Szépírói kurzus 2020/tavasz/20 - Heimweg Kristóf elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, aki Heimweg Kristóf néven írja műveit a jelenlegi helyzetünkre reflektált legújabb munkájában. Kiváló novella. 

HEIMWEG KRISTÓF

RENDALELKE

Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában. Betonfalak vették körül, egy nagy tükör az egyik oldalon, egy asztal középen, valamint egy biztonsági kamera a sarokban. Keze össze volt bilincselve, mozogni nem igazán tudott. Egy rendőr lépett be, arcán maszkkal. Felkapcsolta a villanyt és helyet foglalt vele szemben. Harkányi Lajos rendőralezredes volt a mellényére írva. – Elvesztem – gondolta Lia. – Mindezt egy apró hülyeségért.

         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán.

A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt.

– Miért tette?

         – Én... én...

         – Jogában áll hallgatni...

         – Én csak...

         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam? – a nő bólintott.

         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát.

Kicsivel korábban

         A családi házban éppen reggelihez készülődtek. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, a férje munkába indult és a papírjait keresgélte. Lia a tányérokkal egyensúlyozott, a hűtőből kivett pár zöldséget és mustárt. A telefont a válla közé szorítva beszélt.

         – Értem, uram. Igen, uram. Úgy lesz, uram. Megoldjuk, összehívom a többieket egy konferenciabeszélgetésre tíz órakor. Igen. Úgy lesz. Megértettem.

Letette a telefont, az ételt tányérokra rakta. – Hogy szakadna rád a Gellért-hegy, te barom – mormolta magában. A gyerekek továbbra is az asztal körül futkároztak.

         – Állítsátok le magatokat! Megállj, ha mondom!

A gyerekek megtorpantak.

– Nyomás összekészíteni a házit.

         – De anya! Azt mondtad megcsinálod, én nem tudok excel táblát készíteni – mondta a  a hétéves Dávid.

         – Mi az, hogy ekszel? – kérdezte az egy évvel fiatalabb Fanni.

         – Ó, hogy a... – Lia a plafonra emelte tekintetét és a laptophoz szaladt. Szólt a legnagyobb lányának, Rékának, hogy segítsen a reggeli elkészítésben. A gyerekek nemsokára együtt tapicskoltak a mosogatónál és valami rigmust szavaltak. A hasára tette a kezét. A legkisebb is sokat mocorgott ma reggel. Lia hat hónapos veszélyeztetett terhes volt. Behívták a kórházba vizsgálatokra, de úgy döntött, a karantén miatt inkább otthon marad. Férje is otthonról dolgozott, próbált segíteni, de a gyerekek egyszerűen nem fogadtak szót neki. Liának külföldi munkái is voltak, ezeket neten keresztül próbálta megoldani. Nem mondhat fel, mert akkor még ez a kis bevétel is megszűnne, amit a német munka jelentett.

         Megnézte az éjjel megírt leckéket. Mappákba rendezte, kimásolta a tanárok email címét és egyenként elküldte a mellékleteket. Ezt a baromságot nevezik digitális oktatásnak. A tanárok kiadják a feladatokat, a szerencsétlen gyerekek pedig nem tudják otthon megoldani. Ha nincs időben feltöltve, igazolatlan hiányzás. Így viszont neki kell elkészítenie mindent! Megértette a tanárok nézőpontját, de a rendszer ebben a formában teljesen működésképtelen, csak egy kényszer szülte pótcselekvés. Az otthoni munka eddig is elviselhetetlen volt, ez csak hab a tortán – gondolta.

         A gyerekek az étellel játszottak, egymást csapdosták az asztalnál.

         – Elég legyen! – fordult feléjük kiabálva. Megenni a reggelit és mars a gépek elé! Mindjárt iskola. Ne kelljen kétszer mondanom!

Férje a másik szobában tárgyalt távoli, ismeretlen emberekkel, akiket sose látott még és valószínűleg nem is fog. Neki is mindjárt kezdődik a meeting és még mindig pizsamában van. A kicsi megint rúgott egyet.

– Megőrülök. Nem kapok levegőt – gondolta és kiment a családi ház verandájára. Szívott pár mély levegőt és próbált megnyugodni. Talán pánikroham? Vagy valami olyasmi – gondolta. A szíve hevesen vert.

         Visszament a lakásba és a tanítási órák után ráparancsolt a kicsikre, hogy szedjék össze a szétszórt játékokat. Felbukott egy lego várban. Felkiáltott az éles, szúró fájdalomtól. A lakásban tarthatatlan rendetlenség uralkodott.

         – Elegem van! – ordította magából kikelve. – Azonnal rakjatok rendet!

         – De anyaaaa! – nyűgtek a kölykök.

         – Nincs „de anya”, nyomás! Ez elviselhetetlen. Ekkora kupleráj nincs a világon. Ebben élünk egy hónapja. Rend a lelke mindennek! – parancsolta.

         – Rendalelke, rendalelke, rendalelke – szavalta utána a legkisebb játékosan, majd a többiek is beszálltak, kórusban ismételgetve, már komolytalanná fordítva az előbb elmondottakat. Az idegein táncoltak.

         ­­– Tűnés! – szólt rájuk ellentmondást nem tűrően és a szobájuk felé mutatott. Elnémultak. Magukat vonszolva a szobájukba vonultak és rendrakást mímeltek. 

         Estefelé mérgesen konstatálta, hogy a hűtő szinte teljesen üres. A férje munka után ledőlt a kanapéra, rá nem számíthat. Egyébként is összevesztek a múlt éjjel, azóta nem is nagyon beszélnek. Az elmúlt egy hónapban az élete látványosan kezdett darabokra hullni és fogalma sem volt, mikor és mitől javulhatna a helyzet. A vírus szabadon tombolt, neki pedig nagyon kellett vigyáznia. Akkor is el kell menni bevásárolni, jön a négynapos ünnep, nincs mese. Elmegy egyedül. Rékát megbízta, hogy vigyázzon a testvéreire. A szatyrokat berakta a kocsiba, felvette az orvosi maszkot, kesztyűt, és elindult a közeli bevásárlóközpontba.

         Útközben azon morfondírozott, hogyha nem lenne ekkora felfordulás, ez az egész elviselhető lenne. De az, hogy a mosást, vasalást, főzést és tanulást is neki kell csinálnia – miközben a munkájában hetekkel van elmaradva –, azt sehogy se tudja elfogadni. Rendre és átláthatóságra van szüksége. Rendszert kell vinni a hétköznapokba. Sírni szeretett volna, de nem jöttek a könnyek, csak a kormányt markolta és mereven nézett előre. Rendet fog rakni. Mindenképpen. Rendalelke. Elmosolyodott a gyerekei csínjain. Néha nehezére esett komolynak maradnia, mikor mérgesnek kellett előttük mutatkoznia.

Bevásárlókocsival sétált a bolt végtelen sorai között. Álmodozva tolta maga előtt, maszkos embereket vették körül amerre csak ment. Csak a szemük látszott ki, de még azt is elkapták róla, a levegővételt is visszatartották, ahogy elmentek mellette. Nincs érintkezés, nincs levegő. Nincsenek emberek se, csak potenciális fertőzöttek. Ez egy rémálom.  

Unottan pakolt be ezt-azt, amire szüksége volt a családnak. Megállt egy konzervdoboz installáció mellett a sarkon. Piramisként volt egymásra rakva a sok étel. Elgondolkodott magában, arrébb tolta a kocsit és nem volt képes levenni a szemét a gondosan egymásra pakolt fémdobozokról. A kísértés annyira erős volt, hogy úgy érezte, ha nem érintheti meg, azonnal összeesik és itt hal meg a bolt padlóján. Mutatóujjával lassan közelített az egyik középső melegszendvics krém felé (most akciós, csak 259 forint) és óvatosan megnyomta. Mint amikor az ember kippukasztja a levegővel töltött buborékfóliát. Apró, gyenge kis mozdulat, mégis leírhatatlan, bűnös élvezet. A konzervdoboz-piramis nagy zajjal dőlt össze, hirtelen nagy levegőt kellett vennie, olyan erősnek érezte magát, mint eddig sosem. Az emberek megálltak a sorok között és döbbenten nézték. Lia mosolygott. Végigment a sajt és tejtermékek polcain. Kezét a polcok mélyére suvasztotta ahogy előre haladt. Sajtok, joghurtok, tejfölök és vajkrémek zuhantak a mélybe csodás összevisszaságban. Nem volt megállás. Virslik, húsipari termékek, óriás szafaládék emelkedtek a magasba, hogy aztán a padlón guruljanak szerteszét. A többi vásárló egy ideig döbbenten nézte az ámokfutást, majd egy maszkos férfi óvatosan a péksütemények pultjához lépett. Repültek a zsemlék, omlottak a kenyerek és foszlottak a kalácsok. Fokozatosan ragadt át ez a fura láz az összes emberre, a boltban felszabadultak a gátlások, az ételpusztítás soha nem látott méreteket öltött. Gyerekek dobálták egymást süteményekkel, nagymamák játszottak mediterrán gyümölcsgurító versenyt. Óriás pultok dőltek jobbra-balra, még a személyzet is részt vett a játékban. Riasztották a rendőrséget. Az egyenruhás rendvédelmi szervek nemsokára elárasztották az üzlethelyiséget. A vitustánc ellenállhatatlan ereje rájuk is hatott, nem volt kivétel. Perceken belük ők is kajacsatát tartottak az egyik sarkon, felrázott szénsavas üdítőkkel locsolták egymást, mint a tűzcsapoknál játszó gyerekek, egy fülledt nyári délután. Végül a terrorelhárítási központ vetett véget a randalírozásnak, bilincsbe verve vittek el közel száz embert. A lepusztult bevásárlóközpont borzasztóan festett, de a lefogott vásárlók arcán mosoly tükröződött. Mindenkit rabosítottak, Liát egy furgonnal a Markó utcába vitték.

*

         Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában.

         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán – szólt a rendőralezredes. A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt. – Miért tette?

         – Én... én...

         – Jogában áll hallgatni...

         – Én csak...

         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam?

A nő bólintott.

         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát. Végre eleredtek a könnyei, felszabadultan zokogott a pár órás nevetés után. Erre most tényleg nagy szüksége volt.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/19 - Költészet Napja/3 Bokros Judit, Krajnyák Dalma, Mádi Beáta, Rózsa Boglárka verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatói, Bokros Judit, Krajnyák Dalma, Mádi Beáta, Rózsa Boglárka ezzel a verssel köszönti a Költészet Napját.

Bokros Judit

Tisza-parti hajnalok

A Könyök utcára ugyan nem emlékszem,

ám arra igen, milyen a tavaszi éj a Tisza-parton,

hol trolik, buszok zúgnak át a belvárosi hídon.

Csodás fények voltak akkor,

minden olyan élesnek tűnt,

mint a levegőt átszelő madárfütty.

Pedig talán sosem voltunk józanok,

de agyunk még kissé ködös mivolta

a hajnali eget is mindig szépnek, élesnek rajzolta.

S hazudta igaznak a hamist,

éjbe suttogott vallomást, csókot,

melyet a nap fénye valóságba oldott.

S az ilyen éjek után végül nem maradt más,

csak az igéző hajnalok emléke vízparton, parkban,

évek múlva is keserédes ízeket fakasztva.

Krajnyák Dalma

Antióda

Téged talállak színdarabban, filmben,

bármilyen alternativ vagy fiktív létben;

Szerelmetes lányregényben,

olvaslak a sorok között, de szókép helyett

kórkép vagy nekem,

a cizellált mestermű-leletem.

Téged harsognak utca- megálló- és városnevek,

mondanám, hogy akkor is,

ha nem akarlak, nem kereslek.

De igen. Tudat-nem-is-annyira-alattim

bevonz Téged és gyilkos neved;

S az éginek vélt jeleknek örülök.

Megmosolyogtatóan gyermeteg.

*

Évek sarába beragadt vágyak hallucinációja,

felértékelt illúziók leképzett manifesztációja

vagy te énem-nekem. Énekem.

Elmém terhe, múltam súlya,

Ez vagy te, képzeletemmel megtöltött skatulya.

De ki lehetsz valójában?

Álmaimmal és félelmeimmel felruházott gaz csábító,

kit rajongva gyűlöl a magam fajta önsorsrontó?

Mi van, ha te, a piedesztálon trónoló

megtestesült kételyadaptáció

valójában életszagú léttel lecsupaszított,

egyszerű földi halandó?

Nem az elefántcsont-tornyomból szemlélt fantazmagória,

csupán egy kiábrándító valóság-figura? Fura

belegondolni, hogy jelentéktelen is lehetsz.

S hogy egy másik dimenzióban érdektelenné válok,

mert engem szeretsz!

Mádi Beáta

Pillangóval játszik

domestos szag mindenütt

járólap tehetetlenség

szőnyeg tekerve hever

négykézláb a haladás

fertőtlenít – mondod

csúszik megtörten a fény

étvágytalanság szag

behatol a bőr alá

ujjlenyomat vesztett kéz

sima ránctalan magány

kiázott jövőt visz a víz

fehér habok hajnalán

ez karantén – mondod

a félelem inhalál

gumikesztyűt húz az est

valahol útra kel a vándor

időtlen s láthatatlan száll

pillangóval játszik a halál

Rózsa Boglárka

Ars poetica

Jorge Luis Borges nyomán

Nézem a szemét, ami kék,

mint az óceán vagy a tinta,

papírra nem hat már a tinta,

csak a tekintete, a sűrű, a kék.

Kezemben elalszik a gyertya,

bőröm nem ér bőrt, csak hideg

betonfalba ütközik, belül hideg

levegőre gyullad meg a gyertya.

Szája felfelé ível, de ez a mosoly

nem az övé, és nem is az enyém,

a benne bújó félelem se enyém,

csak a pupillába rejtett félmosoly.

Nem fordul el, arcának vonala

az enyémen folytatódik, mint egy rajz,

ami gyerekként kukába dobott rajz

volt csupán, kusza ívek vonala.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/18 - Költészet Napja/2 Bándy Krisztina verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bándy Krisztina ezzel a verssel köszönti a Költészet Napját.

Bándy Krisztina

DIGITÁLIS NYELVTANÓRA

(KOROSZTÁLYI BESOROLÁS SZERINT – MINDENKINEK AJÁNLOTT)

KARANT ÉN KARANTOK KARANCSOK! KARANCSOLNÉK

KARANT TE KARANTASSZ KARANCS! KARANCSOLNÁL

KARANT Ő KARANT KARANCSOLJON! KARANCSOLNA

KARANT MI KARANTUNK KARANCSOLJUNK! KARANCSOLNÁNK

KARANT TI KARANTOTOK KARANCSOLJATOK! KARANCSOLNÁTOK

KARANT ŐK KARANTANAK KARANCSOLJANAK! KARANCSOLNÁNAK

KARANTS TE IS

                               = MARADJ OTTHON….

KARANTSON ÖN IS

Egy rejtélyes igető ami minden személyt rag-jává tesz…

Szépírói kurzus 2020/tavasz/17 - Költészet Napja/1 Fehér Kinga, Korda Zsuzsa, Vezsenyi Ildikó verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatói, Fehér Kinga, Korda Zsuzsa, Vezsenyi Ildikó verseikkel köszöntik a Költészet Napját.

Fehér Kinga 

INSOMNIA (achrosztikon)

Itthon vagyok.

Nem alszom.

Szenvedek az ágyban.

Ordítani szeretnék.

Mások miatt nem teszem.

Nem vagyok ébren sem.

Itt felejtett az Isten.

A semmiben.

Korda Zsuzsa

Egyszer használatos

Egyszer használatos a versem,

mint a maszk a szájam előtt,

koronavírus idején.

Felfogja a belőlem jövő köpetet,

hogy ne embertársaimra eresszem.

Aztán eldobom ezt is.

Vezsenyi Ildikó

Járvány idején

Amióta kinn járkál a korona vírus,
szabad lábon,
én meg a lakásban dekkolok,
mint előtte,
egy hét, egy napnak tűnik.

Igazából kezdem unni, ezt a nagy hajcihőt.
Az elején még próbáltam félni,

ahogy az egy rendes, becsületes állampolgárhoz illik.

De, már azt szeretném,
essünk túl rajta, fertőződjek már meg, s utána
menjen mindenki a dolgára.

A férjem ma is utazik B.-re. Végig
a fertőtlenített vonaton. S ki
tudja a buszok fertőtlenített -e?
Azt nem mondta be a Hírek.

Azt viszont, tőle tudom,
hogy ilyen még nem volt,
egyedül szállt le a buszról B.-en.
Tovább, Vésztőre, már senki nem utazott.
Ami, igen nagy szó!

A fiam a budaörsi Postán dolgozik,
Egyedül,
Egy helységben.
Mégse jön haza, nehogy megfertőzzön.
A palántáit is én locsolom, előírása szerint.

A többi családtagomról most nem írok.

A bátorságban halni meg,
nem azt jelenti, hogy elbújni, hanem azt, hogy
nem változtatni semmin.
Mintha, mi sem történne.

Zsebre-dugott kézzel fütyörészni,
belekapni a szélbe,
esőben táncolni,
belegázolni minden pocsojába.

Már ha lenne egyáltalán pocsoja.

Ha nincs eső,
madárdalban fürödni meg.

Tenni a megszokott dolgainkat, nem ilyenkor kapkodni,
próbálva pótolni az elmulasztottkákat.

Vannak, akik imádkoznak.

Gondolom nem úgy, hogy legyen meg Uram a Te akaratod,
hanem úgy, hogy ments meg Uram Minket.

Kívánom, hogy meghallgassa őket az ÚR!

Vajon, ha elmúlik a veszély, felveszünk-e végre, a jó szokásokat?

A szüleim, amióta az eszemet tudom, mindenfélét bespájzoltak,

készültek a Harmadik Világháborúra.
De, sajnos, az az elmúlt 15 évben minden
bőven elfogyott.

Én meg, azóta úgy teszek,
mintha örökké élnék.
Na, ennek akarnak rendészeti eszközökkel véget vetni.
A vírus meg, már jó régen belénk költözött.
Mikor először tudtuk meg, hogy meg kell halni,

S nem tiltakoztunk, gondoltuk, úgyis jó soká lesz.
Csak várjuk ki a végét.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/16 Korda Zsuzsa verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Korda Zsuzsa azt a "házi feladatot" oldotta meg nagyon jól, hogy Puskin nyomán írjon egy mai "Tatjana-üzenetet". Valóban, mintha ez most nagyon is aktuális lenne. Örömmel közlöm.  

Korda Zuzsa

Tatjana üzent neked

Mennyire ciki már, hogy csaj létemre

megint nekem kell kezdeményezni,

te csak küldözgeted itt a szívszemű szmájlit,

de hogy szívesen látnál a nem szív szemeddel,

az ki nem esne az ujjadon,

mindig nekem kell felhozni, hogy találkozzunk,

tudd meg, hogy emiatt néha szinte már utállak,

aztán megint jön a szívszemű sárga, és újból imádlak,

édes istenem, ez most valami fura játszma,

vagy valaki azt méri, meddig bírom idegekkel,

hát eddig és nem tovább,

átmehetek este?

Szépírói kurzus 2020/tavasz/15 Kovács András László elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kovács András László azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy írjon a karanténról, illetve arról, hogy kijárási korlátozás van. Öröm közölni kiváló munkáját. 

Kovács András László

Süllyed a galéria

Ma le kellett mennem a boltba. Nem zavart, hogy nincs kenyér, se margarin, felvágott vagy sajt. Ezek végül csak azért kerültek rá a bevásárlólistára, mert elfogyott a sör, és akkor már úgyis szétnéztem a hűtőben. Volt még egy mentes, ez volt az oka mindennek. Odafele arra gondoltam, hogy ezt az aforizmát fogom magam után örökíteni: ne hagyjon senki csak egy mentes sört a hűtőben! Itassa meg a vendéggel, amíg van több is, vagy dobja ki, de olyat ne, hogy csak egy marad! Napok telhetnek el úgy, hogy te azt látod, van még x db a hűtőben, de az igazából x-1, mert a mentes van hátul; annak legkevésbé ismerős a doboza, azt hagyod a végére. Aztán telnek a napok, fogynak a dobozok, és a végén szembesülsz vele, hogy az csak egy mentes. Pont akkor, amikor már eleve azt is fel kell dolgoznod, hogy ez lesz az utolsó. Cigirágó, guminő, levespor, művirág, téli fagyi, pushup melltartó, mentes sör. Kamuflázs. Műanyag utánzatok, amik az eredetik környezetében csak a csalódás megtestesítői. Boltba menet azt játszottam, hogy folytassam ezt láncot.

Utólag derült ki, hogy egy rakás dolog kellett volna még, csak nem néztem szét alaposan. Azóta nálam a lista, és ha eszembe jut valami, azonnal felírom a következő alkalomra.

Útközben teljesen lekötött, hogy ha létezik karma, akkor a sörnek is van karmája (- Májkrém is kell!), és talán még a mentesnek is.

A bolt előtt be szerettem volna ugrani a bolondhoz, hogy bezárta-e már a galériát. Vinnék neki egy üveg bort. (- Bor!)

Március első péntekén találkoztunk utoljára, akkor már elkezdett összepakolni. Tejet fakasztani indultunk (- Tej!) sógornőimmel, és barátaimmal, így lehettünk tanúi annak a bús jelenetnek, ahogy lekerülnek a festmények egy gazdag képcsarnok falairól, és ahogy a bolond maga módján bosszús, amiért az alkotók nem jönnek el saját festményeikért, installációikért, miközben már három napja szólt nekik, hogy bezár a műterem. Én hívom csak bolondnak, be szokott mutatkozni rendesen, vagy hát legalább annyit mond, hogy „Geri vagyok a hegyről”. Mindegy is mit mond, nem a nevéről fogják beazonosítani. Legtöbbször egy a szemétből, házilag eszkábált álarcok valamelyike van a fején, amivel könnyebben be tudja csalogatni az érdeklődőket a stúdióba. Kazettából, cd-ből, kenyeres kosárból, lámpabúrából, esernyőből, szék háttámlából, választási plakátból vagy tojástartóból (- Tojás!) konstruált maskarái csak a gyerekeket ijesztik meg néha, de ők úgysem célcsoportja a kiállítóteremnek.

A kenyérkosaras maszk miatt egyszer már le akarták tartóztatni, pedig csak ebédelt a bejárat előtt, a kazettásban meg sosem kellett jegyet váltania a HÉV-en. Hűvösebb van a galériában, mint az utcán, mert úgy gondolja, hogy ha nem tartja nyitva az ajtót, nem mennek be az emberek. „A művészetet az utcára kell vinni!”.  Igaza van, pedig a belvárosban dolgozik, ahol már inkább ballagnak, mint sétálnak. Hiába. Szentendrére azért jönnek, hogy hideg tejpor, cukor, tojás és ízesítők elegyét nyalogassák (- Cukor!), nem azért, hogy képet vásároljanak. A fagyival szelfizni is könnyebb, és sokkal olcsóbb, mint egy hetvenszer százhúszas szuprematista, szürrealista, dadaista vagy pop-art alkotással. Fagylaltot nyalni jönnek Szentendrére, nem képet vásárolni.

Az aluljáróval átkeltem a 11-es út alatt, és csak ekkor vettem észre, hogy milyen csupasz a környék, a visszhangra éhes falak magukban duzzognak. Nem is tűnt volna fel, ha nem tudom, hogy szombat van, amikor a macskakövek közül annyi turista (- Szalámi!) bújik elő, mint a rostalika. A Római Sáncnál a Kossuth utca orra törött, mint egy bokszolóé, az S-kanyar épp csak olyan enyhe benne, hogy ne lássunk végig rajta. Ahogy az „S” végére értem, már láttam a kócos, vintage cégéreket jelentkezni, nyújtózkodni a hídat a Bükkös-patak fölött, a szerb Adria éttermet, a Pozsarevacska Templomot, a Ferenczy Múzeumot, a képkeretezőt, és a stúdiót.

A stúdió előtt meg a bolondot, ahogy épp egy a létráról mászik a tetőre, hogy a viharvert palákat rögzítse a helyükre. Ismerős a létra is, péntekenként erről szokott felolvasni ő, és a vendég szerzők, akik felmerészkednek rá. Kezében kalapács, kovácsolt szegek, és egy gőzölgő tál étel. Ha az étkezés miatt külön nem is mászna fel, de már így alakult, mi oka lenne kihagyni, hogy a tetőről élvezze az ebédet? Nem tudnám kitalálni mit eszik, bármi valószínűtlen lehet: csalánleves, venyigefőzelék vagy rántott pasztinák (- Répa!). Álarc ugyan nincs, de paróka azért van rajta.

– Léket kapott a stúdió, mester uram! – kiabálja, ahogy meglát, és a sérült tetőre mutat a pöröly nyelével. – Süllyed a galéria! – folytatja, és röhögünk.

Felajánlottam a segítségemet, de ezen csak tovább nevetünk. Mintha nem tudná komolyan venni magát, ha meglát engem vagy bárkit.

Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen üres az utca, de pont hogy én hívtam fel a figyelmét a járókelők hiányára. Saját világából nem figyelt fel változásra, máskülönben sem térnek be hozzá az emberek mostanában, neki meg mindegy, hogy épp a fagylalt, vagy valami távolabbi, de mindenre kiterjedő kiváltó miatt. Komolytalanul bedobtam, hogy biztosan azért sivár a környék, mert nem vette fel egyik maskaráját sem. Hamar túllendültünk ezen, majd megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve velem eljönni a boltba.

– Menjünk, a tető előbb feneklik meg, minthogy elsüllyedjen.

Az üzlet ötszáz méterre volt, de egy kóbor kutya sem jött velünk szembe. Úgy láttam, hogy a bolt is kihalt (- Élesztő!), teljesen ki volt fosztva, páran lézengtek csak, és volt valami furcsa rajtuk, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, csak azt, hogy feltűnően fürkésznek minket.

Pedig a bolond még a parókáját is levette, mielőtt bementünk, mert viszketni kezdett tőle a fejbőre, meg hát ilyen helyeken nem szerette volna gyakorolni a polgárpukkasztást, hiszen neki is tudnia kell vásárolni egy üveg bort anélkül, hogy magára vonja a biztonsági őr figyelmét. Célirányosan közelítettem a polcokat, ahonnan a listámat ritkíthattam, hogy mielőbb végezzünk. Az önkiszolgáló pultot választottuk, miután az volt az érzésem, valamivel irritáljuk az embereket. Megkérdeztem a bolondtól, hogy szerinte miért lehet ez, de csak a vállát vonta. Hogy az alkoholtartalmú termék vásárlását jóváhagyja, az egyik alkalmazott közelebb lépett hozzánk, így akaratlanul is meghallotta a kérdésemet.

– Nincs magukon maszk – mondta kedvesen (- Maszk!)

Szépírói kurzus 2020/tavasz/14 Bokros Judit verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bokros Judit azt a házi feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy a verssorainak a kezdőbetűiből egy szó, egy üzenet áll össze. Nem kell mondanom, ez most mennyire aktuális. Nagyon gratulálok.

Bokros Judit

Korona

Kell-e félni
Ott, hol emberek járnak -
Riadalmat éreznünk kell-e?
Otthonunk ajtaja mögött
Napokon át csöndben várunk
Arra, hogy elmúljon a rettenet.