha meleg keze volt, de mégis jó erős. Ujjai fürgén nyomkodták a talpat, a sarkat, a bokát. A masszírozás után pedig kijárt a simogatás. Micsoda kényeztetés volt, és mindig azt vártam, hogy én legyek aznap a soros, amikor a masszírozásos nap jön.Remélem, hamarosan visszajön ez a lány.

Úgy néz ki, hogy ma megint elutazunk valahova. Pedig én azt nem nagyon szeretem. Arra jöttem rá, hogy az utazás nem nekem való. Az első utazáskor nagyon nagy izgalomba voltam, mert hallottam, hogy milyen messzire megyünk. A többi zoknival, lehettünk vagy öten párban, bekerültünk egy nagy táskába. Mi voltunk az elsők, és így mindenféle dolgok kerültek ránk később. Össze-visszagyűrtek és lapítottak. És persze az utazásnál így aztán semmit sem láttunk, mert annyira alulra kerültünk. Ez azóta is mindig így van.

Valamiért az emberek mindig úgy kezdik a csomagolást, hogy a felsorolásban először jönnek a alsógatyák, aztán a zoknik, aztán a törölköző, meg a pólók és így tovább. Ez akár hízelgő is lehetne, hiszen a fontossági sorrendben a második helyen vagyunk, na, de ez igazából csak a becsomagolásnál van így. Mert aztán arra meg senki sem gondol, hogy mi milyen kicsik vagyunk, és, hogy így mindig mindenből kimaradunk. A megérkezésnél pedig mindig utolsónak kerülünk ki a táskából, ha egyáltalán kiszednek minket, és nem kell ott kuksolnunk ameddig nem mi kerülünk sorra.

Szóval, aztán végre csak kikerültünk abból a sötét táskából.Akkor meg az a fránya tépőzár nem engedett szabadulni, úgy rám ragadt, hogy szó szerint le kellett tépni róla.

A következő napon mi voltunk soron a párommal. Alig vártuk már, hogy induljunk. Hurrá, kirándulunk! Reggel még úgy tűnt, hogy nem lesz valami csodás idő. Kicsit hűvös volt, és szemerkélt is az eső. Az soha sem derült ki számomra, hogy csak a balos cipő ázott-e be, vagy a jobbos is. Minden esetre reggel kicsit nyirkos lettem, de aztán beültünk egy kis kávézóba, ahol jó meleg volt és gyorsan megszáradtam. Mire újra útra keltünk már sütött a nap, és a kora tavasz ellenére remek kis idő lett. Egész nap jöttünk-mentünk. Ott is ugyanolyan kemények voltak a járdák, mint itthon. A parkokban hasonló apró szemű kavicsok voltak, mint a prüntyi parkban, a Mester utcánál. Mindenki idegenül beszélt, így még azt sem értettem pontosan, hogy hova megyünk, és még hány helyet nézünk meg. Néha kicsit pihentünk, mert belement valami a cipőbe, és meg kellett állni, hogy az Ember kivegye, mert úgy látszik nem csak engem nyomott, hanem a talpát is - tudom ám a nevét ennek az embernek, de nem árulhatom el. Szégyenlős és nem hiszem, hogy tetszene neki, hogy én mindenfélét kifecsegek, hogyan is élünk mi együtt. Egy szónak is száz a vége, járkálunk fel és alá, keresztbe és kasul. Még jól el is tévedtünk, mert aztán már nem gyalog mentünk, hanem buszra szálltunk, hogy végre hazakeveredjünk. Én nem is értem, hogy lehetett ennyit menni, mert máskor, otthon, gyakran leül, vagy legalább eszik, és akkor pihenhetek. De most tényleg csak tíz perceket, ha lehetett nyugtom, és már mentünk is tovább.

Aztán végre este lett. Izzadtak és büdösek voltunk, mint még soha. Azt gondoltam, soha nem lesz már kellemes illatom, hogy nincs az a mosópor és öblítő, ami el tudja mulasztani ezt a borzalmas lábszagot. Párommal egymáson feküdtünk kinyúlva a padlón. Ő is nagyon büdös volt. Pihegtünk és nagyon örültünk, hogy a zoknit csak egyszer veszik fel, és aztán mehet a mosásba. De a mosásra egy hetet kellett várnunk, mire hazaértünk. Addigra szó szerint csontosra keményedtünk, ahogy az izzadság belőlünk elpárolgott. De nem méltatlankodom, mert hát ez a sorsom. Inkább legyek izzadt és kicsit meggyötört, mert akkor tudom, hogy szükség van rám. Így az sem baj, hogy megint utazunk, hátha most láthatunk valamit az utazásból és talán nem lesz annyi sok séta, hanem valami családi ünnepi ebédre megyünk, ahol villoghatunk, hogy milyen szépek és viccesek vagyunk, mert hát nem mindenkinek van ilyen pofácskája, mint nekünk. Feltéve, ha a nadrág elég rövid ahhoz, hogy elő tudjunk bújni.

Bármihez van kedvem, mindegy mit csinálunk, vagy hova megyünk, csak egy dologtól félek. Attól félek egyedül, hogy öreg koromra kilazulnak a gumijaim, és mivel folyton lecsúszok, majd már nem kellek. De ami még rosszabb, hogy a páromnak akkor be kell érni egy Kedd-del vagy egy Csütörtökkel. Azokba semmi vicces nincsen, mert a Péntek, na, az legalább olyan ünnepélyes.

A múltkor azt hallottam, hogy néha, ha mondjuk, kikopom, ahol a legjobban dörzsöl a cipő, és kilyukadok, akkor azt meg tudják szerelni. Valami stoppolásnak hívják, de nem sokan értenek ehhez már mostanság. Talán egy két anyuka vagy nagymama. De én még nem láttam ezt az anyukát soha. Remélem, létezik, és ha elenged valahol a testem, akkor meg tudja foltozni, mert nem szeretném egyedül a szemetesben végezni, vagy olajosan, bicikli láncot tisztogatni.

Már indulunk is, nincs időm tovább morfondírozni. Nem akarnék itt felejtődni, csacska gondolatok miatt, inkább vágyakozással telve várom, a párommal, hogy hova is megyünk ma…

Íróiskola 2.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Bauer Krisztina olvasta fel írását. A feladat az volt, hogy valamiféle "szürreális" történetet írjunk, úgy gondolom, Krisztina novellája kiválóan teljesítette ezt a feladatot.  

Bauer Krisztina

Déli szélesség 0^o 40' nyugati hosszúság 90^o 33'

Összeért az ég a tengerrel. Lágyan ringatták a hullámok, a hátán fekve csodálta a szinte egy helyben lebegő albatroszt. Olyan béke töltötte ki minden pórusát, mint még soha. Két évig spórolt erre a nyaralásra, nehéz volt a férjét meggyőznie, hogy ne a kocsit cseréljék le, hanem itt töltsenek két hetet. A férje nem volt jó úszó, most is csak a parti sekély vízben tapicskolt. Az asszony egyre messzebb merészkedett, a keze napról napra erősebben lendítette előre, a várható életkorának felén már túl járt. A férje kiabálására elrebbent a nyugalma, megfordulva látta, a part már elnéptelenedett, a gyomra is megkordult, kiúszott. Még van egy teljes nap a hazatérésig, gondolta.

A bungaló teraszán vacsoráztak, az asszony csak zöldségeket és gyümölcsöt evett, a férje egy ropogós sült hús darabot marcangolt feltűnően, 27 év házasság alatt sem tudta megszokni a felesége vegetarianizmusát.

- Mi történt, leforráztad? - a férfi csámcsogva meredt a nő kezére.

- Nem, biztosan beleúsztam egy medúza-rajba - vizsgálgatta kezeit a nő.

Furcsa, az alsó ujjpercéig érő hólyagos duzzanatok látszottak az ujjközökben. Bár csodálkozott, hogy nem érez fájdalmat, lefekvés előtt gondosan bekente gyulladáscsökkentő krémmel a dudorokkal. Reggelre kétszeresére nőttek a lebenyek és felértek a körméig. Az úszásról nem volt hajlandó lemondani. Még aludt a férje, mikor lement a tengerhez. Ilyen könnyedén nem úszott még, csak egyet húzott a karjával és már métereket repült előre, a könnyei sósabbak voltak a víznél, búcsúzott.

A repülőtéri ellenőrzésnél csak két ujjal fogta meg az asszony útlevelét a tiszt, majd utána, gondosan megtörölközött egy fertőtlenítő kendővel.

- Tudja, a nejem annyit lubickolt, hogy úszóhártyája nőtt - humorizált a férje.

Itthon az ismerős bőrgyógyász, egy egzotikus felületi parazitáról motyogott másnap, és sürgős, lézeres műtétet javasolt. Az operáció után, az asszony kezeit vastag fehér kesztyűként vonta be a géz, erős feszítő kínt érzett.

A felesége elesettsége erős vágyat keltett a férfiben, ezen maga is meglepődött, mert a házasságuk évek óta csak udvarias társas magány volt.

- Mi lenne, ha a lelógó gézdarabokkal az ágyrácshoz kötnélek? - búgott a hatalmas franciaágyban.

- Nagyon fáj a kezem, segíts inkább bevennem a gyógyszereket! - válaszolta a nő.

- Te aztán semmit nem változol, hideg vagy az ágyban, mint egy hüllő - csattant fel a férfi, felugrott, hozott egy pohár vizet, majd átment a másik szobába, és bekapcsolta a számítógépet. A felesége csendesen álomba sírta magát.

Kötözésre egyedül ment. Mikor levágták a gézkesztyűt róla, először a kézfején megjelenő kékes pikkelyekre csodálkozott rá az asszony, majd szinte megnyugodva látta, hogy a hártyák visszanőttek az ujjai közé. Az orvos nem szólt semmit, elfordulva megírt egy receptet.

- Ezzel kenegesse a kezét, és ha panasza van jöjjön vissza. - mondta.

Az asszony tudta, ez nem fog megtörténni.

Be kellett mennie a kiadóba, hogy megbeszélje a következő könyvet, amire a nyaralása előtt ígéretet kapott, a kevés spanyol fordító közül ő volt az egyik legjobb. A főszerkesztő titkárnője éppen telefonált, ezért az asszony csak integetett neki, a várt mosoly helyett döbbent és undorral telített arc nézett vissza rá. A babaarcú lány letette a telefont és - kis türelmet - felkiáltással, bement a párnázott ajtajú főnöki szobába, ahonnan jó húsz perc után jött elő.

- Itt kellene aláírnod, ugye van tollad?- tett a lány papírokat és egy vaskos könyvet a szoba távoli sarkában lévő kisasztalra, majd szinte futva menekült az íróasztala mögé.

- Nem szükséges bejönnöd, küldd majd e-mailen az anyagot!

Az asszony nehezen fogta kezébe a tollat, hüvelykujja nem hajlott rendesen a tenyere felé, ez és a hosszú sötét szürkésre színeződött körme is akadályozta. Futó pillantást vetett a spanyol nyelvű könyv borítójára mielőtt besöpörte a táskájába, A leguánok társadalma cím virított rajta, no, ezt majd kicsit átfogalmazom, gondolta. Szinte hallotta a babaarcú megkönnyebbült sóhaját, ahogy őt az ajtó felé indulni látta. Nem foglalkozott ezzel, minden gondolatát a könyv töltötte ki. 

Mohón várta, hogy elkezdhesse a fordítást, de tudta, hogy fel kell töltenie a hűtőt, mert a férje csak enni szeretett, de vásárolni utált. Lakásuk közelében, a nyaralásuk alatt nyílt meg egy új szupermarket, a kora délutáni órában, alig néhányan lézengtek a polcok között. Szinte futva kapkodta össze az élelmiszereket, máskor gondosan elolvasta a címkéken lévő információkat, most azonban minél hamarabb a könyvvel akart foglalkozni. Rakta a pénztár gumiszalagjára a bevásárlókocsi tartalmát, mikor a pénztárosnő éles sikítás közben kiugrott a kuckójából.

- A keze, a keze borzalmas, undorító! - harsogta.

Az asszony otthagyott mindent, kisietett az üzletből, hátranézett nem követi-e valami biztonsági ember, a saroktól futásnak eredt. A házkapu döngve csapódott mögötte, nem várta meg a liftet, mint akit most is üldöznek, szaladt fel a harmadik emeletre. Tíz percig is eltartott mire ki tudta nyitni a lakásajtót, a kulcscsomója többször kicsúszott a kezéből, nehéz volt a kis, lapos kulcsot a zárba illesztenie. Végre biztonságban érezte magát, fogta a könyvet és elindult a számítógépéhez, amikor megcsörrent a szobában a telefon.

- Igen, tessék - szólt bele ingerülten.

A menye hangját hallotta a telefonban.

- Csókolom anyuka, hallottuk milyen remek volt a nyaralás. Apuka itt volt az ajándékkal a kicsinek, említette, hogy problémája van a kezével anyukának.

- Igen és?

- Csak a kicsi miatt, gondoltuk, hogy amíg nem derül ki fertőző-e nem mennénk, majd skypolunk, jó? - negédeskedett a meny.

- Hát persze, igazad van - mondta és letette az asszony a kagylót. Azt már meg sem kérdezte, segíthetne-e gondolta magában, de mást nem is várt a fia feleségétől. Kicsit fájt, hogy nem érezheti azt a finom baba illatot, mikor megöleli az unokáját, akarattal túllendült ezen az érzésen.

Leült az íróasztalához és ismerkedni kezdett a könyvvel, először megszagolta, sós tenger és moszat illata volt, olyan otthonosság illat, hogy beleborzongott. Egy számára ismeretlen ecuadori kiadótól származott. Az első mondata szíven ütötte. "Lehet, hogy ez az utolsó éden a földön a d.sz. 0^o 40' a ny.h. 90^o 33'-én."

Munkamódszerével ellenkezően, belekuporodott kedvenc fotelébe, hogy birtokba vegye a könyvet.

Már virradt mire befejezte az olvasást, hirtelen rádöbbent, hogy nincs a férje otthon. Nem idegeskedett, mert ez már néhányszor előfordult, az utóbbi időben kicsit gyakrabban, mióta igazgató úr lett belőle.

Felnyitotta a laptopját, a képernyő sarkában villogott a kis boríték, talán fontos. Rá akart kattintani, de a deformálódott keze nem engedelmeskedett. A megoldást egy fakanál adta, melynek fejét a fogai között tartva sikerült végre megnyitni az e-mail fiókját. Néhány semleges üzenet között a férje levelét találta.

Kusza magyarázkodás, miért hagyja őt el, hogy kapott egy utolsó esélyt még az élettől, ha van még a feleségében szeretet iránta, ezt megérti. Aztán némi gyakorlatiasabb szöveg a válásról és a férfi holmijának elviteléről.

Az asszony nem rendült meg a hírtől, az bosszantotta, hogy ilyen gerinctelen módon közölte ezt vele.

- Legyek megtisztelve, hogy nem sms-t küldött erről - mondta ki hangosan.

Mióta bérletet vett az edzőterembe, és ránctalanító krémet kezdett használni a férje, tudta, hogy barátnője van. Valahogy azt várta, a nyaralás alatt adja majd tudtára ezt a döntését.

A fájdalom, amit érzett, a honvágyhoz volt hasonlatos, olyan erővel szorította össze a gyomorszáját, hogy összegörnyedt. Elrágcsált egy fonnyadt fej salátát, miközben teletöltötte a kádat, a víz mindig megnyugtatta. Behunyt szemmel próbált lebegni a vízben és visszaidézni magában azt a tengeri élményt. Vissza kell mennie, gondolta, de pénze már nem volt. Mi az, ami visszatarthatná, leltározta az életét, siralmas végeredményre jutott. 

Hangosan felnevetett az ötleten, ami az eszébe villant, és kiugrott a kádból. Nagy tócsákat hagyva maga után a laptop elé ült, szájába vette a fakanalat és bepötyögte a keresőbe a hajó, állás szavakat. Szűkíteni kell, gondolta a találatokat látva, ecuadori tengeri hajó, állás, erre már csak néhány százat adott a kereső. A tizedik lap megnyitásakor talált rá egy érdekes és friss álláshirdetésre, leguán gondozót keresnek egy hajóra, segítőt az állat visszatelepítésére, őshonos szigetére. Talán nincsenek véletlenek, nézett a fotel karfáján pihenő könyvre, azonnal kitöltötte és visszaküldte a jelentkezési lapot. A leguánokkal kapcsolatos gyakorlatát firtató kérdésre beírta, mély elméleti tudás és lelki rokonság.

Nyugtalanul, fel-felébredve aludt, rápislogott a képernyőre, kereste a villogó borítékot, míg hajnali ötkor végre megkapta a választ. Három nap múlva behajózhat az Éden nevű óceánjáróra Genovában.

Nem búcsúzott senkitől, egy sporttáskányi csomaggal három nap múlva ott állt a kikötőben a hajóra vezető lépcső alján, pont úgy remegett a térde, mint mikor az első fiúja lakására ment fel. A kapitány csak enyhén vonta fel a szemöldökét az asszony láttán, már nem lepődött meg semmin.

- Jöjjön, bemutatom a kis védencét! - mondta, és egy keskeny lépcsőn elindult lefelé a hajó gyomrába.

A félhomályos ablaktalan kabin sarkában nagy vasketrec mélyén fekvő állat az ajtónyitásra felnyitotta a szemét, a bejövő fény megcsillant arany színű íriszén. Mély torokhangon üdvözölte a belépőket. Az asszony bedugta a kezét a rácsok között és megsimogatta az oldalát.

***

Már a nyílt vízen járt a hajó, mikor a kapitány irodájából veszekedés hangjai hallatszottak.

- Csak nem gondolja, hogy megengedem, hogy a fedélzetre hozza! - mondta a kapitány.

- Jó, de akkor feljelentem, állatkínzásért és azért is, hogy veszélyezteti a visszatelepítési programot!- hallatszott a nő hangja.

- Egy feltétellel, csak éjszaka jöhetnek fel és a maga felelőssége, ha megtámad valakit ez a vadállat.

- De kapitány, ez egy növényevő és békés természetű, ne a külseje alapján ítélje meg.

- Megmondtam csak éjszaka - zárta le a vitát a kapitány. 

Éjjel a tengerészek borzongva figyelték, amint a leguán és az asszony a hajó orránál egymásnak dőlve, olykor furcsa torokhangon mintha beszélgetnének, néha csak bámulták maguk előtt a vizet. Az egyik matróz mesélte, hogy látta az asszonyt, amint a zöldségraktárból jön ki, furcsa kacsázó léptekkel. Nem volt rajta cipő és a végtagjai olyanok voltak, mint a gondozottjának. A társai leintették, biztosan megint többet ittál a kelleténél.

Egy hónapos hajózás után a Galápagos szigetek közelébe értek, a kapitány leeresztett egy motorcsónakot. A fedélzeti csigák segítségével beemelték a leguánt és az asszonyt, akinek a bőre már kékes volt, és a szeme írisze arany színben csillogott. Egy matróz kivitte őket a homokos sekély partig, majd megkönnyebbülten, hogy megszabadult furcsa utasaitól sebesen visszatért a hajóhoz.

Alkonyodott, távolról csak az látszott, hogy két leguán pihen a még naptól meleg homokban.

Íróiskola 1.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Cselenyák Tibor olvasta fel írását. A feladat az volt, hogy mintegy "tárgyként" szólaljon meg a szerző, egyes szám első személyben. Tetszik az írás különös érzékenysége. 

Cselenyák Tibor:

A kő morfondírozása

Igen, egy kő vagyok. Afféle formátlan, féltégla méretű. A dorogi Bécsi út Mária utcai kereszteződésétől nem messze, egy füves járdaszigeten tengetem szerény napjaim. Hogy mióta, nem tudom, mint ahogy azt sem, meddig fogok még itt heverni; hiszen csak egy kő vagyok, aki képtelen gondolkodni. Filozofálásom is csupán paradoxon. Nincsenek emlékeim a múltamról, és jövőmet sem tudom megtervezni.

Fizikai hatásokra nem reagálok. Legyen hideg vagy meleg, eső vagy napsütés, nekem mindegy. Ha valaki belém rúg, azért nem haragszom.  Ha valaki esztétikussá csiszol, nem leszek érte hálás.

Nem vagyok más, csak egy lélektelen tereptárgy. Lehet-e mégis személyiségem? Nos, részben lehet: akkor, ha egy unatkozó embergyerek rám talál, szemet és szájat rajzol nekem, elnevez Rokcy-nak, és az ő képzelt barátja leszek. Ő felruházna engem lélekkel, a fejében én, mint egy maga által kreált illúzió élnék tovább, kapnék tőle személyiségjegyeket. Egy fiktív valóság szereplőjévé válnék, ami alapján lehetek gonosz vagy jó, barátságos vagy goromba.

Habár élettelen vagyok, mégis képes érzelmeket kiváltani. Ha egy gyanútlan ember belém botlik, eltörvén bokáját, részéről mélységes gyűlölet lesz osztályrészem. Ha többen is belém botlanak, akkor egy közutált kő leszek, akit/amit "most már tényleg el kellene távolítani, hiszen nagyon rossz helyen van azon a járdaszigeten!"

Bekerülhetek valaha a hírekbe? Talán igen. Ha, mondjuk, gyilkos eszközzé avanzsálok. Ha egy gonosz lelkületű ember felkap a földről, s egy másik embert fejbe talál velem, aki aztán meghal. Hah, micsoda ötlet! Erre persze kevés az esély, de mégis elképzelhető. "Kővel ölte meg áldozatát", szólnának rólam a címlapok, talán még egy képet is közölnének rólam, ahogy vérpecsétesen éktelenkedem a bizonyítékok asztalán.

Lehetek-e valahogy a történelem része? Na, erre aztán tényleg nagyon kevés az esélyem! Talán csak akkor, ha egy szobrászművész rám találna, formámtól ihletet kapna, és kicsiny kőszobrot faragna belőlem, ami később előkelő helyet kapna az egyik múzeum üveges vitrinje mögött. De boldog akkor sem lennék. Mivelhogy csak egy kő vagyok. Nincsenek érzéseim.

Versek a Tiszatájban

Versek a Tiszatájban.

Itt a decemberben megjelent versek online változata olvasható.

Íróiskola Budapesten

Ismét Íróiskola a Kodolányi Főiskolán, Budapesten!

Még lehet jelentkezni a kurzusra, korhatár nélkül mindenkit várok, aki szépírással, verssel, prózával, drámával akar foglalkozni, aki el akarja sajátítani a szépírás fortélyait, szabályait.
Szereplési, felolvasási és - főleg - publikálási lehetőséget is biztosítunk.

A felhívás szövege itt olvasható. 

A link alján pedig ott van a jelentkezés menete, minden probléma nélkül lehet jelentkezni, de, aki még egyéb információra kíváncsi, írjon nekem: petoczandras@freemail.hu .
Korábbi íróiskolás rendezvényről itt lehet olvasni.
Várom az érdeklődőket az Íróiskolába, a mostani időszakra január 26-ig lehet jelentkezni.

Megölelt az Isten

Dóka Attila megzenésítette a Megölelt az Isten című versem.
Itt látható, hallható.

Szépírói műhely - Írásgyakorlatok 9.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye elindult, és jövőre is folytatódik.. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson Székely Patrícia Dóra olvasott fel egy úgynevezett "ikernovellát". Nekem nagyon tetszett a játékossága, humora, őszintesége.

Székely Patrícia Dóra

Ikernovella 1.

Hétfő

Már megint engem bámult. Ez valami hihetetlen. Talán három hete vettem észre először, hogy mindig ott bukkan fel, ahol én. Jó beismerem nem olyan nagy ez az iskola, hogy soha ne fussunk össze, de azért akkor feltűnő, hogy mindig ott van, ahol én. Ha a büfénél vagyok, akkor ott van, ha a tornateremnél, akkor ott, ha az aulában, akkor meg ott. Roppant bosszantó. Igaz, már megszoktam, hogy a lányok kedvelnek, de ez a követés dolog, akkor is furcsa. Hiszen nem is tudok róla semmit. Nem tudom a nevét, és azt is csak pár napja sikerült kiderítenem, hogy kinek az osztályába jár. Ja és persze, hogy szereti a rózsaszínt. Legalábbis sokszor van rózsaszínben.

Először csak a szégyenlős oldalpillantásokra lettem figyelmes. Aztán arra, hogy néha rajtam felejti a pillantását. Utána már a haverok is folyton mondogatták, hogy lett egy újabb rajongóm. Furcsa, hogy bár már három éve idejár mégis csak most tűnt fel a létezése. Pedig nem csúnya lány, jó annyira nem is szép, de nem kifejezetten ronda. Sőt! Most, hogy másmilyen a haja egész szép. Igen tényleg szép, főleg a szeme. Mélybarna színű, nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani…talán az étcsokihoz. És nemhiába, hord annyi rózsaszínt. Jól áll neki. Mindig a barátnőivel van és folyton nevet. Kedvesen nevet. Ha ránéz az ember, akkor úgy tűnik, hogy ő egy vidám személyiség. Na, nem mintha sokat nézegetném, de mivel mindig ott van, ahol én ezért feltűnik, hogy milyen sokat nevet. Nem is értem miért nem tűnt fel eddig, hogy ő is hozzánk jár. Jó lenne, ha megszólítana. Mert fura, hogy csak így kerülgetjük egymást. Lehet, hogy nekem kéne megszólítanom? Biztos örülne neki, mert láthatóan bejövök neki. Jó oké ezt eldöntöttem, holnap megszólítom. Remélem rózsaszínben lesz, mert az tényleg nagyon jól áll neki.

Kedd

Ma egész nap nem láttam Esztit. Igen, végre sikerült kiderítenem a nevét; Varga Eszter. Szép név, illik hozzá. Így már Facebookon is könnyebb lesz megtalálni. Remélem, semmi elrettentőt nem találok az adatlapján, mondjuk azt, hogy van pasija…

Szerda

Nincs barátja ez most már tuti. Megnéztem az adatlapját és egy szó sincs rajta semmilyen barátról, és ez már fél siker. Legalábbis szerintem. Úgy döntöttem, hogy ismerősnek jelölöm. Végül is abba nem fogok belehalni, ha elfogadja, akkor talán írok is neki valamit.
Amúgy ma összefutottunk a folyosón és úgy tűnt, mintha meg akarna szólítani, de nem tette meg. Mondjuk az is lehet, hogy csak én láttam így, mert kezd miatta elmenni az eszem.

Csütörtök reggel

Fáradt vagyok…Majdnem egész éjjel a Facebook-ot frissítettem, hátha visszaigazolja, hogy az ismerősöm, de még mindig nem tette meg. Basszus lehet, hogy túl sokáig vártam…Pedig el akartam hívni pénteken az egyik ismerősöm szülinapi bulijába…
Mondjuk, lehet, hogy még nem is látta, hogy bejelöltem…Lehet, hogy ő nem is lóg egész nap a neten…Még várok és meg próbálok nem kétségbeesni. Akármikor visszaigazolhat.
Inkább nekiállok készülődni, mert ha csak a monitort bámulom, akkor sose érek be a suliba.
Mielőtt elindulok, még vetek egy pillantást a Facebookra. Egy új értesítés…Csak nem? De igen! Visszaigazolt! Na, jó most már nincs kifogás, mindenképpen beszélnem kell vele.

Csütörtök este

Ezt nem hiszem el! Komolyan egy rossz film az életem…Történt ugyanis, hogy a drága haverom lesérült tesi órán és vajon ki volt az a szerencsés, aki bekísérte az ügyeletre? Hát persze, hogy én. Szóval körülbelül egy órát tölthettem a suliban és akkor is csak egy pillanatra láttam Esztit, pont akkor, amikor Lacit cipeltem ki a suliból. Lehet, hogy tényleg Facebookon kéne neki írnom…de mégis mit írjak neki? ,,Szia Peti vagyok, már egy ideje figyellek, csak nem mertelek még megszólítani, viszont ma már tényleg akartam veled beszélni, de a hülye Lacit kellett az ügyeletre cipelnem, így nem volt rá időm. Amúgy nincs kedved holnap eljönni velem egy barátom szülinapi bulijára?” Nagyon romantikus mondhatom…tuti, hogy rögtön a karjaimba omlik. Ki kell találnom valami mást, és ha nem is bulizni hívom először, akkor is el kell hívnom valahová, mert ez így nem mehet tovább.

Péntek

Azzal az elhatározással keltem fel, hogy ma valaminek történnie kell és történt is, bár ez leginkább egy szerencsés véletlennek köszönhető, nem pedig annak, hogy mennyire fasza csávó vagyok.
Szóval az úgy volt, hogy egész nap a megfelelő pillanatra vártam. Vártam arra, hogy összefussunk a folyosón vagy az aulában vagy akárhol, de akárhányszor láttam mindig rossz volt az időzítés. Hol a barátnőivel volt, hol egy tanárral beszélt. Szinte már beletörődtem abba, hogy ma sem lesz semmilyen előrelépés, de aztán a sors végre egyszer segített rajtam. Történt ugyanis, hogy lyukasórám volt, így csak mászkáltam a folyosókon, amikor kivágódott a biosz terem ajtaja és Eszti rohant ki rajta, szinte fellökve engem. Csak visszakiáltott egy bocsi-t, és rohant a mosdók felé. Arra gondoltam, hogy ennél jobb alkalmam úgysem lesz, szóval utánamentem és bevártam a mosdó előtt. Mikor kijött és meglátott láttam, hogy meglepődött és éppen rá akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e vele, amikor elkezdett beszélni. Kérte, hogy ne haragudjak, azért, hogy fellökött, de az a hülye Soma leejtett valami üveget, amiben valami gusztustalan dolog lakott már 100 éve és a lé, amiben úszott ráfröccsent a pulcsijára, és ez a kedvenc pulcsija, mert rózsaszín és már régen kapta a nagymamájától és nagyon szereti a nagymamáját csak ritkán találkoznak, mert a nagyi vidéken él. Igazából nagyon hadart és legszívesebben megcsókoltam volna, hogy legalább addig ne beszéljen, de aztán egyszer csak hirtelen elhallgatott és rám nézett. Láttam rajta, hogy rettenetesen zavarban van. Mondjuk zavarodottságért nekem se kellett a szomszédba mennem. Előttem volt a lehetőség, de nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom, mivel is kéne kezdenem, ezért kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott és megdicsértem a pulcsiját és megemlítettem, hogy jól áll neki ez a szín. Ő még jobban elpirult és bemutatkozásra nyújtotta a kezét:

-                     Varga Eszter vagyok egyébként. 

-                     Szakács Péter.

Zavartan szorongattuk egymás kezét egy kis ideig, amikor Eszti megszólalt:

-                     Öhm vissza kéne mennem a terembe szóval…-

Elengedtem a kezét és felajánlottam, hogy visszakísérem a teremhez. Örömmel fogadta és csendesen visszasétáltunk a biosz előadóhoz. Mielőtt bement volna megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem szombaton meginni egy kávét vagy valamit. Rögtön igent mondott szóval szombaton meglesz az első igazi randink! Abban maradtunk, hogy a részleteket megbeszéljük Facebookon szóval már tényleg nincs több kifogás és írnom kell neki.

Ikernovella 2.

Hétfő

Megint arra lettem figyelmes, hogy engem néz. A barátnőimmel az aulában ültünk, ő pedig a büfénél várta a haverjait és körülbelül félpercenként a mi társaságunk felé nézett. Három hete kedden vettem először észre, hogy feltűnően sokszor bukkan fel ott ahol én. Először azt hittem, hogy csak bemesélem magamnak, de utána a lányoknak is feltűnt, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én képzelek többet bele egy egyszerű dologba. Az elején azt mondogattam magamnak, hogy ez egy kicsi iskola tehát elég esélyes, hogy sokszor összefutunk egymással, de azért az nem lehet véletlen, hogy minden szünetben ott bukkan fel ahol én is vagyok. A csajok szerint ez egy kicsit fura, mármint, hogy szinte már követ, de szerintem cuki. Mondjuk azt nem értem, hogy, miért nem mert megszólítani….Talán nem is azért bámul, folyton mert tetszem neki, hanem azért mert egyáltalán nem tetszem neki…Lehet, hogy valami kis nyomi libának gondol, mert folyton röhögcsélek és túl sok rózsaszínt hordok…de nem tehetek róla, ha egyszer szeretem azt a színt. Vagy az is lehet, hogy a hajamat nézi…múltkor voltam fodrásznál és szerintem túl sokat vágott belőle. Ajj bárcsak tudnám, hogy mit gondol valójába…Lehet, hogy holnap elé állok, és csak simán rákérdezek. De mi van, ha beégek? Ajj fogalmam sincs, hogy mi legyen… Na, jó holnap tényleg rákérdezek! Persze csak akkor, ha lesz rá alkalom….És azt hiszem, hogy holnap inkább hanyagolom a rózsaszínt.

Kedd

Ajj olyan nyomi vagyok…Ma egész nap kerültem Petit. Azt, hogy megtudtam a nevét egy szerencsés véletlennek köszönhetem. Facebook-on kommentelt az egyik ismerősöm képe alá, így már tudom, hogy Szakács Péternek hívják. Gyorsan le is csekkoltam, hogy van-e barátnője, de szerencsére nincs. Persze bejelölni nem mertem. Mondom, hogy nyomi vagyok. Eldöntöttem, hogy holnap ráköszönök, és ha visszaköszön akkor bejelölöm. Ez tuti biztos.

Szerda

Még mindig nyomi vagyok…Összefutottunk a folyosón, de nem köszöntem neki…Mármint akartam, tényleg akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak tátogtam, mint egy nyomi hal…Basszus tuti, hogy full hülyének néz. Nem hiszem el…áh inkább le is fekszem aludni. Ez egy szar nap.

Csütörtök reggel

ÁáÁáÁáÁ mindent visszavonok! Ez egy csodálatos reggel! Ismerősnek jelölt! Ráadásul még tegnap este, tehát nem ijesztette el a halas mutatványom. Úristen nagyon boldog vagyok! Gyorsan vissza is igazoltam, aztán nekiálltam készülődni. Ma reggel még nagyobb gonddal választottam ki a ruháimat és csináltam meg a sminkemet. Talán a mai lesz a nap, hogy megszólítom. Jaaaj nagyon izgulok!

Csütörtök este

Hát felesleges volt izgulnom… Tényleg felkészültem rá, hogy ma valami történni fog, de sajnos nem történt. Vagyis annyi történt, hogy Peti ma nem igazán volt iskolában. Mármint reggel bejött, de második óra után el is ment. Valamelyik osztálytársa lesérült tesi órán és ő kísérte el az orvoshoz. Pont láttam, ahogy mennek el a suliból. Ez már kezd röhejessé válni, amúgy, hogy csak kerülgetjük egymást. Már inkább nem ígérek meg magamnak semmit, lesz, ami lesz.

Péntek

Semmi kedvem nem volt suliba menni, szinte végig motoszkált bennem valami ma történni fog. Nem tudtam volna megmondani, hogy jó vagy rossz dolog, de az eddigi napokból kiindulva úgy gondoltam, hogy nem túl sok jó. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem volt igazam, mert ez lett életem eddigi legjobb napja! Ugyanis Peti randira hívott!!

Szóval az úgy történt, hogy bioszon az egyik hülye osztálytársam pont előttem tört össze valami üveget, amiben valami gusztustalanság úszkált már vagy száz éve. Persze a lötty, amiben úszkált rám fröccsent, és persze pont ma kellett felvennem a kedvenc pulcsimat, amit a nagyitól kaptam, szóval még mielőtt leordítottam volna Somát, hogy mégis, hogy lehet valaki ennyire béna, inkább kirohantam a mosdóba, hogy megpróbáljam kiszedni a foltot. Annyira rohantam, hogy majdnem fellöktem valakit, de nem is igazán esett le, hogy az a valaki Peti volt. Ez már csak akkor realizálódott bennem, amikor láttam, hogy a pulcsim nem ment tönkre és elkezdtem lenyugodni. Mondjuk ez a nyugodtság nem tartott sokáig, mert amikor kimentem, akkor megláttam, hogy Peti ott ácsorog a mosdó előtt és engem vár. Annyira zavarba jöttem, hogy rögtön elkezdtem neki magyarázni a gusztustalanságról meg a leejtett üvegről, meg a pulcsiról, és még a nagyiról is, akitől kaptam. Aztán észbe kaptam és inkább elhallgattam. Észrevette, hogy végre hagyom szóhoz jutni és megdicsérte a pulcsimat! Én még egy köszönömöt sem bírtam kinyögni, és inkább csak bemutatkoztam, végül is igazából még nem is ismertük egymást. Ezután megkérdezte, hogy visszakísérhet-e a teremig, majd a terem előtt megkérdezte, hogy ráérek-e szombaton és meginnék-e vele egy kávét. Rögtön rávágtam, hogy igen persze, hogy ráérek. Hiszen erre vártam egész hete, sőt még régebb óta. Megbeszéltük, hogy a részletek miatt majd ír Facebookon. Olyan izgatott vagyok! Mióta hazaértem egyfolytában nyomogatom a frissítést hátha írt már, nem akarom itt hagyni a gépet egy percre sem hátha pont akkor ír, amikor nem vagyok itt. Ajj úgy izgulok! Remélem jó lesz a holnapi randi! Bárcsak már holnap lenne! Már most azon gondolkodom, hogy mit vegyek fel. Még csak annyit döntöttem el, hogy tuti, hogy lesz rajtam valami rózsaszín.