Szépírói kurzus 2018/ősz/7 Monori Szabolcs elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Monori Szabolcs azt a feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Mándy Iván Bútorok című művéhez hasonlóan tárgyakat - esetünkben könyveket - kelt életre. Elbeszélését itt közlöm.  

Monori Szabolcs

Könyvek

 – Végre lekapcsolták a lámpát, itt az éjszaka! – sóhajtott fel valaki a sötétben.

 – Alig vártam, hogy nyújtózhassak egyet. Szörnyű ez a mozdulatlanság – panaszkodott valaki más. A vékony függönyön át beszűrődő halvány holdfényben mozgolódás kezdődött.

 – Két éve jöttetek ki a nyomdából, és már most nem bírjátok a gyűrődést? Mit szóljak én? Elmúltam negyven! – replikázott egy öblös bariton.

 – De magát legalább elolvasta!

 – Egyszer. Régen. Azóta csak a költözéseknél vett le. Már majd felzabálnak az atkák meg ez a sok por – nyűgösködött tovább a több, mint negyven éves, akinek borítójára két név volt írva: Hašek és Švejk.

 – Örüljünk, hogy a költözések után kivett a dobozból! Nem úgy, mint őket… – szólt egy fiatalabb hang, mire mindannyian lepillantottak a padlóra. Két nagy kartondoboz állt a sarokban bezárva, lecelluxozva, némán.

 – Mi lehet vajon szegényekkel? Már biztos rég megfulladtak…

 – Őket aztán nem olvassa el soha! – szólt együtt érzően egy türkiz borítós Balzac-kötet. – Mi legalább még reménykedhetünk.

A mozgolódás lassan abbamaradt. Alig volt helyük, minden polc zsúfolásig tele. A beszélgetésbe egyre többen kapcsolódtak be.

 – Nagyon más volt ám régen – nosztalgiázott a mindent tudók bölcsességével az ezerkilencszáz-nyolcvanhármas kiadású Úton, akinek címlapján egy árnyalak stoppolt az országúton. – Emlékeztek, kamaszként milyen sokat olvasott? Mindegyikünket kétszer-háromszor.

A királykék borítós, vékonyka Salinger-kötet kéjelegve nyújtózott, fehér Zabhegyező felirata látványosan megnyúlt.

 – Azok voltak ám a szép idők! Lapozott bennem ide-oda, megállás nélkül. Napokon át tornáztatta a lapjaimat.

 – És senkit nem hagyott félbe. Tisztességgel végigolvasott mindnyájunkat – bámult a sötétbe a múlttól megrészegülten Malamud Új élete. A kissé kopottas, ám közülük olvasói körökben talán legnépszerűbb Asszony a fronton kislányosan kuncogva tette hozzá:

 – Azt hiszem, kicsit belém is szeretett…

Tisza Kata Magyar pszichoja ezt nem hagyhatta szó nélkül.

 – Jaj, te mindig ezzel jössz! Valójában csak szánt. A tartalmad és az ütött-kopott külsőd miatt. Mert lásd be, már akkor sem voltál fiatal…

 – Bánt, hogy többet foglalkozott velem, mint veled, te kis csitri?

 – Akit gyorsabban olvasott végig, azzal jobban élvezte az együttlétet, nem gondolod? – érvelt a Kata-regény, de a Polcz Alaine-mű sem maradt adósa.

 – Neked mindig csak a gyors kalandok jutottak ebben a családban, ezért fogalmad sincs, milyen érzés, amikor hosszútávon szeretnek egy könyvet, és élvezettel forgatják heteken, hónapokon át!

Az Asszony a fronton – puha fedelén egy könnyes női szemmel – hirtelen megszédült és nagy puffanással a parkettre zuhant.

 – Na, ezt megérdemelted, vén csoroszlya! – sziszegte riválisa.

Egy hatvanas éveiben járó, sokat megélt művészeti album csendre intette őket.

 – Hölgyeim, hölgyeim, elég a veszekedésből! Még felébresztik az itthoniakat! Amúgy is kár vitázni azon, kit szeretett jobban és kivel törődött többet egykor. Most egyikünkkel sem foglalkozik, punktum.

 – Én azért szeretek visszaemlékezni azokra az időkre – merengett tovább a kemény fedeles Gyűrűk ura első kötete. – Mert bár csalódott vagyok, hogy nem olvas újra, de ha nem lennének azok a húsz évvel ezelőtti, csendes novemberi éjszakák, amiket kettesben töltöttünk a paplan alatt, elemlámpa fényénél, üresebbnek érezném az életemet.

 – Egyetértek. Engem kilencvenhatban olvasott, az érettségijét követő forró nyári napokban. Megkönnyebbült volt és vidám, nagyon egymásra hangolódtunk – csatlakozott a társalgásba egy narancssárga könyv.

 – Engem is abban az évben falt föl, ha szabad így fogalmaznom! – visította magas hangján A pusztai farkas, akit egy bizonyos Hermann Hesse teremtett a húszas évek végén. – Gyönyörű vénasszonyok nyara volt, emlékszem, esténként lejárt velem a folyópartra, a telihold fényénél lapozgatott.

Néhány percig a múlt képzeletbeli taván ringva ábrándoztak. Aztán egy nagy alakú, vaskos kötet, amelynek rajzolt ókori templomrom volt az elején repedt dór oszlopokkal, bal alsó sarkában elszürkült Trefort Kiadó felirattal, halkan megszólalt, mintha évezredes titkokat akarna mesélni.

 – Én csak egy tanulmány vagyok, akit az egyetemi könyvtárból kölcsönzött ki, így mindig tudtam, hogy egyetlen egyszer olvas majd el.

 – Tudjuk, tudjuk! Elfelejtett visszavinni a könyvtárba a sorstársaid mellé! – vetette közbe türelmetlenül az erőszakos tartalmáról elhíresült Gépnarancs. De az öreg tanulmány nem hagyta magát kizökkenteni.

 – Igen, így van. És sokan emlékezhettek rá, mennyire fájt ez akkor nekem. De aztán megszoktam köztetek, és már egyáltalán nem bánom, hogy itt ragadtam. A könyvtárból ide-oda hurcolásztak volna furábbnál furább alakok, akik csak azért olvasnak el, mert kötelező tananyag vagyok. Őt viszont valóban érdekeltem.

 – Honnan tudod? – kérdezte valaki a sötét sarokból gúnyosan.

 – Érzi azt egy könyv…

 – Így van! Legyél bármilyen könyv, kódex, képregény vagy folyóirat, érzed, hogy őszintén szeret-e a tulajdonosod, vagy csak úgy megtűr a polcon – prédikálta lelkesen a Búvár Zsebkönyvek motorkerékpárokat bemutató része, mintha át akarná venni a Biblia szerepét, majd sorozat-kiadás lévén királyi többesre váltott. – És bár mi is becsapottnak érezzük magunkat, amiért nem vesz elő újra, hogy felelevenítse a sok hasznos információt, amit neki tartogatunk, úgy véljük, jó gazdánk van. Ragaszkodik hozzánk, meg sem fordul a fejében, hogy eladjon bennünket.

 – Igen. Kiváltságosak vagyunk, mert vele lakhatunk. Elhozott a szülői házból; nem kényszerre, önszántából! Mi vagyunk a kedvencei, hogy itt vagyunk vele, azt szereti – szavalta dallamosan az Arany-összes.

Ady válogatott versei keserűbben látták a világot.

 – Valóban nem lehet könnyű az otthon maradottaknak! Három havonta látogatja őket csupán, még annyit sem foglalkozik velük, mint velünk. Több, mint két éve, hogy nem hozott könyvet hazulról.

 – De itt, Pesten meg egyre-másra veszi őket. Persze, csak a leárazottakat… – suttogta némi malíciával az öreg Móricz-kötet, akit mindenki nagyon tisztelt. – Nem egészen értem. Ha nincs ideje olvasni, akkor miért vásárol?

 – Örüljünk, hogy nem tért át az e-bookra – vetette közbe egy fiatalabb könyv, de a Móricz-mű nem tudta, mi az az e-book, és hiába is magyarázták neki, nem értette meg. A beteges Proust papa és a láncdohányos Bukowski-kötetek is zavartan köhécseltek. Talán csak a portól. Tulajdonosuk ritkán ért rá takarítani, így szegény könyvek tetőtől-talpig, talptól gerincig a szürke masszában ácsorogtak.

Nemrég a csapatba került egy Grecsó-regény, a Harminc év napsütés. Én is így megöregszem majd, felettem is így eljár az idő, tűnődött. Abban bízott, őt legalább egyszer elolvassa a gazda, nem használatlanul és hasztalanul éli le az életét, és kerül valami nyomorúságos szemétdombra, vagy égetik el barbár kezek. Hallott ilyen rémtörténeteket a szemközti polcról Fahrenheit 451-től. Kétségbeesve szakadt ki belőle:

– Ha levetem magam a mélybe, és holnap reggel meglát a gazdánk, talán kedvet kap az elolvasásomhoz!

– Testvérem, ne tedd! – fordult felé ijedten bátyja, a Mellettem elférsz című kötet. – Előbb-utóbb majdcsak sort kerít mindnyájunkra! Ha máskor nem, hát a nyugdíjas éveiben. Messze van még, tudom, de ráérünk, ne türelmetlenkedjünk!

 – Amennyiben leugrasz és elolvas, az számodra néhány nap igazolt hiányzás! – tréfálkozott a kettőezer-hármas Gerlóczy-könyv, amelynek borítóján maga a szerző látható fiatalon, cigarettával a kezében.

A Gépnarancs szokás szerint vitatkozott.

 – Szerintem lazán visszatesz a helyedre. Északi fal, magyar regények, G betű, föntről a második polc, hatos hely.

Camus Közönye ennél rezignáltabban véleményezte a Harminc év ötletét.

 – Nekem mindegy, ki mit tesz. Mindenki a saját belátása szerint. Ha nem félsz, hogy szétszakadsz, miért ne?

– Ha neked bejön, és épségben visszakerülsz ide mellém, esküszöm én is megcsinálom! – szögezte le a kettőezer-tizennégyes születésű Grecsó-testvér, a Megyek utánad.

Mielőtt azonban a Harminc év napsütés dönthetett volna, éles hang szólt a fenyőfa íróasztalról.

 – Könyvek, elég legyen már! Hallgassatok el! Minden éjjel fesztiváloztok! Mi PC barátommal és Monitor úrral aludni akarunk! Napi tíz órákat dolgozunk, nem csak a polcon henyélünk, mint ti! Engem egész nap ver a gazda, a betűim annyira fájnak, hogy el sem tudjátok képzelni. Fogjátok be végre!

A fekete billentyűzet szigorú hangjától ijedten mind elhallgattak. Csak a Tót atyafiak morgolódott még egy kicsit.

 – Jól van, na! Befejeztük. Némák leszünk most már éjszaka is. Ez a jussunk, ugye? Tűrni mindig. Mintha nem tudnánk senkinek semmit mondani. Mondhatom, szép új világ!

Végül mély csend borult a szobára. Hallgattak a gépek, a festmények, a bútorok, és hallgattak a könyvek is.

Szépírói kurzus 2018/ősz/6 Mádi Beáta költeménye, kiegészítve Csősz Gergely, Bányai Tibor, Kőrösi Zsolt, Baráth Adél, Germán Ágnes variációival

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta hexametert írt, ezt a házi feladatot oldotta meg, sikeresen. Mégis, a második versszakra az órai keretben variációkat írtak a többiek, amiken igen jókat szórakoztunk, majdhogynem együtt írtuk a különböző hexameter-sorokat. Az elkészülés sorrendjében egészítettem ki Mádi Beáta versét Csősz Gergely, Bányai Tibor, Kőrösi Zsolt, Baráth Adél, Germán Ágnes variációival. 

Mádi Beáta

Lekvár hexameterben

Hittem szép szavaidnak, szedtem a lábaim tegnap,

hoztam a tál lila szilvát, enni se tudtam a héját,

éhesen álltam a gőzben,lábast tettem a tűzre.
Főznék egy üveg ízet, lekvár illata ízlett.

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

mit várnál, kicsi ringyó: számlát kérne ma tőlem?

húzzon a pitlibe, drágám, tőlem bármit is venne,

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Csősz Gergely

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

mit várnál, kicsi ringyó: számlát kérne ma tőlem?

online-pénztárgépet is én hozzak, mi?!, felejtsd el!,:

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Bányai Tibor

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

mit várnál, kicsi ringyó: számlát kérne ma tőlem?

Édesanyám, ne parázzon, nálam akármit is enne,

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Kőrösi Zsolt

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

mit várnál, kicsi ringyó: számlát kérne ma tőlem?

majd a jövőben, kérem, hogyha ilyet tesz a boltban,

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Baráth Adél

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

mit gondol Maga itt, most, számlát kérne ma tőlem?

Hölgyike, szóljon mindig, kérjen bármit is itten:

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Germán Ágnes

Tegnapelőtt ama pultnál, árus kérdezi bőszen:

Hölgyike, bármit venne ma tőlem, most ne hebegjen,

itt van a ringlóm, kapja be bátran, friss ez az áru:

”áfás számlaigényét, kérem, előre jelezze”!

Szépírói kurzus 2018/ősz/5 Csősz Gergely költeménye

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Csősz Gergely azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy az Énekek Éneke nyomán megírta a saját "énekét". Különleges munkáját örömmel közlöm. 

Csősz Gergely

Énekek éneke

(átirat)

Dehogy vagy te rusnya, kedves, dehogy vagy te rusnya!

Mint vízesés az Édenkertben a te tekinteted fátyla, és fogaid sziklái között pisztrángok a szavaid. Pajkosak, szivárványosak, megfoghatatlanok.

A te kacajod egyetlenem, mint egy túzok kakas dürgés időszakban, kézfejed mosószappanhoz hasonlón kecses. Olyan vagy te, mint egy jól lebetonozott pingpongasztal, szerelmem, csupa tízemeletesek között.   

Hajad boglya illatos, frissen tilolt marrákesi kender, lelked világa kies, mint a sínai hegyek, a te lábad közepütt lám, Vörös-tenger ered. Hagyd hát, hogy átvezessem rajta erőtől duzzadó leendő közös fiaink, hadd keressenek új otthont, hadd hágják meg a te csúcsaid, miként kőszáli kecskét, akarom mondani: miként kőszáli kecskék, kedves, miként kőszáli kecskék.

Dehogy vagy te kecske, kedves, dehogy vagy te kecske, ne mekegj már annyit, ne csüggedjél egy cseppet se, tömjél inkább tömjént a pipámba addig, és engedd, hogy a hajnal hasadtával nektáromat hasad hasadtába, félénk kelyhecskédbe cseppentsem, hadd szaporodjunk és sokasodjunk - ahogy az Úr mondta vala -, úgy is, mint: dugjunk, én galambom, tubicám, amennyit lehet!

Szépírói kurzus 2018/ősz/4 Várady Liliána elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója Várady Liliána néven írta meg elbeszélését, amely Boccaccio híres Dekameronja egyik fejezetének a mai változata. Remek írás. Itt közlöm. 

Várady Liliána

Körforgás

Jó kis sztori volt, amit Gyuláról fecsegett Irma, hogy kidesztillálta azt a gyöngyszemet 7 év alatt a netről, aztán meg beleszeretett, pedig csak pajzánkodni akart. Azt hitte, Erzsi lesz az ötvenegyedik, akit magáévá tesz, és majd otthagy, mióta üzemszerűen csalta a feleségét. Na de, képzeljétek, nem így lett!

Történt ugyanis – Irma elmondása szerint –, hogy a nagy Budapest városában, lakott egy család. És hát Gyulánk, akit otthon csak apusnak becéztek, azzal áltatta övéit, hogy be kell fejeznie a doktori dolgozatát, azért nem ér haza esténként időben. Minden nap csak 11 körül jelent meg, s persze közben a nőket fogyasztotta, egyiket a másik után. Nem akart ő botrányt, se komoly kapcsolatot, csak jó nagyokat szeretkezni, igazán élvezni a szexet. Ezért mindig férjes asszonyokra hajtott, nem volt nehéz becserkészni őket, letöltötte a netről a nő profilját, és ha tetszett, már vitte is kéglire. Anyus ezalatt rendesen járt dolgozni, ellátta a háztartást, a gyerekekkel foglalkozott, s egyre kevésbé vágyott a férjével ágyba bújni. Hát csoda, hogy az a szegény rákényszerült más asszonyok kegyeire?

Na, de nem is ezt akarom én elmesélni. Mert az igazi história – Irma szerint –, anyussal esett meg, akit apus fél évig kérlelt, miután beleszeretett az egyik páciensbe, hogy legyen neki is valakije. Ez meg ellenállt, nem akart ilyen modellel szolgálni a gyerekeinek. Fél évig tűrt és várt, de egyszer csak elég lett, és engedve apus unszolásának, leültek együtt a net elé. Ura és parancsolója megmutatta neki, hogyan működnek a társkeresők. Így aztán – miután azt is eldöntötte, hogy elválik –, felregisztrált egy megfelelő oldalra. Neki viszont nem tartott 7 évig a desztillálás, mindjárt elsőre letöltötte Bercit, álmai férfiját, egy kék szemű, sármos, özvegy értelmiségit. Volt is otthon sírás-rívás, mikor hazajött az első randiról, mert mintha kicserélték volna. Uracskája ezt látván, reggelig telezokogta a nagypárnát, érezte ő, hogy most elveszíti feleslegét.

Gyöngyikénk – mert így hívták az asszonyt – gyorsan belevetette magát az új kapcsolatba. Berci első randin elhívta síelni, amit némi hezitálás és többszöri találkozás után, végül el is fogadott. Első éjszaka aztán ő sírt és rítt, mert férje nagy, bozontos, göndör hajkoronája helyett, csak egy rövid hajú, drótszőrű fejet borzolgathatott.  S mikor a fej szeretkezésre kiéhezett tulajdonosa egy éjszakán át nem engedte el magától, egyszer csak elbőgte magát kisanyánk. Másnap viszont a sífelvonón a férfi – aki 10 évvel volt idősebb, már jóval 50 fölött járt – olyan romantikusan ölelte át a csodás fenyvesek között, hogy mikor még egy kis Becherovkát is benyomtak a pálya aljában lévő kiskocsmában, babánk onnan már szerelemmel megtöltve lépett ki. Maga se tudja, mitől és miért, de megtörtént. Valami olyan erős vonzást érzett Berci iránt, hogy az szinte fájt. Este már nem kellett picsognia, de nem ám. Volt ott olyan hancúrozás, mint annak a rendje. De nemcsak durr–bele módon, hanem szépen és finoman. Először a zuhany alatt Berci leszappanozta, aztán viszont, majd lemosták egymásról a szappant. Mily finom volt a bőre ennek a Bercinek – ahogy Gyöngyink Irmának előadta –, képtelenség volt betelni vele. Máskor meg egyszerűen csak leteperte a fürdőszobában a nőt, és a hideg kövön tette magáévá.

Hazajövetelük után Berci konyhapultját is felszentelték, hölgyeményünket felültette, ő épp, hogy felérte, de – tudtommal – felérte! A 20 évi házasságba belekonszolidálódott és kihűlt nő, most vérmes és szexmániás örömlénnyé változott. Nem akarlak ám titeket untatni a különféle pózokkal, meg a bútorok és helységek megszentségtelenítésének hosszú sorával, annál is inkább, mert vannak ennél izgalmasabb kalandjaik is.

Úgy fordult ugyanis, hogy mindjárt az első nyáron az Adriához mentek nyaralni. Nem kettesben, Berci huszonéves unokaöccse és annak kedvese is velük tartott. Itt aztán a tengerben minden előfordult, csak, hogy az „ifjak” meg ne lássák. Mert hát úgy van az, tudjátok, hogy mikor fiatal az ember, az öregek elől bujkál. Mikor meg megvénül, a fiatalok elől. Ilyen körforgás az élet. Berciéknek is jól jött a gumicsónak, amivel messzire beeveztek, és élvezték egymást a morajló tenger ölelésében. Máskor meg beúsztak, s egyszer csak egy cápa letépte a melltartót. Jaj, de édesen harapdált az a cápa, s mily jó volt a hátára simulva úszni! Láttátok volna – fűzte bele mondókájába Irma –, mikor Gyöngyünk ezt ecsetelte, szinte megszépült. A csúcsra viszont csak a Dinári–hegységben, hazafelé jutottak el.  Este indultak neki a több, mint 1000 km-es útnak. Berci és rokona felváltva vezettek. S amikor elöl ültek az ifjoncok, az öregek meg hátul, Zorán hangja épp a legjobbkor szólalt meg a cd lejátszóról:  „Hadd legyen!” – s nem kellett kétszer mondania.

Azt beszélik, így éltek, míg bele nem haltak…, de átadom a stafétát, most Erzsink következik.

                                                                                      

Szépírói kurzus 2018/ősz/3 Borka Mária Anna elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy Örkény nyomán "egypercest" írjon. Munkája különös hangulatú, mindannyiunknak tetszett. Itt közlöm. 

Borka Mária Anna

Találkozás

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta a lány a kis földalattin utazva. Leszállt, a lépcsőn haladt felfelé.

– Elkísérhetem? – kérdezte egy férfihang. A lány nem nézett a hang irányába, hisz’ a kérdés valószínűleg nem neki szólt.

– Elkísérhetem? – hallotta a lány újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett. Rádöbbent, neki szól.

– Nem – volt a halk, de határozott válasz.

– Én is pont arra megyek, mint Kiskegyed. Ketten szórakoztatóbb haladni az úton – mondta a férfi.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. Ismerősnek tűnt.

– Ki lehet? – elmélkedett magában. –  Majd kiderül. Szimpatikus az biztos.

– Ahogy megláttam a földalattin, nem tudtam a szememet levenni Kegyedről. A varázslat még mindig tart!  

– Varázslat? Jó a meghatározás, nálam is elkezdődött – szólt a lány és elpirult. – Mit fog szólni mindehhez az anyám, ha megtudja! – futott át az agyán.

– Nem szoktam így, ilyen módon – hallotta a magyarázkodást, de a szavaknak nem volt már jelentőségük.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Ketten indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta a lány.

*

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállunk az Operánál, kicsit sétálunk – gondolta az asszony. A kis földalattin utaztak. Leszálltak. A kislánya kezét fogva haladt a lépcsőn felfelé. Mögötte a kisfia kezét fogva a férje lépkedett.

– Elkísérhetem? – kérdezte a férfihang.

Elmosolyodott. Nem nézett a hang irányába, pedig tudta a kérdés neki szól.

– Elkísérhetem? – hallotta újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. – Négyesben szórakoztatóbb haladni az úton.

– Nálam a varázslat még mindig tart! – ölelte magához a feleségét a férfi.

– Nálam is – mosolygott az asszony.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Négyen indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen! Igen! – kiabálták a gyerekek.

– Igen – válaszolta az asszony.

*

    

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta. Leszállt.  Megigazította fekete kalapját a lépcsőn felfelé haladva. Egyedül lépkedett lassan a cukrászda felé. Zsebébe dugott kezében egy kis gesztenyét melengetett. Izgatott volt. Emlékezetes nap volt a mai. A temetőből jött. Rendbe tette a sírt, és beszélgetett a férjével. Elmesélte, mi történt, amióta utoljára nála járt. Majd szégyenlősen, halkan megszólalt: 

– Emlékszel a kis földalattira? – kérdezte a sír melletti kis padon ülve – Ma 60 éve. Elmegyek a cukrászdába. Elkísérsz?

A kérdésre, tudta, már öt éve csak a csend válaszol. Indulni készült. Koppanást hallott.  Megfordult. A síron egy gesztenye volt.

– Rendben – mondta megkönnyebbülten.

A cukrászdában az asztalra tette a gesztenyét.

– Elkísértél, most is – simogatta meg ráncos kezével a kis gesztenyét. –  Tudom, hogy tudod: „Nálam a varázslat még mindig tart.”

 

Szépírói kurzus 2018/ősz/2 Mádi Beáta verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy József Attila nyomán a saját nevével írjon verset. Itt közlöm. 

Mádi Beáta

MÁDI BEÁTA

Mádi Beáta, tetszik, ahogy a betűk, átkarolják egymást,

   ahogy rámosolyognak az olvasóra, amikor kimondja nevedet.

Boldognak érezheted magad, s nemcsak nevednek jelentése okán,

   hanem mert szívesen éled az életet, amelyet Isten mért rád.

Terelgette utad, terelgeted utadat, amely most idekanyarodott, 

   s versednek adott ötletet, teljesítvén egy házi feladatot.

Különleges vagy, s bár régóta éled életed,

   mégsem kerestél titkos utat, hogy eldobván magadtól, másra cseréljed.

Szépnek tartod kéz által leírott vagy géppel kikopogott betűit, 

   s kimondva hallgatnád téged szólító dallamát napestig.

Érzékenyen érint, ha hozzád szólva, valódi hosszától megfosztva hallod nevedet,

   s csak állsz magadban, mint egy hétköznapi igekötő, 

melyet csak egy „a” betű követ, de elfogadod hívását e névnek röviden is,

   mondom: úgyis olyannak lát majd mindenki, amilyennek születtél.

Szépírói kurzus 2018/ősz/1 Ajkai Szigeti Mónika elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója Ajkai Szigeti Mónika, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egyes szám első személyben ír egy történetet, amelynek hőse olyan személy, aki mindenképpen különbözik a novella szerzőjétől. Itt közlöm.  

Ajkai Szigeti Mónika

A croissant, a vaj meg a lekvár

Úgy tűnik, ez megint csak a képzeletem szüleménye. Nem látom a megszokott helyén. Vajon hol lehet? Hiányzik. Pedig nem is ismerem. Ilyen ez az emberi elme, játszik a tulajdonosával, de ezt már megtanultam. Ahogy belekortyolok a kávémba, elmerengek. Keserű. De talán csak én vagyok az. Vajon hol lehet? Milyen is ő? Mármint, a barna, göndör fürtjein túl. Gondolkodom, de nem értem. Miért visel meg ennyire a hiánya? Talán a megszokás, vagy mi. Mindegy is, van elég dolgom ma, mintsem bámuljam a falat, és várjam, hogy megérkezzen. Nélküle nem is olyan otthonos ez a kávézó. Azért még várok egy kicsit.

Nem jött. De mi lehet a neve? Most már tényleg kiverem a fejemből, ennek semmi értelme. Vajon szóba állna velem? “Miről is beszélsz, Léon, térj észhez, na meg szállj le a földre. Nem vagy már tinédzser!”. Ó, pedig ha meglátom, annak érzem magam.

Már csak emlék, hogy milyen jól esett az a croissant a reggel. Kezd korogni a gyomrom, de még vennem kell néhány új eszközt, na meg palettát, hátha találok valamit, ami ismét lázba hoz. Őszintén, valamivel meg is lepném magam. Ami jár, az jár. Így, a negyvennegyedik születésnapom közeledtével. Csak tudnám, mi tenne engem boldoggá. Na meg azt, hogy merre jár. Ő.

No, már megint visszakanyarodtam. Nem értem, miért nem tudom kiverni a fejemből. A Sacre Coeur látványa se köt le. Túlzottan. Jajj, az a csodás arc. Milyen fiatal.

Elszaladt az idő, én meg nem ettem semmit. Elhívom Diane-t, egy korai vacsorára. A Costes jó lesz, ott nem csak az ételek okoznak örömöt a szemnek, hanem a látványos környezet is. Ki tudja, talán eszembe jut valami használható.

Beültünk. Miközben Diane belekortyol a kávéjába - én nem is értem, hogy tud valaki még este nyolckor kávézni - azon kapom magam, hogy ismét rá gondolok. A lányra. A gőzölgő ital juttatta eszembe. Diane megrázza előttem a kezét, egy harsány “hahó” kíséretében. Látja, hogy nem vagyok itt. Nem sértődik meg, de nem veszi jó néven. Sajnálom. Majd hosszas csevejbe kezdünk, amiben kifejti, mivel is foglalkozik most, mert ugyan nekem gőzöm sem volt. Végül is, most sincs. Közben rendelek egy château filét, legyen az bármi. Diane azt mondja, imádni fogom. Nem rossz. De nem az igazi.

Már nem gondoltam rá, több, mint három órája. Jól elbeszélgetünk Diane-nel, kivételesen nem cikáznak a gondolataim, mint az óra másodperc mutatójának kattogása. Talán a Costes vörös falai teszik. Több, mélyebb témát is érintünk. D. az, akire mindig számíthatok. Nem is kívánhatnék jobb nővért. Nemrég kapta az állását Párizsban. Nem is alakulhatna jobban. Nincs magányosabb dolog, mint egyedül lenni, a szerelem városában. Már csak mi maradtunk egymásnak. Ugyanis a család, mint a kámfor, úgy vált köddé. Még gyerek voltam. D. meg nem beszél róla. Nem tudni miért. Mint a régi telefonok, melyek zsinórra vannak kötve. Majd hirtelen elvágják. Így történt velünk is. Ha más nem, a művészet, mindig megmarad nekem.

Ez egy olyan gondolat, mellyel a szívemben hálásan alszom el. Előtte még azért megiszom egy pohár bordeaux-i Clarendelle-t, mikor hazaérek. 2015-ös évjárat. A kedvencem. Ez a mai desszert, ami talán megédesíti az álmom.

Meghívott D.. Nem szoktam hagyni, de most ragaszkodik hozzá. Bizonygatja, hogy jól fizetik. Mindegy, belemegyek. Két puszi kíséretében válunk el, ölelkezni sosem szoktunk. Sétálok haza, miközben csend ölel körül. Szokatlanul nagy némaság. Ismeretlen, ámde tudom, valami új vár rám. Közel lakom. Tizenöt perc séta. Egy régies külsejű ház felső emelete az enyém. Micsoda álca! Annál szebb belülről. Igazán az én stílusom. Halszálka padló, fehér falak, kis erkély, jó kilátás és rengeteg festmény. De nem az enyémek. Azokat nem szeretem. A bor még bontatlan. Kinyitom. A pohár és az üveg csilingelve koccan össze. Zene füleimnek ez az édes hang. Az erkélyen ülve kortyolom el, miközben az Eiffel torony szikrái csillannak fel a távolban. Én is várom azt a szikrát.

*

Hova raktam az ingem? El fogok késni. Reszketek, de izgatott is vagyok. Félek, hogy nem lesz ott. De ha mégis? Akkor is. Nem tudom. Fáradtan kutatom és találom meg az ünnepi ingem. Gyűrödt. Az is marad. Nem aludtam túl sokat, de legalább nem fáj a fejem. Ma van a születésnapom. Most már belátom, hogy elröppent az idő. Ijesztő. A jelei már megmutatkoznak az arcomon, de úgy vallom, minden kis “hiba”, egy történetet mesél el. A nevetését és a fájdalomét. A boldogságét és szomorúságét. A műveim után jöttek ezek a nyomok. Az ő története már most megmutatkozik. Pedig el sem kezdődött igazán. Érzem, hogy minden a lehető legjobban alakul ma. Talán sikerül maradandót alkotnom. Lehet elmegyek este a műhelybe. Már nem jártam arra, vagy három hete. Pont azóta, hogy megláttam őt. 

El sem hiszem. Itt van. A szokásos helyén. Próbálok higgadt maradni. Felülök a bárasztalhoz, ide soha nem ül senki. Én innen nézem. Nem tudok betelni vele. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver. De mire fel ez a nagy izgalom? Hisz rám sem hederít. Van, vagy huszonöt. A legszebb kor. Milyen gondtalan voltam annak idején. És mi maradt ebből nekem? A croissant, a vaj és a vad cseresznye lekvár. Na meg egy jó, frissen főtt fekete, két cukorral. Ja, ki is kérem.

Elfogyott a reggelim, bár nem sokra emlékszem az ízéből, mert le sem vettem róla a szemem. Tökéletes. Érzem, nem véletlenül találkoztunk. Hiába küzdök ellene, és keresek újabbnál újabb kifogásokat. Rajongok. Talán pont ezért ennyire nehéz. Mert tudom, hogy súlya van. Ő lesz az én alkotásom az utókornak. A hatodik érzékem súgja. Így hívják a spirituálisok, azt hiszem. De ez akkora lehet, mint Ingres Grand Odalisque-je.  Egy remekmű. Nem tudom, túl nagy álmok-e ezek.

Míg elmerültem a gondolataimban, arra leszek figyelmes, hogy a lány eltűnt. Elszomorodom, majd rémülten konstatálom, hogy mellettem áll és zöld tekintete rám mered. Elfelejtek levegőt venni, de hamar magamhoz térek.

– Le kell, hogy fesselek – tör ki belőlem.

– Helló, Ella vagyok.

Ella, micsoda csodás név.