2020. április 1., szerda

Szépírói kurzus 2020/tavasz/15 Kovács András László elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kovács András László azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy írjon a karanténról, illetve arról, hogy kijárási korlátozás van. Öröm közölni kiváló munkáját. 




Kovács András László

Süllyed a galéria

Ma le kellett mennem a boltba. Nem zavart, hogy nincs kenyér, se margarin, felvágott vagy sajt. Ezek végül csak azért kerültek rá a bevásárlólistára, mert elfogyott a sör, és akkor már úgyis szétnéztem a hűtőben. Volt még egy mentes, ez volt az oka mindennek. Odafele arra gondoltam, hogy ezt az aforizmát fogom magam után örökíteni: ne hagyjon senki csak egy mentes sört a hűtőben! Itassa meg a vendéggel, amíg van több is, vagy dobja ki, de olyat ne, hogy csak egy marad! Napok telhetnek el úgy, hogy te azt látod, van még x db a hűtőben, de az igazából x-1, mert a mentes van hátul; annak legkevésbé ismerős a doboza, azt hagyod a végére. Aztán telnek a napok, fogynak a dobozok, és a végén szembesülsz vele, hogy az csak egy mentes. Pont akkor, amikor már eleve azt is fel kell dolgoznod, hogy ez lesz az utolsó. Cigirágó, guminő, levespor, művirág, téli fagyi, pushup melltartó, mentes sör. Kamuflázs. Műanyag utánzatok, amik az eredetik környezetében csak a csalódás megtestesítői. Boltba menet azt játszottam, hogy folytassam ezt láncot.
Utólag derült ki, hogy egy rakás dolog kellett volna még, csak nem néztem szét alaposan. Azóta nálam a lista, és ha eszembe jut valami, azonnal felírom a következő alkalomra.
Útközben teljesen lekötött, hogy ha létezik karma, akkor a sörnek is van karmája (- Májkrém is kell!), és talán még a mentesnek is.
A bolt előtt be szerettem volna ugrani a bolondhoz, hogy bezárta-e már a galériát. Vinnék neki egy üveg bort. (- Bor!)
Március első péntekén találkoztunk utoljára, akkor már elkezdett összepakolni. Tejet fakasztani indultunk (- Tej!) sógornőimmel, és barátaimmal, így lehettünk tanúi annak a bús jelenetnek, ahogy lekerülnek a festmények egy gazdag képcsarnok falairól, és ahogy a bolond maga módján bosszús, amiért az alkotók nem jönnek el saját festményeikért, installációikért, miközben már három napja szólt nekik, hogy bezár a műterem. Én hívom csak bolondnak, be szokott mutatkozni rendesen, vagy hát legalább annyit mond, hogy „Geri vagyok a hegyről”. Mindegy is mit mond, nem a nevéről fogják beazonosítani. Legtöbbször egy a szemétből, házilag eszkábált álarcok valamelyike van a fején, amivel könnyebben be tudja csalogatni az érdeklődőket a stúdióba. Kazettából, cd-ből, kenyeres kosárból, lámpabúrából, esernyőből, szék háttámlából, választási plakátból vagy tojástartóból (- Tojás!) konstruált maskarái csak a gyerekeket ijesztik meg néha, de ők úgysem célcsoportja a kiállítóteremnek.
A kenyérkosaras maszk miatt egyszer már le akarták tartóztatni, pedig csak ebédelt a bejárat előtt, a kazettásban meg sosem kellett jegyet váltania a HÉV-en. Hűvösebb van a galériában, mint az utcán, mert úgy gondolja, hogy ha nem tartja nyitva az ajtót, nem mennek be az emberek. „A művészetet az utcára kell vinni!”.  Igaza van, pedig a belvárosban dolgozik, ahol már inkább ballagnak, mint sétálnak. Hiába. Szentendrére azért jönnek, hogy hideg tejpor, cukor, tojás és ízesítők elegyét nyalogassák (- Cukor!), nem azért, hogy képet vásároljanak. A fagyival szelfizni is könnyebb, és sokkal olcsóbb, mint egy hetvenszer százhúszas szuprematista, szürrealista, dadaista vagy pop-art alkotással. Fagylaltot nyalni jönnek Szentendrére, nem képet vásárolni.
Az aluljáróval átkeltem a 11-es út alatt, és csak ekkor vettem észre, hogy milyen csupasz a környék, a visszhangra éhes falak magukban duzzognak. Nem is tűnt volna fel, ha nem tudom, hogy szombat van, amikor a macskakövek közül annyi turista (- Szalámi!) bújik elő, mint a rostalika. A Római Sáncnál a Kossuth utca orra törött, mint egy bokszolóé, az S-kanyar épp csak olyan enyhe benne, hogy ne lássunk végig rajta. Ahogy az „S” végére értem, már láttam a kócos, vintage cégéreket jelentkezni, nyújtózkodni a hídat a Bükkös-patak fölött, a szerb Adria éttermet, a Pozsarevacska Templomot, a Ferenczy Múzeumot, a képkeretezőt, és a stúdiót.
A stúdió előtt meg a bolondot, ahogy épp egy a létráról mászik a tetőre, hogy a viharvert palákat rögzítse a helyükre. Ismerős a létra is, péntekenként erről szokott felolvasni ő, és a vendég szerzők, akik felmerészkednek rá. Kezében kalapács, kovácsolt szegek, és egy gőzölgő tál étel. Ha az étkezés miatt külön nem is mászna fel, de már így alakult, mi oka lenne kihagyni, hogy a tetőről élvezze az ebédet? Nem tudnám kitalálni mit eszik, bármi valószínűtlen lehet: csalánleves, venyigefőzelék vagy rántott pasztinák (- Répa!). Álarc ugyan nincs, de paróka azért van rajta.
– Léket kapott a stúdió, mester uram! – kiabálja, ahogy meglát, és a sérült tetőre mutat a pöröly nyelével. – Süllyed a galéria! – folytatja, és röhögünk.
Felajánlottam a segítségemet, de ezen csak tovább nevetünk. Mintha nem tudná komolyan venni magát, ha meglát engem vagy bárkit.
Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen üres az utca, de pont hogy én hívtam fel a figyelmét a járókelők hiányára. Saját világából nem figyelt fel változásra, máskülönben sem térnek be hozzá az emberek mostanában, neki meg mindegy, hogy épp a fagylalt, vagy valami távolabbi, de mindenre kiterjedő kiváltó miatt. Komolytalanul bedobtam, hogy biztosan azért sivár a környék, mert nem vette fel egyik maskaráját sem. Hamar túllendültünk ezen, majd megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve velem eljönni a boltba.
Menjünk, a tető előbb feneklik meg, minthogy elsüllyedjen.
Az üzlet ötszáz méterre volt, de egy kóbor kutya sem jött velünk szembe. Úgy láttam, hogy a bolt is kihalt (- Élesztő!), teljesen ki volt fosztva, páran lézengtek csak, és volt valami furcsa rajtuk, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, csak azt, hogy feltűnően fürkésznek minket.
Pedig a bolond még a parókáját is levette, mielőtt bementünk, mert viszketni kezdett tőle a fejbőre, meg hát ilyen helyeken nem szerette volna gyakorolni a polgárpukkasztást, hiszen neki is tudnia kell vásárolni egy üveg bort anélkül, hogy magára vonja a biztonsági őr figyelmét. Célirányosan közelítettem a polcokat, ahonnan a listámat ritkíthattam, hogy mielőbb végezzünk. Az önkiszolgáló pultot választottuk, miután az volt az érzésem, valamivel irritáljuk az embereket. Megkérdeztem a bolondtól, hogy szerinte miért lehet ez, de csak a vállát vonta. Hogy az alkoholtartalmú termék vásárlását jóváhagyja, az egyik alkalmazott közelebb lépett hozzánk, így akaratlanul is meghallotta a kérdésemet.
Nincs magukon maszk – mondta kedvesen (- Maszk!)

Nincsenek megjegyzések: