Óra köz - A rendszerváltás bölcsője

Tegnap házibuliba voltam hivatalos. Abba a lakásba hívtak meg, ahol valamiképpen elkezdődött értelmiségi, alkotói életem.
30 évvel ezelőtt történt. 30 évvel ezelőtt, a Kádár-korszak egyik legsötétebb időszakában, 1979 végén, 1980 elején fiatal értelmiségiek úgynevezett "repülő egyetemeket" szerveztek, ahol ellenzéki gondolkodók kifejthették nézeteiket Közép-Európáról, a szovjet diktatúráról, a politikai helyzetről, Magyarországról.
Ezek a "repülő egyetemek" szigorúan konspiratívak voltak, ami azt jelentette, hogy a fiatal, politizálni vágyó értelmiség, a diákság tudott minderről, hallott minderről, és, ha szerencséje volt, részt is tudott venni ezeken a találkozókon.
Jómagam 1980 elején hallottam először arról, hogy létezik ilyen "titkos" előadás. Persze, amikor csak tehettem, el is jártam ezekre az összejövetelekre. Sokakat meghallgathattam, Hegedűs Andrást, Kis Jánost, Rajk Lászlót, Petri Györgyöt, másokat. Jó volt. 21 évesen jó volt olyan összejövetelre menni, ahol okosan, nyugodtan és nagyon európai módon beszélgethettünk politikáról, demokráciáról, majdnem úgy, mintha nem is egy elnyomó politikai rezsimben éltünk volna.
A civil kurázsi megnyilvánulása volt már az is, hogy elmentünk, meghallgattuk az előadót, hiszen ott megjelenni --- már önmagában a megjelenés is veszélyeket rejtett magában.
Tudtuk, hogy valami olyasmit csinálunk, ami illegális, törvényellenes. A pártállam idején, 1980-ban, 81-ben az ilyen összejöveteleken való részvétel már önmagában is "a népköztársaság alkotmánya elleni szervezkedés" bűntettét jelentette.
Ezek az összejövetelek akkoriban mindig hétfői napon, este, az Óra közben zajlottak, Jávor István lakásán.
Jávor István azóta jóbarátom lett, közös alkotásaink is születtek. Akkor 30 évvel fiatalabb volt, mint most, és igen komoly kockázatot vállalt azért, hogy a lakásán ezek az összejövetelek, előadások helyet kapjanak.
Emlékszem, hogy összezsúfolódtunk akkoriban, ott, a lakása nagyobbik szobájában, egy-egy ilyen alkalommal: hihetetlen mennyiségű ember összejött. Hányan lehettünk? Ötvenen? Százan? Nem tudom megmondani.
Tény, hogy a buszról, amikor első alkalommal leszálltam az Óra utcánál, nem kellett azon gondolkodnom, hogyan is találom meg az összejövetel helyszínét: ezeken az estéken kiürült a busz ilyenkor, ott, az Óra utcánál, és hosszú sorokban ballagtunk felfelé az Óra közben levő lakásba. Mindenki egy-egy jó szót, nyitott, szabad gondolatokat akart hallani, tudni akartuk, mi is az igazság 56-ról, a szovjet munkatáborokról, vagy éppen az akkoriban szerveződő lengyel Szolidaritásról.
A házigazdán és feleségén kívül volt még egy motorja ezeknek az összejöveteleknek: Szilágyi Sándor, Saci, emlékszem, mindig fekete, "anarchista" kendő volt a nyakában, ő irányította, ma úgy mondjuk, ő "moderálta" a beszélgetéseket.
Tegnap ebben a lakásban tartottunk nosztalgia házibulit.
A házigazda, ma is a lakás tulajdonosa, Jávor István, ugyanúgy fogadott minket, mint annak idején. Mintha a bútorok se változtak volna, ugyanaz a nagy, sötétbarna könyvespolc, aminek a hátamat támasztottam akkoriban, hogy valahogy kibírjam állva az előadást (a tömeg miatt leülni nem lehetett), és a könyvespolcon most is megtaláltam az akkoriban kiragasztott címkét: Solidarnosc. Mintha semmi sem változott volna.
Talán annyi mégis változott, hogy kevesebben voltunk ezen a mostani házibulin, mint akkoriban, azokon az előadásokon.
Nekem ott, akkor kezdődött minden. Ott határoztam el, hogy újraindítom a Jelenlét című folyóiratot, az ottani találkozóknak köszönhetően foglalkozott ez a lap a későbbiekben az Irodalmi Újsággal, közölte Krassó György élettársának, Háy Ágnesnek a grafikáit, az ottani találkozóknak köszönhetően alakult ki bennem egy európai értékrend, ami azóta is a sajátom.
A rendszerváltás egyik bölcsője volt az a lakás.
Húsz éve már a rendszerváltásnak is.
Kérdezem: megérte? Megérte a szorongást, a félelmet, ami egy-egy ilyen összejövetelnek mindenképpen a velejárója volt? Szilágyi Saci, Jávor Pityesz és mások kaptak valamiféle jó szót akár mindazért, amit akkoriban tettek? És mindazok, akik ott voltunk, ott, a rendszerváltás kezdeténél, az Óra közben, kaptunk ezért valamiféle jó szót? Bármit is?
A napokban levelet kaptam Schneider Mártától, a mostani Kultuszminisztérium szakállamtitkárától egy bizonyos, ha tetszik irodalmi értelemben vett "adminisztratív" ügyben. Nos, Schneider Mártával, aki hasonló korú, mint én vagyok, akkoriban sem voltunk ugyanazon a platformon. Neki igen komoly pártállami, KISZ-es múltja van, ő akkor is a hatalom oldalán állt, én ma sem állok ott, leginkább talán a magam oldalán állok. Röviden: a most kapott levélben az "államtitkár asszony" olyan arrogáns és pártállami stílusban oktat ki engem, hogy az bennem is azt a gondolatot ébreszti, hogy bizony, nem volt értelme annak idején ezeknek a "repülő egyetemeknek". Mert az új rendszer eddig képtelen volt megbecsülni azokat, akik megküzdöttek ezért a szabadabb világért, képtelen volt elismerni, hogy nekünk volt igazunk. A hatalomban ma is azok ülnek, akik akkor is benne ültek, és ugyanúgy taposnak bele a földbe mindannyiunkat, ahogy akkor is beletapostak.
Persze, mégis azt mondom, megérte.
Mert Schneider Márta és társai soha nem érezhették annak az örömét, mint amikor összezsúfolódva egy szobában végre szabad és őszinte szót hall az ember Európáról, demokráciáról, liberalizmusról.