Szépírói kurzus 2023/tavasz/ 2 - Morvai Fanni verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Morvai Fanni azt a házi feladatot választotta, hogy Tandori Dezső: Koppar Köldüs című kötetének sajátos, "széteső" stílusában írjunk verset. Nagyszerű munka! 

Morvai Fanni

Flordaban is veled vtam elfogalva
Tandori Dezsőnek
 
Megprobatam, probaltam megszokni elöle elöre
uccu be ki neki USA tizenket ora masik ido zona.
Uj kontigens, uj egghajlat, amrikai alom,
de a gondom olom gondolatom maradt velem,
gondolhatod, szabd a lelkem legyen jo lesz de nem,
nem csak a sos viz csipni szet mindenem.
Evvel fogalozni meg hiba az a tucat kilometer
is mer igysi te vagy fejmbol verni  ki nem.
Emlekeddel kacsazom benyel a hull a hullam
ma meg nem. megy vissza fejt vissza vissza ejt
fel felejt elejt a viz a part becsomagolva
nagyot csobban a kavics a homok pörög forog
a vilag velem ki kifosz folyt. kifolysz folyton
fogsz ki rajtam te menny mennyi szer el menni
el.  De nem. meg ma sem, igy kelet lenninek.
El le elve eleve elrend elet elrendezett rendeltet etett.
Na szoval hogy rend a lelek mindenek. Feneegyemeg.
Hianyzol.

Szépírói kurzus 2023/tavasz/ 1 - Szolláth Mihály verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Szolláth Mihály Weöres Sándor: Barbár dal című versét fordította le, kiváló munkáját örömmel közlöm. 

Szolláth Mihály fordításában a "Barbár dal":
 
Dzsá gulbe rár kicsere
Lagzi helyett ravatal
áj ni musztasz emo
Kicsi virág, szirmom,
áj ni manküt vantasz emo
kicsi leány, nyíló szirmom,
adde ni maruva bato! jaman!
csókom ajkadra hullik! ó jaj!

Ole dzsuro nanni he
Hallod, keljél innen, fel!
ole csilambo ábábi he
Hallod, életre álljál fel!
ole buglo iningi
Hallod, verjen hű szíved,
lünlel dáji he! jaman!
lelkem, támadj fel! Ó, jaj!

Vá pudd shukomo ikede
Mint gyermek zokogok teérted,
vá jimla gulmo buglavi ele
mint gida bújnék emlőid közé,
vá leli gulmo ni dede
mint magzat nőnék méhedben,
vá odda dzsárumo he! jaman!
kisdedként élednék fel! Ó, jaj!
 
 

Hornyák Tibor: Búcsúlevél című elbeszélése

 Hornyák Tibor a tanítványom, november óta jár hozzám szépírást tanulni. A legutóbbi házi feladata egy gyilkosságos történet megírása volt. Öngyilkosság, de igazi jó krimi. Örömmel közlöm.

Hornyák Tibor

Búcsúlevél

 Szivárványt szülő idő volt. A szobában tőzeg nehéz olajos illata érződött. Széttört kristálypohár szilánkjai hevertek a sarokban. Az író lába alatt negyven centi semmi. Pár órája lehetett halott. A szék oldalra borult. A könyvespolc elé gurulva egy whiskeysüveg. Az asztalon kézzel írt fél oldalas levél. 

Vastag pára ülte meg a szobát. A nyomozó körbesétált, mindent alaposan megnézett. A fotós csinált pár képet. Idegenkezűség gyanúja nem merült fel, de azért végig kellett menni a rutinon. Lassan jönnek a helyszínelők is. Ahogy a fotós végzett, összepakolta az eszközeit, gépet, állványt, vakut. Biccentett a nyomozó felé, majd szó nélkül kiment a lakásból. A nyomozó ekkor a whiskeysüveghez lépett, és cipőorral addig piszkálta, míg el tudta olvasni a címkét. Három éve nem ivott már, de még mindig sokat gondolt a poharakban elcsónakázott évtizedekre. Big Peat, 26 éves - olvasta. Volt ízlése az író úrnak, és úgy látszik pénze is. Sírnak állandóan - gondolta - aztán ilyen piákakat vedelve lesznek öngyilkosok. Lépések nyikorgása hallatszott az előszoba felől. Belépett a nyomozó helyettese, és rögtön elvakította a széttört pohárról visszatükröződő fény. A szeme elé kapta a kezét, majd oldalra lépett az árnyékba. 

– Helló főnök. Mi a helyzet?

– Öngyilkos. Búcsúlevél az asztalon.

– Semmi extra? 

– Mire gondolsz? Kereplőre, vagy fanfárokra? 

– Igazából semmire. Csak kérdeztem. 

– Gratulálok. Nem, nincs semmi extra. 

A nyomozó helyettese beljebb lépett, miközben a gumikesztyűvel szerencsétlenkedett. Gyerekkora óta utálta a kesztyűket, az egyik ujja mindig másik lyukba ment, mint ahová szánta.  Ez gumikesztyűnél különlegesen kellemetlen. Percekig kell rángatni, míg minden ujj a helyére kerül, sokszor kiszakad, és lehet kezdeni elölről. 

– Olvastad már a levelet?

– Nem, gondoltam majd együtt. Te vagy a nagy irodalmár. 

– Na, ezt most miért kezded?

– Nézd már meg!

– Bazmeg. Ez a Fehér János. Az író. Nem néztem meg befelé jövet. 

– Mit szólsz? 

– Huhh. Nagyon sajnálom. Elég ismert író volt.

– Igen, róla még én is hallottam. Tiéd a megtiszteltetés, hogy az utolsó írását felolvasd. 

A nyomozó helyettese odalépett az asztalhoz, gondosan lefordítva a fejét, hogy ne vakítsa el ismét a szilánkokra tört napsütés. Nem mutatta ki a főnöke felé, de tényleg szerette az írót. Minden könyve megvolt, és sokszor ajándékozta a köteteit különböző nőknek, akiknél be akart vágódni a műveltségével. Kétszer még dedikáláson is volt. Másodszorra sikerült is, bár olyan hosszú sor volt a Millenárison, hogy a karokon keresztbevetett kabátok alól kiizzadta magát egy új írónemzedék. Az első alkalommal nagyon készült. Szombat, tizennégy óra. Toporgott a tömegben, két könyvvel a kezében. Nem tudta mit diktál az aláíratás etikett, hány könyvvel lehet az író urak elé járulni. Ott kell megvenni, vagy lehet hozni is? Ment körbe-körbe, de sem az író kiadójának standján, sem máshol nem találta meg a dedikálást. Keresett egy szórólapot, ahol látta, hogy nem szombattizennégy, hanem péntektizenhárom. Elnézte a napot a nagy kapkodásban. A nagyon nyikorgó padló kizökkentette a kellemetlen emlékből. A nyomozó helyettese tekintetét az íróra emelte. A szilánkvetette fény most az író arcát érte, úgy nézett ki, mint egy lidérc. Felvette a levelet, és olvasni kezdte.

Pocok képű gyerek voltam. Ezt a kefe hajam még ki is emelte. Ahogy idősödtem ráadásul az arcomat mély barázdák kezdték csúfítani. Soha nem volt nagy szerencsém a nőknél. Az írással hamar befutottam, korán jöttek a sikerek. Megjelenések, irodalmi találkozók, az első könyv, felolvasások, turnék, majd külföldi turnék, ösztöndíjak. Néha volt egy lelkes szervezőlány, valaki a közönség soraiból, egy iró kollegina. Egyszer-egyszer sikerült összejönni valamelyik tanítvánnyal, de egyiknek sem volt igazán sportértéke. Ők nagyjából a betűimmel akartak lefeküdni. Odabújni két bekezdés közé. Néztem a többieket, ahogy fürtökben lógnak rajtuk a nők, nekem pedig alig valami. Aztán jött a vírus. A bizonytalanság, ennek minden velejárójával. Például azzal, hogy majd fél évig nem jutottam el fodrászhoz. Őszülő hajam hosszúra nőtt, és mivel nem tudtam vele mit csinálni, ezért hátranyaltam a fejemen. A covid elmúlt, túléltem, de a hajamat meghagytam hosszúnak. És emiatt történt az egész. Többen megdicsértek milyen jól áll, és hogy új ember lettem. Az újrainduló irodalmi estek után már nem csak a megszokott kopottpulcsis korombeliek maradtak ott beszélgetni. Középkorú és fiatal nők gyűltek körém érdeklődve. Egyre több italmeghívást kaptam. Nem kellett sokat várnom, hogy egy harmincas csodaszép nő lakásában találjam magam. És nem ment. Bármit próbáltam, bármit próbált ő. Nem ment. Nem állt fel. Az első alkalmat az izgulásra fogtam, tényleg nagyon szép nő volt. De aztán ez még négyszer megismétlődött. A szégyen úgy tapadt rám, mint az átizzadt póló. Ez töltötte ki minden gondolatom. Próbáltam mindent, orvost, gyógyszert, meditációt. Semmi sem segített. Semmire nem tudok koncentrálni, egyszerűen ezalatt a pár hónap alatt tönkrement az életem. Jött még egy nő, a zsánerem. Hiába rettegtem, az ágyban találtam magam vele, és megint megismétlődött.

Elég volt ebből. Nem tudok semmihez kezdeni, az írásban is lefagytam. Elég volt.

– A barom.

– Az. A fekete herceget nagyon szerettem tőle. 

– Az mi? 

– Regény. Azt hiszem film is van belőle. 

– Jól van, hagyjuk. Ne kezdjük el elölről. Én sci-fit olvasok, és fantasy-t. Szerinted az értéktelen szar. Te pedig szépirodalmat, ami szerintem kurva unalmas. Végigvitatkoztuk ezerszer. 

– Nem igaz, Tolkient szeretem.

– De csak azért, mert a Göncz fordította a börtönben, és az szerinted olyan szabadsághősös. 

– Nem csak azért. Az tényleg jó.

– Dehogy jó. A közelébe sem ér a mai modern fantasyknak. A jó és a rossz egyértelmű küzdelme, olyan didaktikus, mint a franc. Tudod előre mi lesz, mint ezeken a kurva választásokon. 

– Hagyjuk akkor.

– Hagyjuk. Hívd a transzportot. Itt sok dolgunk nincs. 

– Jól van, hívom. 

A nyomozó és a helyettese kisétáltak az író lakásából. Kirángatták a kezüket a gumikesztyűből, és a kuka felé dobták. A nyomozó betalált, a helyettes balosa megállt a kuka peremén.

 

 

Szépírói kurzus 2022/ősz/10 - Mészáros Szabolcs bohózata

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza-Dráma kurzus hallgatója, Mészáros Szabolcs bohózatot írt. Kiváló munkáját örömmel közlöm. A bohózatnak nincs aktualitása, ezt fontosnak érzem jelezni.

Mészáros Szabolcs

A falánk

 

Szereplők

Miniszterelnök

Svacsek

Pincér

 

A miniszterelnök irodája, antik, nagy értékű bútorok keverednek a giccsel, bántó, parvenü jellegű összhatás. A miniszterelnök testes, elhízott férfi, az asztala mögött ül. Az asztalon tányérok, evőeszközök, egy bőséges étkezés maradványai. Svacsek, vékony, magas férfi, szolgálatkészen várakozik az asztal mellett, baloldalon. Jobbra ajtó, mellette szék.

Svacsek:

Hadd szabadjon megjegyeznem, mennyire frappáns idézet volt! Mennyire műveltnek tetszik lenni a méltóságos miniszterelnök úrnak!

Nyakát behúzva, kissé oldalazva, lesütött szemmel hajlong.

Svacsek:

Tessék mondani, ha meg nem sértem, hogy jut ideje, bokros teendői közt az ily kifinomult magaskutúrára?

Miniszterelnök:

Mi sem egyszerűbb, fiam!

Horkant, zihál.

Csak úgy falom a kultúrát!

Svacsek:

Milyen jó humorú tetszik lenni a méltóságos miniszterelnök úrnak, ha szabad megjegyeznem!

Miniszterelnök:

Nem, fiam! Az étellel nem viccelünk!

Vaskos ujjával megrovón int Svacsek felé, az mégjobban behúzza nyakát, mire a miniszterelnök elmosolyodik, közelebb inti Svacseket.

Miniszterelnök:

Na, ne félj. Hogy is hívnak téged, fiacskám?

Svacsek:

Svacseknak, méltóságos uram!

Miniszterelnök:

Aztán mióta vagy itt, Svacsek?

Svacsek:

Két napja, méltóságos uram

Pironkodva feszeng, zavarja a ráirányuló figyelem

Svacsek:

Apám a hadügyminiszer úr őméltóságánál szolgált, ő ajánlotta a…

Nem tudja befejezni a mondatot, a miniszterelnök közbeszól.

Miniszterelnök:

Jól, van, jól. Ne fárasszál már ezzel! Inkább küldess még pacalért meg krémesért! Aztán meg húzz ide egy széket magadnak, fiam, és hallgasd, ha nem hiszed. Fáraszt nézni, ahogy keringsz itten, mint bálna körül az apróhalak.

A miniszterelnök nevetgél a saját viccén, mialatt Svacsek az ajtóhoz megy, kiszól rajta, majd félénken odahúzza a széket az ajtó mellől az asztallal szembe, kicsit oldalt. Közben szabadkozik.

Svacsek:

Hiszem én, Méltóságos Úr, én nem úgy értettem! Én sohasem mernék kételkedni…

Hajlong, keze a szék támláján.

Miniszterelnök:

Elhallgass! Leülni!

Svacsek:

Igenis, Méltóságos Miniszterelnök Úr!

Leroskad a székre. Rémült.

Miniszterelnök:

Na azért! Nesze, vegyél egy kis rántottvelőt. Jó kovászosuborkával. Legyen valami hús is rajtad. Vegyél csak, magam készítem!

Szuszog, büszkén kihúzza magát, miközben egy tányért lök Svacsek elé.

Svacsek félve veszi el a kínált ételt a tányérról.

A miniszterelnök erre rosszallóan mered rá, de aztán legyint és folytatja.

Na, fiam, kérlek szépen, én berágtam magamat a hatalomba! Étvágyan volt rá. Miért is ne? Rájöttem arra, hogy ez éppen elég! Nem kell ehhez más, se ész, se gerinc!

Hirtelen felordít, az ajtó felé fordul

Hol van már az a krémes?!

Majd mintha mi sem történt volna, visszafordul Svacsekhoz.

Naszóval, hol is tartottam? Ne szakítsál félbe, mondom már. Még kultuszminiszter koromban esett meg, hogy mindenfajta borzalmas színielőadásba, kiállításba, meg operába voltam kénytelen járni, ami igen körülményes dolog fiam. Te jársz operába?

Összevonja a szemöldökét, előrehajolva Svacsekra mered.

Svacsek:

Nem, méltóságos uram, csak színházba. Legutóbb az önről írt darabot láttam!

Miniszterelnök:

(Monológ alatt egyre szélesebben gesztikulál, néha evőeszközökkel.) Helyes, helyes. A felolvasásokat kerüld, fiam, az a legrosszabb mind közül. Na, de a lényeg. Egyik este ülök megint a páholyba’, színház, opera, fene se emlékszik már, aztán csak unom magamat, meg fáraszt a rikácsolás, aludni se bírok tőle, hát gondoltam, hozatok valami kicsinység harapnivalót. Libacombot, lilakáposztával, meg zserbót, ha jól emlékszem. Hát, aztán azt veszem észre, hogy miközben csipegetek, még a darab se fájt úgy, sőt, igazán tetszett már nekem. Mintha a jó libazsírral magamba szívtam volna azt is! Attól kezdve lettem aztán igazán eredményes kultuszminiszter!

Az asztalra csap, az ottlevő tálak megcsörrennek, Svacsek összerezzen.

Onnantól, ahogyan mondtam is neked, faltam a kultúrát! Példának okáért rájöttem, hogy a könyvek elég finomak, jó, petrezselymes vajmártással, meg madártejjel. Nem csak a könyvmolynak valók. A hegedű meg, az nem csak akkor jó, ha a cigány húzza, hanem kottába csavarva és kirántva is kiváló, ropogós! Ne felejtsd el fiam, az vagy, amit megeszel!

Az ajtó halk kopogás után kinyílik, a pincér lép be rajta, zsúrkocsin nagy halom ételt tol be.

Na, végre, a pacal! A köröm! Csak ide elém, szaporán, mintha élnétek!

A miniszterelnök kellemetlenül hosszan eszik, csámcsog, végül nagyot sóhajtva hátradől, megtörni száját a partedlijében. Láthatóan megkönnyebbül, elégedetten folytatja a monológot.

Svacsek az étkezés alatt lehajtott fejjel a cipőjét bámulja.

Miniszterelnök:

A második nagy áttörés röviddel ezután jött, azzal a satnya kis íróval, hogyishívják, nem jut eszembe! Na, mindegy. Hogy a lényeget mondjam csak, a tintanyaló nyavajgott, hogy felfaltam a műveit, meg hogy ez cenzúra. Egész az irodámig jutott valahogyan. Meg is kapta a magáét az őrség! Elég az hozzá, hogy ahogyan ott állt előttem, nyekergett meg topogott ott a kopott zakójában meg a sápadt kis bőrében, valahogy megkívántam. Olyan étvágygerjesztőnek tűnt a nikotin meg tintafoltos, vézna kis kezeivel. Szóval megettem. Kettétörtem és kiszívtam a velejét, így ni!

Kezébe kap egy véreshurkát, összeroppantja. A zsír Svacsek arcára fröccsen, aki megrándul, ijedtében félig felugrik.

Miniszterelnök:

Mit rémüldözöl itt nekem? (összevonja a szemöldökét, szigorúan, előredőlve mered Svacsekra) Tán’ csak nem nyomja valami a lelkiismeretedet?

Svacsek:

Rémüldözik, habog

Dehogyis, Méltóságos Uram, Dehogyis! Csak a hurka ugye…

Miniszterelnök:

Felkacag

Ne félj, na! Csak tréfálok. Csak tréfálkozok, fiam (dől hátra, de közben kissé gyanakodva méregeti Svacsekot).

Na, de vissza az íróhoz. Akkor jöttem rá, hogy nem csak a tudást lehet felfalni, hanem az okoskodókat, az az ellenzéket is! (ismét erősödik a gesztikuláció, miközben Svacsek arcán ébredező rémülettel, de lelkesedést színlelve bámulja) Onnantól kezdve nem volt megállás! Híztam, terjeszkedtem, egyik tisztség a másik után, a választóim meg, azok velem örültek, híztak, gyarapodtak. Hogyne örültek volna, amikor ilyen erős vezetőt kaptak! Én a győzelem után egy percig nem tétováztam! Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra fiam! Úgyhogy sorra nyeltem el az elégedetlenkedőket. Megrágtam és megemésztettem az ellenzéket. Nem le, hanem megfőztem őket! Miért is ne? A nép szereti a vért! Jó hagymásan.

Na, így kerültem én ide

Megpaskolja Svacsek arcát, zsírral/szafttal kenve össze azt. Svacsek csak mosolyog rá lelkesen.

És ezér’ van az, fiam, hogy magam vagyok egy személyben a párt, az ellenzék, a nemzet és a kultúra!

 

Szépírói kurzus 2022/ősz/9 - Szesztai Zsuzsa és Szolláth Mihály versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus két hallgatója, Szolláth Mihály és Szesztai Zsuzsa egymásnak írt verset. Pontosabban szólva, Zsuzsa verseire reagált Mihály. Mindkettőjük munkáját nagyon szerettem.  

Szesztai Zsuzsa

Levél egy barátnak

 

Napok óta nem írtam

egy sort sem, pedig akartam,

elsodortak a feladatok.

Gurulnak a hetek,

mint leszaladt gyöngyszemek,

s te itt élsz gondolataimban.

Mintha tegnap lett volna,

hogy ültünk a nappali homályban

és egy pohár bor mellett

megváltottuk a világot,

vagy legalábbis úgy hittük,

hogy nekünk dolgunk van.

Valahogy minden sok most,

az elvárás, a kötelesség,

magasan a léc.

Hogy ki tette oda?

Talán én magam voltam,

a megfelelni vágyás.

Nehéz megtalálni a határt

a fontos és fontosabb között.

Nem írtam, pedig készültem írni

napok, hetek, hónapok óta.

Tudom, te is így vagy ezzel,

ahogy én a világrengeteggel,

élsz egyik napról a másikra,

megállsz pillanatokra,

s akkor bocsánatot kérsz.

 

 

Azt hiszed

 

egy az irány

min haladunk

a vége ismert

kitaposott utakon

lavírozva köveken

átbukva kanyarokon

te a magadén

én az enyémen

egy az irány

az enyém

a tied

komótosan haladunk

a sorban a helyed

előre elrendeltetett

ismeretlen

a szereposztás

azt hiszed

megváltoztathatod

sorsod könyvéből

kitéped

a hetedik lapot

azt hiszed

valami változott

holott csak

kitoltad az időt

 

 
Szolláth Mihály
„Levél egy barátnak”
(Szesztai Zsuzsának ajánlom)
 
„Napok óta nem írtam
egy sort sem, pedig akartam,
elsodortak a feladatok.”
 
Aztán mégis nekifogtam,
mert szégyelltem kissé magam
s bár mindig írok valamit,
 
csak nem neki, vagy róla…
de ezt meg kell hetek óta
írnom már végre,
 
tovább nem halaszthatom
ma este tán felolvasom
versemet neki:
 
Kedves Zsuzsa – osztálytársam,
kedves és jó vagy, már ha
mondhatok ilyet,
 
csak képernyőn látjuk egymást,
de verseid, meglásd,
hű képet adnak
 
bennem: remek költő vagy,
és anya és nő, aki felhagy
a feleslegessel:
 
„…elvárás, a kötelesség,”
– mondod – „…magasan a léc”
ha lejjebb lenne,
 
akkor te sem szeretnéd…
„…te is így vagy ezzel,
ahogy én a világrengeteggel…”
 
– …persze, Zsuzsa, majd egyszer,
ha végzünk a verssel,
megállunk a pillanatban…
 
…és már nem kérünk bocsánatot
mert elengedtünk minden bánatot
„egy pohár bor mellett”
toljuk ki az időt.
 
(A vers Szesztai Zsuzsa hasonló című versére reflexió és tisztelgés -, a kurzív sorok, szavak idézőjelek közt az ő verséből valóak, és még néhány másik szó is, eltérően ragozott alakban, ami nincs jelölve. Sz. M.)
 

 

Szépírói kurzus 2022/ősz/8 - Kartali Zsuzsanna színpadi jelenete

   A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Marcel Aymé A faljáró című munkája nyomán megírja a maga "tűzfaljáró" történetét. És ebben a történetben ott van még Wells "A láthatatlan ember" című munkája is, meg egy kicsit a Dürrenmatt által megírt "öreg hölgy" is. Kiváló munkáját örömmel közlöm.

Kartali Zsuzsanna:

A törzs-vendég

/Avagy a (tűz)faljáró, láthatatlan öreg hölgy látogatása/

 

Szereplők:

A DOKI – Dr. Illényi Alfréd plasztikai sebész (teljes valójában)

SZIVIKE – Klára, a doki régi kliense (csak a hangja)

 Helyszín:

Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós műszerszekrénnyel. Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy elegáns kanapé. Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző.

 

A DOKI: (Felpattan a számítógép elől, ahol arcát a tenyerébe hajtva ült. Öles léptekkel a tükörhöz siet, és annak magyaráz) Na, oké, Frédi, mielőtt megzakkannál. Mit is szoktál ilyenkor csinálni? Filmet! Az életed egy színes, szélesvásznú… illetve nem is, inkább egy 3D-s nagy kaland Dolby sztereóban, igaz? Ebből nem engedünk! Szóval első jelenet, belső. (körbefordul, és maga elé nyújtott karral, felemelt tenyérrel végigpásztázza a helyiséget) Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós műszerszekrénnyel. Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy elegáns kanapé. Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző. A doki – jó karban lévő, szoláriumbarna, titokban szépen őszülő, egyébként festett fekete hatvanas – a tükörnek magyaráz, és azt játssza, hogy főszereplő a saját filmsorozatában. (hajába túr, és lerogy a tükör előtt a padlóra) Eddig jó, nagyokos, de éppen milyen zsánerben forgatunk? A régebbi részek a legrosszabb esetben is elmentek szappanoperának, de mostanában… huh. Pihenned kellene, Frédikém. Úgy igazán. Kis ház a semmi közepén, digitális detox, meg minden.

SZIVIKE: (amikor megszólal, hangja betölti a teret) Ó, de kis drága vagy! Még mindig azt hiszed, hogy elmenekülhetsz életed fő műve elől?

A DOKI: (befogja a fülét) Klára, reggel óta hívogatsz. Ha már nem tudlak kirakni a csetszobából, öt perc szünetet engedj legalább!

SZIVIKE: Klára, még hogy Klára! Mikor szólítottál te így engem? Semmikor. Szivikém így, Szivikém úgy, már az elejétől. Klassz csaj vagy, a kifutón a helyed, mondogattad nekem. Győzködtél, hogy a pénz nem akadály, megoldjuk okosba. Emlékszel, doki? Mikor is kezdődött? Idestova negyven éve! Jesszuskám!

A DOKI: (összetörve) Csak hu… huszonöt,… vagy harminc. Maximum.

SZIVIKE: Egy nagy francot huszonöt! Még sehol se volt a puccos magánpraxisod. Egy lefizetett proszektúrás haverodnál fusiztál, a körzeti kórház alagsorában. Oda tuti nem ment le jószántából senki, aki lebuktathatott volna. Mások vágyain vámpírkodtál egész életedben. A kétségbeesésükön.  Főleg az enyémen. Így volt?

A DOKI: De hát sikeresek voltunk! Te is akartad. Sőt, te akartad mind közül a leginkább, azért jutottál te a legmesszebbre. Aztán beszippantott a siker, nem tudtál leállni.

SZIVIKE: A siker? Aranyvécét építettél magadnak a testemből és a hozzám hasonlókéból, gyémánt húzókával, aztán lehúztál bennünket rajta. A szarörvény szippantott be, nem a siker.

A DOKI: Arról én igazán nem tehetek, hogy később megbántad. Hiszen mindig aláírtad a papírokat.

SZIVIKE: Te beszéltél rá az első petesejtdonációra.

A DOKI: Én csak ismertettem a lehetőségeket.

SZIVIKE: Mindig értettél a madzagmézezéshez.

A DOKI: Gyönyörű ciciket kaptál cserébe, de te új orrot is akartál, mert nem ívelt eléggé meredeken a modellkarriered.

SZIVIKE: Azt mondtad, hogy egy új orr felgyorsíthatja. De ahhoz kellett az egyik petefészkem is.

A DOKI: Úgyse akartál gyereket…

SZIVIKE: Akkor még nem. Élvezni akartam egy kicsit az életet.

A DOKI: Annyira, hogy a jobb vesédet már egyenesen az én segítségem nélkül tervezted elpasszolni.

SZIVIKE: Segítség? Mindjárt halálra röhögöm magam! Azt mondtad, felnőtt nő vagyok, és hozhatok önálló döntéseket, de hazudtál. Úgy kezeltél, mint a tulajdonodat. Büntetésből a májam felét is elvetted.

A DOKI: Mondtam, hogy azt ajánld fel hamarabb. Mielőtt esetleg szétcuccoznád. Még épp, hogy piacképes volt, addigra majdnem sikerült tönkretenned.

SZIVIKE: A leszarom-tablettákkal, amiket te ajánlottál.

A DOKI: Amiket te kértél, Szivikém! Nem lehetek mindenért én a hibás!

SZIVIKE: Ó, nem. Te csak nagylelkűen szórtad elém a cukorkát, aztán, amikor rászoktam, kamatostul beszedted az árát. Vagy kamatyostul, ha-ha-ha!

A DOKI: Nem vigyáztál eléggé a szépségedre, szétveretted a járomcsontodat, amit olyan gyönyörűen átszabtam neked. Hálásnak kellett volna lenned a belorusz eszkortmunkáért, amit ezek után még szereztem neked, erre te kurvát csináltál magadból. Azt hitted, hogy azzal rajtam állsz bosszút. Szerencsétlen.

SZIVIKE: Hülye voltam, és bolondul szerelmes. Féltékennyé akartalak tenni, mert beléd zúgtam. Azt hittem, azért büntetsz, mert fájdalmat okoztam neked.

A DOKI: Miféle büntetésről beszélsz itt folyton? Tekintettel az együtt töltött évekre nagylelkűen megtűrtelek az ügyfélkörömben, még jóval azután is, hogy ráfizetéses lettél, és már csak a bosszúság volt veled.

SZIVIKE: (nyafogva) Azt mondtad, a bal tüdőlebenyem nem fog nagyon hiányozni. De aztán mégis hiányzott, amikor eladtad.

A DOKI: Mert füstölni kezdtél, mint a gyárkémény, hiába tiltottam a cigit.

SZIVIKE: Nem is cigiztem! Az ügyfelek szerint a szivarozás jól állt a szemkötőhöz, olyan kalózos lettem tőle. Egyébként a porcelánkék szivárványhártyámért sokkal többet kaptam, mint amennyiért te tudtad volna elpasszolni!

A DOKI: Sejtettem, hogy mégsem egy ruszki oligarchafeleség kaparta ki a szemedet…

SZIVIKE: Bárcsak úgy lett volna! Abban az időben már nem ment annyira az eszkortüzlet sem. Mert te alig akartad a ráncaimat felvarrni, és a botox ára is rohadtul felment. Legalábbis erre hivatkoztál. Pedig nekem akkoriban is meg kellett élnem valamiből!

A DOKI: (bosszúsan, mint aki alig várja, hogy befejezhesse a beszélgetést) Aztán azon a karibi kaszinóhajón, ahová, én hülye, szánalomból elvittelek, történt valami.

SZIVIKE: Te csak tudod.

A DOKI: Hallomásból. Éppen az étteremben voltam.

SZIVIKE: Na persze! Akkor biztos azt is csak úgy hallottad, hogy nemcsak kilenc késszúrás, hanem egy Dr. I. A. gravírozású, ezüstnyelű bicska is volt bennem, amikor a cápák közé estem, át a nyakig érő, szuperbiztonságos plexikorláton…

A DOKI: (feltápászkodik a padlóról, és vádlón mered a számítógépre) Mit mondasz?

SZIVIKE: (nevet) Ne izgulj, bicska nem volt! De lehetett volna. Akkor mondhatnánk, hogy az egyik cápa lenyelte, azért ment el tőlem az étvágya, és maradtam életben végtagok nélküli torzóként…

A DOKI: Tudod, hogy semmi közöm nem volt a balesetedhez! Nem kellett volna titanicost játszanod azzal a szabadnapos krupiéval.

SZIVIKE: Á, szóval őt fizetted le, hogy elintézze a legkedvesebb törzsvendégedet!

A DOKI: Törzsvendég… hú, de közönséges lett a humorod! Nagyon unatkozhat az agyacskád abban a floridai inkubátorban, hogy ilyesmiket talál ki! Nem lehetek én a felelős minden nyomorodért, Szivi.

SZIVIKE: (rövid hallgatás után) Szó sincs nyomorról, az a test már egyáltalán nem hiányzik nekem. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért elintézted, hogy megszabadítsanak tőle, és az agyamat rácsatolják egy biokibernetikus rendszerre. Igaz, te pedig cserébe a fájdalomdíjamtól szabadítottál meg.

A DOKI: A laborban életed végéig a gondodat viselik. Nem kell költened semmire.

SZIVIKE: Életem? Miféle élet? Költenem pedig nagyon is lett volna mire. Olykor-olykor egy kicsit több endorfin is felúszhatott volna az agyi artériáimon. A plusz gyönyörhormonok árával szívesen megterheltem volna a bankszámlámat, de hagyjuk inkább. Ezen már túl vagyok.

A DOKI: Hogyhogy túl vagy? (érdeklődést mímelve) Csak nem lettél absztinens, Szivike?

SZIVIKE: Haha, dehogyisnem! Csak másképp, mint gondolod. Valamit nem vett észre a doktor úr. Hogyan is dumcsizunk mi most?

A DOKI: (a számítógéphez siet) A gépen keresztül, amit ezennel ki is kapcsolok, mert elegem van belőled. Elfáradtam. Ma beszélgettem még veled egy legeslegutolsót, mert megszántalak, de többel nem tartozom neked. Vigasztaljon a tudat, hogy kísérleti nyúlként hozzájárulsz a tudomány fejlődéséhez. Agyő! (kikapcsolja, sőt ki is húzza a hálózatból a számítógépet, és kezét teátrálisan leporolva a kanapéra veti magát. Sóhajtva végignyúlik rajta, és karjait a feje alá teszi)

A beálló csendben kis idő elteltével felhangzik a doki halk, diszkrét horkolása.

SZIVIKE: (emelt, tárgyilagos hangon) Sajnos én nem tudok aludni.

A DOKI: (összerándul, kikapja karjait a feje alól, szinte vigyázzban fekszik) Tessék?

SZIVIKE: Kérlek, Alfréd, ne aludj a jelenlétemben. Rossz néznem, ahogy alszol. Irigykedem rád. Hülye mellékhatás!

A DOKI: (felül, halántékát dörzsöli) Mi… milyen mellékhatás?

SZIVIKE: Szintet léptünk a kísérletben, nem mondtam még? A tudatom függetlenedett az inkubátorban lebegő agyszövettől. Nincs már szükségem rá. Hipp-hopp, test nélkül és láthatatlanul ott teremhetek, ahol lenni akarok. Kicsusszantam a floridai agyasok kezéből. Meguntam, hogy rám kényszeríthetik az akaratukat. Úgy döntöttem, hogy mostantól én döntök. Tudod, hogy hol vagyok éppen?

A DOKI: (lógó karokkal ül, dacosan maga elé bámul, nem felel)

SZIVIKE: Na, hol?

A DOKI: (szótlanul nemet int, és két oldalról a hajába markol)

SZIVIKE: Na ugye, hogy tudod. És úgy döntöttem, hogy itt is maradok, ha már ennyire örülsz nekem.

A DOKI: (a műszerszekrényhez rohan, egy fiókból gyógyszeres dobozt vesz elő. Tartalmát a szájába dönti. Visszaindul a kanapé felé, de félúton tántorogni kezd, majd élettelenül elvágódik a kanapé előtt)

SZIVIKE: Hm. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar új alanyt kell keresnem. Sebaj! Azt hiszem, most már valami bonyolultabb feladattal is megbirkóznék. Vajon a Fehér Ház, vagy a Tian’anmen tér felé vegyem az irányt? Nem, a Kreml mégiscsak jobb lesz. Az a helyzet, hogy hiányozni kezdtek a tavárisok, hiszen annyit emlegettük őket. Hiba lenne, ha nem venném hasznát az évek során felszedett orosztudásomnak…

 

 VÉGE