A szabadság metaforája

Megjelent a Literán az Európa metaforájához írt kommentárom.
Itt olvasható.

De ide is bemásolom:

Litera, 2009 április 06.

Petőcz András: A szabadság metaforája

Nemrég indult sorozatunkban az 1989-es rendszerváltás idejében az ország nagy történelmi pillanatával foglalkozó írásokat publikáló szerzőket kértünk arra, hogy 20 évvel később, ma reflektáljanak akkori gondolataikra. Petőcz András '89-es Európa metaforája című verséhez írt kommentárt.

Európa metaforája

1.

Pördül egyet, megfordul, majd ismét, mutatja
önmagát, mosolyog, nevet, ismételt fordulás,
pördülés, könnyed kézmozdulat, lebegő vissza-
fordulás, kézmozdulat, ígér és elhárít, szigorú
és fagyos, majd hátat fordít, már-már kétségbe-
esel, de egy pillanat múlva visszanéz, csak úgy,
szinte észrevétlen, a szeme tágranyílik, szem-
bogara kitágul, nevet, rád, csak rád, boldogan
nevet, döbbenten állsz, torkod összeszorul,
távolinak látod és gyönyörűnek, gyönyörűnek
látod és távolinak, mosolyog rád, félrehajtja
a fejét, a haja kicsit az arcába hullik, igaz
és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű, a szíved
összeszorul, gyönyörűnek látod és távolinak.

2.

Hajlamos néha összehúzni magát. Ágyába kuporodik,
fejét a párnájába fúrja, szimatol, szöszmötöl,
tesz-vesz, jelenlétedre nem reagál, szinte eltűnik
a takaró alatt, „villanyoltás!”, mondod, de hiába,
csak vigyorog, mozdulatodra sikít, majd harsányan
nevet, bohóckodik, nem vesz komolyan, komolytalankodik,
várod, hogy feldühödj, nem sikerül, boldogan nevetsz
vele együtt, nem érzed az idő elmúlását, az idő
elmúlását nem érezheted; kecsesen és nagyvonalúan
megengedi, hogy apró kézfejét a kezedbe vedd;
könnyűnek érzed, mint tenmagadat, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, miként a lélegző
test: súlyos és súlytalan is, súlyos és súlytalan.

3.

Futásod is lehetne, akár a rohanásod. Döbbenten
figyeled mozdulataid. Tiszta mezőben, rohanás,
cserjék és bokrok közötti futásod lehetne,
gyönyörű vágtatásod, zihálásod, levegőéhséged-
-szomjazásod, lendületed és megállásod, újólag-
-indulásod, sokszori kifulladásod, önmagadban-
-feladásod, kétségbeesett ökölszorításod,
rohanásod és futásod, szikláról-zuhanásod:
fogcsikorgatásod, pusztulásod. Lelassítod
a mozdulataid. Teleszívod magad friss
levegőéggel, futásod, rohanásod emlékezetedben
felidézed, és mosolyogsz. Megszívtad tüdődet
levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen a
nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom.

1989. április

***

A szabadság metaforája

A 80-as években minden a szabadságról szólt. A szabadság hiányáról. Arról, hogy nem lehet kibeszélni a dolgokat. Ezért aztán mindig mindent ki akartunk beszélni. Arról, hogy nem lehet utazni. Ezért aztán mindig utazni akartunk. Álldogáltunk az IBUSZ-irodában, az akkori Tanács körúton, a Filmmúzeumhoz közel, álltunk a sorban, hogy útlevelet kapjunk. Ez a sorban állás a szabadságról szólt. És az is a szabadságról szólt, hogy egyáltalán eljussunk a sorban állásig, mert az utazáshoz meghívólevél kellett, ami azt igazolta, jogom és lehetőségem is van „Nyugatra” utazni, hiszen rokonom, ismerősöm van ott, aki vállalja ott-tartózkodásom költségeit.
Sport volt ez is: meghívólevelet szerezni és valutát hozzá, ki tudja honnan, és utazni, ha csak egy hónapra is, Amszterdamba, Párizsba, Zürichbe a mindenféle idegen barátokhoz, a soha-nem-volt rokonokhoz, cipelni a hátizsákot, benne konzervet, szalámit, meg sok-sok apróságot a túléléshez a drága Nyugaton.
A versek, ha valaki éppen verset írt, mind a szabadságról szóltak. A 80-as évek avantgárd irodalma, a képversek is erről beszéltek, az is, ahogy ezeket a képverseket mindenféle vidéki művelődési házakban kiállítottuk, úton-útfélen azt bizonygatva, hogy így is lehet, másképp is lehet, mert ez a szabadság, mert mást akarunk, mint ami most van, és mentünk, sohasem egyedül, mindig csoportosan, külünböző felolvasásokra, diaképeket vetítettünk, és azt mondtuk, ez vizuális költészet, és kiabáltuk a verseinket, és azt mondtuk, ez akusztikus költészet, meg borotvahabot fújtunk a saját képünkbe, nyilvánosan, és azt mondtuk, ez performance.
És illegális kiadványok születtek, és azt mondtuk, ez kulturális szamizdat, és összefirkált leveleket küldtünk barátainknak, és azt mondtuk, ez mail-art. És büszkék voltunk minderre, és ez jó volt, ez a büszkeség, és közben nem is sejtettük, hogy megcsináltuk magunknak a szabadságot.
És alig-alig vettük észre, hogy lassanként tényleg változnak a dolgok, még az utazás is könnyebb lett: kaptunk „világútlevelet”, azzal mentem 1988-ban Kelet-Berlinbe, aztán át a „falon” Nyugat-Berlinbe, miközben a kelet-német ismerősömnek visszaintegettem a demarkációs vonalról, aki, persze, nem jöhetett velem.
Mondtam is neki, néhány nap múlva, hogy „ne sajnáld, hogy nem jöhettél, ha majd egyesítik a két Németországot, neked sokkal jobb dolgod lesz, mint nekem”. Persze, mindezt nem gondoltam komolyan. Márminthogy bármikor is egyesülhet a két német állam, és így neki jobb dolga lehetne valamikor is, mint nekem a „világútleveles” Magyarországon.
Végül is, mi az, hogy szabadság? Talán annyi, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass. Mert a szabadság akkor van, ha jól érzed magad a bőrödben. Ehhez persze az is kell, hogy azt csinálj, amit akarsz: ne állítsanak meg határőrök, és meglegyen mindened, ami kell. Hogy ne érezd magad szegény nyomorultnak, Európában.
1989-ben írtam az Európa metaforája című verset. Akkor, amikor írtam, még éppen nem volt szabadság, de már nagyon közel voltunk hozzá. A vers eredeti címe ez volt: A szabadság metaforája. Mert a szabadságról akart szólni ez a vers. Arról, hogy a szabadság az egy érzés. A szorongásmentes létezés maga.
Majdnem banális: láttam valakit, aki maga volt a szabadság. Hogy történetesen nő volt ez a valaki, vagy férfi, az most mindegy. Egyébként nő volt.
Mondom: nagyon banális. Ez a valaki magamra hagyott, elment. Elköszönt előtte, de ne gondoljunk valami szertartásos elköszönést, nem, történetesen valami közösségi térben voltam, egy könyvtárban, ő meg csak éppenhogy elköszönt, de én abban a pillanatban tudtam, hogy nem látom többet. Ez egyébként be is jött: azóta nem láttam. Úgy tudom, valahol New Yorkban él. És, miközben távolodott, egy pillanatra még visszanézett. És a tekintetében ott volt a szabadság. És akkor leírtam ezt a címet: A szabadság metaforája. És próbáltam megfogalmazni, mi is az, hogy szabadság, és azt gondoltam, a szabadság az csak egy visszanézés, egy mozdulat, esetleg valamiféle szaladás, amikor nagyon könnyűnek érzed magad, talán valami ilyesmi.
Aztán a vers címét megváltoztattam, mert úgy éreztem, hogy Európa az maga a szabadság. Hogy akkor leszünk szabadok, ha egyenlőek leszünk az „európaiakkal”, ha azonos jogokkal bírunk, mint a többi európai nemzet.
Ebben a címváltoztatásban nyilván szerepet játszott egy nem sokkal korábbi, 1988-as megaláztatás. 1988-ban autóval mentem Franciaországba. A francia vízum igénylésekor meg kellett jelölnöm, hol, melyik városnál lépek be az országba. Gondos útvonalterv, beírtam, hogy Menton, mert Olaszországból terveztem érkezni. Így is történt. Csak azt nem tudtam, hogy két út is vezet arra: egy autópálya Menton fölött, valamint egy alsóbbrendű, hagyományos kétszer egysávos út, Menton városán keresztül. Én az autópályát választottam. A francia határőr lezavart a pályáról, mondván, hogy nekem az alsóbbrendű úton kell belépnem az országába, Menton városán keresztül.. Olyan volt, mintha csak a cselédlépcsőn mehetnék fel egy házba. Az Európa Házba. Ezt a történetet megírtam később az Európa rádió, éjszaka című versben.
A vers, Európa metaforája, a rendszerváltás pillanatában, az akkor indult 2000 című folyóirat 1990 januári számában jelent meg. Még abban az évben, az első szabad választások után közvetlenül, júniusban, „az év legszebb versének járó” Robert Graves-díjat kapta. A Graves-díj a korszak egyik legjelentősebb díja volt, amit magyarországi honoráriumaiból - Vajda Miklós javaslatára - maga Graves alapított. Minden évben az év legszebb magyar verséért osztották ki. A díj első kurátorai Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor voltak, amikor én kaptam a díjat, Lator László és Somlyó György voltak a kuratórium tagjai, többek között.
Akkor, 1990-ben a díj átadása igazi „médiaesemény” lett: kijött a tévéhíradó, az összes újság beszámolt róla. A Graves-díj a szabadság díja volt, a versem a szabadságról szólt és Európáról, amihez a szabad választásokkal mi is csatlakoztunk. Hogy ne legyünk többet európai cselédek.
Ma már azt mondom, a hangsúly azon van, hogy valóban ne legyünk európai cselédek. Európa a szabadság metaforája: ma is így gondolom. Szabadon, egyenlő jogokkal létezhessek a világban, mint minden más európai polgár. Ne cselédsorban. Ehessek, ihassak, ölelhessek, alhassak: pénzem is legyen, európai pénzem, hogy ne érezzem magam másodrendűnek.
A napokban Rimaszombatban jártam, rokonaimnál. Alig-alig vettem észre, hogy elhagytam a magyar köztársaság területét. Talán csak akkor vettem észre, hogy nem itthon vagyok, amikor a rokonom, Imre, valami miatt kinyitotta a pénztárcáját. Olyan bankókat láttam abban a tárcában, amilyenekkel korábban legfeljebb Párizsban, Amszterdamban találkoztam. És mi? Itt Budapesten? Vajon lehetünk-e végre igazán szabadok?